Új Szó, 1961. július (14. évfolyam, 181-211.szám)

1961-07-06 / 186. szám, csütörtök

TVTyugat-NénietörazágSan nagyon sokat Írtak a második világháborúról, jóval többet, mint bármely más országban, amely részt vett ebben a háborúban. A nyugatnémet történetírók a többi között sokoldalú és alapos elemzéssel vizsgálták a Wehrmacht vereségéhez vezető okokat. Egyetlen újságcikkben lehetetlen mindazokat a körülményeket felsorolni, amelyeket a nyugatnémet történetírók a Wehrmacht vereségének okaiként feltüntetnek. Ezért az alábbiakban néhány legáltalánosabb változatot közlünk azokból a nyugatnémet érvelésekből, amelyek állítólag a második világháborús német hadvezetés terveinek kudarcát indokolttá teszik: a) a Wehrmacht legfelső parancsnokai katonailag nem voltak rátermettek, és ebből végzetszerű hibák következtek a stratégiai és az operatív tervezésben, valamint a csapatok gyakorlati vezetésében; b) a keleti hadszíntér előre nem látott természeti nehézségei különösen 1941 őszén és telén; c) a nem kellőképpen következetes szövetségesek, amelyek akárcsak Németország — képtelenek voltak arra, hogy a „közös" célnak áldozzák magukat. Ezek az érvelések annyiban hasonlítanak egymásra, hogy indoklásul némelykor rejtve, némelykor azonban egészen nyíltan kifejezésre juttatják; a Wehrmacht katasztrófájának okai véletlen mellékkörülmények voltak és a Wehrmacht a körülmények más jellegű összetal^lkozása esetén — ha nem is az egész világon, de legalábbis Keleten — a Szovjetunió elleni háborúban győzedelmeskedhetett volna. Nézetünk szerint ez az elgondolás alapvetően helytelen és legnagyobb mértékben káros is, mert éleszti a helyenként még parázsló revansszellemet. Amikor a nyugati történetírók különböző elméleteit megcáfolom, a magam nézeteinek megokolását nem annyira elméleti tézisekben keresem, mint inkább azokban a harctéri tapasztalataimban, amelyeket a német hadsereg elleni harcban a második világháborúban szereztem. A moszkvai csata Amikor Nyugat-Németországban a moszkvai csatát elemzik, általában Hitlert hibáztatják, és hangoztatják, hogy Hitler nem katonai-stratégiai, hanem gazdasági-politikai meggondolások alapján cselekedett, amikor 1941 augusztusának végén elhatározta, hogy a „középső" hadseregcsoport egy részét délre irányltja át ahelyett, hogy folytatná a Moszkva elleni támadást. Ennek következtében csak 1941 októberében folytatták az offenzívát a szovjet főváros ellen. Ezekből a tényekből messzemenő következtetéseket vonnak le, amelyek körülbelül így hangzanak: Ha Guderian páncéloshadserege és az azt támogató gyalogsági egységek augusztus második felében döntő csapást mértek volna Moszkvára, akkor elesett volna a szovjet főváros, s ezáltal a háború egész kimenetele másképp alakult volna és Németország valószínűleg győzött volna. Azok, akik Hitlert elítélik a Moszkva elleni „elkésett" offenzíva miatt, lényeges hibát követnek el számításaikban, amikor abból a feltevésből indulnak ki, hogy Moszkvát még az ősz beállta előtt okvetlenül elfoglalták volna. Hitlernek ezek a bírálói figyelmen kívül hagyják azt a nagyon is valódi lehetőséget, hogy egy ilyen offenzíva szétfuthatott volna a homokban, amint ezt a Szmolenszknél, Jelnyánál, Vjazmánál, Jarcevőnál, Roszlavnál és Trubcsevszknél vívott harcok is megmutatták. A szovjet főparancsnokság abban az időben várta, a csapást Moszkva ellen, és jeléntős tartalékokat vont össze a fővárosnál. Az időjárás kedvező volt a védelmi állások kiépítése szempontjából. Ha a Wehrmacht fáradozásainak maximumát Moszkva irányába összpontosította volna, akkor ez nyilvánvalóan az arcvonal déli és északi szárnyára gyakorolt nyomás gyengüléséhez vezetett volna, és lehetőség nyílt volna arra, hogy ezeken a frontszakaszokon a szovjet haderők egyrésze felszabaduljon. Ebben az esetben a németek sem Kijevet sem Moszkvát nem foglalták volna el. Képztljük el azonban - ha csak egy pillanatra is -, hogy a szovjet főváros az ellenség kezére került volna. Teljes bizonyossággal elmondhatjuk, hogy ez a körülmény sem döntötte volna el a háború kimenetelét Németország javára. A katonai tudományok örök érvényű tétele, hogy háborút azáltal lehet megnyerni, ha megsemmisítjük az ellenséges hadsereget és lehetetlenné tesszük annak talpraállását. Miért győzték leaWehrmachtot?* Irta: A. L Jeremenko, a Szovjetunió marsallja * Megjelent a Neues Deutschlandban. Az eredeti szöveget rövidítve közöljük. Moszkva bevétele nem vezethetett volna erre az eredményre. Köztudomású, hogy 1812-ben Moszkva elesett ugyan, de amint a nagy Kutuzov igen találóan megjegyezte: „Moszkva elestével nem veszett el Oroszország." A Wehrmachtnak Moszkvánál elszenvedett kudarcát összefüggésbe hozzák a keleti front nehéz éghajlati viszonyaival: sártenger őszszel, rendkívül erős hideg télen, stb. Mit mondhatunk ehhez? Világosan, hogy a zord éghajlati, viszonyok kihatottak a harci cselekményekre, és, hogy a németeknek nem volt könnyű egyidejűleg harcolniuk csapataink és a természet ellen. Ezzel kapcsolatban azonban még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy a „Barbarossatervet" az „oroszországi hadjáratra" dolgozták ki. Felmerült tehát a kérdés, ki a hibás azért, hogy ebben a tervben nem vették figyelembe az orosz éghajlatot? A sztálingrádi csata Most pedig foglalkozzunk behatóan a sztálingrádi csatával. Ezzel a csatával kapcsolatban főleg az alábbi körülményeket róják fel Hitlernek: a) az a törekvés, hogy egyidejűleg két irányban - a Kaukázus és Sztálingrád felé - nyomuljon előre; b) az esztelen makacsság a város elfoglalására irányuló erőfeszítéseknél; c) az a parancs, amely megtiltotta Paulus csapatainak, hogy a katlant elhagyják; d) annak a ténynek figyelmen kívül hagyása, hogy Sztálingrád a „fő ütközet" volt, és hogy Németországnak ez után a csata után nem volt többé esélye teljes győzelemre a Szovjetunió fölött. Tehát (mint Clausewitz tanítja) irányt kellett volna venni a döntetlen kimenetelre és át kellett volna térni a „rugalmas védekezésre". Próbáljuk meg alaposan átgondolni ezeket a körülményeket. 1942 tavaszán Hitler tervei abban különböztek az 1941-es nyár terveitől, hogy lényegesen kisebb arányúak voltak. Ahelyett, hogy egyidejű csapásokra készültek volna az arcvonal déli, középső és északi szakasza ellen, a németek egész sor csapást terveztek, amelyek közül az elsőnek az volt a célja, hogy hatalmukban kerítsék a kaukázusi olajat és hazánk déli területeinek rendkívül gazdag természeti kincseit. Azok, akik Hitlert az erők szétforgácsolása miatt bírálják, elfelejtik, hogy a Wehrmacht nem szélmalmok, hanem a szovjet hadsereg ellen harcolt, amely hadsereg egységes akarattal és megfelelő tervekkel rendelkezett. Az, hogy Sztálingrád az 1942-es nyári hadjáratban döntő jelentőségűvé vált, egyáltalában nem Hitlertől függött. A dolog úgy állott, hogy amikor a német csapatok 1942 júliusában Sztálingrádtól messze állásokba vonultak, hogy a kaukázusi hadműveletek szárnyát biztosítsák, jelentős szovjet erőkre bukkantak. A német parancsnokság elhatározta ezeknek a szovjet erőknek a megsemmisítését és Sztálingrád elfoglalását, mert csapataink jelenléte ebben a térségben veszélyeztethette volna az egész 1942-es nyári hadjárat sikerét. A szovjet csapatok sztálingrádi csoportosítása alkalmas volt arra, hogy az „A" német hadseregcsoportot, amely a Kaukázus ellen indult támadásra, elvágja a többi német erőtől. Abban, hogy 1942 nyarán a Wehrmacht csapása szétforgácsolódott, a „főbűnös" a szovjet főparancsnokság volt, amely rákényszerítette a maga akaratát Hitlerre. Viszont az a parancs, amely megtiltotta a körülzárt Faulus-hadseregnek, hogy a szovjet főparancsnokság által 1943. január 10-én felajánlott tisztességes feltételek mellett kapituláljon, semmivel sem Indokolt szörnyűség volt Hitler és a doni hadseregcsoport főparancsnoka, ^annstein tábornagy részéről. Az idejében bekövetkező kapituláció segítségével legkevesebb százötvenezer-kétszázezer német katona életben maradt volna. A baj ott van, hogy napjainkban egyesek azt igyekeznek bizonygatni, hogy Németország győzött volna, ha Hitlernél rátermettebb vezér van és hogy a jövő számára keresnek is ilyen vezéreket. Erre az a válaszunk: Nem, uraim, aligha találhatnak az emberellenes, rabló térvek megvalósítására jobb vezért, mint amilyen Hitler volt, de mégis mindenki tudja, hogy Hitler hogyan végezte. A cinkosok válsága Amikor Sztálingrádról beszélünk, érintenünk kell a „rossz szövetségesek" Nyugat-Németországban felvetett problémáját is. Gyakran hangoztatják, hogy a sztálingrádi vereség a románok, az olaszok és a magyarok csekély harci értékének következménye, s ezek a csapatok csalódást okoztak Németország várakozásainak. Nehéz azonban megmondani, hogy tulajdonképpen ki kit csapott be. Hitler és a német külpolitika más irányítói ugyanis villámháborút ígértek a szövetségeseknek, a valóságban azonban hoszszúra nyúló totális háborúba vonták be őket, amely idegen volt az illető népek érdekeitől. El kell mondanunk azt is, hogy az olyan vezetők, mint Mussolini, Horthy és Antonescu a legnagyobb igyekezettel törekedtek Hitler kedvébe járni. A sztálingrádi csatával sokkal nagyobb mértékben összefügg Németország szövetségeseinek a háborúból később történt kiválása, mint ahogyan azt általában feltételezik. Arról van szó, hogy ez az elveszített ütközet előidézte a belpolitikai válság első tüneteit Romániában, Olaszországban és Magyarországon. Ezeknek az országoknak állandó hadserege csaknem teljesen megsemmisült, meghiúsult az a remény, hogy "könnyű győzelmeket aratnak és megszállott országok kifosztásával javíthatják súlyos belső helyzetüket. A félelem attól, hogy megtorlás következik a hitleri fasizmussal közösen elkövetett bűntettért, megfosztotta ezeknek az országoknak vezető köreit a cselekedeteikhez szükséges önbizalomtól. Az Egyesült Államok és Anglia szerepe Helyénvaló néhány szót szólni arról, hogyan is értékeljük mi a nyugati szövetségesek erőfeszítéseit a fasiszta Németország elleni háborúban. Következetesen kitartunk azon álláspontunk mellett, hogy az Egyesült Államok és Anglia hozzájárulása határozott szerepet játszott. Éppen olyan nyilvánvaló azonban az a tény, hogy Európában csak akkor nyitották meg a második frontot, amikor a szovjet nép és hadserege már döntő győzelmeket aratott a Wehrmacht fölött és világos volt, hogy a Szovjetunió egymaga is felülkerekedik a fasiszta Németországon. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Wehrmachtnak a keleti fronton elszenvedett veresége az agresszor államok koalíciójának felbomlását idézte elő, ami annak idején természetszerűleg befolyásolta a háború kimenetelét. A vereség okai Kezdjük a terveknek mint olyanoknak elemzésével. A Szovjetunió elleni hadjárat két legjellegzetesebb ideiglenes terve, amelyet E. Marcks vezérőrnagy, illetve Sodenstern gyalogsági tábornok készített, egyeznek a Barbarossa-tervvel a legfőbb feltételeket illetően: a) az a meggyőződés, hogy a Wehrmacht fölényben van a szovjet hadsereggel szemben; b) az a megállapítás, hogy rövidlejáratú hadjáratban végezni lehet Oroszországgal, ha a szovjet hadsereg fő erejét Oroszország nyugati területein megsemmisítik és a Szovjetunió európai részének életbevágóan fontos központjait rövid időn belül elfoglalják. Vitathatatlan azonban az a tény, hogy valamennyi terv keresztülvihetetlen volt, mert közös hiányosságban, mégpedig alapvető hiányosságban szenvedtek. Már Clausewitz megmondta, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel. Ebből következik, hogy a katonai stratégia alá van rendelve a politikai stratégiának. Ha megvizsgáljuk a német uralkodó körök katonai stratégiájának leglényegesebb vonásait — ezt a stratégiát teljes mértékben az uralkodó körök politikája határozza meg, — akkor nem nehéz megállapítani, hogy a katonai stratégia Németországban és még régebben Poroszországban egyrészről azoknak a hatalmas étvágyán alapult, akiknek érdekében ezt a straté'giát végrehajtották, másrészről viszont kénytelen volt alkalmazkodni a rendelkezésre állő, viszonylag korlátozott erőforrásokhoz Téves villámháború stratégia Mint ismeretes, sem Poroszország, sem később Németország nem rendelkezett elegendő erős háborús és gazdasági potenciállal és azt is figyelembe kell vennünk, hogy a nyitott határú ország Európa központjában, nagy államok között helyezkedett el. Éppen ezek az objektív okok kényszerítették a német katonai szakértőket arra, hogy a stratégiai terveket kidolgozás közben mellékkörülményeknek és véletlenség! tényezőknek rendeljék alá. Alapjában véve ezzel magyarázható a Németország számára hagyományos, téves villámháború stratégia, amelynek az a lényege, hogy az összes erőfeszítések egy adott pillanatban történő összpontosítása és a mindenáron való támadás révén az ellenfelek egyikére csapjanak le, s azt egyetlen ütéssel leterítsék. Figyelemre méltó, hogy a Harmadik Birodalomban 1939-ben és 1941-ben is ehhez a stratégiához folyamodtak, jóllehet ez a stratégia már 1914—1918-ban kudarccal végződött. Az ilyen stratégia csak átmeneti eredményeket hozhat, ami a gyakorlatban be is bizonyosodott. Az ellenfél lebecsülése Emellett Németország számára döntő volt egy téves számítás, amelyről annak idején már Lenin is félreérthetetlenül kijelentette: „A legveszélyesebb az, ha lebecsüljük az ellenséget és azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mi erősebbek vagyunk. Ez igen veszélyes dolog, ami vereségre vezethet a háborúban." (Lenin Művei 31. kötet, 169. oldal. Szikra 1951.) A fasiszta Németország veresége okainak elemzése közben különösen arra a döntő tényezőre szeretném felhívni a figyelmet, hogy Németországnak a Szovjetunió ellen, a kimeríthetetlen gazdasági és emberanyag-tartalékokkal és óriási területtel rendelkező hatalmas szocialista állam ellen — amelynek népe sziklaszilárd egységbe kovácsolódott, szellemi erejét és dinamikus törekvését a nagy cél elérésére, az igazságos és tökéletes társadalmi rend, a kommunizmus felépítésére összpontosította — semmilyen körülmények között sem volt kilátása győzelemre. A fasiszta Németország veresége és a Szovjetunió győzelme a történelmi törvényszerűségnek megfelelő jelenség volt. A német vezérkar és a fasiszta államapparátusnak mindazok a szervei, amelyeket bevontak a Szovjetunió elleni háborús tervek kidolgozásába, sok komoly hibát követtek el. Még egyszer hangsúlyozni kívánom: ha a fasiszta állam megfelelő szervei és maga Hitler képesek lettek volna a helyzetet helyesen felmérni és azokat a hibákat nem elkövetni, amelyeket a háború előkészítése közben elkövettek, akkor nem lett volna bátorságuk a háborút kirobbantani. Mérhetetlen elbizakodottság 'A „Barbarossa-terv" kidolgozásánál a német vezérkar kizárólag a határterületeken állomásozó csapatokat vette figyelembe, és csaknem teljesen számításon kívül hagyta például azokat az egységeket, amelyek a Szovjetunió más körzeteiben álltak fegyverben, jóllehet a második világháború körülményei között néhány nap is elegendő volt arra, hogy ezeket a csapatokat a hadmüveletekbe bevonják. A német stratégák mérhetetlen elbizakodottsága azt eredményezte, hogy csaknem teljesen megfeledkeztek arról a tényről, hogy háborúban kettőn áll a vásfir, s a2 ellenség nemcsupán cselekedeteink puszta tárgya, hanem képes tényleges ellenrendszabályokra is, ván sa« ját háborús célkitűzése és mindezek ken felül akarata az ellenállásra. A német katonai vezetés abból in« dult ki, hogy a válogatás nélküli tá« madás egyetlen módszerével lép fel. A „Barbarossa-tervben" a hadjárai alatt folytatandó harci tevékenység kőt legfőbb fajtáját irányozták elő. mégpedig a „harccal egybekötött menetelést" és a „harc nélküli menetelést". A sző szoros értelmében vett offenzíváról, vagyis az előkészített védelem elleni támadásról egyáltalában nem esett szó. Ezeknek a terveknek készítői elutasító álláspontra helyezkedtek a szovjet hadsereg harci készségét illetően. A Wehrmachtnak a Szovjetunió elleni támadás előtt már voltak harci tapasztalatai, amelyek igazolni látszottak a német katonai vezetés leglényegesebb számításait. Különböző okokból kifolyólag azonban a Wehrmacht addigi ellenfelei vagy lényegesen gyengébbek voltak — mint például Lengyelország —, vagy a háborúról vallott teljesen helytelen és elavult nézetekből indultak ki, mint ahogyan ez Franciaország esetében történt. Ez méginkább megerősítette Hitlernek és környezetének a német agresszív stratégia csalhatatlanságába vetett hitét. A méltó ellenféllel történt összecsapásban azonban ez a stratégia teljesen törvényszerű, százszázalékos és végleges kudarcot vallott. Összegezés A fasiszta Németország szétzúzása annak következménye volt, hogy Németország ebben a háborúban, igazságtalan célokra törekedett, amelyek Európa és az egész világ népeinek lelkiismeretét megbotránkoztatták. Németország katasztrófális vereségének szükségszerű bekövetkezte nyilvánvalóvá vált, amikor a német hadsereg megtámadta a Szovjetuniót, mert új szociális és gazdasági elvekre felépült államunk a világ legellenállóképesebb és legmegrendlthetetlenebb állama volt. A szovjet társadalmi rend nemcsak békés viszonyok között bizonyult az ország gazdasági és kulturális fellendülésének megszervezése legjobb formájának, hanem kiderült, hogy legjobb formája a nép összes erői mozgósításának is, azzal a céllal, hogy a háborúban visszaverjék az ellenséget. A Szovjetunió fölényben volt ellenfelével szemben a nemzetgazdaság fejlesztésében és megszervezésében, a csapatok katonai képességeiben és harci szellemében, valamint a nép önuralmában és egységében. Ezen túlmenően hazánk ipara mennyiségileg és minőségileg egyaránt felülmúlta Németország hadianyag-termelését, noha iparunk a háború alatt valószínűtlenül nehéz helyzetben, olyan körülmények között termelt, hogy sok üzemet nyugatról keletre kellett áttelepítenünk. Haditudományunk beigazolódott és a nép egyszerű fiaiból kikerült nagyszerű szovjet katonai parancsnokok megállták a helyüket. Győzelmünkben döntő szerepet játszott a Szovjetunió Kommunista Pártjának — az egész nép által vezérnek és tanítómesternek elismert pártnak — helyes politikája és stratégiája. A második világháború legnagyobb fordulópontja volt Sztálingrád. 330 ezer náci katonát számoltak itt fel a szovjet hadseregek. Ilyen dicstelelenül vonultak hadifogságba az életben maradottak Í943 elején. jjj SZÖ 4 * 1961. július 6.