Új Szó, 1961. június (14. évfolyam, 151-180.szám)

1961-06-08 / 158. szám, csütörtök

Szarka István: EMBERT NEVEL AZ EMBERSÉG Fülledt nyári nap volt, esőt, vi- — hart ígérő. A határban kasza alá érett a termés, a búza szemlá'tomási sárgult, az árpa meg lassan szemét pergeti... Aratm kellene, s neaggyisten, hogy mozdulni tudnának a gépek. A szeszélyeskedő idő adott okot az estharangs^ó után sebtében összeugrasztott gyűlésre is. Nem volt ez Igazi gyűlés, inkább csak olyan tanakodás-féle, ahol a szövetkezet elnöke meghányt avetette a fiatalokkal a teendőket. Baktai Pista, a falusi CSISZ-szervezet elnöke így erősködött: „Elő a kaszákat, oszt nekigyűrközni a munkának..." Hogy szavának nagyobb foganatja legyen így argumentált: — Tizenkét kaszást marokszedővel kiállítanánk mi is ... A közös elnöke is így gondolta: más megoldás nincs, mint hadat üzenni az időjr'—ísnak. — A félegyházi dűlő szorít a legjobban... Holnap bele is állhatnátok. Baktai Pista bólintott, az elnök pedig behajtotta az ablakszárnyat és gondosan ráfordította a tolózárat. Ez félig-meddig jeladásnak számított. Eljárt az idő, jobb, ha eltesszük magunkat holnapra. Éppen a székeket rakták helyükre, amikor nagy lendülettel tárult ki az ajtó. Valamennyien odanéztek. A szövetkezet csőszének termetes alakja töltötte be az ajtónyílást. Egy meglehetősen nyurga legénykét tuszkolt maga előtt. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, a kukorica, krumpli és egyéb növények tisztes őrzője mély, baszszus hangját megeresztve, szinte katonásan jelentette az elnöknek. — A krumplinkat dézsmálta a pernahajder ... elfogatott és bekísértetett ... A tolvaj pedig úgy állt a hatalmas ember előtt, mint maga a szerencsétlenség. Akár egy csapdába eóett őzüsző, úgy forgatta nagy, fekete szemét. Jóska, a kenderhajú traktoros, halkan füttyentett, majd egyenesen a megszeppent fiúnak szegezte a szót. — Kelepcébe kerültél, füstösl... Még tovább is mondta volna, de Pista szemrehányó szempillantására elhallgatott. Jóska szavaira a legényke megrándult, borzas fejét a válla közé húzta, sárgásbarna arcán kövér könnycseppek gördültek végig. Porlepte cserzett pucér lábát úgy váltogatta, mintha talpát égetné az iroda frissen olajozott padlója. Összes ruházata egy foltos, szutykos, kurta vászonnadrág volt. Csupasz hátát a vállán keresztüldobott szőrzsák takarta. Nyomasztó, szinte idegbénító volt a csend. Egy miatyánknyi idő múlva szólalt csak meg az elnök. Hangja szigorú volt, szinte kíméletlen. — Kié ez a fattyú? Ám amikor tekintete találkozott a legényke könnyes tekintetével, valahogy úgy érezte, egy kicsit túl lőtt a célon. Hogy valamit mégis köszörüljön a csorbán, kicsit tréfásan folytatta: — Szegény, de valóság, lassan már a falubelieket sem ismerem... — A kötélverő Sárának a fia — válaszolt Pista az elnök kérdésére. A CSISZ megbízásából már jártam náluk. A gyereket szerettük volna valamilyen munkába állítani. Az anyja meg nekem támadt, hogy mit akarok én az ő fiával. Ne törődjünk vele, eddig sem törődött a cigánnyal sem isten, sem ember, mégis megélt... Ügy vettem észre: kapatos volt... Pista egy lélekzet ideig mustrálgatta a fiút és hangjában minden gúny vagy szánakozás nélkül kérdezte: — Ferkének hívnak ugye? A fiút meglepte Pista hangja. Hozzá volt szokva, hogy vagy szidják, vagy sajnálják. Ez a fiú pedig, ez a parasztfiú, akinek iskolája is van, úgy beszél vele, ahogyan a bátyja szokott, amikor néha hazavetődött. A kérdésre hirtelenében nem is tudott válaszolni, csak bozontos fejével bólintott. Az elnök meg — mintha Pista előbÜJ SZÖ 6 * 1961- június 8. bi szavai egészen kihozták volna sodrából — dühösen felmordult: — Az isten se látott ilyen népet. A kapanyél mindnek büdös, ám a kész jó volna... Lelopnák még a csillagot is az égről... Ferkóba szinte belemarták a szavak. A fájdalom, bánat pataka újból megáradt benne. Torkából furcsa zokogó hang tört elő: — Neeem akartam lopni. — Talán segíteni akartál betakarítani a krumplit. Akkor még várhattál volna őszig hékás — gúnyolódott az elnök. A csősz szája mosolyra húzódott. Jól adja ez az elnök, gondolta magában. S amikor az elnök sajátmagával szállt vitába, hogy mi történjék a tolvajjal, hirtelen rávágta: — Elkéne jól fenekelni, hogy még völegénykorában is megemlegesse ... Ezen már úgyse segít... Nem fogom tán reggelig strázsálni? Parancsra se várva hirtelen üstökön ragadta Ferkót, aki hirtelen fordulattal akart menekülni a bajból. A lendülettől lerepült hátáról a zsák, s fényes barna testén megcsillant a I lámpafény ... A csősz keze mintegy parancsszóra engedte el a legényke haját, tekintete rátapadt a csupasz hátra. Pista, aki készen állt arra, hogy beavatkozzék, ha netán tettlegességre kerülne sor, izintén észrevette a kékeslila csíkokat Ferkó hátán. Egyesek keresztben, mások válltól a csípő irányába kígyóztak. Harag lobbant Pistában. Szikrázó tekintetével a csősz felé vágott. — Aljasság — sziszegte. — Nem hittem volna, hogy ilyesmire képes ... A csősz szeme még kerekebbre tágult. Pista tekintete szinte az agyvelejébe nyilallt. Megrettenve hebegte: — De Pista... a mennykő itt csapjon belém, ha egy újjal is hozzányúltam. Pista oda sem figyelt. Ujjai végigtapogatták a fiú hátát. Mintha csak az öccsével beszélne, kérdezte: — Fáj? — Á, nem — próbált Ferkó mosolyogni. — Igazán nem Pali bácsi vert meg? — intett a csőszre. — Nem — rázta meg a fejét Ferkó. Az elnök paprikás kedve is alábbhagyott. Hangjában a bosszúságot szánalom váltotta fel. Hirtelenében kétszer is elmondta: — Te gyerek, te... Aztán, hogy elérzékenyiilését palástolja, kemény szót erőltetve kérdezte. — Tényleg nem Pali bácsi bántott? Ferkó csak a fejét rázta. — Alighanem az anyai szeretet nyomait hordja a hátán — tért magához első meglepetéséből a csősz. Pista hirtelen tenyerébe fogta a legényke állát. Mélyen a szemébe nézett s úgy kérdezte. — Anyád bántott? Feleletre nem volt szükség. Amit a barna szempárban látott, többet mondott a szónál. — Részeg volt? Ferkó újból csak bólintott. Szeme alól egy kövér harmatcsepp poros, cserzett lábszárára hullt, majd a porban utat vágva gördült a lábfej felé. — Na te kis csóka — próbált tréfálkozni a csősz — a te anyádnak se szeretnék fia lenni,.. Tovább nem folytatta, mert maga is úgy érezte, hogy a tréfa úgy hangzik itt, mintha a siralomházban valaki az elitéltet a körömápolás szükségességéről akarná meggyőzni. Mivel haragítottad így magadra — faggatta tovább az elnök. Pista is tovább bíztatta: — Beszélj Ferkó! Mondj, el mindent. — Részeg volt... ö olyan... A bátyám küldött neki egy kis pénzt. Pálinkát vett érte. Engem meg hitelbe akart küldeni kenyérért... Azt mondtam neki; menjen ő, ha elitta a pénzt ... Követ dobott utánam ... Estefelé, amikor hazamentem a konyhaküszöbön ült, zsák volt mellette meg az a kampós vessző, amellyel málnázni jár... El akartam, kerülni, de ő szépen szólt hozzám, maga mellé ültetett s mesélni kezdett, hogy valamikor így nyár derekán a cigányoknak termett az egész határ, nem éheztek akkor, akik ügyesek voltak. Aztán a kezembe nyomta ezt a zsákot... megszeded krumplival az este — mondta. A zsákot eldobtam, de elszaladni már nem volt időm. A kampós vesszővel addig vert, amíg fel nem vettem a zsákot, s akkor becsapta előttem az ajtót... Ha üres zsákkal megyek haza még rettenesebben megver ... Éhes is voltam... tudtam, hogy kenyeret se hozott. Mire idáig jutott, arcán teljesen felszáradtak a könnyek. Fáradt tekintettel nézett a semmibe. A szobára nehezedő, nyomasztó csendet az elnök szava törte meg. — Ertem, mindent értek... csak azt nem, hogy az ilyen anyára miért nem szakad rá az ég. A testes csősz szava komoran kondult: — Rám talán már nem lesz szükség? Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Pista nyugodt hangon szólalt meg, amelyben már nyoma sem volt a szánakozásnak, csupán az őszinte segíteni akarásnak. — Mindkettőtöknek jobb volna, ha munkába állnál. Ha jól tudom, már elmúltál 15 éves. Sovány vagy, de azért nem vagy gyenge legény. — Már el is mentem volna — válaszolt Ferkó keserűen, de hová? Anyám azt mondta, cigányt sehol nem látnak szívesen. Mily mélyen kísért a múlt, mily soká nem nyeli el a sír, mint hajdani terjesztőit. Talán erre gondolt Pista is, amikor az elnökre nézett. — Talán nálunk is kerül számodra munka. Az elnök bólintott s már tanácsolt is. — Nem ártana, ha te vennéd a szárnyaid alá. Pista pajtáskodva tartotta Feri elé a tenyerét. — No csapj belé! Holnaptól a Baktai-brigád tagja vagy. Holnap már jöhetsz is ... Jóska, aki már eddig is csak azért ült itt, hogy szemét és fü lét hizlalhassa, félreérthetetlen gúnnyal kérdezte. — És azt nem mondanád meg, hogy mit csinál majd a brigádban ? Kaszál talán, vagy kombájnt vezet? Pistát elfutotta a méreg. Szinte kapásból válaszolt. — Talán te traktoron jöttél a világra ? Az elnök, hogy elejét vegye a veszekedésnek, nagy hangon bejelen tette a „zárórát". Szedte a kulcsokat, s máris tessékelte kifelé a legényeket. S Pistának ahogy a kislegény csu pasz, csíkos hátára esett a tekintete, valami átvillant az agyán. — Ferkó! Várj egy pillanatra! Ho vá is szórtátok a krumplit? — Az istálló sarkához — nem sok az egész — mondta bátortalanul a legényke. — Eriggy csak, szedd össze, aztán vidd haza. Amikor látta, hogy Ferkó tétovázik, még hozzá tette. — Az árát majd levonom a munkaegységből. Míg Ferkó a krumplival bajlódott, az elnök halkan odasúgta Pistának. — Elviszem haza egy pohár tejre ... — Fölösleges elnök elvtárs, hisz Ferkó velem egyirányba lakik. Ná lünk is akad még valami egy ember részére. — — Ha meg végképp nem tudna kijönni az anyjával, gondoltam, elviszem magamhoz — szótagolta lassan az elnök, s közben a borús eget kémlelte. Jóska, aki a kapott leckétől meg szégyenülve eddig szótlanul állt Pista háta mögött, hirtelen megszólalt. — Hisz nálunk is akadna számára akár egy egész szoba is ... Mert ugye csak emberséggel lehet embert nevelni? Andrásy Tibor rajzai Vajúdtak a hegyek és kisegér született avagy: NAGY SZÁNDÉK — KIS EREDMÉNYE Idézzük újra a szép szó ünnepét címmel az Üj Ifjúság május 30-i számában cikk jelent meg a május 13-án és 14-én Komárnóban lezajlott országos magyar szavalóversenyről Az írás megemlékezik arról, hogy az Üj Szó, az Üj Ifjúság és a Szabad Földműves hasábjain már olvashattunk az eseményről, „az említett lapokban megjelent cikkek azonban túlnyomó részben csupán tudósító, informatív jellegűek voltak. Megtudtuk belőlük a kétnapos szavalóverseny műsorát, a győztes résztvevők névsorát. Tudomást szerezhettünk a rendezőszervek munkájáról, gondos irányító tevékenységéről". Ennyit kellett volna tudnunk — fűzi hozzá öntelten a cikk szerzője — ha a szavalóverseny csak a szép szó ünnepe lett volna. Ez az országos méretű és jelentőségű szavalóverseny azonban „több volt, mint a szép szó ünnepe. Olyan esemény volt, amely arra kényszerít bennünket, hogy részletesebben gondoljunk, emlékezzünk rá vissza". Hogy milyen volt az az esemény, amelyre nem azért kell részletesebben emlékeznünk, mert országos szavalóverseny, a szép szó ünnepe, hanem mert „olyan esemény volt" — az a cikk . további részéből sem derül ki. A „részletes" visszaemlékezésből, amely nem „csupán tudósító" jelleggel íródott, megismerjük azonban az „újságírói" halandzsanyelvet: a „szavaló bátor, megnyerő, meggyőző és magabiztos", „határozott, átélt és nem mindennapi prózamondás" stb. stb., és megtudjuk, hogy a legidősebb korcsoport győzteseinek azért sikerült az élre kerülniük, mert „megértették annak az írónak, költőnek az ideológiai mondanivalóját, eszméjét, szándékát, akinek a művét közvetítették." Akik nem értették meg az előadott mű mondanivalóját, a (cikkíró szerint ilyesmi is • történt) idézünk: „tanúi lehettünk annak is, hogy még olyan szavaló is akad, aki nem képes hűen, meggyőzően visszaadni a költő mondását, mert nem volt teljesen tisztában az előadott költemény mondanivalójával" — azoknak segítségül a szerző a következőt ajánlja: „Maguk a jelenlevő költők, írók magyarázhatták volna meg előadóiknak elszavalt költeményük, elmondott prózájuk mondanivalóját". Szegény próza, szegény vers, de mindenekelőtt szegény előadó. Hát odajutottunk, hogy az írónak kell megmagyaráznia műve mondanivalóját? Hát feltételezhető, hogy egy országos szavalóverseny résztvevői nem értik azt, amit előadnak? Nem! Ilyen rosszul igazán nem állunk. Nem vehetjük ezért komolyan, az enyhén szólva: nevetséges javaslatot. Arról sem vitatkozunk, hogy az említett lapokban megjelent cikkek mennyiben voltak „csupán tudósító" jellegűek és mennyiben nem. Azt azonban határozottan állítjuk, hogy az Üj Ifjúság május 30-i számában közölt cikk bármilyen nagyot akarással íródott, még tudósításnak sem tekinthető ... Sőt csodálkozunk, hogyan jelenthetett meg egyáltalán ilyen képtelen javaslatot tartalmazó, gondolatilag összefüggéstelen, halandzsanyelvű írás... Haladó képzőművészet az illegális harc éveiben A bratislavai Városi képtárban tizenhét festő hatvan műve idézi • föl egy letűnt korszak emberi nyomorúságát, a munkásosztály kiszolgáltatottságát, a munkanélküliség naponta megújuló, megalázó érzését. (L. Čemický: Munkában, Lőrincz Gyula: Gondok, — Nagy Márton: Proletár gyermekek a kirakat előtt, — Peter Matejka: Szegíny asszony, — Weiner: Itt a háború). — Majd a háborúval járó belső rombolás, a fasizmus kóros őrjöngése, milliók mondhatatlan gyötrelme és borzalmas halála rémlik föl újra előttünk. (Vincent Illožník: Özvegyek, — Ciprián Majerník: Száműzöttek, — Eugen Ne van: A fasizmus medúzája, Deportáció, Lidice, — Ján Želibský: Kivégzés előtt). — Vádolók és emlékeztetők mindezek a festmények, rajzok és grafikák. Elhalt és élő művészek, kik maguk is szenvedő részesei, vagy érző tanúi voltak az elmúlt megpróbáltatásoknak, rögzítették bennük robbanásig hevült izgalmas mondanivalójukat. Lelkiismeretük, hivatástudatuk bírta szóra őket. Nem törődtek vele, hogy mekkora veszélyt jelent szembefordulásuk koruk szellemével, az uralkodó szemlélettel. Tudták, milyen kockázattal jár nemcsak meglátni, de örökölt szabályokat áttörő kifejező erővel megláttatni a szörnyűségeket. Támadó realizmussal vallanak, együttérzésről és felháborodásról, lázításról és útmutatásról a fájdalmasan komor s az erőteljesen kivillanó színfoltok, a drámai kompozíció. Megrázó élményt adnak, mert nem álpátoszba burkolt üres ábrázolások. Meggyőznek, mert az élet jelenségei felett való igaz ítélkezések. Egyértelmű kiál\ lásuk emberhez és művészhez méltó harc, mely a humanista alkotók igazságtalanságtól és kegyetlenségtől való iszonyodását hirdeti. Ma, tizenhat évvel a háború befejezése után, — miután az emberi elme úrrá lett, még mindig indokoltan hangzik el az intelem, hogy elszánt éberséggel kell megvédenünk a szocializmus eredményeit s a békét. Bárkány Jenőné A kiállítás egyik képe előtt