Új Szó, 1961. június (14. évfolyam, 151-180.szám)

1961-06-10 / 160. szám, szombat

Ludvík Streda: MM AZ AGITÁTOR Végül még ennyit — Mialatt mi sárga fövénnyel szórjuk be a keŕti utát s riogatjuk a cseresznyetolvaj verebeket, az 0 szeme fekete betűk erdejében kutat, és minden — görög fegyőrök durva lármája, munkanélküliek koplaló éje a broóklyni híd alütt, algériai falvak sápadt halottai, békemenet ToKiÓből Hirosimába, űrhajósoknak készülő Ínyencfalat — minden, minden rendbe rakva, agysejtjeibe zárva az élő szó újjászületését várja. Mialatt mi a motoron babrálunk a ház előtt s szemünk sarkából lesünk egy szőke nőt, az ő szeme betatronként keresztül süt a megdermedt láván, mely elöntött, ránkverve bilincsét, keze ismeri a szomszédos ajtók kilincsét, segítsetek!, siessetek!, tudja, mi bánt, mi nyugtalanít, ismeri családunk bajait, s ha akarná, bensőnkben oly könnyen olvasna, mint gyermek az ábécés könyvben. Mialatt mi a stúdióban tizedszer is újra kezdjük, s röstelkedve mosolygunk a felvevőgépre, az ő füle szomjasan figyeli, mi dübörög a világ testébe tépve, a ma érdes nyersvasát a holnap aranyává koholja át, arany csodává, melyben nincs szemét, nincs fedezék, nincs válság, nincs barikád, mint csillagász, oly pontosan megmutatja a nagy percet, mikor a század odáig ér, hogy ingyen lesz a kenyér, s ingyen a futball-labda Mialatt mi befordulunk a fal felé s az álomba, az ő ujja a szomszéd lakás csengögombját nyomja, s úgy mondja, mint a jövendö jelét, gyertek!, segítsetek'., siessetek! Nekünk kezdetnek ennyi elég. Fordította: TÓTH TIBOR üt « O •a c

n ATÁBORNOK állandó A tábornok idegesen be-be szólt a kagylóba: Hangosabban, alig hallani valamit... Az ablak alatt szakadatlan áradatban vonultak nyugat i elé 'a vörös hadsereg harckocsi-s tüzérségi eýységei, s a falusi ház ablaka, ke még az asztal is, amelyen a telefonkészülék állt, remegett a robajtól. Amikor a tábornok befejezte telefonbeszélgetését, haragosan indult az előszoba felé, ahonnan suttogás szűrődött az utcai szobába. Jöttére a hadosztálytörzs néhány tisztje visszahúzódott a kőpadlós előszobába nyíló ajtókba. Az előszoba közepén maradt géppisztolyos, rohamsisakos őrmester vigyázzba vágta magát és izgatottan jelentette: hogy ma is, akárcsak tegnap, belopakodott a kapun .. — A kapun? A parancsnokság kapuján ? — akasztotta meg szavait a tábornok. — És az őrség addig mit csinált ? Az őrparancsnok, jó harmincas őrmester, harsogva felelte: — Jelentem ... az őrség addig félrefordult. A tábornok öszszehúzta szemöldökét. Az ajtókban szorongó tisztek feszesen álltak, de valami furcsa, kifürkészhetetlen látszott arcukon — szemükön. A tábornok segédtisztje a kijárat üveges ajtajához ugrott. — Engedje meg, vezérőrnagy elvtárs .. — kifelé biccentett. — Ott ranó. A tágas, behavazott udvar legvégén. magas farakás állt. Hcít-hét éves kislány sündörgött körötte, ide-oda kapkodott, amíg a farakás széléről kis . hasábot le nem emelt. Körülnézett és szaladva jött visszafelé a sáros havon. Idősebb gyerekre szabott rongyos szoknyája alól futtában ki-kivülant meztelen lábacskája. Az elászobaajtó előtt megállt, az utca felé szimatolt, aztán eliramodott ... — Tegnap ts a fát vitte? — kérdezte a tábornok. — Igenis, tegnap is. Egyet... felelt az őrmester. Elgondolkozva nézett az őrparancsnokra. Aztán segédtisztjéhez fordult: — Százados elvtárs, vegye a köpönyegét — gyors mozdulattal emelte le a fogasról a maga köpönyegét, belebújt s felcsatolta pisztolytáskás derékszíját. Az örniester felrántotta az ajtót. A tábornok márcsak a lépcsőn -csapta fejére a kacsmáját. A segédtiszt-« je a kapuban érte utol. ahol két géppisztolyos katonát pirongatott. — Másodszor surrant be ide ez a... tettes? — Igenis, vezérőrnagy elvtárs, másodszor — feleltek a rohamsisakos legények. — És se bemenet, se kimenet... nem tudták feltartóztatni? — Félrefordultunk — suttogta az egyik hadfi. — Tegnap láttuk, megbújik a ház mögött. Az örsparancsnok elvtárs megparancsolta, fordítsunk hátat, lássuk, mit akar. Egy darab fát vitt el. Ma már parancs nélkül elfordultunk t öle. A tábornok Összeszorította fogát, nehogy baráti szavakkal nyugtázza a fegyelemsértő vallomást. De közben a széles utca innenső házsorán tipegő kislányt se eresztette el figyelő szeme. — Menjünk — intett segédtisztjének. És jóváhagyóan biccentett a fiatal tolmács-hadnagynak, aki utánuk indult. A gyerek vagy száz méterre előttünk baktatott a havas latyakban. A tábornok óvatosságra intette két tisztjét: Ne siessenek, a gyerek megijedne tőlük. A segédtiszt kissé visszamaradt s jobb karjával hátra intett a harminc lépésre mögöttük haladó féltucat géppisztolyos, rohamsisakos katonának, lassított menetre parancsolván őket. A kislány mellékutcába kanyarodott. A sarkon ácsorgó férfiak, aszszonyok, akik a vörös hadsereg vonulását nézték, tisztelettudóan utat nyitottak a tábornoknak és kísérőinek. S megnézték a féltucat géppisztolyost is, aki kikanyarodott az apró térbe bővült úttestre, ahol szobor állt s talpazatán fonnyadt koszorúk hevertek. A tábornok csak fél szemmel nézte meg a szobrot, amikor elmentek előtte. — Valami hős emlékműve? — kér dezte tisztjeit. — Szenté. Valami Flóriáné — mondta a tolmács. — Ő óvja a falut a tűztől. — Ne bolondozz — szólt rá a tábornok. — Jelentem: tegnap délután a falu egyik tanítónője magyarázta nekem: a szobor egy bizonyos Szent Flórián szobra és 1900-ban emelték. — S 1900 óta nem volt tüz a faluban ? — Volt. A feljegyzések szerint hatvannyolcszor. — Hát akkor?... — De a tábornok nem törődött tovább a szenttel. A kislányt figyelte, aztán megkér-', dezte: — Mi fajta az a tanítónő? Öreg, fiatal ? — Nem fiatal... Már 32 éves. És három gyermeke van. — Hát... Hadnagy... A viszonylagosság elmélete mégis csak nagy és igaz tudomány. Még a mi esetünkben is diadalmaskodik. Magának öreg egy 32 éves asszony, én pedig neha elsóhajtom magam: hej, ha még egyszer fiatal... 50 éves lehetnék. (Folytatás a 8. oldalon) lllllllllllllIIIIIIIIMIIIIItlIllllillllllMlUIIIIIIIIIItllllllflIllHIIItlIIIIIIIIIIItlIIIHIIIIIIIIIIIlflIllltlIlltti IMI je, formálója és tolmácsolója mindig is Fábry Zoltán volt. A szó nemes értelmében vett művészi alkotások magukon viselik mesterük kézjegyét: Bartók csillagokat ostromló, dacos vágyódásait az első hangok után felismeri a fül, Picasso jellegzetes vonalvezetésére első pillantásra ráismer a szem, Fábry mondataira az első szavak után rádobban az erkölcs és a lelkiismeret: „Mindenki felejthet, mindenki tagadhat, de az író, aki Radnóti szavával élve „az igazra tanú", semmit sem felejthet, Ha egy író az értelmetlen emberáldozatok millióit oldalra ejtve elfelejti, akkor ezzel a volt és jövendő gyilkosságokat Igazolja." A Palackposta 1959-ben kelt bevezető tanulmányának címe alatt ez az alcím olvasható: Utószó a tegnaphoz és előszó a holnaphoz. A fenti idézet után azonban mindenki számára világossá válik, hogy az alcím igénytelen „és" kötőszavát itt a jóval felfigyeltetőbb „amely" szóval* kell behelyettesíteni, és ak^or nyomban megértjük azt a bűntudat-komplexumot is, ámely már szinte a frontok lélektanához tartozik és amelyet Fábry Így szövegez: „Amikor az antifasizmusnak tényleges halottal, hóhéráldozatai: Bajcsy-Zsilinszky Endréi, Lorcái, Mühsamjai, Perijei és Vanturái vannak, micsoda hitele lehet a szerencsétlen átvészeltnek?!" — majd tovább: „Az oswieclmi pokoltól és a haláitáboroktól kell bocsánatot kérnem, a büntetőszázadok és munkaszolgálatosok elhullt és életben maradt embercsordáitól kell elnézést kérnem, amiért szinte tolakodóan az elmúlás lidércével játszottam és halállegyintetten beszéltem." Nem rokon ez a hang. ez a Ielkiismeret-marcangolás Mňačko lelkiismeret-marcangolásával, Vercors bűntudatával, az életben maradt frontkatonák bűntudatával, mindazokéval, akiknek újonnan kellett megtanulniuk, hogy éjszakánként nem kell többé görcsösen magukhoz ölelniük a fegyvert, és fülüket újra hozzá kell szoktatniuk az éjszakák békehangjaihoz, a távoli vonatzakatoláshoz, kósza mozdonyfüttyhöz, megelégedett gyárak boldog zümmögéséhez, szerelmesek tikkadt suttogásához, kínban és verejtékben igyekezve elfelejteni az éjszaka halálhangjait, az acéltépte emberhús recsegését, a levegőbe röppenő házak és falak és lakószobák és ágyak és bölcsök és gyermekkocsik és könyvek halotti robaját és a halálorditásokat? Ezért a bűntudat, ezért az író lelkiismeret-marcangolása, megdöbbent értetlensége: holtak, akikért egykor kiáltottam és ma is kiáltok, holtak, mit mulasztottam el? Mi az, amit még megtehettem volna? Melyik volt az a perc, amelyben hangosabban, még hangosabban kellett volna kiáltanom? U s Fábry hangja mégsem a holtak requiemjét intonálja, hanem az élők gárda-toborzóját, és a Palackposta mégsem a gyász könyve, hanem a felkészült, éber őrködésé. A Palackposta nemcsak azért irodalmi és társadalomtudományi mértéken felülemelkedően jelentős könyv, mert dugva-rejtve, idővel és máglyával dacolva bebizonyította, hogy a felelőtlenül meglódult fasiszta tehetetlenségi erővel szemben a szellem ereje sohasem lehet tehetetlen, hanem elsősorban azért, mert Fábry ebben a művében is a szépíró művészi erejével és a tudós logikus érveivel és képleteivel bizonyítja: „Minden közös akaratunkon és tetteinken múlik." A Német sírfelirat kilenc írásában nemcsak arra a hitleri Reichre ismerünk rá, amely „a német véderőfenség visszaállítása" címen perzselte fel otthonainkat és gyilkolta le legjobbjainkat, hanem arra Is, amely ma az Eichmann-per kuliszszái; mögé húzódva már új díszleteket készít, és amely: „A kapitalizmus imperialista brutalitásának világa, melynek minden hibáját, hazugságát, búnét egy másik világ, egy másik gazdasági rend mutatja ki. Egy más világ, a szocializmus élő valósága, mely létezésével, másvoltával egymaga is álarcrántó tény, és így ellenség. Az aggastyán irigysége, tehetetlensége a világ minden (elszabadítható gonoszságát mozgósítja, hogy elpusztíthassa az emberiség most megtalált ifjú életerejét: a kommunizmus valóságát." — De ne tévedjünk, mert ugyebár ebben a mondatban mindenki világosan látja, hiszen az aggastyán irigysége és a kommunizmus valósága félreérthetetlenül megmondják, hogy itt Adenauerékről van szó — illetve, hogy is van ez? Nem, nem tévedünk, itt valóban Adenauerről van szó, de akkor Hitlernek hívták és — Fábry ezt a cikket 1932-ben írta! 1932-ben! Ki olvasta? Ki adta tovább a másiknak, tizediknek, századiknak, hogy a világ százmilliói felemelt ujjal forduljanak szembe a holnapi gyilkosokkal: tudjuk, kik vagytok! Fál>ry tudta. Fábry ma is tudja. A könyv második ciklusa a Szlovenszkói küldetésről szól. A legtöbb írása 1938-ból ered. Abból az esztendőből, amikor még nem volt késő, amikor még lehetett volna valamit csinálni. (Nem volt késő? Kassai Táncsicsosok, emlékeztek még az 1938-as kassai szabadkőműves kongresszusra? Atyaisten, de büszkék voltunk, mikor meghívót kaptunk rá, atyaisten, de hosszú orral, leforrázva bandukoltunk el onnan mikor felszólalásaink után ránksütötték az „ifjonci pesszimizmust", „feltűnési vágyból fakadó kuvikolást, baloldali fenegyerekeskedést" és mi megszégyenült kullogásunkban alig mertünk egymás arcába nézni: Miért? Hát nem lesz háború? Hiszen Hitler már Dévényt döngeti...) 1938-ból érnek a mába a sorok: döbbenetes erejű mondatok. „A magyar kis nép. Minden elfordulás, minden kUlöncsinálás, legyen az úri gőg, patópálság vagy népi eszmélés: autarkiás begubózás." — és az ellentétel: „Volt egy hitUnk, volt egy álmunk: a szlovenszkói magyar szellemiség lesz az az archimedesi pont, mely kiforgatja sarkaiból az eddigvolt tespedt, konok, elmeszesedett beteg magyar életet." Döbbenetes erejú sorok, kár hogy nem így történt. Nem, így történt ? És ha ' nem így történt; mi voltunk a hibásak? Olvasd az 1939-ből, a minden utánból kelt összegezést: „Micsoda nyár volt ez az utolsó, és micsoda ősz! Milyen élesek voltak a szemeink és milyen rekedt a hangunk. A világveszély magyar figyelmeztetése üvöltött bennünk — visszhangtalanul." Nem így történt? Olvasd az 1939-ből keltezett összegezést, és gondolj az energia megmaradásának elvére. A kötet harmadik ciklusa -"""ífea** gyar történelem német hatványon — mintegy a két előző ciklus szintézise. A Nagy-Német térképbe berajzolt Budapest. Az antiszemitizmus mint biztosító szelep. És újabb utólagos hatályú, előre mutató érvényű megállapítások: „Mi katonák voltunk és jó katonák. Mi mint jó katonák éltük meg a német gyűlöletet, a megalázó másodrendúséget, a semmivel sem indokolható szolgaszerepet." Nem, itt már nem lehet tévedni: it,t az első világháború katonáiról van szó, mert mi — üdvözlet és köszönet a Fegyver s vitéz ellen harcoló egykori frontkatonának, Fábry Zoltánnak - mi, a második világháború katonái már nem voltunk jó katonák, mi már csak bajtársak voltunk egymásért és önmagunkért voltunk bajtársak, és a teuton-gyűlöletet — a teuton-gyűlöletet a Korparancsból tanultuk meg. Utólagos hatályú és előre mutató érvényű sorok. Az iskolákban kellene tanítani: „A dunai népek egymást szaggatják, egymás szobrait döntik, egymást ócsárolják és gyengítik, és a végén jön a német és nyugtázva tisztáz a maga javára." Több a Palackposta mint irodalom és társadalomtudomány. Paraneisis a Palackposta, múltból a máig ért erkölcsi irányvonal. Ojabb Korparancs. Nem leszűkített mondanivaló és nem régi dal, régi dal. Még akkor sem, ha Fábry következetesen az antifasizmus monoton mániákusának nevezi önmagát. Mert ez — lehet talán írói fintor a tükör előtt, de számunkra ez a fintor olyan irodalmi rangot jelent, amely Max Frisch legjobb antifasiszta drámái és Dürrenmatt legnemesebb írásai mellé sorolja Fábryt, mert Max Frisch sem harcolhat más ellen, mint újra meg újra, más-más alakban, más-más formában mindig a gyújtogatók ellen, és Dürrenmatt Matthäi főhadnagya, ez a valódi mániákus és valódi korunk hőse sem hangoztathat egyebet, mint mindig a monoton leckét:' „Tegyük fel, igazam van, tegyük fel, Gritli Vloser gyilkosa még él... nincsen akkor a többi gyermek is veszélyben?... És: „Ha fennáll ennek a veszélynek a lehetősége .. .akkor a rendörségnek az a kötelessége, hogy megvédje a gyermekeket, és meghiúsítson egy újabb büntettet." így Dürrenmatt. És Fábry? - hiszen már idéztük: „Ha egy író az értelmetlen emberáldozatok millióit oldalra ejtve elfelejti, akkor ezzel a volt és jövendő gyilkosságokat igazolja." F) ürrenmatt és Fábry - az antifasizmus monoton mániákusának lenni rangot jelent, és ha egyszer a francia becsületrend mintájára megalapítják majd az antifasizmus szellem-rendőrségének becsületrendjét, Fábry Zoltánnak, az írónak az elsők között kell rozettát kapnia. RÄCZ OLIVÉR ŰJ SZÓ 7 * 1961. június 10.