Új Szó, 1961. augusztus (14. évfolyam, 212-242.szám)

1961-08-03 / 214. szám, csütörtök

ZI'BONG, A BARÁTOM X»mül-"R0N7»Ö ' \t W A • I ! A f • A csengő-bongó nevű kőreai fiúval azt hiszem 1953-ban találkoztam először. A főiskolai internátus tanuló szobájában ültünk öten-hatan, egyszerre csak jókora feltűnést keltve egy csoport koreai jött be. Az egyetem egyik tanára kísérte őket. Bemutatta valamennyit, ők mosolyogtak, odaültek közénk, aztán megpróbáltuk a beszélgetést. Ezen a napon Ismerkedtem meg Zi-bonggal. Papírlapok feküdtek előttem, meg az írószerszám. Matematikái tanultam éppen, körökkel, elipszisekkel, meg más mértani ábrákkal volt telerajzolva minden kis darab papír, meg képletek sorakoztak a rajzok mellett. Meglepően tökéletes orosz nyelvtudással így szólt hozzám a fiú: — Matematikus vagy? Én is azt akarok tanulni. Mérnök lesz belőlem. Előbb azonban még meg kell tanulnom szlovákul. Nehéz dolog. Nehéz dolog, mondta, de azt a két szót, hogy „mérnök leszek", olyan hangsúllyal mondta, mintha csak ezt ejtette ki volna a száján: — Minden rossztól megváltom a világol, ha mérnök leszek. Sokkal gyengébben beszélt szlovákul, mint a többi koreai diák. mert amíg a többiek már résztvettek egy hathónapos szlovákiai nyelvtanfolyamon, ő szinte egyenesen a frontról érkezett Csehszlovákiába. A karján még mindig kötés volt, mert a szilánk letépte egyik kezefejét —, sehogysem akart a seb begyógyulni. A közös munka, a tanulás közel hozott bennünket egymáshoz. Az iskolai év végén — mikorra ő is megtanult szlovákul, sőt a magyar nyelvet is próbálgatta már — barátokká lettünk. — Az apám pap volt, — mondta egyszer Zi-bong, — Európából jött misszionáriusok tanítványa. Alázatossá sikerült őt nevelniök. Talán az hatotta meg őt a legjobban, hogy az európaiak — a papok tanitatták őt ki. Mert valóban, apám apja a legszegényebb ember volt a faluban, de a hittérítő felfigyelt a fiára, mert rendkívül éleseszű volt már gyermekkorában és alázatosan szótfogadó. És amikor aztán kitört a háború — emlékezett barátom — hetekig az volt az egyetlen téma a családban: a hitetlen kommunistáknak — ilyen jelzővel illette apám a kommunistákat —, vagy a müveit nyugati fehér embereknek van-e igazuk. — Apám a maga módján érdekes ember volt — mondta Zi-bong. A lakószoba falára azt irta fel, amit legelőször megtanult az angol hittéritöktől: „A hála és tisztelet jótevőd iránt soha ne fogyjon el". Vasárnapi prédikációját is mindig ezzel a mondattal fejezte be. — És ki az én, meg az egész családom jótevője? — kérdezte apám gyakran önmagától meg a családtól. — A legnagyobb pártfogóm mégiscsak a protestáns egyház, mely belőlem, a földhözragadt senki fiából embert faragott. — Magam is — mondta többször Zi-bong —, mindig ezzel érveltem az Ifjúsági Szövetség agitátorával szemben, valahányszor arra kért, lépjek be én- is a szövetségbe. Legtöbbször ezzel hárítottam el kérését: — Tisztellek benneteket, de családom jótevőit nem hagyhatom cserben. — Az agitátor — a kommunista párt tagja volt — ilyenkor mindig gúnyosan mosolygott rajtam és gyakran ehhez hasonló példabeszéddel adott választ: — Megmenti-e azzal a gazdag az éhezőt, ha télvíz idején egyszerkétszer megszánja őt és ad neki egyegy marék rizst? Amit az angol urak nektek juttattak, az csak alamizsna. És alamizsna ez az egész koreai nemzetnek. Mert ezzel a tettükkel csak egyetlen családot emeltek ki a mocsokból, a szegénységből. Mikor aztán megkezdődött a háború, atyám éppenséggel nem tudta, mihez kezdjen, kinek az oldalára álljon. Déliek rádióját is hallgatta, meg a kommunistákéra is gyakran ráfordította a kapcsolót. Egy este aztán az északiak adását hallgatva, felháborodottan 'Ugrott fel ültéből: — Hallottátok? Ez már mégiscsak arcátlanság. Szennyes propaganda. A kommunisták azt állítják, hogy az amerikaiak ezrével irtják a koreai értelmiséget. Mintha én nem ismerném a művelt Nyugatot. Hiszen ott is papok vannak az amerikai hadseregben! A kommunista rádió azt állítja, hogy Söulban kommunistasággal gyanúsítottak meg vagy kétszáz tanítót s más értelmiségit és kivégezték őket. Ahogy én ismerem az angolokat, amerikaiakat, nem hiszem el, hogy ilyen tettre képesek lennének. Nem hiszek én a vörös szócsőnek. Az ágyúk nemsokára nagyon közel dörögtek, a faluban alig volt már egy lélek, és apám még mindig az amerikai kultúráról morfondírozott. A front meg szinte naponta mozdult előre vagy hátra 50 kilométert is. És egy reggel kisebb harc után az amerikaiak a mi falunkat is elfoglalták. Az amerikai tiszt apámmal szemben kifogástalanul viselkedett. Valami két napig volt a vendégünk, amikor az ágyúk még ott, szinte a falu végén dörögtek. A tiszt fedezéket is épitetett családunknak, azt mondta, legyünk a közelben, mert papra szüksége van a hadseregnek, a végtisztesség-adásra. Másnap a tiszt megkérte apámat, temessen el az erdő egy tisztásán négy amerikai katonát, és jelölje meg a helyet, ahol elhantolják őket, hogy a győzelem után valamennyi elesett tetemét hazavihessék. Apám a temetésre engem is magával vitt. Az elesetteket megáldotta, imádkozott értük,- aztán eldördült a díszsortűz. Hazafelé indultunk. A szakasz katona, aki sortüzet adott az elesettek tiszteletére, éppen arra vette útját, amerre mi mentünk. A nálunk lakó ismerős tiszt egyszerre csak megállt a katonák előtt a terepjárójával. Mondott valamit a parancsnoknak, eztán megindult utána a szakasz. — Mi az, talán újabb elesetteket kel! eltemetni? — szólalt meg apám. — Szólok a kapitánynak, itt vagyok, még megáldom őket. A kis tisztáson tizenöt megtépázott, agyongyötört koreai és öt kínai katona állt. Mikorra apám megindult a tiszt felé, hogy beszéljen vele, a katonák közül tán tizen felsorakoztak és a koreaiak csoportja felé már lövésre készen tartották géppisztolyaikat. És még oda sem ért apám, mikorra a sortűz már el is dördült. Atyám falfehéren, földbe gyökerezett "lábbal állt a tisztás szélén. Mikorra felocsúdtunk volna, észrevett bennünket a kapitány, odajött hozzánk. — Nem papi szemeknek való látvány ez, atyám. Miért nem ment inkább tovább. Foglyok ezek, de hát ki ér most rá hadifogolytáborok létesítésével bíbelődni? Különben is Kínában túl sok a kommunista. Van belőlük vagy hatszáz millió. Észre sem veszi a világ, ha húsz-harminccal kevesebb lesz. Sajnos, meg kell mondanom, atyám, a maga falujának a tanítója is közöttük volt. Ő rejtegette mind a tizenkilencet. — Pedig ő nem volt benne a kommunista pártban —, szólalt meg atyám remegő hangon. A kapitány széttárta karját, megvonogatta vállát, mint aki semmiről sem téhet. Aztán csak ennyit mondott: — Hát atyám, nekünk most ez a mesterségünk. Apámmal hazáig nem váltottunk szót. Otthon aztán nagynehezen kinyögte: — A tanítót, azt talán mégse kellett volna. Sok kérdésben nem egyeztem vele, de azért nem volt rossz ember. De hát hallottad, mit mondott a tiszt. Háború van. Meg aztán lehetnék-e ellenfele annak a fajtának, amelyik embert csinált belőlem? — kérdezte tanácstalanul egy kicsit magától, egy kicsit tőlem. Ezzel sarkon fordult, kiment a szobából. Én meg apám szépen festett jelmondatára vetettem szememet: „A hála és tisztelet jótevőd iránt soha ne fogyjon el". Megfogtam a szépművü táblát, agyamba villant még, apám milyen nagy gonddal festette, véste bele az írásjeleket, aztán földhöz csaptam az egészet, rátapostam. Másnap megkerestem a partizánokat. Nemsokára tiszt lett belőlem. Négyszer megsebesültem. Most pedig itt vagyok nálatok. Mérnök leszek. A géppisztolyt — látod — már nem bírom el, egy kézzel nehéz lenne vele bánni, de azt mondják, készítenek nekem olyan mükezet, amelyikkel még rajzolni is tudok majd. És a harcok, amelyekben részt vettem? Arról inkább ne beszéljünk. Egyet azonban megtanultam: az alamizsnát nem tévesztem össze az élet egészével. •k Két hete megint találkoztam vele. BratislaváDól Prága felé mentem gyorsvonaton, ugyanabba a fülkébe szállt be ahová én. — Emlékszel, mikor matematikát tanultunk? Milyen nehéz volt! Milyen régen volt. Nézd! Zsebéből kihúzta a mérnöki oklevelet. Kitűnőre végzett a műegyetemen. Arcára néztem, s úgy tűnt, mintha Zi-bong az eltelt 8—9 év alatt semmit sem öregedett volna. Az olyan emberek mint ő, örökké fiatalok maradnak. Tóth Mihály Korom Mihály: A fasizmus bukása Magyarországon V. Kuzminszkisz: A kaunaszi vízierömű építése (linóleum-metszet) Ehrenburg Hemingwayről „Ernest Hemingway-ben barátomat és legkedveltebb írómat vesztettem el — mondta Ehrenburg a szovjet televízióban tartott előadásában. — Hemingway-t Spanyolországban ismertem meg, s felejthetetlen napokat töltöttünk együtt a Guadalajar-frontszakaszon — folytatta Ehrenburg. — A nagy amerikai író teljes szívvel kívánta a köztársaságiak győzelmét és egy-egy sikeres hadmozdulat alkalmával együtt ünnepeltünk. Az egész müveit világot megrázta halálának híre. Becsületes embert és nagy írót gyászolunk" — fejezte be Ehrenburg előadását. E könyv Magyarország történetének egyik legsúlyosabb, leggyászosabb korszakát tárja az olvasú elé. Az 1943-1945-ös esztendőt, a magyar nép hosszan tartó elnyomásának utolsó két küzdelmes évét ismerteti, amely a népi demokratikus forradalomba torkollott. E két év társadalmi és politikai eseményeit rendkívüli sokoldalúan vizsgálja a szerző. Feltárja a fasiszta, burzsoá-földesúri rendszer helyzetét a háborúbalépés időszakában. Elemzi a magyar fasiszta uralom népellenes katonai és gazdasági intézkedéseit, kül- és belpolitikáját. Részletesen tárgyalja a magyar fasiszta rendszer egyre jobban mélyülő válságát, valamint a kommunista párt vezette antifasiszta függetlenségi harcot, a demokratikus erők tömörülését. A tanulmány feltárja a fasiszta rendszer bukásártak körülményeit. Ismerteti a szovjet hadsereg felszabadító hadműveleteit — amelynek eredményeként a rendszer válsága a kiúttalanságig mélyült - majd a katonai vereségek folytán a fasizmus összeomlását Magyarországon. Az események ismertetése során fény derül a nép nyomorára, kifosztottságára és legjobbjainak áldozatos küzdelmére. De reflektorfénybe kerül az is, hogy az uralkodó osztályokat, bár céljuk közös volt, mélyellentétek marcangolták, s csoportjaik heves harcot vívtak egymás ellen. Ebben az időszakban azok a politikusok, akik képesek voltak meszszebbre nézni, határozatlan, felemás kísérleteket tettek a rendszer háború utáni átmentésére. Azonban vereséget szenvedtek a Hitler támogatását élvező szélső fasiszta söpredéktől. A szovjet hadsereg csapásai alatt, a nép forradalmi harca elsöpörte volt elnyomóikat, s határozott intézkedéseket tett, hogy vissza ne térjen e bűnös uralom Magyarországra. Makai György: Portugál-Afrika — a rabszolgák földje 1961 január közepén az egész világot izgalomba hozta a hír, hogy Henrique Galvao, a fasiszta Salazar börtönéből megszökött, emigrációban élő portugál hazafi egy kis csoport élén elfoglalta a „Santa Maria"-t, a legnagyobb portugál óceánjárót, hogy hazája e tenyérnyi szabad földjéről hirdesse: Portugália és Portugál Afrika elnyomott milliói újult erővel indulnak harcba a fasiszta diktatúra és a gyarmati rendszer megdöntésére. Henrique Galvao, ez a hányatott életű politikus, az egyik főszereplője a könyvnek. A portugál gyarmatok helyzetéről készített híres „afrikai jelentése", amelyért képviselői mandátuma elvesztésével, majd nyolc évi börtönnel kellett megfizetnie, az egész haladó emberiség előtt leleplezte korunk legkegyetlenebb és legembertclenebb gyarmati rendszerét. A portugál hódítók tűzzel-vassal leigázták a híres nét/er Kongói Királyságot, feldúlták a gazdag keletafrikai kereskedővárosokat, amelyek annak idején Kínával is kereskedtek, s milliószámra hurcolták a rabszolgákat a dél-amerikai ültetvényekre. A Kongói Királyság és más afrikai államok történetének színes, érdekes leírásából képet kapunk arról, hogy Afrikában már jóval a portugál gyarmatosítás előtt fejlett kultúrával rendelkező államok léteztek. A könyvben a nálunk úgyszólván teljesen ismeretlen Portugál Afrikát mutatja be Makai György. Lerántja a leplet a múlt századbeli imperialista marakodás hátteréről. Afrika újrafelosztásáról. Fényt vet a katolikus egyház embertelen szerepére, üzleti szellemére, amellyel elősegítette a portugál királyok hódítását, és ma is hű segítője a fasiszta Salazarrezsimnek, amely a rabszolgaság helyébe megteremtette az újmódi rabszolgaságot, a kényszermunkát. Angola és Mocambique a brutális terror ellenére is megszűnik „csendövezet" lenni: a rabszolgák fellázadnak hajcsáraik ellen, a hatalmas Fekete-Afrika felszabadító mozgalmának hullámai átcsapnak a portugál gyarmatok határain is. Máté György: A Mahreb földjén Mielőtt útnak indultam volna, gondosan áttanulmányoztam a nálunk hozzáférhető - egyébként nem nagyon gazdag - irodalmat a Mahreb, a nyugvó nap országairól: Tunéziáról, Algériáról és Marokkóról. Tudtam, mennyi ott az írástudatlan, milyen alacsony az életszínvonal és különösen részletesen ismertem a francia hadsereg algériai kegyetlenségeinek bizonyítékait. Mégis, elszörnyedtem a valóság láttán. Más, ha az ember csak olvassa, hogy Tunéziában nagyon sok a tüdőbeteg, és más az, ha látja egy falu főterén a csontig lesoványodott, láb nélküli, fogatlan, trachomás szörnyalakokat, akiket már gyógyítani sem lehet. Más 'olvasni, és más látni, mit jelent a gyakorlatban a marokkói munkanélküliség. Az ember belép a bádogbarakkba és meghallgatja a családapát, aki hétszámra nem tud egy szeletke kenyeret adni a gyerekének. És más olvasni a diadalittas francia hadijelentést egy csoport algériai „feliaga" megsemmisítéséről, és más egy már alig pihegő, haldokló arab kisgyerek testét az ember karjában tehetetlenül szorítani. A számok nem sokat mondanak, de a tapasztalat annál többet. A törvényés ürügyek jogán elkövetett tömeggyilkosság és rablás láncolata volt ott az 1830 óta eltelt idő. Az arab nép nagy életerejét mutatja, hogy fegyvert tudott mégis fogni függetlenségéért és szabadságáért. A történelem nap mint nap bizonyítja, hogy az igazságos felszabadító harcot nem lehet legyőzni. De nem mindegy, hogy mikor diadalmaskodik az algériai nép harca. Kilencmillió életrőt és sorsról van itt szó! Szeretném, ha ezek az írások segítenének abban, hogy a mi olvasóközönségünk még jobban szívébe fogadja az algéria

i népet és annak nagyszerű küzdelmét. (A szerző nyilatkozata könyvéről.) Illés Sándor: TISZAZUG „Ebben a faluban, mint általában az alföldi szegényeknél szokás: télen kétszer esznek egy nap. Ez annyit jelent, hogy a testek enerváltak, s a lelkek gyávák. A szegénység gyötrelmesen destruált... " Móricz Zsigmond írta ezt harminc esztendővel ezelőtt Nagyrévről, az arzénes per idején „A senki szigete" című riportjában. Járt a bába házról házra. „Beteg az öreg? Mit kínlódsz vele? Kell a föld s nem adja?" Arzént neki! Ötven sírt hantoltak fel a nagyt'évi temetőben és negyvenhat halott csontjában találtak arzént. A védő azt mondotta a szolnoki per tárgyalásán: „A nagybirtok, a feudális rend, a nyomor az oka: a rendszer is a vádlottak padján ül a gyilkos asszonyok mellett!" A régi elsüllyedt falu, „a senki szigete" ma szocialista község. Hogyan él most a nép? A könyv tulajdonképpen arról szól, hogy ez a beteg paraszti közösség, amelynek erkölcse, lelke is elferdült, hogyan vált egészségessé, még hozzá olyan mértékben, ahogyan csak a szocialista keretekben, szocialista emberi és erkölcsi normák segítségével lehet egészségessé lenni. A Tiszazug szociográfia Világosan csoportosított tényekre támaszkodó írói igénnyel megírt könyv, amely érthető és impulzív áttekintést ad a mai magyar faluról, életmódról, szemléletről, szokásokról, művelődésről, erkölcsről, családról, babonáról, szórakozásról, arról a forradalmi átalakulásról, ami most a magyar falvakban és a falusi emberekben végbemegy. Illés Sándor ismeri a falut, s könyvében a magyar szociográfia hagyományaihoz hü maradva, nemcsak számokkal dokumentálja a megváltozott életét. Izeket, színeket, hangulatot is hoz magával, alakjai élő emberek, akiknek az öröm mellett gondjuk is van, hiszen ezzel a gonddal együtt válnak igazi emberekké. Megrajzolja az író a falu új típusait, a tsz-elnököt, a tanácstitkárt, a brigádvezetőt, az agronómust, a nyugdíjas parasztot, az egész falut, A könyv minden sorát az élet derűs fénye ragyogja át. A FENTI KIADVÁNYOKAT A BUDAPESTI KOSSUTH KÖNYVKIADÓ JELENTETTE MEG. ŰJ SZÖ 6 * 1961. augusztus 5. /