Új Szó, 1961. augusztus (14. évfolyam, 212-242.szám)

1961-08-26 / 237. szám, szombat

.V.V.V.V.V.V/ňV. 1, Clugiíó/Uuô aétyén JWJVMWJWMV 'A szocialista iskola a gyermekeket ma ingyen könyvvel, tanítással várja. Am Havlíková Zlatica és sok száz diáktársa LuhaCovícén nemcsak eb­ben az örömben, de egyéb megle­petésben ls részesül. Szeptember el­sejétől kezdve ök újonnan épült ls anyát mentesítenek a mindennapi gondtOl, a fáradságos főzéstől és hány qyermek egészségére ügyelnek itt féltő gonddal. Sok mindent megmutattak még kí­sérőim, akikről el kell árulnom, hogy nem volt köztük sem az igazgató, sem HavlíkovA Zlatica (balra) barátnőiével a balotlórán. kólába járnak. Tolnák is előre a j idő kerekét, hogy mtnél hamarabb élvez­hessék az új Iskola levegújeí. Kíván­csiságtól furdalva be-beiopddznak a* iskolába, próbálgatták a kényelmes ülőhelyeket az úf osztályban. Zlattcával is így találkoztunk a na­pokban, könyvet olvasgatott az Iskola bejárata előtt. A kíváncsiság megál­lítja az embert. JólesO elégedettség­gel nézem a szép, egészséges gyere­ket meg ezt a hatalmas, napfénytől ragyogó épületet. A gyermek igen barátságos, mosolyogva arra kér, hogy menjek csak beljebb, mert amint mondja: a bácsi még úgy sem látott ilyen, szép iskolát. Csakhamar meggyőződtem, hogy egy csöppet sem túlzott. Az épület két szárnyában 30 kor­szerűen berendezett osztály vár 850 tanulóra. Továbbá különféle kabinok, szakműhelyek, könyvtár, Mtcsurin-sa rok és egyéb helyiség áll a diákság és a tanári kar rendelkezésére. Az iskola bejáratánál haiaimas oszlop­csarnok fogadja a vendégeket. Ezt koncertteremmé rendezik be s itt tartják majd az ünnepi gyűléseket. Ez az iskola nem csupán a humá­nus irányzatok terjesztésére, de az tfjú nemzedék sokoldalú nevelésére van berendezve. Az említett politech­nikai műhelyeken kívül hatalmas két melléképülete van az iskolának, me­lyekbe üvegfolyosón jutnak el a ta­nulók. Az egyik a fürdő, zuhannyal s orvost rendelővel ellátott tornate­rem, a másik a napközt otthon, ahol 500 diák étkezhet naponta. Íme, hány a helyettese, hanem az egyik diák­lány, aki bevezetett az épületbe, a mástk meg az iskolagondnok, Hof­schnelder Ferenc,. Mindkettőnek úgy a szivéhez nőtt ez az épület, mtntha benne nevelkedtek volna fel. Mind­ketten egyaránt" szeretik az iskolát. A gondnok azért, mert foglalkozása Ide köti, Zlatica meg azért, mert sze­ret tanulni. Meg is látszik a bizonyít­ványán, tiszta jeles. 0 szabad idejé­ben sem henyél. Zongoraórákra /.ír s a balettiskolát látogatja. Akarcsak a neve, Zlatica, olyan az egész gyer­mek. Aranyos a szavajárása, a ter­mete, pirospozsgás az arca, amint a lépcsőkön kísér és igyekszik a szép iskola minden zugát megmutatni. — Tessék még ezt itt megnézni. Ez itt a rajzolóknak készült — mu­tat egy hatalmas erkélyre. — Itt aztán festhetnek a gyerekek — mondja a gondnok —, messzire látni az egész vtdéket. Ott lent a patakparton lesz a sportpálya, uszo­da, amott meg majd, parkot létesí­tünk. — S az udvaron az a fészer meg mire lesz? — kérdezem. — Egy kis újdonság ez ts a mai iskolában — válaszol a gondnok. — Ma már a szomszédból, ts biciklin hajt a diák az iskolába, a tanárok egy része pedig autón. Tehát garázs­ról ls gondoskodtunk. így magyaráz­nak kísérőim, meg szövik a terveket —, én meg gondolatban felidézem az én gyermekéveimet. Eszembe jut az a kis füstös iskola petróleumlámpá­val s egybevont nyolc osztályával. Próbálom összehasonlítani, de egy­szerűen nem lehet. Hiszen mi már annyira előrehaladtunk, hogy az em­ber egyszerűen szédül, ha a hitvány múltba visszatekint. Szólni nem tu­dok, szívem hálával teltk meg e ha­talmas fejlődés, szocialista hazánk vívmányai láttán. Major Ágoston Az előtérben a luhaöovicei hatalmas új iskolaépület. ISKOLA EPÜL Véletlenül tudtam meg, hogy Trno­vec nad Váhomon ú] Iskola épül. A falul járva a közelgő tanévről be­szélgettünk. — Hogyan készültök? — kérdez­tem az általános iskola tanítójától. — A nagytakarítást most fejeztük be s már beszereztük a tankönyveket is. Iskolánk új köntösbe, a szüksé­ges felszerelések birtokában, felké­szülten várja a diákokat. — A létszám? — Ismét emelkedett. — Az elhelyezés megfelelő? — Ügy, ahogy... De már nagyon kellene az üj Iskola. Nekünk nem is annyira, mint a középiskolásoknak, akik az elmúlt évben is három „mű­szakban" tanultak. — Ogy tudom a iiáromműszakos tanítás csak végső esetben eugedé­lyezett. — Igen, de jelenleg nincs más megoldás. — És a jövőben? — Most épül az új iskola. Ha el­készül, megoldódik áz elhelyezés kérdése. Megnéztem az építkezést. Kíváncsi voltam, milyen Iskola épül a falu­ban, mikorra készül el. Az építkezésnél senkit sem talál­tam. Egy órája, hogy befejezték a munkát. Az iskola tető alatt, de még he­tek kellenek hozzá, hogy teljesen el­készüljön, pedig már csak néhány nap választ el szeptember elsejétől. — Az átadást mikorra tervezik? — Pontosan nem tudom — tájé­koztatott ismerősöm, — de úgy hal­lottam az év végére, vagy a jövő év elejére. A nem várt fordulat elszomorított. — Ha oly rossz az elhelyezés, mint amilyenről szó volt, az új iskolát szeptemberre kellene átadni. — Igen, de úgylátszik valami köz­bejött. Kutatok, kl tudna részletesebben beszámolni az építkezésről, kl ma­gyarázná meg az eltolódás okát. — Legjobb lenne a vezetőhöz for­dulnod ... Jozef Ladánit nem találtuk otthon. Amint azonban megérkezett és meg­tudta, mi Járatban vagyunk, szíve­sen tájékoztatott. — Miért húzódik az építkezés? A kérdés nem érte váratlanul. Eze­ket mondta: — Anyag és munkaerőhiány miatt a tervezettnél később fogtunk mun­kához. Elsősorban ennek tulajdonít­ható, hogy az építkezést csak az év végére fejezzük be. — Más megoldás nincs? — Sajnos ... — Pedig nagy szükség lenne az iskolára már szeptember elsején. — Tudjuk és tőlünk telhetőleg mindent megteszünk, hogy lerövidít­sük az építkezés idejét. A helyi szervek is sürgetik, a ve­zető ts örülne, ha a diákok már szeptemberben az új iskolában kezd­hetnék a tanulást. A lemaradást azonban most már nehéz behozni... — Ha szeptemberre nem is — ví­gasztal — ez év végére befejezzük az építkezést. Januártól már az új iskolában tanulhatnak a diákok. A több millió korona költséggel épülő, korszerűen felszerelt 14 tan­termes kilencéves Iskola új színt hoz a falu életébe. A ma még félig kész épület rövidesen a tudás fellegvára lesz közel 500 diák nyer majd ben­ne általános műveltséget. Az új iskolát sokan várják, szük­séges, bogy mielőbb elkészüljön, (b) A gottwaldovi stúdióban Tizenkétszer " tizennyolc méter. Ennyi a gottwaldovi Filmgyár mű­termének mérete. Nem hasonlítható tehát a Prága melletti barrandovi filmstúdióhoz sem a nagyság, sem a technikai berendezés tekintetében. Ebben a stúdióban kezdett dolgozni a mainál sokkal mostohább körül­mények között Karel Zeman, aki Verne-filmjeivel egészen új filmstí­lust teremtett. Az ő alkotásaiban a szerepeket egymás között osztja meg a színész és a bábú, a fénykép és a rajz. Immár két esztendeje forgatja új filmjét, a „Münchhausen kaland­jal"-t. Ez a film ls azonos elvek alapján készült. Több ízben hírül adták, hogy befejezték a forgatást, de éppen a gottwaldovi stúdió igaz­gatója világosított fel bennünket ar­ról, hogy Zeman alkotása csak az év végére kerül majd a közönség elé. — Zeman olyan nagy igénnyel és alapossággal dolgozik, hogy nehezen tudja abbahagyni a filmet... — jegyzi meg nevetve. Ugyancsak a gottwaldovi stúdió­ban dolgozik Tirlová, a népszerű fllmrendezőnö. Az ő rajz- és tánc­filmjei is világszerte ismertek. Al­kalmunk volt megtekinteni Karel Ze­mannal készített közös filmjüket, amelyet ott jártunk előtt néhány nap­pal fejeztek be. A hallatlanul érde­kes film főszereplője egy levél, ame­lyet egy kis úttörő édesanyja cím­zett meg a tátrai pionírtáborba. Ha­nem a levél nagyon kíváncsi termé­szetű. Amikor a postás kiszedi a lá­dából, valahogy kicsúszik a többi közül és vándorútra indul. Ez a kíváncsi levél a főszereplője a film­nek; a többi szereplő színész. Végül is sok furcsa kaland után a levél megérkezik a címzett kisfiúhoz. A filmben egyetlen szó sem hangzik el, ennek ellenére, a cselekmény tö­kéletesen érthető és lebilincselő. A levél — anélkül, hogy kezei, lábai lennének — úgy mozog, mint az em­ber, s kitűnően utánozza a kíváncsi kisgyerekeket. Cs — o A ligha akad valaki hazánk kom­munistái között, aki ne olvas­ná izgalommal a párt új prog­ramtervezetét. Hiszen ez a történel­mi jelentőségű dokumentum az ér­zések egész viharát kavarja fel I Elénk vetíti a múltat és a jövendőt. Eszébe Jut Ilyenkor az embernek, hogy pártunk milyen hatalmas utat tett meg, eszébe Jutnak az esztendők, amelyeket a szovjet kommunlstők gi­gászi, összeforrott, lelkes és bátor közösségében töltött, s ilyenkor na­gyon büszke arra, hogy az SZKP tag­ja. E távlatokat nyitó dokumentum olvasása közben valahogy eszembe jutott hazánk történetének egyik leg­dicsőségesebb és legtragikusabb feje­zete ... Sztálingrádban történt 1942­ben, késő ősszel, a keskeny parti sá­von, az üzemek vidékén, a ma már híres tizenharmadik gárdahadosztály balszárnyán. Az ezredparancsnokság egy zúzmarás, gyommal belepett rom­liáz pincéjében volt. Állandóan hallat­szott az ágyúdörgés. A telefonista a zajt túlkiabálva igyekezett kapcsola­tot teremteni a hadosztályparancs­noksággal. Sebesültek vártak elszál­lításra. Az egyik sarokban kopott köpenybe bújt ember ült valami lá­dán, s a mécses fénye mellett vörös­fedelű könyvecskéket vetett össze egy listával. Ö volt az ezred párt­bürójának titkára. Párttagsági köny­veket reidezett. Baloldalon régi köny­vecskék, néhány bőrkötéses, néhány még egészen megviselt, vérfoltos könyvecske feküdt. Ezek a legutób­bi harcokban elesett katonáké vol­tak. Jobboldalán új tagsági köny­vecskéket láttam. Ezeket az első csendesebb pillanatban át fogja nyúj­tani a fiatal kommunistáknak, akiket itt a Volga mellett, a lövedék szag­gatta földön, az állandó ellenséges puskatűzben vettek fel a párttagok soraiba. A titkár bevezeti a kimu­tatásba az utolsó tagsági könyvet, BORISZ POLE VOJ: A PROGRAMTERVEZET 0LVASASAK0R majd meggémberedett ujjait fújva, rekedtes, benső megindultságtól re­megő hangon megszólal: — Nehéz a helyzet — rosszabb már nem is lehetne, s mégis egyre több a felvételi kérvény... Ezek azoké voltak — mutat a régi könyvek csomójára —, akik meghaltak a ha­záért és a pártért, ezek pedig s most az asztalon fekvő nagyobb halom új könyvecskére mutat — azoké lesz­nek, akik az előbbiek helyébe lép­tek. Növekszik a párt, növekszik, izmosodik. I gen, a párt növekedett azok­ban a kibírhatatlanul nehéz napokban. Mert a szovjet em­berek bíztak pártjukban, lelkesedtek programjáért. Maga a történelem ta­núsította, hogy a bolsevikok szava és tette egy. A párt a második kongresszuson, a kibontakozó munkásmozgalom haj­nalán fogadta el első programját. Ez a program harcba szólította a mun­kásosztályt, az összes dolgozókat a cári önkény megdöntéséért. Azokban a napokban ez a célkitűzés utópiá­nak tűnhetett a kispolgár szemében. De a párt teljesítette első programját. A nép megdöntötte a gyűlölt rend­szert s megkezdte az új világ épí­tését. A második programját a párt ak­kor hirdette meg, amikor a szocia­lizmus országa még alig kezdett talpraállni. Elkínozta az Imperialista háború, küzdenie kellett a polgár­háború frontjain... H. G. Wells, a fantasztikus regények írója akkor süllyedő hajónak látta az első mun­kás-paraszt államot. A párt pedig éppen akkor, a VIII. kongresszuson hirdette meg második programját — a szocializmus építésének prog­ramját. A szocializmus aztán teljesen és végérvényesen győzedelmeskedett. Maga az élet tanította meg a szovjet embereket arra, hogy higgyenek pártjukban. Nem is csüggedtek a legnehezebb percekben sem. Ezzel a hittel küzdöttek és győztek harcban és munkában egyaránt. És most, amikor olvasom a párt új, harmadik programjának terveze­tét, amely a szovjet nép eddigi nagy­szerű győzelmeit tükrözi, a párt nö­vekedését és erősödését, ami annyira örvendezteti és lelkesíti barátainkat, és tehetetlen dühre fakasztja ellen­ségeinket, eszembe jut ez a régi jele­net, amelynek a háború legnehezebb napjaiban, a szétlőtt sztálingrádi ház pincéjében voltam tanúja. Sokatmon­dó epizód 1 S ok politikai párt volt és van a világon. Valamennyi igyek­szik minél vonzóbbá tenni prog­ramját. De a ml pártunkon, a kom­munista párton kívül volt-e valaha még egy olyan párt, amelynek sorai éppen a legnagyobb megpróbálta­tások napjaiban, éppen akkor kezd­ték rohamosan növekedni, amikor kommunistának lenni annyit jelentett, mint a legfelelősségteljesebb és a leg­nehezebb frontszakaszra menni, ami­kor a tagsági könyv személyesen nem ígért az embernek egyebet, mint kü­lön-kötelezettséget és a legnehezebb megpróbáltatást? Elmondhatja-e leg­alább egy párt is a kommunista pár­ton kívül, hogy amikor a pártonkí­vüli a párt eszméiért indul élet-halál harcba, legnagyobb kitüntetésnek te­kinti azt, hogy legalább halála után kommunistának nevezzék? A politikai irányzatok egész törté­nete azt tanúsítja, hogy a pártok csak a sikerek éveiben növekedtek, tettek szert hívekre, nagyobb befo­lyásra, csupán a sikerek éveiben tör­tént ez, olyankor, amikor egyik vagy másik párthoz tartozni anyagi előnyö­ket, karriert, Jólétet jelentett. A vált­ságok és megrázkódtatások napjaiban a pártok elkerülhetetlenül megcsap­pantak, lekerültek a politikai küzdő­térről, majd véglegesen felosztottak. A kommunisták pártja pedig ép­pen ellenkezőleg: az ország számára a legnehezebb napokban növekedett. A nehézségek láttán az emberek még szorosabban tömörültek köréje, mert tudták, hogy a párt, a programjában foglalt éltető lenini eszmék megvé­delmezik minden bajtól, reményt ad­nak nekik a ragyogó Jövőre, bizako­dást a győzelemben. Így volt ez Október viharos nap­jaiban. így volt ez a polgárháború éveiben. Így volt ez az első ötéves tervek korában, a nélkülözések és forró harcok napjaiban. Így volt ez akkor, amikor a világfasizmus erői összefogtak, hogy megtörjék szocia­lista államunkat, zárlat alá vették Leningrádot, betörtek a Volga vidé­kére, Moszkva ellen készülődtek, így volt ez akkor is, amikor ember­telenül nehéz körülmények között, a háború után helyreállítottuk szétzilált gazdaságunkat. O lvassuk a harmadik program tervezetét, amelyet a párt szé­leskörű megvitatás tárgyává tesz; a nép méltó kitüntetését lát­juk benne, s egyben a párt szilárd bizakodását a kommunista eszmélt legyözhetetlenségében, a nép erői­nek kimeríthetetlenségében: A prog­ramtervezet méltó betetőzése a több mint negyvenhárom éves hősies erő­feszítéseknek, útmutató egy újabb gigászi előreugráshoz. Az az érzése az embernek, hógy hegycsúcson áll, ahonnan kitárul előtte a látóhatár ahonnan látja a mai álmokat holnapi bolsevik sikerekké, gigászi vívmányokká alakulni, és szin­te érzi életünk, munkánk, álmodozá­saink légkörét, tele tüdővel szívja magába, szive repes az örömtől. Kari Marx és Fridrich Engels, a tudományos kommunizmus megalapí­tói, a proletariátus nagy tanítómeste­rei több mint egy évszázaddal az­előtt a Jövőbe nézve ezt írták: „Kí­sértet járja be Európa földjét — a kommunizmus kísértete." Ezek a sza­vak a világ legegyszerűbb embereit lelkesítették. Halálra rémítették a kispolgárokat. Rettenetes dühre lob­bántották azokat, akik a virágkorát élő kapitalizmust megingathatatlan­nak, erősnek és öröknek tekintették. És íme, ezekben a nagyszerű napok­ban a világ lehatalmasabb legharco­sabb, legkipróbáltabb és legedzettebb, legösszeforrottabb pártja ünnepélye­sen kijelenti: a szovjet emberek mai nemzedéke kommunizmusban fog él­ni. A világot bejáró kísértet élő, reális, kézzelfogható és szem­mel látható valósággá vált. A szovjet kommunisták bölcsessége és akarata tette azzá. Büszkeséggel telik el a szív, büszke az ember arra, hogy ehhez a boldog nemzedékhez tarto­zik, büszke arra, hogy katonája lehet ennek a hatalmas pártnak, amely ilyen példa nélkül álló tettekre hívja fel a népet. jűj SZÖ 7 * 1961. augusztus 20.

Next

/
Thumbnails
Contents