Új Szó, 1961. július (14. évfolyam, 181-211.szám)
1961-07-27 / 207. szám, csütörtök
I Dávid Ojsztrach, a világhírű szovjet hegedűművész a napokban felkereste Iurnovban František Drozen hegedűkészítöt, aki egy hangversenyhegedűt készített Ojsztrah számára. (St. Bambule felvétele.) Csapó György: ^ J^BBA Piros labda volt, fehér pöttyökkel. A Baross utcai játéküzlet kirakatában láttam meg. Zsúfolt, csillogó bazár-kirakat volt. De én csak a labdát láttam belőle, én csak a labdát néztem, nagy-nagy vágyakozással. Ha akkor megkérdezték volna tőlem, mit akarnék leginkább a világból, azt feleltem volna bizonyosan: azt a kis piros labdát. Nyolcéves lehettem akkoriban. Sok szomorúságot okoztam anyámnak, ha estére csapzottan, tépetten állítottam be a Golgota-térről, ahol rabló-pandúrt játszottunk naphosszat. Olyan szomorúan nézett rám ilyenkor, nem bántam volna, ha megver inkább. Mert nagyon megcsendesedtem ettől a nézésétől. Halkan hullottak szavai. — Megígérted, hogy többet nem mész le a térre verekedni... És mégis, látod, mi lesz veled? Nem tudok ám néked mindennap ruhát meg cipőt venni... Csak bánatra és bajra vagy nekem. Fájtak a szavak, jobban, mint a hadidicsőségben elszenvedett sebeim. Megszegett ígéretemtől háborgott lelkiismeretem, amely kisgyermeknél néha akkora, hogy kevés felnőtt van olyan, akiben elfér. Valamit kellene mondani az én szép, szomorú anyámnak, valami vigasztalót, amitől mosoly kél az arcán. ÉS akkor egyszerre csak, magam sem tudom hogyan, s miért éppen akkor tolult föl bennem a labda utáni vágy. De hogy ott álltam, anyám szemrehányó szavaitól megszégyenülten, egyre csak azt mondogattam: „Tessék nékem labdát venni..." Ezt mondtam mind hangosabban, elszánt daccal, mintha mindennek oka és magyarázata lenne az, hogy nincsen labdám. — Labdát? — kérdezte anyám meglepetten. — Igen, labdát — ismételtem makacsul. — Mert mivel játsszam én, ha még labdám sincsen. — Csináltam én neked labdát. — De az rongyból van, az nem ugrik, nem lehet vele fejelni sem — válaszoltam nekibátorodva. — Olyan igazi labdát szeretnék ... Mert nem tudok én jó lenni, ha nékem nincsen labdám. Anyám csak nézett fénylő szemekkel. — Hát ezért? — kérdezte. — No és mibe kerül az a labda? — Sokba — mondtam — nagyon sokba. — Mert anyám szelídsége feletti győzelemben csikart bennem egyet a lelkiismeret. — Két pengőmondtam halkan — vagy még annál is több. Másnap megkaptam a labdát. A Golgota-téren, az 50-es villamos üvegfalu megállójánál már kora délutántól vártam édesanyámat. Munkából jött, le sem szállt, csak intett a villamos ablakából nekem, s mentünk egyenest a játéküzletbe. Egész úton kalapált a szívem. Hátha már nem lesz meg az a labda. Eladták, vagy anyám meggondolja magát. Nem lesz elég pénze... Csak már odaérnénk. Még akkor sem tudtam elhinni, hogy enyém lesz a labda, amikor betéptünk a játékbolt ajtaján. Két pengőbe került valójában, s végre kezemben volt a csodálatos, piros, sima, rugalmas kis jószág. Szinte szédültem a beteljesült örömtől. Simogattam, babusgattam, fogadómat is tettem magamban, hogy nagyon fogok vigyázni rá. soha el nem hagyom. Nagy. szent fogadalmat tettem. — Vigyázz is rá — mondta anyám mosolyogva —, s most már nagyon jónak kell lenned ám. Nem volt otthon maradásom, meg kellett osztani örömömet. Akkora volt az, hogy egyedül el sem bírhattam. Futottam le a térre. Alkonyodott, mire leértem Meleg, nyári este volt. Pajtásaim közül már, nem volt ott egy sem, magam kezdtem játszani hát a labdámmal. Belefejelgettem, fel-feldobtam újra meg újra, törülgettem aztán, rálehelve, még az arcomhoz is szorítottam, hogy érezzem a friss lakk szagát. így játszottam, ficánkoltam. Távolabbról, kamaszformájú fiú nézett egy darabig, aztán odajött hozzám. Öt-hat évvel lehetett idősebb, mint én, s fölényes hangon fitymálni kezdte a labdámat. — Ej de kis vacak labdád van. Nem is labda ez, csak golyó. Mintha arculcsaptak volna. — Óvodásoknak való, — mondta a fiú. — Neked talán nagyobb van? — kérdeztem szorongva. — Nekem? — nevetett. — ötször ekkora, legalább ... Összeszorult a szívem, fájt a nevetése. Az én labdámat... az én édesanyámat neveti ki... — Tudod mit? — mondta a kamasz. — Add ide nekem ezt a labdát, hozok én helyette neked tízszer ekkorát. — De nekem nem kell'. — kiáltottam. — Nekem jó ez is. — Ugyanilyet hozok neked, te buta, csak tízszer ekkorát. — mondta, s ezzel felkapta a labdámat és futai kezdett. Kétségbeesetten kiáltoztam utána, futottam is, ahogy bírtam. S amikor már csaknem beértem, megállt és hetykén vetette oda nekem: — Irigy kutya... Itt van. Tartsd meg, ha úgy félted. Felém lökte a labdát, utána kaptam, erre óvatosan visszahúzta. Volt annyi esze. Bennem meg csak az irigy szó visszhangzott. Sértett, tépett. Én irigy? Hiszen nekem labdám sem volt soha. Pillanatokig tartott csupán, de megingatta a labda iránti hűségemet. A fiú kihasználta ügyesen, s bágyadt belenyugvással néztem, hogy elviszi a labdámat. Még biztatott is visszafordulva: — Na mindjárt itt leszek, öcskös — kiáltotta és futni kezdett. Aztán elnyelte a MÁV-kolónia szürke, füstös rengetege. Én meg vártam, hogy visszajön. Arra nem is gondoltam, hogy becsaphat. De ahogy múlt az idő, elcsüggedtem. Jobb, ha hazamegyek, gondoltam. Talán már otthon van a fiú a labdával. Nem a nagy labdával, a „tízszer akkorával", csak a kis pirossal, az én labdámmal. Honnan vettem ezt, magam sem tudom már. Hiszen nem is mondtam meg neki, merre lakunk. De a gondolatot, hogy a fiú nem hozza vissza többé a labdámat, elhessegettem magamtól. Erre nem lehetett gondolni sem. Azért szomorúan indultam hazafelé. Anyám haragosan fogadott, amiért későn érkeztem. — És hol hagytad a labdádat? — kérdezte nyomban. Forró lett az arcom: — Odaadtam egy kisfiúnak — dadogtam. — Azt mondta... hoz helyette sokkal nagyobbat... £s szebbet. Anyám összecsapta a kezeit: — Hát üyen buta fiam van nekem ... Nem volt neked elég nagy és elég szép az a labda? Hiszen azt akartad. Az a fiú sohasem hozza vissza többé, becsapott. Tudd, meg, becsapott. — Én... én... nem akartam odaadni ... — egyszerre kitört belőlem a torkomat szorító sírás. Keserves, kétségbeesett, tehetetlen zokogás. Az első csalódás döbbenete rázott meg. Anyám csak nézett, hagyott, nem szólt semmit. Nagyot sóhajtott aztán később, s ellágyult, fájdalmasan szép arccal húzott magához. — No, ne sírj már oly keservesen ... Ne sírj ... Majd visszahozza a labdát az a fiú. Lassan nyugodtam meg simogató kezének melegétől. Másnap édesanyám később jött haza a szokottnál. Azt mondta, túlórázott. Aztán csak előhúzta a kis piros, fehérpöttyös labdát és felém nyújtotta. — Látod, itt van. Visszahozta az a fiú ... Ezt mondta az én édesanyám, s úgy oldódott szomorúságom, mint a kék égen a könnyű felhők fátyla. De akkor én már tudtam, hogy nem ugyanazt a labdát kaptam vissza. Lesz-e múzeum Šfurovóbon ľ Szűkebb körben már évekkel ezelőtt felvetődött a gondolat: jó volna a városnak egy kisebb múzeum. Meg is indultak a tapogatódzó lépések, érdeklődés a felettes szerveknél az alapítás lehetőségét kutatva. A felettes szerveknél megértésre találtunk, annál nehezebben helyi viszonylatban. Végül ez a kérdés is megoldódott és ez év februárjában a Városi Nemzeti Bizottság mellett mükpdö iskolaügyi szakbizottság mérlegelte a múzeumalapítás lehetőségét és javaslatként a tanács elé terjesztette. A VNB tanácsa jóváhagyta, de anyagilag nem tudja támogatni a kezdeményezést, mivel a kulturális alappal a JNB iskolaügyi osztálya rendelkezik. A javaslat tehát hozzájuk került. Azóta közel félesztendő telt el. Nem mondhatjuk, hogy elaludt az ügy, de érdemleges dolog azóta nem történt a javaslat megvalósítása érdekében. Nem vetették el véglegesen, de egyelőre a járási honismereti múzeumot kell elhelyezni, az új helyiség rendbehozása és berendezése előreláthatólag kimeríti a költségvetést. Az új múzeum létesítésének anyagi támogatása jelenleg nem jöhet számításba. Érthető és helyénvaló a JNB iskolaügyi szakbizottságának álláspontja. Mégsem szabad lemondanunk a tervbevett múzeumról. A Városi Nemzeti Bizottság támogatja továbbra is a javaslatot, s ígéretet tett, hogy rövidesen talál egy ideiglenes helyiséget, ahol a munka megindulhat. Jövőre pedig már anyagi támogatásra is számíthatunk, mivel a közeljövőben látnak hozzá a költségvetés elkészítéséhez. Addigra valamit kezdeni kéne, ha másként nem, akkor egy körzeti honismereti kör keretében, aminek célja vólna a múzeumalapítás gondolatának népszerűsítése és ébrentartása, nemkülönben a gyűjtési munka megindítása. Erre pedig megvan a lehetőség akár azonnal. Egy felhívás már napvilágot látott a VNB gondozásában, ennek alapján bízhatunk abban, hogy továbbra is segítségünkre lesznek. Legfontosabb tehát a jelen időszakban az aktivisták csoportjának kiépítése és a gyűjtési munka megindítása, aminek alapján azután nyomatékosabban hivatkozhatunk a helyi városi honismereti múzeum létjogosultságára. Az elmondottak alapján nyugodtan állíthatjuk: most már csak rajtunk múlik, hogy lesz-e múzeum Štúrovóban. ' — v m. — B.B.Shaw - axx. század Molié"eje Wiielött a modern élet számos kérdéséhez hozzászóló író lett, publicista, politikus és szónok volt. — Kortársaival ellentétben tagadja a művészet öncélúságát. Nevetve mond ki súlyos igazságokat s célja nem szórakoztatás, hanem a társadalom átalakítása. Hogyan jut el idáig az individualista szemléletű kor s a polgári szülők gyermeke ? 105 évvel ezelőtt Dubliban, ír protestáns családban született. Apja csődbe ment kereskedő. A szegénységbe hulló család nem adhat fiának jó polgári nevelést. Shaw „pokoli gyermekkorának" szenvedései és megaláztatásai készítik elő a talajt bíráló magatartására, igazságérzete kibontakozására. Tizenötéves, mikor egy ingatlan ügynökség hivatalnoka lesz. A proletárnegyedekben a lakbérek behajtója, s akárcsak Daumier, kifutófiú korában ő is a nyomor és elesettség fertőjében ismeri fel az igazságot, a polgári rendszer bűneit. Négy év múlva a nincstelen dolgozók a katolikus papság jóvoltából haladásellenes írországát elhagyva Londonba kerül. Az idegen tárgyilagos szemével nézi Angliát. Eddigi, maga szerezte, sokrétű műveltsége hallatlanul gazdagodik. látóköre kitágul. Zenei, majd színikritikus lesz. Húsz esztendős és szembefordul a viktoriánus-kor édeskés, hazug művészeti ízlésével. Vallja, hogy a művészetet csak új utak menthetik meg. Műbirálatának alapeszméje, hogy a képzőművészet hanyatlásának oka a polgárság, amely irtózik a művészettől, ha a számára kellemetlen igazságot a maga meggyőző eszközeivel kimondja. Kiindulópontja, hogy csak a fontos társadalmi hivatást betöltő művészetnek van létjogosultsága. A harcos, istentagadó és polgári radikális Shaw érdeklődése 1882-ben fordul a közgazdaság felé. Elolvassa Marx Tőkéjét, ami „kinyilatkoztatás" számára. És ekkortól lesz szocialista mindhalálig. Majd a fábiánusokhoz, az opportunista értelmiségiekhez csatlakozik, kik engedménypolitikájukkal sokat ártottak a munkásság ügyének. Ö azonban tudatosan sosem vétett ellenük. Nem értette meg, hogy a kapitalizmust csak a munkásság következetes forradalmi osztályharca döntheti meg. Itt van hibáinak és tévedéseinek gyökere. Ezek ellenére is következetesen haladó álláspontot foglalt el az emberiség legnagyobb kérdéseiben. Lelkesen üdvözli az orosz szocialista forradalmat és hirdeti Lenin világtörténeti jelentőségét. JUéhány sikertelen regénye után későn fog a drámaíráshoz. Már első korszakának darabjai ötletekben gazdag, merész iránydrámák és eszmei komédiák. A műfaj formai törvényeit játékos mozdulattal teszi félre. Drámaíró művészetének legfőbb ereje epés szatírája, könyörtelen leplező hangja, vakmerő paradoxonjai. Szembefordul kora világnézetével, látásmódjával, de oly szellemes, és mulattató, hogy közönsége a keserű tanulságot is elviseli. A polgárságot bírálja, nem lépi át osztálya korlátait, s nem mutat forradalmi távlatot. Ám könyörtelen társadalomkritikájával, mellyel a burzsoá intézményeket, előítéleteket, hamis eszményeket és a képmutatást sújtja, — szolgálatot tesz a munkásság ügyének. Az irodalomban a realizmus igényével lép fel. Állami színházat, színvonalas, nem kasszasikert hozó darabokat sürget. Valóságlátása, társadalombírálata a századvégi Angliábaun nagy jelentőségű. — Az 1905-ös orosz forradalom s a dél-afrikai háború után egyre keményebb és sötétebb színekkel festi a tőkés világot. Warrené mesterségében a nők társadalmi helyzetét, Candidában a polgári házasság csődjét, Az ördög cimborájában az amerikai függetlenségi harc korának álszent puritánjait ostorozza. Az 1914-es háború után, melyet súlyosan elítél, fokozódik valóságszemlélete, humora, jeilemfestő ereje s drámaíró technikája. — Cézár és Kleopátrában gyilkos párhuzamot von Róma hódításai s az új imperialista törekvések közt. A Pygmalionban a társadalmi különbségek felszámolását követeli. Ezek legjellemzőbb kritikai realista alkotásai. Szatírájához, mely az Októberi Forradalom után is kérlelhetetlenül vádoló, életbölcsesség hárul. Hideg, intellektuális fölénye enyhül. Végre meglátja, hogy az emberiségért tett erőfeszítésekből nem maradhatnak ki a dolgozó milliók. Igazi humanizmussal bízik a jövőben. — Népi felkelést jelenít meg a Szent Johannában, kinek józan parasztbölcsességét szembeállítja a papok körmönfontságával és leleplező támadást intéz az egyház mesterkedései ellen. — 1938-ban megírja a három diktátor szatíráját (Genf), a Szénásszekérben a hazai politikai állapotokat pellengérezi ki. Társadalombírálata most átfogóbb, s helytelen nézeteitől megszabadult. A 94-éves korában elhúnyt Shaw tiszta erkölcsű, megvesztegethetetlen, egész életében a haladás eszméjéért harcoló ember és művész volt. Morozov, a modern Anglia legélesebb elméjét látta benne, ki eszméit páratlan művészi erővel juttatta kifejezésre. BÄRKÄNY JENŐNÉ A kamarazene nyári fesztiválja A szabadtéri hangversenyek kedves, üde színfoltot jelentenek a város nyári életében. A négy fal közé zárt városi ember napi munkája után szívesen köti össze a zenehallgatást a friss levegő élvezetével. Csakhogy a szabadban tartott előadásokra nem egy veszély leselkedik. Az eső, amely elmossa a hangversenyt, a szél, amely játékos szeszéllyel lehetőleg abba az irányba sodorja a hangot, amerre legkevésbé kellene, a hideg, mikor a művész és közönsége kékre fagyva, impozáns bátorsággal állnak helyt a művészet porondján. Nem is beszélve a mostoha akusztikai viszonyokról, hiszen közismert dolog, hogy a szabad tér többé-kevésbé elnyeli a differenciált hangzásokat. Bratislavában a szabadtéri hangversenyek a régi városháza régmúlt idők hangulatát árasztó, kellemes udvarán zajlanak le. A hűvös, borús júliusi nap ezúttal sem ígért semmi jót. De később lecsendesedett az idő és a szélmentes, enyhe nyári estén telt ház, illetve adott esetben telt udvar üdvözölte Dieter Zechlint, a jól ismert és Bratislavában közszeretetnek örvendő német zongoraművészt. Zechlirt Mozart B-dúr szonátájának (K. .570.) finoman kiművelt előadásával nyitotta meg szólóestjének műsorát. De nem azért ültünk szabadtéri előadáson, hogy a 'szonátát teljes zavartalanságban hallgathassuk végig. A háztetőn tanyázó galambok váratlanul közbeszóltak és láthatatlanul, de annál hangosabb szárnycsattogással perlekedni kezdtek Mozarttal. Moszkvában a Szakszervezeti Székház oszloptermében nemrégiben megtartották a népművészeti együttesek sikeres seregszemléjét. Felvételünkön az arhangelszki táncegyüttes fellépés közben. (ČTK - TASZSZ felvétele) Ä művész figyelme akaratlanul is kissé meglazult, amit főleg az Adagio előadása sínylett meg, de a szonáta kristálytiszta tolmácsolásával mégis szép perceket szerzett. Később láthatólag megszokta a galambok kéretlen közreműködését és Schumann Kreisleranáját már majdnem zárttermi intezitással szólaltatta meg. Schumann játékánál a hallgatónak az a benyomása, mintha éppen a schumanni zongoramuzsika lenne a fiatal művész legsajátabb területe. A Kreisleranát tudvalevőleg E. T. A. Hoff* mann műve sugalmazta, Kreisler tanácsos alakja, az örök idealistáé, aki a józan, prózai Kater Murral vívja szócsatáit. Dieter Zechlin előadásában érdekesen keveredett a fantázia a valósághatással. Schumann hangját hallottuk, a csapongó szellem, az elröppenő gondolatok, a sejtelemmel és sejtetéssel átszőtt mondanivaló költészetét. Dieter Zechlin benső kapcsolatban áll a romantikus muzsikával; Mélyen elmerül Schumann világában, amellett azonban a Prokofjevszonáta előadásával (a műsor „elfelejtette" feltüntetni a darab címét és opuszát) bebizonyította, hogy nem gubózik be önmagában, hanem nagy intenzitással éli a mát is. Zechlin tisztán áttekinti a zenei anyagot és a technikai elemeket rendkívül erős és hajlékony kifejező erővel párosítja. Sikerült műsorát három Chopindarabbal fejezte be. (Asz-dúr Impromptu, op. 29, E-dúr Nocturne, op. 62. 2. szám, b-moü Scherzo, op. 31.). Chopin előadását álmodozás, érzés, erő és tűz jellemzi. A közönség szívélyes ünnepléssel búcsúzott a rokonszenves művésztől, HAVAS MÁRTA ÜJ SZÖ 6 * 1961. július 22.
