Új Szó, 1961. augusztus (14. évfolyam, 212-242.szám)

1961-08-27 / 238. szám, vasárnap

A felkelés névtelen hőse A ZERGEHEGYI REMETE Uo, milyen a zsákmány, — szólalt meg egy hang mögöttem, amikor a bratislavai Zergehegyen gombáztam. — Kissé összerezzentem a nem várt megszólításra, mert addig senkit sem láttam a közelben, jóllehet már harmadszor jártam körül a mohleple irtást. A néhány szál vörösfenyőből álló erdőben sem lapulhatott meg senki, mivel éppen odavetődtek a felkelő nap vakító fénycsóvái. — Honnan a csudából került ön elő? -- kérdeztem meghök-. kenve. — Gyakorlat dolga valakit észrevétlenül nyomon követni — mosolygott az Idegen —, csak a lépéseket kell hozzáidomftani az elölte haladóéhoz. Ha az ember azután száraz gallyra talál lépni, csak ritkán fog gyanút a másik. Azt hiszi, az ő lába alatt reccsent valami. És néha pokolian jó hasznát venni ennek a nesztelenül... — Nesztelenül akár le is bunkózhatja hátulról, ugye? — tört ki belőlem az epés közbeszólás. — Az ls előfordul, ha a másik megérdemli ... azaz ... úgy értem, megvan rá a lehetőség No Igen, aránylag csekély kockázattal — válaszolta az ismeretlen elkomorodva, majd kurtán elköszönt: — jó munkát kívánokl Fellélegeztem, amikor a körszakállas, bizonytalan korú férfi már fürgén szedte lábait a Sín út felé, Rača irányában. De vajon ki lehetett ez a szúrós szemű idegen, jó barát-e, vagy Gestapo-spicli? Tudta-e, vagy csak sejtette, ki vagyok s próbára akart tenni, megszeppenek-e burkolt fenyegetéseire, ha ,,vaj van a fejemen"? |éhány héttel a különös találkozó után, 1944 júliusában azután — legalább is részben — megoldódott a rejtély. A zergehegyi Koliba-telepen lakó barátommal hozott össze a véletlen, akinek nyugodtan elmondhattam élményemet, mivel ő is részt vett az ellenállási mozgalomban. Károly barátom sunyi mosollyal hallgatta beszámolómat, majd szavamba vágott: — Igen, csak ő lehetett, a zergehegyi remetei Így nevezzük ugyanis itt fent egymás között, mert nevét senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy kitűnő emberismerő és tökéletesen beszél több nyelven. Bármilyen w hihetetlenül hangzik, de jóformán „első látásra" képes megkülönböztetni az antifasisztát az ellenségtől, pedig nem idevaló. Valahonnan Kelet-Szlovákiából származik — úgy beszélik. A városban ritkán mutatkozik, a Zergehegy és környéke lett második otthona. Azt azonban senki sem tudja, hol lakik, miből él és hogyan „dolgozik". Nálam is csak egyszer kért éjjeli szállást, amikor hajszál híján „lebukott" A veszély elmúltával azután elmesélte a veled való találkozást. — A Kolibán is állandóan lábatlankodó náci fogdmegek — folytatta barátom — „Einzelganger"-nek csúfolják, ahogyan a csorda által kiközösített, kivénhedt elefántot nevezik németül. Afféle bogaras, de ártalmatlan természetjárónak tartják a „Krisztusszakállas bolondgombaszedőt". Bezzeg ha tudnák, mi a tulajdonképpeni „bogara", már régen alulról szagulná az ibolyát. Kedvenc mondása különben, hogy aki nálánál jobban rühelli a németet, az csal! Lenszőke szakálla, teuton arcvonásai és jellegzetes német nyelvezete a legagyafúrtabb nácit is megtévesztik: fajtiszta, de hibbant elméjű „Volksdeutscher"-nek nézik. 10 AŰ júliusában és augusztusáig •»*# ba

n különös dolgok történtek a Zergehegy körül elterülő üzemekben: nem gigászi méretű, de mégis olyan szabotázscselekmények, amelyek némelyike huzamosabb ideig ártott a német hadigépezet emberés anyagutánpótlásának. Így kiégett a Zergehegy déli oldalán fekvő, vasúti mozdonyfűtőháznak bemelegítő részlege, amely éppen akkoriban készült el a nagyállomás tőszomszédságában. A főleg hadianyagot gyártó Siemensgyárban „megmagyarázhatatlan módon" felrobbant az acetilénraktár. Nemsokára azután „ismeretlen tettes" valamilyen vegyszerrel több helyen szétmállasztotta az említett gyártelepnek különleges, ún. „Rohleder"-vágányát, amelyet csak hetek múlva sikerült újból üzemképes állapotba helyezni. Ezeken a helyszűke miatt túlélés kanyarban beforduló, mozdonnyal nem járható síneken tolatták be rakodás céljából a vasúti teherkocsikat. Mindezen szabotázsakciót fényes nappal, légiriadó vagy bombázás alatt hajtották végre, A német megszálló hatóságokat egyre jobban idegesítették a sorozatos merényletek, amelyek kivétel nélkül a Zergehegy szélesebb körzetében zajlottak le. Gyanújuk most már mégis az „Etnzelgänger" személyére kezdett terelődni Több ízben ki is hallgatták, de emberünk minden egyes esetben tökéletes alibit tudott bizonyítani S

árgulni kezdett a fák lombja, halvány rózsaszínű szíromkehelybe rejtette mérgét a Zergehegy tisztásain megjelenő őszi kikirics, amikor a Banská Bystrica-i adó 1944. augusztus 29-én az éter hullámain felkelésre szólította Szlovákia népét a némei fasiszta kolosszus ellen, öntudatos hazafi létére a zergehegyi remete is eleget tett a felhívásnak: szedte a sátorfáját s még aznap este elutazott, hogy fegyveresen is kivegye részét hazája felszabadításából, sebtében elbúcsúzva legbizalmasabb barátaitól. — Azután csak annyit tudtam meg a szórványosan érkező hírekből — folytatta elbeszélését Károly barátom —, hogy derekasan végigverekedte az egész Szlovák Nemzeti Felkelést. Annak leverése után egy szemtanú közlése szerint megint csak nyelvtudásának köszönhette, hogy élve került ki a nácik zárógyűrűjéből: igazoltatása alkalmával „sértődötten" fajtiszta germánnak adta ki magát. Azután hónapokig nem halottunk róla. Három nappal Bratislava felszabadulása előtt azonban, húsvét szombatján még egyszer és — utoljára feltűnt a Zergehegyen. Amikor alkonyatkor kináztem az ablakból, egyenesen házunk felé láttam rohanni emberünket. Talán felismerte vagy beárulta valaki, mert olyan eszeveszetten rohant, ahogyan csak életéért rohan az ember. Éppen ajtót akartam nyitni, amikor egy pillanatra megtorpant, majd éles szögben elkanyarodva ellenkező irányba futott... Három perc múlva német katonák törtek ránk és felforgatták az egész házat. Csak ekkor eszméltem a valóságra: nyomában voltak a német fejvadászok. De barátai romlásba döntésének árán nem akarta életét megváltani, még halála pillanatában sem árulta el társait a zergehegyi remete. K. E. 1 A MAI BANSKÄ BYSTRICA (Hasko P. felvétele) A Szlovák Nemzeti Felkelés 17. évfordulója előtt A kelet-szlovákiai kerület valamennyi járási székhelyén e jelentős évforduló alkalmából ünnepi akadémiákat rendeznek. Zlatá Baftában, a Csapajev-partizáncsoport székhelyén, amelyet a fasiszták 1944. szeptember 10-én felperzseltek, a dolgozók békemanifesztációt fognak tartani. A harcok színterein, például Tokajikban, Svidnikben, Starý Smokovecben, Stará Ľubovňán, Muráňban, Levofián és Gelnicán partizánőrtüzeket gyújtanak. E tábortüzek mellett a felkelés közvetlen résztvevői pionírok és CSISZ-tagok előtt elmondják visszaemlékezéseiket. Treblšovban, Sečovcén, Kráfovský Chlmecen, Michalanyban és Čierna nad Tisouu kiállításokat rendeznek a Szlovák Nemzeti Felkelésről. A kelet-szlovákiai kerületben az ünnepségek Košicén augusztus 28-án a Nemzeti Front szervezeteinek ünnepi ülésével érik el csúcspontjukat. A košicei, duklai, sviflníki, dargovi és más emlékmüveket megkoszorúzzák. N

éhányszor az Amerika Hangja orosz nyelvű adásának hangjai . is belevegyültek a rádióból kiszűrődő zenebonába. Tücsköt-bogarat összefecsegtek istenről, angyalokról, szentekről. Az egyik japán rádióállomás orosz nyelvleckét közvetített. Az egyik távol-keleti adóállomásunk az „Amuri hullámokkal" akart nekem kedveskedni. Egymásután többször játszották, és a végén még meg is kérdeztek, tetszik-e? Azt válaszoltam, hogy tetszik, de mégis kérem őket, cseréljenek lemezt. Azt válaszolták, hogy „megértettük", s azután, nem tudom hányadszor, újra feltették az „Amuri hullámokat". Távol-Kelet... A halban gazdag Ohotszki-tenger. Kurili-hegylánc, délebbre pedig a japán szigetek, japán a tűzhányók, a földrengések és a cseresznyéskertek országa. Ahogy rágondoltam, eszembe jutott, hogy ma van ugusztus 6-a. Róbert Lewis, az amerikai légierők ezredese 16 évvel ezelőtt ezen a napon adott parancsot az első atombomba ledobására Hirosima Japán városra. A bomba szörnyű hatása elpuszította a várost, Több százezer békés lakost, öreget, nőt, beteget, gyermeket ölt meg és tett nyomorékká. Még ma is halnak meg azok közül, akiknek vérét a robbanást követő halálsugarak megfertőzték. 1945. augusztus 6-a, az emberi történelem legkomorabb napjaként került be a krónikába Ezzel szemben 1961. augusztus 6-a — a világ közvéleményének visszhangjából ítélve — a történelem legfényesebb napjainak egyike lesz. A Földet körülrepülve még egyszer hallottam, hogy a világ rádióállomásai nemzeteik nyelüvén adást közvetítettek a szovjet nép új győzelméről. Sok hírmagyarázó kommunista pártunk nemrégen nyilvánosságra hozott programtervezetével hozta összefüggésbe a világűrben aratott szovjet győzelmet A repülés előtti előkészületek napjaiban mindig magammal hordtam a moszkvai Pravdának azt a számát, mely közölte a programtervezetet, s melyben vörös ceruzával aláhúztam bizonyos részeket. Az új programtervezet sok szárnyaló emberi gondolatot tartalmazott. Olvasása közben olyan izgalom fogott el, mint akkor, amikor évekkel ezelőtt először Ismerkedtem meg a Kommunista Kiáltvánnyal, Marx- és Engels lángelméjének müvével. „AMURI HULLÁMOK" A VILÁGŰRBEN • EMLÉKEZÉS HIROSIMÁRA • A 200 EZREDIK KILOMÉTEREN • NYITOTT SISAKKAL • A LEBEGŐ RIBIZLISZÖRP • „ELKAPOM A HOLDAT ÉS ZSÁKBA GYÖMÖSZÖLÖM" • MILYEN AZ ALKONY, HA A VILÁGŰRBŐL NÉZIK? • RIO DE JANEIRO FÖLÖTT Elmondja: Germán Tyitov űrrepülő, a Szovjetunió hőse Hallottam valamennyi földrész rádióállomásainak hangját. Sűrűn emlegették Nyikita Szergejevics Hruscsov nevét és a szovjet szputnyikűrhajókról beszéltek. Válaszul üdvözletemet küldtem nekik a Vosztok-2 fedélzetéről. A harmadik körön Európa fölött a Szovjetuniót és Európa népeit üdvözöltem, majd a nyugati félteke déli részét átszelve Dél-Amerika népeinek küldtem üdvözletemet. Amikor a Vosztok-2 már több mint 200 000 kilométer űrutat tett meg, az ötödik körön Kína fölött Huacsuan vidékén az ázsiai népeket is üdvözöltem. Melbourne fölött az ötödik világrész — Ausztrália lakosságát köszöntöttem. Észak-Amerika népeinek is üdvözletemet küldtem a világűrből. Később visszaérkezésem után, a Földön az újságok és folyóiratok tömegében lapozgatva egy amerikai sajtóközlemény ötlött a szemembe. Az volt benne, hogy a Vosztok-2 hangja hangszóróként zengett. A lap az üdvözlő táviratokról írt, melyeket ezen a napon a világ minden népe számára érthető anyanyelvemen fejeztem ki. Úgyszólván az egész repülés alatt nyitva hagytam az űrrepülő sisakot. Igy kényelmesebben dolgoztam. Nem volt szükség rá, hogy eltakarjam vele az arcomat; egy percre sem mondta fel a szolgálatot az űrhajó kabinjának hermetikus záródása. Bizony étkezni is kényelmesebb nyitott sisakban. A kitűzött program szerint az első étkezésnek, az ebédnek a harmadik körön kellett megtörténnie. Eljött a dél, — s bár a Földön eltöltött reggeli óta sok idő telt el, mégsem kívántam az evést, de azért nekiláttam az ebédnek. A kabinban sem tányér, sem villa, sem kanál, sem szalvéta nem volt. Az ételtartóból kivettem az első tubust. A Földön 15 dkg volt a súlya, itt a világűrben azonban teljesen súlytalan volt, A tubus valamilyen sűrített levest tartalmazott, melyet fogpasztához hasonlóan a számba nyomtam. A második fogást éppen úgy költöttem el; ez valamilyen hús- és májpástétom volt. Utána, szintén tubusból ribizliszörpöt ittam. Egy kevés kicseppent és úgy lebegett előttem, mintha eperszemek táncoltak volna szám előtt. Érdekes kép volt, ahogyan ugrándozva úsztak a levegőben. Igy Játszva nyeldestem le a szirupcseppeket. A világűrben épp olyan könnyen lehet enni és inni, mint a Földön. Az űrrepülés programja szerint nemcsak ebédelnem, hanem vacsoráznom és másnap reggel reggeliznem is kellett ugyanezt a kozmikus eledelt. Ez alkalommal nemcsak a tubusok tartalmát használtam fel, hanem szilárd eledelt is magamhoz vettem, kisebb kenyérdarabokat majszoltam, vitamindrazsét rágcsáltam és nyeltem le. Természetesen, különleges szerkezetből vizet is ittam. Minden úgy történt, mint a Földön. Szóval, szerintem megoldottnak tekinthető az ember étkezése a hoszszas kozmikus úton, éppen csak nem volt kellő élelemkészlet az űrhajón. Egész Idő alatt a kabin levegőjében közelemben úszott egy kézi filmkamera, melyet azért hoztam magammal, hogy megörökítsem a keringési pályáról az ember szeme előtt megnyíló szépségeket. Közönséges „Konvasz" riportergép volt, színes filmszalaggal. Több felvételt készítettem vele, a Föld árnyékának elérésekor és a Föld árnyékából való kijutáskor lefényképeztem a láthatárt. A csillagos eget is megörökítettem. Kétszer láttam a Holdat, sarlóalakjának a vége éppen olyan hegyesnek tűnt, mint a Földről. Az volt a benyomásom, hogy az űrhajó egy helyben áll, a Hold pedig az Illuminátor látókörén túl szarvaival előreúszlk. A Hold Gogol Karácsonyestjére emlékeztetett. Magam előtt láttam a hófödte ukrán falut, az utcán éneklő legényeket és lányokat. A sötétségben tündöklő Holdat anynyira közel éreztem, hogy az volt az érzésem, csak ki kell nyitnom az illuminátort és a kezemmel elkaphatom, és zsákba gyömölszölhetem, ahogyan Gogol leírta. De mindennek megvan a maga ideje. Az, ami Gogol idejében mesének tűnt, napjainkban valósággá válik. Közülünk, űrrepülők közül valakinek majd csak sikerül először körülrepülnie a Holdat, megvetnie a lábát krátereinél és a Hold kövezetéből egy zsákravalót magával hozni a Földre. Nem tudtam ellentállni a kísértésnek és egyszer-kétszer magamat is lefilmeztem, belehunyorogtam a fiimezőgép lencséjébe. Azután felhajítottam a fedélzeti naplót, s ahogy a kabinban a fejem fölött ellebegett a levegőben, néhány felvételben megörökítettem. Nem vagyok mestere a filmezésnek, s ha a felvételek nem is a legsikerültebbek, bizonyos mértékben aláfesthetik a repülés során szerzett benyomásaimat. Mielőtt az űrhajó kijutott volna a Föld árnyékából, érdekes kép tárult a szemem elé, ahogy az alkony mozgását figyeltem a Föld felszínén. A Föld egyik része, melyet a nap akkor éppen megvilágított, fényes volt, a másik része pedig teljesen sötét. A két rész között jól látható volt az alkony gyorsan mozgó szürke sávja. Fölötte rózsaszínű árnyalatú fellegek lebegtek. Itt minden olyan rendkívüli, gyönyörű, mély benyomást keltő volt. A világűr várja a művészeket, a költőket, s persze a tudósokat is, hogy saját szemükkel láthassák, megmagyarázhassák és megvilágíthassák lényegét. Emlékezetembe vésődött a Tyan-San hegygerince, és a Himalája vakítóan fehér hóborította csúcsai. Láncolataik bizonyos szöget képeztek a Vosztok-2 irányvonalával. A hegyek szalmakazlaknak tűntek, köztük a szakadékok tátongó szájai kéklettek. A Föld körül repülve saját szememmel győződtem meg róla, hogy bolygónk felületén több a víz, mint a szárazföld. Nagyszerű látványt nyújtottak a Csendes- és Atlantióceán Igen hosszú hullámsávjai, melyek egymást kergetve futottak a partvidékek felé. Három- és ötszörösen nagyító optikai műszereken keresztül élveztem e látványt. Az óceánokat és a tengereket, valamint a földrészeket színük különbözteti meg egymástól. Mintha csak Ivan AjvazovszkiJ, tengerímádó orosz festő, színpompás palettáját láttam volna, Ilyen színek tárultak elém az Indiai-óceán sötétkék indigószínétől a Karibi-tenger és a Mexikói öböl salátazöld színéig. Egyszer az éj sötétjéből egy nagyváros lámpafényeinek aranyáradatát pillantottam meg a mélyben. A műszertábla glóbusza azt mutatta, hogy a Vosztok-2 vörös fényben úszó Rio de Janiero, Dél-Amerika egyik legnagyobb városa fölött van. Néhány nappal eaelőtt Jurij Gagarin volt a brazil föld vendége, milliók hallgatták beszédét és saját szemükkel látták a szovjet űrrepülőt. Rio de Janiero fényében gyönyörködve arra gondoltam, hogy e percekben brazil barátaink közül néhányan a Vosztok-2 közleményeit várhatják az éterből. /Folytatása következik) ÜJ SZÖ 4 * 1981. augusztus 27.