Új Szó, 1961. augusztus (14. évfolyam, 212-242.szám)

1961-08-26 / 237. szám, szombat

Moyzes Unna: OSTRAVAI HIDAK K 'ülönös vonzalom hajt feléjük. Ha nagyon fáradt vagyok este, akkor szinte öntudatlanul megyek,, a hidak felé. Megnyugtatnak, pihentetnek. Először csak érdekeltek, majd egy szép napon azon Ijaptam Hiagam rajta, hogy megszerettem őket. Nem mondhatnám, hogy víg természetűek, inkább szomorúak, csöndesek és nagyon szerények. De valahogy mégis büszkék, mert a tárgyak sajátos formájukkal úgy hatnak, akárcsak az emberek tulajdonságaikkal. Nem integetnek hívogatón, kacéran felém, inkább hallgatnak, mint a bölcsek és várnak türelemmel. Moziból hazajövet is meg-megállok rajtuk. Távoli harjgok kerítenek hatalmukba. Az emberektől hallott történetek balladákká válnak a szívemben. Éjszaka a város, a rohanás lehalkul, csak a történetek alakjai elevenednek meg, hogy kikérdezhessem titkaikat. Ma kivételesen nappal járom a hidakat. Arcomba hull a napsugár, ráesik a folyóra is, a hidak nagy vaslemezeire és a sugárutak aszfaltjára. Gesztenye- és orgonafák olyan nagylelkűen ontják illatukat, mintha himnuszt énekelnének. A csillagvizsgáló smaragdzöld kupolája kissé gőgösen néz le a város sötét épületeire. A mellette levő piros kupola viszont úgy incselkedik a járókelőkkel, mint egy bakfis nevetős, piros szoknyája. Eső után olyan tiszta a levegő, akár a béke. Bányászok és kohómunkások atói futnak végig a hidkaon. A volt rendőrkapitányság épületén mintha mélyet lélegzene a négy márványszobor. Minden éled és nyújtózik. Tavasz van. A tizenhatodik tavasz. Ügy is kezdhetném, hogy hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy nagyon gazdag ember. Nem az Óperencián túl volt az, nagyon is itt, eb< ben a városban. A Vítkovicei Vasművek vezérigazgatója abban az időben a gyár egész jövedelmének. öt százalékát vágta zsebre, ami egypár milliót jelentett. Ennek a gazdag úrnak volt egy szépséges lánya is. A lánynál szebb csak a nászajándék volt, amit apjától kapott. Oroszországból hozatott mestermű volt, melynek csodájára jártak. A kis görög katolikus templomot a Beskydekben helyezték el az Ondrejník alatt. Háromszáz méternyire hatalmas nyaralót húzott a templom tulajdonosa, Sebela méltóságos úr. Hogyne, hisz a vőlegény Larys gróf volt, a másik milliomos, mert ő meg a karvinai szénbányáknak volt a vezérigazgatója. Ömlött az arany, mintha az égből öntötték volna. Szegény munkások vére és verejtéke volt, amiből kifolyt az arany, de meg lehetett venni rajta a földi mennyországot. z esküvő napján éppen így virágoztak a - gesztenye- és orgonafák. Meleg szél járta a vidéket, akár a koldusok szívét a remény. A hidakon ültek s úgy lobogtatta rongycafataikat a szégyentelen szél, mintha legalábbis a város címeréül szolgáltak volna. Gyomrukat az étaség marta, a hídon húzódtak meg, minthogy a hídon mindig akadnak kegyes szívű járókelők. Ünnepnapokon, vasárnapokon, vagy az októberi Utániak alkalmával a hidakťól a templomig vezetett az útjuk, ahol durván szemükbe vágott a büszke fény, a tarisznyájuk mégis üresen maradt. Legfeljebb pár nyomorult rézgaras hullott beléjük, az is a szegényebbektől, azoktól, akik maguk is ismerték az éhséget. Most azonban tavasz volt és a kiválasztottak esküvőjének napja. Reménység töltötte el a szívüket, hogy a lakodalmas asztalról csak nekik te cseppen valami. Mert nem voltak ők mindig hidak koldusai. Ugyancsak deli, épkézláb legények voltak, akikre szükség volt' Larysék szénbányáiban szintúgy, mint Sebelájék gyáraiban. Sajnos, csak addig, míg egészségesek voltak. Ha baleset érte őket, nyomorékon kerültek az utcákra és koldulásból tengették félbemaradt életüket. Ilyen volt Jakov is, a koldusok vezére. Egy lábon moz-, gott nagy, különben egészséges teste. Amikor rendbehozta hajzatát, megfésülte sötét szakállát, olyan volt mélyenülő szemével, mint egy keleti herceg.A többinek karja, szemevilága veszett oda, némelyiknek mind a kettő. Segélyt nem kaptak, nem volt az divat annak idején. Annál gyakoribb volt a baleset. Jakov ma meg is fésülködött, sőt talán meg is mosakodott a nagy nap tiszteletére. — Az alkalmazottjai voltunk — tanakodtak. — Ha máskor nem is, de ma. gyermekeik esküvőjén talán csak eszébe jutunk mi is. I

akov űgy számolt, hogy télidőre összegyűjt magának legalább egy elnyűtt bakancsra valót. Az új, az sokba kerülhet. Egész A' J nap türelemmel vártak. Sok díszes hintő gördült el szemük előtt, amelyeken büszkén feszengett a parádés kocsis, még a kutyák is fel voltak öltöztetve. Autók suhanlak, mint a képzelet. A Beskydek felé vették útjukat, vendégek voltak ők az esküvőn. Amikor az estharang megszólalt, egymásra néztek a sorstársak, lecsüggesztett fejjel útjára engedvén a foglyul ejtett reményt. Csak az egyiknek tört fel ajkán az artikulátlan hang. — Állati üvöltésnek illett be Inkább, mint emberi hangnak. A járókelők megálltak a hídon, vagy futva menekültek, fülüket befogva és eltakarva arcukat. Kínos volt hallgatni Jakov súlyos átkát, mellyel hetediziglen küldte pokolra egykori munkaadóját. — Átokká váljon abban a fényes templomban a pap áldása. Az én véremen, az én egészséges testem árán vette. Koldus vagyok, nyomorék, testemet a tetvek falják, de a gyomromnak nincs eledele. Legyetek földönfutókká, nekem a testem nyomorék, nektek a lelketek az, legyen a testetek ls, hetediziglen vessen ki a föld s a nap alatt se maradjatok. Az én szenvedésemért szenvedjelek, az összes társaim kínjaiért lakoljatok. Ám alig, hogy elhangzott Jakov átka, már megragadták a fizetett bérencek és elszállították az opavai elmegyógyintézetbe, ahonnét soha többé nem tért vissza.. Csak az átka járt szájról szájra. Az ilyesminek száz lába van és kunyhótól kastélyig vándorol. Zárt ajtókon is beférkőzik. Így jutott el a fiatal Larys grófnéhoz is pár hónappal a kis púpos grófocska születése után. Hamar elmúlott a szerelem a fiatalok között, az aszszony megunta férjét és gyakran váltotta szeretőit. A fiatal apa pedig szomorúan sétálgatott a park fái között nyomorék kisfiával. Nagyon magányos ember lett mind a kettő. A két hatalmas vagyon egyetlen örököse nem volt boldog sohasem. 1945-ben menekülnie kellett, hogy átadhassa helyét és vagyonát Jakov testvéreinek, utódainak, a népnek. 1917 június havát mutatta a naptár. Szerbiában, Boszniában, Hercegovinában a front dúlt, nyeste a halál a életeket. A párizsi Grand Cáféban tűsarkú cipőben táncoltak a dámák, az urak pedig óborral zsibbasztották szívüket. Velencében gitárt pendítettek a szerelmesek és elindultak gondolájukon, hogy élvezzék a csobogó tenger zöld vizének és csipkefodrainak ezernyi titkát és szépségét. A Vítkovicei Vasművek vezérigazgatója másfélmilliót számolt és sepert be franciazáros fiókjába félévi fizetésként. Az Ostravice folyó egyik hídjának vaskorlátján pedig . .., egy asszony vetett véget életének. Nem szerelmi történet, nem is bűnügy, egyszerű szürke kenyérhistéria volt szörnyű tettének az oka. K

evés volt, amit jegyre kaptak a Vítkovicei Vasművek munkásai. Amit kaptak, az ls többnyire penészes, dohos és molyos liszt volt. Csemegének számított volna ez is, csak lett volna bővebben, de nem volt. Annál több volt a gyereke a szegény munkásnak. Krkovickánénak is volt belőlük hat. Mosott előző nap, ki is vasalt, be is varrogatta a rongyokat szépen, ahogy illik. A legjobbat kiválasztotta és félretette. Egy «lig használt lepedő volt, meg az urának a leghordhatóbb inge. Kimosta egyetlen szövetkendőjét is, amit valaha eljegyzési ajándékba kapott és csak nagy ünnepeken hordott. Hajnalban megfőzte a levest, amit egész napi eledelül szánt, és felszelte az utolsó kenyeret. Nagyítóüveggel sem lehetett ezenfelül élelmet találni a házbaij eceten és són kívül. Nyakába vette szegényes motyóját és útnak indult. A kél nagyobb gyereknek meghagyta, hogy menjenek a haldára, szedjenek egy zsák szenet, hogyha hazajön esle, vacsorát főzhessen nekik. Tiltott út volt, amelyre rászánta magát, rendőrök cirkáltak sűrűn az egész város körül, nehogy egy kiló liszt a városba kerüljön feketén. De menni kellett, nem volt választás. Hosszú yolt az út, meztelen lábát feltörte a kő. Amikor cókmókját átadta a szegény parasztasszonynak a lisztért, beburkolta kendőjébe a drága kincset és szívéhez szorította, akárcsak eleven gyermekét. Alkonyodott, mire a folyóhoz ért vissza Morva-Ostraván keresztül. A parton és a hidakon a kopók álltak lesben. Legjobb, ha vár egy kicsit, gondolta az asszony, majd csak elmennek vacsorázni. Egy kapualjban elszunnyadt a batyuján. Amikor felrezzent, agya zúgott, éhes volt, száguldozó karikák táncoltak a szeme előtt... Le merte volna fogadni, hogy elmentek. Bizonyára a sörözőbe, mentek, nyugtatta önmagát. Futólépésben indult a hídnak. Már a másik felén járt, amikor feltűnt a két csendőrkalap, Az asszony lábai ro gyadoztak, szíve dobogón egész testén végigvert, mint a vészharang. — Ű uram-atyám segíts — rimánkodott. Ha megfognak végem. Inkább megölöm magam, semhogy üres kézzel menjek haza. Váltás volt, ez persze eszébe sem jutott az asszonynak. Hogy is hagyták volna őrizetlenül a hidat. A menekülő asszonyt fegyveres őrök állították meg. — Süket vagy-e, hé? Állj, mert belédlövök. Tedd le a batyudat, azt a rézfánfütyülőjétl — Az életem odaadom, de a batyumat nemi — Adod te azt olcsóbban is! — mondja az egyik. De Krkovičkáné nem adta. Görcsösen fogta kendője csomóját, körmeit elszántan a zsaru kezébe vájta. A másiknak ököllel vágott a szeme közé. Nem maradtak adósai. Az asszony az ütlegektől térdre rogyott, majd előre bukott a kezére. De mit törődött ő mindezzel. Ráfeküdt a lisztre, hogy testével védje a batyuját. Hajánál fogva ráncigálták el róla. Felsikoltott fájdalmában, majd térdré ereszkedve fuldokolva könyörgött hóhérainak. De mindez nem használt. Elkobozták a lisztet s ő kétségbeesett helyzetében átvetette magát a híd korlátján. A fekete folyó elnyelte Krkovickánét, csak a felszálló buborékok panaszkodtak fájdalmáról. Amikor másnap a vítkovicei vasmunkások feleségei tudomást szereztek az esetről, nem engedték műszakra embereiket. Éjjel leállt a munka a gyárban, mintha egyetlen akarat határozott volna. Harmadnap reggel hattagú asszonyküldöttséget alakítottak az apró termetű Majerné vezetésével, aki régi szervezett munkásnő volt. A Városházán kenyérkérelmükre azt a feleletet kapták, hogy majd továbbítják Brnöba az élelmezési hatóságokhoz. De az éhes nép nem lakhatott jól ígérettel. Az Albert téren gyülekezve várták az eredményt tizenháromezren. Majerné olyan pici volt, hogy nem lehetett látnj. az alig egy méter magas tornácon. Fel kellett másznia a tornác peremére, hogy leszóljon az embereknek. N

em várunk! Ha nem adtok elvesszük magunk. Miután a kicsi asszony eltűnt a tornácról, kövek repültek a városháza ablakára. Egy sem maradt épen. Ígéretüket betartották. A Wercheinhalle raktárából kivitték az élelmet az utcára és szétosztották munkatársaik között. Maculan, a katonai parancsnok Opaváról rendelte ide a katonaságot és a körzeti csendőrséget. Mint minden ilyen kezdeményezés, ez sem járt áldozat nélkül. A katonaság ugyan a levegőbe lőtt, de a csendörpuskák találtak. Rengeteg volt a sebesült, megteltek a kórházak, öt ember életét vesztette. Igy kezdődött az 1917-es vítkovicei éhségsztrájk. Krkovičkáné volt az első áldozat. Egy késő őszi este, ugyancsak a Sýkora hídján álldogáltam. A mogorva szél hideg esőt hozott és az arcomba vágta. Felgyűrt gallérral, behúzott sapkával nézegettem a morcos folyót. — Talán csak nem akar öngyilkos lenni? — hallottam egyszer csak a fülem mellett egy érdes férfihangot. Nem ajánlanám. Ezen a helyen eltűnne, mint a fegyvereink, ötven év körüli kohómnnkás volt. — 1943-ban a nyomunkban voltak a németek. Megfigyeltek bennünket. Ilyen morcos éjszakán engedtük le fegyvereinket a 'folyóba. Pontosan itt ezen a helyen baloldalt. A felszabadulás után ki akartuk szedni őket, de soha többé nem találtunk rájuk. Örök titok fedi őket a híd alatt, soha nem teljesítették küldetésüket a hegyekben. Aztán jött egyszer egy tavasz... Tizenhat év előtt volt. Egy nappal május elseje előtt. Eső szemerkélt az utakra és megdagasztotta a fekete lolyót. Vérvörös pünkösdi rózsák nyíltak, ágyúk dörögtek, gépfegyverek kattogtak: — ...élet, halál, szabadság. És az utakon, a mezőkön és a parkokban a sár vérrel vegyült össze. Orosz katonák futottak le a dombról Moravská-Ostraván keresztül. Itt AiNDKĽJ PLAVKA: Tüzet rakok••• Augusztus este, úgy mint régen, tüzet rakok fent a Gyömbéren; megosztja magányom. — Hol csak korcs fenyő térem meg, itt, sziklán ülve, ővele együtt szívesen hallgatom évente, mindig ilyentájban, mikor sok emlék éled fájva, a völgyek sóhaját. — Ez felébreszti a szívemben a sok hőst, kinek szíve nem ver, teste rég porlad már. Látom, ahogy a völgyben mennek, a sziklák között, egyre feljebb — egy hit, egy akarat. Lám, tüzem köré ülnek, hozzám, szivük verését hallom tisztán — ismét társam akadt. Ég a tüzem, lángol lobogva, szívemben is, mert felszította leheletük heve. — Tekintetünk még mindig vallja: ha ránk törne,gaz kigyófajzat, mi elbánunk vele! Tiizeik, lám, még mindig égnek, amíg vágya az ellenségnek, hogy béke ne legyen. — Látom őket a békés estben a Pol'anán és itt e hegyen s némán emlékezem. Élessze tüzemet tűzetek; amíg e földön itt élhetek, ki ne oltsa semmi — hogy népemért, miként ti csendben, holtom után is, rendületlen tudjak még küzdeni... Fordította: Fügedi Elek álltak a híd előtt, mely az Ostravicén visz keresztül. Nem volt ebben semmi különös. Sok száz híA maradt mögöttük. Csakhogy a hidak nem hasonlítanak ám egymáshoz. Az egyik közömbös, a másik halált rejteget. Ilyen volt ez is. Alá volt aknázva. Márpedig a parancs —• az parancs. Katonák voltak. Át kellett menni rajta. Régen elmaradt mögöttük Kijev és a Dukla, a harcmezők egész sora. A halál ezernyi arcával néztek már farkasszemet. De most, hogy közeledik a befejezés és éppen a legendás hírű város előtt meghalni?... Ahepjuk a szabadságra gondolt, melyet a város felszabadítása után kellett megkapnia. Egy pici levélke viszi haza őt. Mindjárt megesküsznek, amint hazaér. Ványa a lövész is szerelmes volt. A fekete folyó vizét nézték, ahogy fenyegetően kavargott alattuk. A tizenhatéves kis Hroh, a tank vezetője, aki a Dukla mellett hősi halált halt bátyjára gondolt, halk szót szűrt át a fogai között; — ...a sírunkI N

em éppen biztató — felelt Ványa. Csak Nyikolaj Ivasjuk, a tank parancsnoka hallgatott. A végén ó is megszólalt, kissé mogorván: — önkéntes tankbrigád vagyunk. Állnunk kéli a sarat. Ekkor két fiú jelent meg a tank előtt. Az egyiket Sýkorának hívták. — Veletek megyünk — mondották. Tudjuk, hol a titkos fegyverraktár. Megmutatjuk. De először elvágom az akna gyújtózsinórját a híd alatt. Van ollótok? Nyikolaj Ivasjuk kissé bizalmatlanul nézegette őket, de amikor meglátta komoly, elszánt tekintetüket, odaadta nekik az ollót, majd pisztollyal és két rakétával látta el őket. — Ha sikerül átvágni az akna zsinórját, a zöld rakétát lődd ki! Ha nem, akkor a pirosat. Vigyázzatok, fiúk. Sýkora elindult... Nem sokáig kellett várniuk. Kisvártatva az esős ég alatt biztatón lángolt fel a zöld színű rakéta. Persze, ez sem jelenthette a teljes veszélytelenséget. Elindultak. Idegtépő drámai percek következtek. Még egy pillanat és a másik oldalon vannak. De ez a pillanat nem következett be. Egyszerre minden elsötétült. A föld ketté váll, vagy a pokol omlott rájuk. Mindannyian mintha megsüketültek volna. Ahepjuk meghalt, társai súlyosan megsebesültek. A kórházban hófehér falak között eszmél Nyikolaj Ivasjuk. Csönd van. — Igaz volt, vagy csak álmodtam? Nem tud mozdulni, a lába gipszben, a feje nehéz, mintha részeg lenne. Emlékezni kezd. — Hol van az a fiú? Sýkora? Milyen ártatlan szeme volt, de bátor, bátor volt, csak úgy fénylett, ragyogott a szeme... Sýkora!!! S ýk o, o r a ! ! ! ... Fehérköpenyes szőke nővér hajlik föléje, megigazítja nedves párnáját, aztán a saját szivére mutat. C

söndesen, Nyikolaj. Nem szabad beszélned. Sýkora itt van! Itt a szívünkben. 0 mentette meg a várost. Nem halt meg. Örökké itt él a mi szívünkben veletek együtt... Nyikolaj felnyögött s újból sötét álom kerítette hatalmába és tartotta karjaiban majdnem huszonegy napig. Nem mondhatta el a nővér, hogy bár lerongyolódott a város, de a nép hálás, ujjongó szívvel ünnepel. Piros, vérszínű lobogókat lenget a szél. Olyan a színük, mint ezeknek a piros pünkösdi rózsáknak a kórházi vázákban. Nekik hozták az ostravaiak, a sebesülteknek. A városházán Jeremenko orosz generális, a hadsereg főparancsnoka köszönti a felszabadult népet. Csak egy elhagyatott , kis szobában az Ostravice partján ült némán, sápadtan egy asszony, mint a szárnyát vesztett madár. Ezen az egyetlen éjszakán megöregedett. Ólomlábakon jártak a percek. Le sem feküdt, egész éjjel virrasztott... Fájdalmas kínok vibráltak a szívében, melyek elöntötték, mint a láva. Hajnalodott. Milan még nem jött haza. Az anyai szív csalhatatlan. Érezte, tudta, hogy az ő egyetlen fia nem fog többé hazajönni. A mindene. Az, aki a levegőt, az ebédjét, a vacsoráját jelentette számára. Elvették tőle. Kinek volt joga hozzá? Az öreg fapadkán élte végig ezt a szörnyű éjszakát és a másnapot, melyet május elsejének hívnak. Az első szabad május elsejét. A kemencében régen kialudt a tűz, üreg, fáradt szívében a remény. A szeméből egyetlen könnycsepp sem hullott. Kezét nem tördelte már. Űgy ült a padkán szótlanul, szürkén, mintha kőbe faragtál: volna. Elhanyagolt, kerítés nélküli kertjében éppen az ablaka alatt egy rózsa nyílt ki aznap reggelre. Gyönyörű, pompás pünkösdi rózsa volt, lehulló harmatát beitta a föld, akár egyetlen fiának vérét, melyet a szabadságért adott oda. jűj SZÖ 6 * 1961. augusztus 20.