Új Szó, 1961. július (14. évfolyam, 181-211.szám)

1961-07-08 / 188. szám, szombat

|Egy „csodatévő" asszonyról A téglagyár — Andrásy Tibor fametszete Az 1960—61-es tanév az iskolát reform első éve volt. Fárasztó volt ez az év, mert nehéz feladatokat kellett tanítóinknak megoldaniok. Előtérbe került a munkaoktatás és a nevelés. A megnövekedett feladatok jobb tanítási módszereket követeltek meg, mert a gyakorlatiasabb jellegű, élményszerű oktatás igénye új eljárások bevezetését igényelte. S ha ehhez még hozzávesszük azt a feladatot Is, hogy a tanítóknak az iskolareform szellemében hatékonyabban kellett szervezniök az iskolának a társadalommal való kapcsolatát, megérthetjük, hogy az elmúlt napokban tanítóink fárasztó munkával eltelt tanévet fejeztek be. Minden új egyben harcot jelent a régivel. Az elmúlt tanév ennek a harcnak sikeres éve, első éve volt. A tanítók a gyakorlatban döbbentek rá, hogy mennyire izgalmas feladat az iskolareform megvalósítása. Mennyire érdekesebb, a régi iskolai ismereteket jellemző száraz enciklopédikus ismerethalmaz tanítása helyett az élményszerű, a gyermekei? érdeklődését lebilincselő oktatás. Persze ez nemcsak új módszereket, hanem a tanítás tartalmi és formai elemeinek forradalmi megváltoztatását is megköveteli. Itt nem csupán arról van szó, hogy egyes tantárgyakat megszabadítsunk az elavult elemektől és összhangba hozzuk a korszerű követelményekkel. Ez a szükségszerű történelmi folyamat nyomon követi az emberi tudás fejlődését. Korunk jelentősen meggyorsult tudományos és társadalmi változásai azonban már nem csupán ezt hanem az iskolaügy minőségi változását követelik meg. Az iskola ma már nem nyújthat lezárt ismereteket, hiszen az iskola elvégzésével az ember nem szűnik meg tanulni, új ismereteket szerezni. Éppen ezért a modern kor hatalmas és egyre növekvő tudásmennyisége mellett az iskolai oktatásnak és nevelésnek ma még inkább mint a múltban nagymértékben a gondolkodó képesség fejlesztése, a tudomány, a gyakorlat és a művészet világában való tájékozódás eszközeinek az ismertetésére kell törekedni. Hogyan tükröződött például mindez az idei érettségi vizsgákon? Ott ahol a tanító még nem értette meg az iskolareform ezen alapvető gondolatát, ott az irodalmi ismeretek vizsgáin életrajzi adatokat, a müvek felsorolását, esetleg egy-egy kis tartalmat mondtak fel a tanulók. Olyan adatokat, melyeket az élet gondjai csakhamar kiszorítanak a tanulók fejéből. Láttunk azonban olyan érettségi vizsgákat is, ahol az irodalmi művek értékelését, a benedek-marceli értelemben vett olvasás művészetét kérték számon az érettségizőtől. Ezekben az iskolákban a tanító megértette, hogy az irodalom elsősorban művészet, művészi varázsával, élményi erejével mozgatja meg értelmünket, érzelmeinket, cselekvésre lendíti akaratunkat. Hallottunk olyan feleletet irodalomból, melyből éreztük: itt a tanító célja az volt, hogy tanítványaiból műértő és müélvező olvasót neveljen, az irodalmi művek olvasását, az irodalmat megszerettesse. Az ilyen irodalom tanító — az iskolareform helyes értelmezése alapján — arra törekedett, hogy kifejlessze a tanulok világnézeti és művészi ítélőképességét, mely lehetővé teszi az olvasásra érdemes művek megválasztását akkor is, amikor már az iskola irányítóként nem állhat mögöttük. Ez a tanító a tanítási órákon biztosította azt az élményi hatást, amely egész életen át igényli majd az értékes művek olvasását. Mert értékesebb egy egész életre szóló irodalomszeretet, az irodalmi művek értését megkönnyítő aranykulcsot adni a tanulóifjúság kezébe, mint holmi száraz adathalmazt. Ezeken a vizsgákon irodalmi műveket elemeztek, az egyes művek szereplőit jellemezték és a „figurák önmozgásáról" beszéltek. De hasonló az iskolarefórm felvetette probléma a történelem, számtan és más tantárgyak tanításában is. A nehéz itt az, hogy a tanítónak kell megállapítania: milyen konkrét anyagnak van döntő szerepe az adott tárgyra vonatkozó ismeretek, készségek elsajátításának folyamatában. Melyek azok az ismeretek, amelyeket még a tárgy lelkiismeretes tanulása esetén is elfelejt a tanulók többsége és mit nyújt az elfelejtett anyag tanulása az adott tárgy, a gyermek általános értelmi fejlődéséhez. Mert mindnyájunk előtt világos: az olyan részismeret, amelyet a tanuló az iskolában kap és gyakran szinte teljességgel kihull a fejéből, még nem fölösleges tananyag. Azonban, ha ezen ismeretek elsajátítása semmiféle szerepet nem játszik a gyermek értelmi készségeinek fejlődésében, nyilvánvaló, hogy az ilyenfajta ismeretek tanítása teljesen fölösleges. Az elmúlt tanév legjelentősebb eredménye, hogy a tanítók széles tömegei tudatosították az iskolareformnak ezt a követelményét. Igaz ugyan, hogy ezen a téren még csak az empíriánál, a találgatásoknál tartunk és a cél megvalósítása érdekében még sok a tennivalónk. De felismerni a fejlődés szabta utat — ez is egy lépés előre. S hogy milyen jelentős lépés, arra hadd idézzük éppen a Nové Zámky-i iskola eredményeit bizonyítékként. Ezen az iskolán a szlovák nyelv tanítója — Küréhy Péter elvtárs — elhatározta: mindent elkövet annak érdekében, hogy a gyermekek tanulásának ösztönzője ne a külső kényszer legyen, hanem abban a belső, pszichikai motívumok játszanak egyre nagyobb szerepet, melyek felkeltik érdeklődésüket és ezzel a tanulást intenzívebbé teszik. Az volt a célja, hogy a tanulás a tanulók belső szükségletéből, érdeklődéséből, a tudás kiegészítésének vágyából, kötelességtudásból származzék és ne a fenyegető körülmények és következmé/nyek — a rossz érdemjegy, a bukás — nyomasztó hatásából. S iz eredmény: szinte valamennyi tanítványa tökéletesen beszéli a szlovák nyelvet. Az ilyen eredményes iskolai munka egyik alapfeltétele a szülői ház és az iskola jó kapcsolata. Az elmúlt tanév eze$> a téren is jelentős eredményeket mutathat fel. Ismét a Nové Zámky-i példát idézzük: a rendszeres szülői értekezleteken a sok más nevelési problémák megvitatása mellett a tanítói kar mindent elkövetett, hogy a szülők megismerjék az iskola munkáját. Követésre méltó példa: az egyik tanuló egy alkalommal a szülői munkaközösség gyűlésén Krista Bendová versét szavalta szlovákul a szülőknek és rögtön elmondta a költemény tartalmát magyarul is. A szülök bizalma az iskola munkája iránt erősödött, mert látták, hogy a tanítók az életre nevelnek, alapos szlovák nyelvtudást nyújtanak gyermekeiknek. Az egyik osztályban viszont a tanulók szlovák nyelvi ismeretei gyengék voltak. A szülői munkaközösség — az osztályfőnök, Kürthy elvtárs kezdeményezésére — elhatározta, hogy a nyári szünetben a tanulókat két-három hétre Észak-Szlovákiába küldik „szlovák-szóra". Az eredmény nem maradhat el, mert a gyermekek érdeklődése, tudásvágya — s ez minden tudás alapja — hatványozódik majd. Az iskola és a család kapcsolatát igen sok iskolán már helyesen értelmezték. Podunajské Biskupicén példuál 400 szülő jelenlétében a kultúrházban mutatták be, hogy hogyan tanítják a gyermekeket írni, olvasni, milyen laboratóriumi munkát tanulnak a kémia politechnizációja keretében a 8-ik osztályos tanulók és a 7-ik osztályban mennyire tudnak szlovákul a gyermekek. A tanteremmé varázsolt színpadon végzett „produkciót" óriási érdeklődéssel, néma csendben figyelték a szülők. Oj utak keresése, mind a tanítás, mind a pedagógiai propaganda terén, ez jellemezte az elmúlt iskolai évet. Távolról sem «karunk rózsaszínűbb képet festeni az iskolákról a valóságnál, csupán előtérbe helyeztük azokat a jelenségeket, melyeket az iskolareform első éve termett s azokat a tendenciákat, melyek a jövő felé mutatnak. Ilyen például a tanítók és a szülők megnövekedett érdeklődése a pedagógia iránt. Ilyen pél dául az iskola és a család kapcsolatának elmélyítése is, aminek azonban nem valamilyen formális és elvont szempont az értékmérője, n'em is a szülői munkaközösség nyűlésén elhangzott hangzatos szónoklat, hanem a szülőknek a tanítók munkája iránti bizalma. Az az igen konkréten felmérhető tény, hogy az iskola növendékei hogyan állják meg a helyüket a VI. osztályban, illetve a középiskolákon, szakiskolákon és főiskolákon, hogyan állják meg helyüket a munkahelyen, az életben. Ez a legszilárdabb alapja az iskola és a család jó kapcsolatának. Erről beszélni a jövőben, e kérdéseket pedagógiai hozzáértéssel még elmélyültebben vizsgálni lesz a jövő tanév feladata, mert ez a kulcsa az élet és az iskola szoros kapcsolata megteremtésének is. E kérdések még eredményesebb jövőbeni megoldásának reményében mondunk gyermekeink tanítóinak egész évi áldozatos munkájukért köszönetet s kívánunk — most, amikor már elcsöndesedtek az iskolák, a tantermek — jó pihenést, sikeres erőgyűjtést, örömteli vakációt. MÔZSI FERENC A Budapesten megjelenő „Világosság" című materialista világnézeti folyóirat ez évi júniusi száma „Látnok-kuruzsló az Alföldön" című cikke érdekes és figyelemre méltó esetről számol be. Ügy véljük, nem árt, ha — bár röviden —, de olvasóink is megismerkednek ezzel a cikkel és a benne foglalt esettel. Bizonyára számos olvasónk emlékszik még arra. — annak idején az Üj Sző is beszámolt róla, — hogy 1956 januárjában Magyarországon, Budapesttől délre, az alföldön, bár nem katasztrofális, de eléggé heves földrengés volt érezhető. A földrengés sújtotta vidéken a házak falai megrepedeztek, több helyütt ledőlt a kémény, ami persze az emberekben nagy ijedelmet, sőt rémületet keltett. A földrengés sújtotta községek közé tartozott Lajosmizse falu is. Lajosmizsén élt egy 50 év körüli asszony, bizonyos Tamási Sándorné. Tamásinéről tudni kell, hogy vallásos légkörben nevelkedett. 1945-ig mint kegyszerárus szolgálta a katolikus egyházat, búcsúkra járt, ahol imakönyveket, rózsafűzért, szentek szobrait és képeit árulta. Azt is tudni kell Tamási Sándornérói, hogy férjétől évtizedek óta különváltan él, három testvére meghalt, és két gyermeke tüdőbajban pusztult el. Harmadik gyermeke szintén tüdőbajos volt, még hozzá olyan súlyos állapotban, hogy — az említett időben — operáció előtt állt, a féltüdejét el kellett távolítani, hogy életét megmentsék. E tények ismeretében teljesen érthető, hogy Tamásiné állandóan súlyos aggodalomban élt, rettegett a még élő fia életéért, életét teljesen céltalannak és értelmetlennek találta, több ízben foglalkozott az öngyilkosság gondolatával is és hogy mint hívő katolikus, élete e súlyos megpróbáltatásaiban sokat imádkozott, sorsa változását, fia egészségének javulását az égi hatalmaktól könyörögte és várta. Ebben a súlyos lelkiállapotban érte Tamási Sándornét a földrengés. A föld megremegett és morajlott, a bezárt ajtó hirtelen kinyílt, a falak megrepedtek, az ajtó sarkig kitárult és a sarkig kitárult ajtóban Tamásiné a szuzanyát pillantotta meg fehér ruhában, égszínkék palástban úgy, ahogyan a Tamásiné árulta szentképek ábrázolni szokták. Ám a szüzanya nemcsak „megjelent", hanem meg is „szólalt" Tamásinénak. Azt mondta: „Adok én neked egy kicsiny darabkát az én tiszta szivemből". A már elóbb felsorolt okoknál fogva a megbomlott idegzetű asszony, — akit azóta többször orvosi vizsgálat alá vettek és megállapították róla, hogy beszámíthatatlan elmebeteg, — az udvarra rohant, ahol „újabb látomása" támadt. Tamásiné „látomásai", azaz hallucinálásai a földrengés elmúltával is megmaradtak. Persze azt is meg kell mondani, hogy Tamásiné ,,látomásai"-ban tudományos szemmel nézve semmi különös, semmi „földöntúli" csoda nincs. A súiyos megpróbáltatások, fiainak elvesztése, a még megmaradt, ám a sír szélén álló egyetlen fiáért érzett aggodalom, a földrengés okozta nagy ijedelem olyan lelki megrázkódtatásokat váltottak ki belőle, amelyek elindítottak benne állandó hallucinálást, ennek nyomában pedig kifejlődik az agyműködés, a gondolatvilág eltorzulásának valamelyik formája. Hogy ez az eltorzulás miért fejlődött olyan irányba, amilyenbe fejlődött, tehát vallásos képzetekbe, — ez Is érthető, — gondoljunk csak arra, hogy Tamásiné mint kegyszerárus, életét a templomok légkörében, a szent képek, szobrok között töltötte. Az is érdekes és figyelemre méltó azután, hogy Tamásiné hallucinálásai nemcsak a vallásos képzetek felé terelődnek, hanem gyógyító küldetés felé is. Egyik látomása alkalmával azt vélte hallani a szüzanyától, hogy „köteles vagy gyógyítva szolgálni az embert, akár űr, akár nincstelen, akár gazdag, akár szegény". Nincs ebben semmi különös és semmi rendkívüli — gondoljunk csak arra, hogy Tamásiné három testvérét és két gyermekét vesztette el és a harmadik gyermeke halálos beteg lett. Természetes és érthető, hogy Tamásiné gondolatvilágát az töltötte ki, ami leginkább érintette és legtöbbet foglalkoztatta: a betegség, a gyermekei elvesztése fölött érzett fájdalom, rettegés a még életben maradt egyetlen gyermekéért, — a tehetetlenség érzése a betegségekkel szemben. Tamásiné látomásai gyakran ismétlődtek, de már nemcsak otthon, hanem az emberek között, utazás közben, a vonaton is, a szüzanya pedig különböző „kinyilatkoitatásokat" tett neki. Hozzátartozik még a dologhoz az is, hogy ebben az időben halt meg Tamásiné anyja is. Anyja mint afféle egyszerű és szegény falusi asszony, akinek éppen szegénysége folytán, ha valami betegség adódott elo a csatádban, nem állt módjában orvoshoz fordulni, hanem különféle gyógyfüvekkel és teákkal próbálta a betegségeket gyógyítani. Ezek a teák és gyógyfüvek hol használtak, hol nem, attól függött, milyen betegségről volt szó. Természetes, hogy ' a tüdőbajos fivéreket nem tudták megmenteni az életnek. Ám a bomlott idegzetű és gondolkodásában eltorzult, utolsó fiáért aggódó Tamásiné eltúlozva a gyógyfüvek gyógyító hatását, arról fantáziált* „isteni kegyelemmel és a füvekkel meg tudod menteni gyermekedet". Azt is tudni kell, hogy Tamásiné nem volt tudatlan asszony. Polgári iskolai végzettsége van, a kegyszerárusítás idején pedig jó üzleti érzék fejlődött ki benne. Végigjárja a gyógynövény-szaküzleteket, a patikákban különféle gyógynövények után érdeklődik, megtudakolja, hogy milyen betegségre milyen teakeverék a leghatásosabb, főleg a leggyakoribb betegségekre, gyomorbajokra, a magas vérnyomásra, az emésztési zavarokra. Ezen információk birtokában a patikában gyógyfüveket vásárol, már kész keverékeket és azután — mint azelőtt a kegyszerekkel — házalni kezd a teáival, az egyik vasúti őrházban pedig állandó „rendelőt" nyit. „Kivizsgálásai", diagnózisai nagyon egyszerűek voltak. Megfogta a páciens kezét, különféle kérdéseket intézett hozzá, majd bibliai idézetekkel teleszurkált hosszú beszédet mondott. Az is megtörtént, hogy ha sokan voltak nála, akkor kiment páciensei közé. veséjéhez kapott és hangosan felkiáltott: „Fáj a vesém! Ki a vesebeteg itt?" Persze, hogy a sok ember között akadt vesebeteg, de Tamásiné ugyanúgy kérdezhette volna azt is, hogy ki van itt májbajos, vagy kinek fáj itt a gyomra, ám a sok hiszékeny ember előtt az ilyen esetekkel „bizonyítást" nyert, hogy Tamásiné „földöntúli képességekkel", „látnoksággal" van felruházva. Tamásiné a betegségekre különféle teákat adott. Mondani sem kell, hogy jó pénzért árulta gyógyfüveit, többszörös áron, mint ahogy ő beszerezte a gyógyszertárakból, s azonkívül előírta, hogy teáit évekig kell inni, úgyhogy teáival hatalmas forgalmat bonyolított le. Meg kell azt is mondani, hogy Tamásiné teái sol< esetben használtak, de emlékezzünk csak arra, hiszen ez az asszony teáit a gyógyszertárakban szerezte be, még hozzá meghatározott betegségekre, gyomorbajra, magas vérnyomásra, stb. Nem tudták ezt azonban páciensei és éppen ezért Tamásinénak, gyógyitá képességének, „látnokságának" messze földön híre ment, olyannyira, hogy vasár- és ünnepnapokon valóságos zarándokmenet indult a „csodatevő asszonyhoz". Tamásiné „csodatevéseinek" és kuruzslásainak azonban nemcsak a tudatlan hívők. — akik között feltűnően sok vólt az írni és olvasni nem tudó —, hanem az illetékes hatóságok előtt is híre ment. Kivizsgálva az esetet, megállapították elsősorban is azt, hogy Tamásiné beszámíthatatlan elmebeteg, súlyos agyérelmeszesedése van. Megállapítást nyer továbbá az is — amit az asszony maga is beismert —, hogy teáit gyógyszertárakban vásárolta,a laboratóriumi vizsgálat pedig azt állapította meg ezekről a teákról, hogy a gyógyszerészek, akiktől Tamásiné ezeket a teákat vásárolta, az orvosi előírásoknak megfelelő keverékeket készítettek a Tamásiné által meghatározott betegségekre, mint már említettük: a gyomorbántalmakra, magas vérnyomásra, gyomorrontásra stb. így állt elő az a paradox helyzet, hogy Tamásiné az orvostudomány, a gyógyszertan eszközeivel, ugyanakkor a szüzanya nevében, mint „csodatevő" gyógyította az embereket. Már akiket kigyógyított. Ugyanis Tamásiné minden betegségre a maga 3—4 féle teakeverékét adta, így azután nem csoda, hogy „csodatevő" teáival sok esetben éppen az ellenkező hatást érte el, pácienseit nem egyszer súlyos életveszélynek tette ki. Éppen ezen a ponton vált Tamásiné és tevékenysége közveszélyessé, mivel a betegeket elvonta az orvosi kezeléstől. íme, napjainklian történt eset arra, hogyan keletkeznek a csodák, a természetfölötti látomások, az égi megnyilatkozások. Ha egyéni sorsában bármennyire tragikus is, mégis egy megbomlott idegzetű, beszámíthatatlan elmebeteg ember agyrémei, hallucinálásai, egy csomó, vallásosságban határtalanul hiszékeny ember, — s máris megvan minden szükséges kelléke a csodatevésnek, látomásoknak. Nem kell hozzá nagy fantázia és el lehet képzelni, hogy ha ez az eset történetesen ném egy népi demokratikus országban történik, hanem valamely olyan állam- / ban, ahol az egyháznak hatalma van, akkor Tamásinéból, „látomásaiból" és „csodatevő gyógyításaiból", milyen világra szóló isteni csodát kreálnak. ( — ky) ÜJ SZÖ 2 * 1961. július 4.