Új Szó, 1961. július (14. évfolyam, 181-211.szám)

1961-07-06 / 186. szám, csütörtök

t EGY KOLOSTOR TITKAI Carmelo atya nevét Caltanissettőban hallottam először. Ez a közép-szicíliai városka, amelyhez minden irányban meredek szerpentinutak visznek, körzeti székhely. Mégsem mozgalmasságával, inkább izgatott légkörével, nyugtalan zsivajával tett rám mély benyomást. Caltanissettában sikerült töviről-hegyire megismerni a fantasztikus históriát, amelyet azonban korántsem rendkívülisége jellemez, hanem sokkal inkább az, hogy jellegzetes tükörképe a szicíliai állapotoknak. ... Mazzarino, amely a tengerparti Gelától Caltanissettáig húzódó hegylánc ölében rejtőzködik, zarándokhelynek számít Szicíliában. Hatalmas kolostora valósággal rátelepszik a vidékre. A kolostor nagy tekintélyű szerzeteseit, Carmelo atyát, ezt a 82 esztendős, élénk mozgású, elnyűhetetlen aggastyánt, aztán Veneziano atyát, Agrippino atyát és Vittorio atyát félelemmel vegyes tisztelet övezte messzi környéken. Mindenki tudta, hogy a vidék ügyeiről nem a hatóságok épületeiben, hanem a mazzarinói kolostorban döntenek. Carmelo atya és szerzetes társai csakugyan élethalál urainak bizonyultak. így aztán az emberek még csak suttogni is alig mertek arról, hogy a környék hegyeiben rejtőzködő banditák és útonállók küldöttei bejáratosak a mazzarinói kolostorba. Éppen három esztendeje annak, hogy Angelo Cannada, a gazdag mazzarinói olajfaültetvényes zsaroló levelet kapott. Az ismeretlen zsaroló hatalmas summát követelt Cannadától annak fejében, hogy „megvédelmezi a rá leselkedő veszélytől". Divatos formula ez Szicíliában. A1 Capone, a világhirhedt amerikai gengszterfőnök, akinek az olasz Mezzogiorno volt a szülőhazája, pontosan ugyanezt a módszert alkalmazta a tengeren túl: csak azt védelmezte meg saját bandáinak öldöklésétől, aki ezért a „kíméletért" lefizette a sápot... Ámde Cannada ellenszegült a zsarolásnak. Elég hatalmasnak hitte DÉL-OLASZORSZÁGI RIPORT • • • •••••• A bratislavai Nemzeti Színház a napokban bemutatta Leoncavallo Bajazzo és Ravel Spanyol óra című daljátékát. J. Herec felvételein a fenti sorrendben a két opera egyegy jelenete. magát, nem fizetett, csak átkozódott. Viszont az ismeretlen zsaroló nem késlekedett a fizetséggel. 1958. május 25-én Cannada feleségével gépkocsin hazafelé tartott, amikor ismeretlen tettesek megállították a kocsit az útfélen, kicibálták Cannadát, elhurcolták a közeli rétre, és miután félig agyonverték, beléeresztettek egy sorozatot. A gyilkosok természetesen nem kerültek meg. Cannadát eltemették. Már-már mindenki azt hitte, hogy az ügy lezárult, amikor Cannada gyilkosai ismét felbukkantak, és az ültetvényes özvegyét kezdték zsarolni. Az özvegy, Eleonóra Sapio kétségbeesett és készült a halálra. Felment a mazzarionói kolostorba és meggyónt Carmelo atyának. Carmelo atya a gyóntatószékben faggatni kezdte az özvegyet: — De hát miért nem fizetsz, leányom, ha egyszer ezt követelik tőled ? — Mert nincs készpénzem, atyám — vallotta be Eleonóra asszony. — Én csak haszonbérben élvezem elhunyt férjem vagyonát. Carmelo atya zavartan simogatta a szakállát: — Akkor is meg kell a módját találni... Fizethetsz váltóval is! Akarom mondani, adj csak váltót, majd én megkeresem a banditákat, és elfogadtatom velük! Nézd, leányom, ha fizetsz, többé nem fognak zaklatni, de ha nem, hát... gondolj istenben megboldogult férjedre! Eleonora asszony kiállította a váltót, és átadta Carmelo atyának. A zaklatás tüstént abbamaradt. Ezekben a napokban zsaroló levelet kapott a mazzarinói gyógyszerész is. Éppúgy kétségbeesett, mint Eleonóra asszony, s éppúgy fel akart készülni az árnyékvilágból való távozásra, mint amaz. Ő Agrippino atyát kereste fel, a végső gyónásra. Titkon azért még reménykedett, hogy a banditák nem váľ.'ík be talán fenyegetésüket. Ám éppen Agrippino atya volt az, aki figyelmezte Ue: — Kedves felebarátom, az ilyen ügyekben nem jó tréfálni... Arról talán lehet szó, hogy részletekben fizesd ki a pénzt... Majd én közbenjárok. A gyógyszerész még mindig gondolkozott, mi jobb: engedni vagy elpusztulni? Titokzatos kezek elősegíthetik a döntést: egy éjszaka kioyulladt a gyógyszertár, alig tudták eloltani. És a gyógyszerész most már haladéktalanul fizetett. Egy évvel később — miután soksok hasonló eset játszódott le Mazzarinóban — 1959. május 5-én ismét eldördült a falu határában a hírhedt lapura, a vágottcsövű, s különleges tölténnyel működő puska. Egy Giovanni Suppia nevű fiatal rendőr, aki egy idő óta valami „szagot kapott" és csak úgy magánszorgalomból foglalkozni kezdett a rejtelmes mazzarinói ügyekkel, a zsarolásokkal és gyújtogatásokkal, egy napon kerékpáron hazafelé tartott. Ekkor valaki orozva rálőtt. A rendőr hónapokig élet-halál közt lebegett. A gyilkost nem tudta megnevezni. De rendőrről lévén szó — a hatóságok most már presztízsből el kezdtek nyomozni. Hosszas nyomozás után letartóztattak egy foglalkozás nélküli fiatal embert, Girolarno Azzolinát, aki ugyan bevalotta, hogy ő lőtt rá a rendőrre, de az okot és a megbízót nem volt hajlandó megnevezni. Végül néhány bűntársának nevét is kibökte, és a nyomozás kiszélesedhetett. Ekkor fordulat következett be: az egyik letartóztatott vallomásából az is kiderült, hogy a mazzarinói gyilkosságok és zsarolások mind-mind összefüggnek, és az is, hogy mindegyiket a mazzarinói kolostorból szervezték. A csendőrség behatolt a kolostorba és házkutatást tartott. Egy oltár alatt találtak egy írógépet. Bebizonyult, hogy az összes zsaroló leveleket ezen a gépen írták. A csendőrség őrizetbe vette a kolostor számottevő tagjait. A vallatásnál aztán minden kitudódott. Érdekes, hogy amit a barátok nem vallottak be, bevallották — szeretőik. Az egyik szerzetes, Benigno atya például viszonyt tartott fenn egy tanítónővel, amire úgy derült fény, hogy megtalálták a két szerető levelezését. Ezekből a levelekből csak azért nem idézek, mert Benigno atya lelkes és buja duruzsolása bizonyára megpörkölné a papírt... La Barbera, a caltanissettai vizsgálóbíró hosszú hónapokon át végezte a kihallgatásokat és a helyszíni bizonyítási eljárásokat. Fény derült arra, hogy a mazzarinói kolostor sötét bűntanya volt, és Carmelo meg paptársai „maffio sók". A gyilkosságokat, rablásokat és útonállásokat, amelyek napirenden voltak a Caltanissetától Geláig kacskaringózó hegyi utakon, közönséges gonosztevők követték el De a „mandantik" — a hegyi banditák tekintélyes és „tisztakezű megbízói — mazzarinói kolostor gazdái voltak. Szicíliában elterjedt szokás sze rint a tehetősebbek ékszerekbe gyöngyökbe, aranytárgyakba fektetik készpénzüket, hogy könnyeb ben elrejthessék. Carmelo atya és társai száz meg száz polgárt „szabadítottak meg" ékszereiktől. Az akció — a gyóntatószékben kezdődött. A páterek — a kincshalmozás elleni dörgedelmek közepette — megtudakolták, hol rejtegeti az áldozatuk az ékszereit. A vallásos polgárok, akiket zarándokhelyükön, a mazzarinói kolostorban a puritánság, a meghitt áhítat légköre ölelt körül, aligha sejtették mi célt szolgálnak Carmelo, Agrip pino, Veneziano vagy Vittorio atya fürkésző kérdései, hiszen az érdeklődésből inkább aggodalomféle csendült ki. Felfedezték hát ékszereik rejtekhelyét, majd feloldozást nyervén, békével hazatértek. A barátok ekkor tüstént értesítették cinkostársaikat, közölték a rejtekhelyet. A rablók minden fáradtság nélkül kifoszthatták áldozataikat és utána — természetesen — mutyiztak reverendás felbújtóikkal. Ha a mazzarinói szerzetesek nem vetemedtek volna rendőrgyilkosságra, talán sohasem derül fény gaztetteikre. De a csendőrség majd a caltanissettai főügyészség most már nem volt hajlandó szemet hunyni. La Barbera vizsgálóbíró a bizonyítékok tömkellegét tárta elő. A mazzarinói papok, akik semmibe vettek minden emberi törvényt, börtönbe kerültek. Ma még nem tudni, hogyan ítélkezik majd fölöttük a világi bíróság. Az egyház azonban egyelőre nem vette tudomásul a mazzarinói barátok bűnösségét, és korántsem minősítette őket az „isten ellenségeinek' Sőt, hozzájárult, hogy Carmelo és társai a börtönben is viselhessék papi méltóságukat, gyóntathassanak és misézhessenek. Egyházi részről több olyan nyilatkozat is elhangzott, amelyek kétségbe vonták a barátok bűnösségét. De Carmelo és társai csakhamar rácáfoltak oltalmazóikra, hiszen gaztetteik jelentékeny részét a vizsgálat során bevallották. És csodák csodája. Carmelo és társai azt állítják, hogy voltaképpen ők nem is voltak „maffiosók", hanem őket is a maffia kényszerítette minderre ... Hogyan, milyen úton ? — csapott le rájuk a vizsgálóbíró kérdése. „Hát Carmelo di Bartolo, a kolostor kertésze útján — hangzott a válasz. — Ő, di Bartolo hozta az utasításokat, ő fenyegette az életünket, ezért kellett engedelmeskednünk a maffiának ..." De itt aztán vége a vizsgálóbíró tudományának, mert di Bartolo, a kertész — halott. Fölöttéb gyanús öngyilkossága a vizsgálati fogság idején csupán egy újabb rejtéllyel gyarapította a mazzarinói ügyet. De helyette is beszél a mazzarinói eset maga. HORVÁTH JÖZSEF A bukaresti CIOCIRUA táncegyüttes román népi táncot mutat be. A „konkrét" zene laboratóriumában JJ A „konkrét" zene, mint általában a burzsoá művészet más, legeslegújabb felfedezései szenzációhajhászó lárma közepette született. Hogyisne, hiszen olyan zene ez, amely „a bennünket körülvevő végtelen sokféle hangzásból jön létre, amelyet nem kötnek a hangszerek technikai lehetőségei és sajátosságai, sem a dodekafónia, sem a szerialitás technikai korlátai! Az alkotó fantáziának mily tág terei, mily végtelen távlatai nyílnak meg!" — hívei körülbelül így adták hírül az első „konkrét" zeneművek megjelenését mintegy tíz évvel ezelőtt. Azóta még jó sok új szerzemény jött létre ennek a technikának a segítségével. Feltalálója Pierre Scheffer francia muzsikus és akusztikai mérnök híres ember lett a nyugati művészvilágban. Laboratóriumában tett látogatásom alkalmat adott arra, hogy behatóan megismerjem a „konkrét" zeneszerzés „alkotói folyamatát". A szerző témájául, műve alapjául választhat bármilyen hangot vagy hangsort. Az égvilágon semmi sem köti. Lehet ember, madár, hangszer, szélfúvás hangja, süvítése, lehet esőkopogás, vonatrobogás. Ha ez a vezérmotívum természetes mivoltában nem felel meg neki, akkor speciális készülékekkel módosítja — magasabb vagy alacsonyabb fekvésbe teszi át, erősíti, gyorsítja, lassítja, más színt ad neki, tisztítja, más hangszínekkel keveri, egyidejűleg több ilyen változtatást is végrehajt rajta. Éppen ezekből a változtatásokból, átalakításokból fejleszti ki a szerző a maga elgondolását. Piere Scheffer egyik munkatársa, Luc Ferrari zeneszerző bemutatta nekem a készülék működését, s lejátszott néhány szerzeményt. Meghallgattam Piere Scheffer Etudes aux alluresjét. Furcsa, ismeretlen, fülsértő hangok torlódása. Bárhogy is erőlködtem, dallamnak, logikusan elgondolt ritmusnak nyomát sem tudtam felfedezni. Egy másik meghallgatott szerzemény Michel Philippe Halotti beszéd című darabja. Ez monológ, amelyet drámai színésznő ad elő, majd azt mondtam, hogy zenekari kísérettel. A szerző felismerhetően nagyon tehetséges (a híres párizsi konzervatórium végzettje). Valami elképzelhetetlenül dekadens, hisztérikus zagyvalék a szerzeménye, és mégis egy-egy pillanatig érezni a művészet felvillanását, bár az őrületig fokozott torzításban. Micsoda kínos érzést vált ki egy ilyen beteges agyszülemény. Aki nem hallja, elképzelni sem tudja, mit jelent, ha a normális színészi beszédet konkrét zenei módszerekkel preparálják, erősítik, ékesítik, gyorsítják, lassítják, Egyébként annak, aki hallja is, hihetetlen és főképp érthetetlen. Például ez: miért éppen egy náthás macska sorozatos tüsszentése a vezérmotívum a Halotti beszéd bevezető részében? Chamasse: Étude Nr. 1. tompa dübörgéstől kísért „fémeső" élesen pontos pattogás, félelmetes nyögések, zuhanóbombázók skrupulózusan rögzített üvöltése, hajókürtök dudálása és néhány tucat rádiókészülék légköri zavarainak fejfájdítóan szüntelen ropogása. S mindez valami tébolyult kaleidoszkópban örvénylik. Közben felvillan e9ye9y mondattöredék, intonáció, ritmikus alakzat... így hát a konkrét zene számára semmi sem lehetetlen? Semmiféle szabály nem köti? - kérdeztem Ferraritói és igenlő választ kaptam. — ezekkel a készülékekkel bármily hang rögzíthető? — ismét igenlő a válasz. - Bach hegedűre írt egyszólamú dalai is? — kérdeztem tovább. Hosszú szünet. Ferrari elgondolkodott, s végül ezt mondta: — Valószínűleg azok is, (Megjelent a Népszabadságban) csak nagyon nehezen. Ez az. A „szabadság", amelyhez a zeneszerző a konkrét zenében állítólag hozzájut — látszatszabadság. Igen, alakíthatja a zajokat ezekkel a roppant bonyolult készülékekkel úgy, ahogy neki tetszik. De maga ez a zaj, még akkor is, ha sokféle zaj kombinációja, azt hiszem, kegyetlenebbül béklyóz, mint a dodekafónia. Furcsa, a végletekig bonyolult képet mutat a huszadik század zenei alkotása. Megtaláljuk benne a nagy klasszikus realista hagyományok egyénien sajátos folytatását Prokofjevnél, Sosztakovicsnál, Karajevnél és Hacsaturjánnál, Ravelnél és Bartóknál, Janáčeknél és Enescunál; nagyon ellentmondásos, de értékes Honegger, Albán Berg, Hindemith munkássága, s megtaláljuk a dzsesszt Gershwin kitűnő, dallamos zenéjében, másoknál viszont mérgező hangkábítószerként; a szomorú emlékezetű Schönberg-féle dodekafóniát, aszerialitást, a pinktualitást; a demokratikus műfajokat, a szovjet tömegdalt, a francia chansont, és sok-sok hasonló alkotási jelenséget, sok-sok viharosan fejlődő nemzeti zenei iskolát ... S mindemellett nem nehéz felismerni ebben a kaleidoszkópikus képben a zeneszerzői gondolkodás általános fejlődési irányzatait. Egyes szerzők a zenében a valóság művészi ábrázolásának eszközét látják, arra törekszenek, hogy kortársaik érzéseit, gondolatait közvetítsék, arra, hogy utat találjanak a hallgatók széles tömegének szívében. Mások elve az, hogy a zene hivatása önmagát kifejezni, hogy a népi, a klasszikus hagyomány csak kolonc a művészen, hogy újat kell keresni bármi áron, minél messzebb a hallgatók tömegétől, mert az úgyse képes megérteni a szerző „kinyilatkoztatásait". A konkrét zene hívei, akár ez a céljuk, akár nem, az utóbbiak táborába tartoznak, s aligha kerülhetnek ki valaha is a formalizmus ingoványából. Nem véletlen a roppant közeli rokonság a konkrét zene és a formalista festészet között. Mindkettő azonos eredetű jelenség. Objektíve mindkettőt a burzsoá művészet hanyatlása hozta létre mindkettő bomlási tünet. S mélységesen törvényszerű az, hogy a koknrét zene híressége lényegében szenzációhajhászó hirhedtség. Hallgató tömegei, kedvelői nincsenek. Ez a zene nem érdekli a párizsi Schola Cantorum professzorait, akik vállukat vonogatták, amikor megkértem őket, hogy beszéljenek nekem róla: nem érdekli sem a szimfonikus hangversenyek közönségét, sem a szomszéd ház házmesterét. Hangutánzó hatások meg „világkatasztrófákat" idézgető, nyomasztó, esztétika-ellenes képek, ez az, amit ez a zene tud. Mindez kevés ahhoz, hogy alkotói kijelenthessék: „ez az új szó a zeneművészetben". Aznap este moziba mentem. Átlagos detektív-történetet s néhány reklámfilmet láttam. Milyen nagyszerűen tudnak hirdetni a francia mozikban zsebkendőt, csokoládét, melltartót! Ezek a reklámfilmek kulturált rendezők, gyönyörű színésznők, tehetséges rajzolók közös munkája. S micsoda szép, finom, szellemes zene kíséri a két-háromperces kis gyöngyszemek pergetését! ... Állítom, hogy névtelen szerzőik nem mindennapi tehetségükkel sokra vihetnék. De mit tehetnek? A „szabad vállalkozás" világában, ha nem akarnak éhenhalni, vagy foglalkozást változtatni, csak rendelésre dolgozhatnak. Vagy zenekíséret a melltartókhoz, vagy „konkrét partitúrák" ... (Rövidített szöveg) I. POPOV ÜJ SZÖ 2 * 1961. július 4.