Új Szó, 1961. június (14. évfolyam, 151-180.szám)
1961-06-10 / 160. szám, szombat
A Dél-Morva kerületben élő képzőművészek figyelemre méltó müveket alkotnak. A szobrászok elsősorban arra törekednek, hogy szebbé tegyék azt a környezetet, amelyben az emberek nap nap után megfordulnak. Konrád Babraj akadémiai festőművész, az államdíj laufeátusa egy ülő akton dolgozik, amelyet a brnói International szállóban fognak elhelyezni. (E. Bican felvétele.) A Stúrovói Tizenegyéves magyar tannyelvű Középiskola színjátszói Steiner Márta rendezésében a napokban mutatták be Jankovich Ferenc: Az aranypróbás legény című darabját. A sikeres előadásért dicséretet érdemel mind a rendező, mind a szereplők. A képen a darab főszereplője. (p. a.) (Folytatás a 7. oldalról) Elől a kislány hirtelen átvágott az úttesten. A tábornok s kísérete szintén a túlsó oldal felé igyekezett. Közben a parancsnok meglátta a mögöttük haladó géppisztolyosokat. — Ezek hová mennek? — kérdezte segédtisztjét. — Vezérőrnagy elvtárs ... kezdte kissé habozón a százados. — En rendeltem ki őket. Ellenséges országban járunk, 30 kilométerre van a tűzvonal... — Azonnal küldie vissza őket — mondta. S újra a kislányt figyelte, aki egy sokablakos épület kapuboltozata alá ért, kis testével az ajtónak feszült, benyomta és el is tűnt mögötte. A tolmács-hadnagy megmondta, az épület: iskola. Megjött a segédtiszt is és egymásután beléptek a kapuboltozat alá. Jobbra is, balra is ajtó nyílt. Az egyik mögül női hang tagolt beszédje hallatszott ki: — Azt magyarázza, hogy az alany aki és ami kérdésre felel — mondta a hadnagy és a baloldali ajtó felé intett. Mögötte férfi magyarázott kissé öreges hangon. — A Szovjetunió a legnagyobb ország a világon, de nem attól a legnagyobb, mert a területe nagy, hanem attól, hogy urak nélkül él. Az utcáról két gyerek jött be. Mindegyik kis fahasábot tartott a kezében. A szovjet tisztek láttára ijedten megálltak. — Hadnagy — mondta izgatottan a tábornok. — Kérdezze meg őket, miért hordanak fát magukkal? A hadnagy a gyerekek elé guggolt, suttogott nekik, amíg csak fel nem bátorodtak és egyre a tábornokot nézve beszéltek, beszéltek ... — Azt mondják, ha nem hoznak fát, nem tudnak fűteni. De most már jó, mert nem küldik haza azt se, aki nem tud fát hozni. — Előbb haza küldték, aki nem hozott? — kérdezte a tábornok. A hadnagy kissé hosszasabban beszélgetett most a gyerekekkel. — Értem — fordult végül a tábornokhoz. — Azt mondják, már egy órát késtek, mert a faluban jártak fát keresni. Nekik nincs. Három napig fa nélkül jöttek. Mára rfiégis szereztek. De régebben el sem jött az iskolába az, aki nem tudott fát hozni, mert a gazdagyerekek azt kiabálták: az én fám mellett ne melegedjenek a koldusok. — Az ő fájuk mellett... ne melegedjen ...? suttogta a tábornok s szeme kerekre nyílt. Aztán hirtelen kiment az utcára. A kapuban levette kucsmáját. Őszülő sűrű haja meglucskosodott az izgalomtól. Nagy, izmos, remegő kezével törülgette, gyűrögette. Gyerekkora jutott eszébe. Mindhárom bátyja már béreslegény volt, amikor rája, a negyedik fiúra került a sor. Tizenegy esztendős korában került nagygazda udvarába kisbojtárnak. Már az első napon sem volt megállása... A gazda felesége állandóan a sarkában volt. — Mozogj, szaporábban! — visítozta, — Itt - nem fogsz meghízni, nálam még nem hízott meg kolduskölyke. A kísérteties szavak, íme, idenyúltak ... — Az én fám mellett ne melegedjenek meg a koldusok? — suttogta és nézte, nézte finom, szürke prémes, piros tetejű tábornoki kucsmáját, mintha onnan várna valami tanácsot, útbaigazítást. — Mihail Petrovics — szólalt meg mögötte halkan a segédtiszt. S mikor a tábornok értetlenkedve ránézett, figyelmeztetően mondta: — Megfázik, vezérőrnagy elvtárs. A tábornok feltette fejére süvegét. — Százados elvtárs ... kezdte tétován, de már marokra fogta ellágyultságát: — bemegy a parancsnokságra. Megrakat egy teherautót aprított fával. Ha nincs teherautónyi, nekiállít néhány legényt, apríttat ... — Igenis. — Elmondja nekik, miről van szó. Kérem őket... Áldozzanak fel pihenőjükből 1—2 órát. — Értem. — A teherautó a fával és három katonával olyan gyorsan amennyire csak lehet, idejön. Siessen. A százados tisztelgett s rohant. A tábornok nyomon követte tekintetével egészen a Flórián-szoborig. Aztán szeme pásztázva, visszafelé suhant a házakon, amelyek mentén, különösen szemben velük, emberek álltak, őket figyelték, az ő mozdulatait lesték. S arcukon szorongás, kétségbeesés ült. — Mi bajuk lehet ezeknek? Tólünk félnek? — kérdezte hadnagyát a tábornok. A tolmács már mozdult volna feléjük, de a tábornok leintette. Sétálón, meg-megállva, elindultak a Fő utca felé. — Te, úgye, az idegen nyelvű főiskola hallgatója voltál? — kezdte nagysokára a tábornok. — Vezérőrnagy elvtárs ... most is az vagyok... Levelező szakosként vizsgázom ... — Magaddal hordod a könyveidet? Derék dolog. A kerekképű, pisze orrú hadnagy elpirult. A tábornok megállt és sokáig nézte. — Egész életre szóló leckét kaptál az imént — mondta furcsa mély hangon. — Es ha el nem mondod mindenkinek, akivel csak találkozol... ha nem ordítod az emberek fülébe, hogy itt még tegnap azt kiabálta a gazdagyerek a mezítlábasoknak, hogy: az én fám mellett ne melegedj, te koldus... ha ezt el nem mondod mindenkinek, én téged .,. — Vezérőrnagy elvtárs, soha nem felejtem el. Hosszú léptekkel gázolta a tábornok a sarat. S közben meg-megállt s elgondolkozva nézte cigarettája füstjét. Már harmadik cigarettára gyújtott, amikor a tűzoltás védszentjének az emlékművéhez ért s meglátta az ott lapuló géppisztolyosokat. — Vezérőrnagy elvtárs, engedje meg... kezdte hangosan az osztag parancsnoka. — Nem kell... — intette le a tábornok s a hadnagyhoz fordult. — Mondd el nekik, mi volt ott, az iskolában. Tovább sétált. A Fő utcán a gazdasági osztagok gépjármüvei és lovasfogatai vonultak most. De a gépek robaján, a szekerek nyikorgásán túl is hallotta önmagának... annak a negyvenkét évvel ezelőtti kisgyereknek a panaszszavait, amelyeket egy Sztavropol környéki tanya istállója sarkában, egy díkó piszkos szalmavánkosába zokogott el... Visszafordult. Szólni akart az egyik géppisztolyosnak, szaladjon, sürgesse a századost a parancs teljesítésére. De már tülkölve, sarat és hólevet freccsentve rohant feléjük egy óriási teherautó. A magas farakáson négy katona ült. A tábornok előtt lassítva állt meg a gépkocsi. A segédtiszt kicsapta a sofőrülés ajtaját, ki akart szállni, de a tábornok rászólt: — Tovább! Az iskola elé! Amire a tábornok is az iskolához ért, gyerekek tódultak ki az épület kapuján. Az utca túlsó oldaláról is ideszállingóztak a bámészkodók. A zsibongó gyereksereg éléről egy karcsú fiatalasszony, meg egy bajszos, idősödő férfi indult a tábornok elé, aki feszesen tisztelegve nyújtott kezet az asszonynak. — Boriszov — mondta. — Mihail Petrovics Boriszov vezérőrnagy — zengte a hadnagy. Aztán halkan oroszul megmondta, a férfi és a nő az iskola két tanítója. S amikor a tábornok már a tanítónak is bemutatkozott, csengő szóval, hogy minden gyerek és felnőtt halhassa, fordította magyarra a tábornok szavait: — A dolgozó nép nem tűrheti, hogy gyermekei fázzanak. De azt se tűrje, hogy tüzénél gazfickók melegedhessenek. A tábornok tisztelgett, el akart menni. De most meglátta a tanítónő mögött a totyogó kis fatolvajt. Hozzája lépett, lehajolt érte s kemény karjára emelte. A gyerek elsírta magát ijedtében. A tábornok csitító szavakat suttogott a fülébe, kihúzta a zsebkendőjét és felszárította vele a kislány könnyeit. Utána a gyerek sáros, meggémberedett kis lábát törölte meg. A zt hinné az ember, hogy a város, amelyben Vincenzo és Mario világra jött, igazi gyermekváros, hogy csak gyermekek élnek benne. Gyermekek futkároznak széltében-hosszában, keresztül-kasul az utcákon — amerre kedvük tartja —, zajongnak, kacagnak, nyüzsögnek, játszadozva botladoznak a járókelőik lába alatt, csüngnek a villamosok, trolibuszok kapaszkodóin. Senki sem szeret bezárkózni otthon, mindenki kikívánkozik az utcára, mert a házaknak nincs udvaruk, nincs kertjük, nincsenek parkok [gy hát a gyerekek ebben a városban — ugye kitalálják olvasóim, hogy Nápolyban vagyunk — az egész napot az utcán töltik. Persze, nem minden gyermek játszik az utcákon. Az idősebbek, a 9—10 évesek már dolgoznak, komoly kenyérkeresők. Kora reggeltől késő estig, sőt sokan éjfél után 2—3 óráig is talpon vannak. Vincenzonak is ilyen az élete. Tízéves, nyurga, sovány fiú. Fehér rövidujjú ingblúzt visel. Délután háromtól éjjeli 2 óráig, gyakran még tovább pincéreskedik a „2000. év" nevü bárban, mely nem messze van házuktól. A reggelt otthon tölti, szeretne tovább aludni, de ritkán sikerül. Mindig álmos, reggelente dagadt szemmel, összetörten ébred. Ennek ellenére naponta több órán át egymás után rója a kilométereket, amikor házhoz szállítja a vendégeknek a feketekávét. Vincenzo soha senkitől sem félt. Csak a sötétben érez félelmet. Nem azért, mintha riadozna a sötét lépcsősortól, vagy félne belépni sötét szobájába. Benne az a különleges, sűrű, áthatolhatatlan sötétség, az ütött-kopott, omladozó házak között terjengő nagy, fojtogató sötétség ébresztett félelmet, amelyben éjjelente hazavánszorog. » * * p gy szép napon mégis válto' ľ . zás történt életében. ... Mario még nyolc éves sem volt, amikor apja pincérfiúnak, „boy"-nak adta a gyönge, vézna emberpalántát. A bár, ahol szolgált, kisebb volt annál, amely Vincenzot alkalmazta, a pincérinasok nem fehér, hanem zöld ingblúzt viseltek. — Te aztán inkább hasonlítasz a gyíkra ebben a zöld ingben — állította meg őt az utcán Vincenzo. Látta, amikor bezárták a Király Kávéházat, Mario zöld blúzában kilépett és abba a mellékutcába tartott, ahol mindketten laktak. ALDO DE IACO: A FÉLELEM ... A bártulajdonos vette a felöltőjét és felajánlotta a felírónőnek, hogy hazaviszi. Aztán mindketten beültek az autóba és elrobogtak. A pincér is levetette fehér ingblúzát és felvette a kabátját. Sorban eloltotta a lámpákat azután Vincenzoval együtt kilépett az utcára és lelakatolta a bár vasajtaját. — A holnapi viszontlátásra, Vincenzo — mondotta és hazafelé sietett. Vincenzo magára maradt az elcsendesedett téren. Ő és a félelem — rajtuk kívül senki más. Ahogy a lépcsőhöz ért, hirtelen egy kis lény mozdulatlan árnyékát pillantotta meg. Lelassította lépteit. Az árnyék megmoccant és Vincenzo fojtott sírást hallott. Mario zokogott. Arca nem is volt látható, mert összegörnyedve, arcát kezébe temetve ült a lépcsőfokon. Mario! — szólította meg Vincenzo. — Mario! Mi történt? Mario felemelte könnyes arcát és Vincenzora nézett, — Félek egyedül hazamenni — nyögte ki. Abban a pillanatban elmúlt Vincenzo félelme, és mint idősebb igyekezett mosolyt erőltetni magára. — No, ugyan, mitől gyulladtál be? Tán bizony leharapja az orrod a sötétség? Vagy nem tudod az utat hazafelé? Kézenfogta Mariót és megindult vele felfelé a meredek lépcsőkön. Alig tettek néhány lépést, valamilyen görgő üres konzervdoboz nagy zajt csapott a lépcsőházban. Mario ijedtében nagyot ugrott és kirántotta kezét Vincenzo kezéből, majd a félelemtől remegve várt és hallgatózott. — Mi volt ez? — kérdezte Mario. — Semmi — felelte Vincenzo, — biztos megijesztettünk egy macskát. A fiúk tovább bandukoltak. » Hirtelen hosszú fekete kezeket pillantottak meg a fejük fölött, s valamibe úgy beleütköztek, hogy majdnem leestek. Vincenzo megtorpant. — Mi ez? — kérdezte Mario sírásba csukló hangon. Vincenzo szorosan fogta a kezét és ezt válaszolta: — Ez? A zöldségárus kocsija. Most még egyszer be kell fordulnunk a sarkon s máris otthon vagyunk. Befordultak a sarkon és egy szűk zsákutcába jutottak. — Fussunk! — kiáltotta Vincenzo. Lihegve értek az utcácska végére. Az egyik ház ajtaja nyitva volt. — Mario — szólalt meg egy női hang. — Mama! Mario elengedte Vincenzo kezét és hazafutott. — Vincenzo, te kísérted el őt? — kérdezte ugyanaz a hang. Vincenzo alig hallhatóan olyasmit dünnyögött, hogy „igen". Aztán bezáródott az ajtó és ó egyedül maradt az utcán. A fiúcska zsebébe nyúlt, elővette a kulcsot és kinyitotta ajtajukat, majd megfordult és visszanézett az éj sötétjébe. Csak akikor értette meg, hogy ezen az éjszakán először nem volt oka a félelemre, (L. t. fordítása) KÍNAtVfMm, EGY OREG őz vendégséget csinált, amelyre j meghívta az állatokat. Csak ősi ellenségét, a tigrist nem merte meghívni. Igen ám! De ki ül akkor az asztalfőre? Tanakodtak, végül a házigazdát ültették a főhelyre, mint a legöregebbet. A vendégség alatt azonban megérkezett a tigris is. Nagyon mérges volt, hogy öt kihagyta az őz. Az ordítását messziről meghallotta a vendégsereg. Lett nagy riaialom. Nem tudták, mit tegyenek! Végül az őz a rókát küldte elébe, rogy csavaros eszével csillapítsa le 3 tigrist. A róka elébe is rohant, majd mézes-mázos szavakkal így szólt hozzá: — Köszöntlek mindnyájunk nejében, királyom! De a tigris ráordított: - Miért nem hívtatok meg? Bosszút állok rajtatok! WH MM MH MMM M KIK NYERTEK: Múlt heti fejtörőnk megfejtői közül Gorkij: Ilja gyermekkora című könyvét nyerték. 1. Derzsi Szilveszter, Dun. Streda, 2. Lakoš Júlia, Nadabúla, 3. Stefán József, Moldava nad Bodvou, 4. Orbán Ottó, Krásnohorské Podhradie, 5. Nemes Erzsébet, Uzovská Panica. A róka erre *í^íQV folytatta: f f - Azért nem hívtunk meg, mert ma húsfélét egyáltalán riem eszünk. Csak holmi gyökerek, füvek, káposzta meg a friss forrásvíz szerepel az étlapon. Hogyan hívhattunk volna meg téged ilyen eledelre ? A tigrisnek nagyon megtetszett a felelet és megnyugodva otthagyta a rókát. A róka meg visszament s vígan tovább folytatták a vendégséget. (Átdolgozta Budai József) A KOREAI PIONÍROK ÜNNEPE Június 7-én ünnepelték a koreai pionírok szervezetük fennállásának 15. évfordulóját. Phenjanban, az ország ünnepi díszbe öltözött fővárosában 100 ezer pinonír gyűlt össze, akik üdvözölték a munkapárt és a kormány vezetőit, A koreai pionírok ünnepén a Munkapárt Központi Bizottsága levélben méltatta a pionírszervezet másfél évtizedes tevékenységének nagyszerű eredményeit. Ez alkalomból hazánk pionírjai is további sikereket kívánnak ázsiai barátaiknak. 1. írjátok be a magánhangzók között hiányzó mássalhanzókat és megtudjátok minek örülnek az issolás gyerekek. 2. Rajzoljuk meg nagyobb méretben az alábbi ábrát és a jelzett lárom kockába rakjunk egy-egy !0 fillérest. Minden pénzdarabot íét kockával tovább kell tolni jgy, hogy végül minden vízszintes §s három függőleges soiian egysgy érme legyen, qiyan kockán, shol már van érme, vagy amelyen már keresztül toltunk egy érmet, másik pénzdarab már nem tolható keresztül. BEMONDÓ RÁDIÖADÖ HANGSZŰRŐ HALLGATÓ ÜJ SZÖ 8 * 1961. június 10.
