Új Szó, 1961. május (14. évfolyam, 120-150.szám)

1961-05-01 / 120. szám, hétfő

OCDODV KATALtN n hi L ítrfL __ 1 Ub^tl n hi hW '-iä csontos Áradás A 2#52LCT Az üzemi tanács termében a május elsejei ünnepi menet rendjét beszélték meg. Elosztották a transzparenseket, de mikor a gyár piros selyemlobogójára került sor, még mielőtt bárki szólhatott volna, Kormos mérnök jelentkezett és magának kérte a zászlóvivő tisztségét. A teremből kifelé tartva egyik munkatársa csatlakozott hozzá és nem minden irónia nélkül érdeklődött, mi volt az oka rendkívüli buzgóságának. Talán — mivel még csak néhány hónapja dolgozik az üzemben — a figyelmet akarta felhívni magára? Kormos a kollégára nézett s egy pillanatig nem tudta eldönteni, érdemes-e feleletre méltatni a fullánkos kérdést. Aztán megszólalt. — Ha érdekli, és van egy kis ideje, megmagyarázom ennek a — úgy látszik, feltűnést keltett — buzgóságnak az okát. — Még gyermekkoromban történt. Nyolc-kilenc éves lehettem. Egy tavaszi napon kinn ácsorogtam a házunk előtt. Eső után volt, az orgonabokrok levelei nedvesen csillogtak. Ezek a bokrok választották el a villák előtt húzódó gyalogjárót a lenti országúttól, ahová — az orgonasort a kapuk előtt megszakítva - néhány lépcső vezetett. Madárfészek után kutattam a lombok között, mikor zeneszóra lettem figyelmes. A fordulónál csakhamar feltűnt egy csapat ember, ki gyalogosan, ki biciklin. Néhányan zenéltek, valami pattogó, vidám muzsikát, meg énekeltek. Nagyon tetszett nekem a kép; gomblyukukban virág, a biciklik is virággal díszítve, fellobogózva. Nevető piros papírszalagok úsztak utánuk az illatos szélben. — Lerohantam a lépcsőkön, hogy egészen közelről lássam őket, ha odaérnek. Integettem s ők barátságosan visszaintegettek. Különösen az egyik elöl haladó férfi tetszett nekem. Tekintete bátorított, hogy odalépjek és megkérdezzem: „Hová mennek, bácsi?". „Csak ide a ligeti vendéglőbe fiam." „Az nincs messze, odáig én is magukkal mehetnék." „Csak gyere, ha van kedved és otthon nem fognak keresni." — Boldogan szegődtem az ünnepi ruhás férfiak mellé és tovább kérdezősködtem: „Aztán mit fognak ott csinálni?" „Kipihenjük magunkat, megiszunk néhány pohár sört s ünnepelünk." „Ma ünnep van?" — csodálkoztam. „Ünnep bizony. Május 1., a munka ünnepe. És a munkásoké." „És a gyerekek? Azok is ünnepelhetnek?" „Hogyne" — magyarázta felnőtt barátom mosolygó komolysággal. — „Azok a gyermekek, akik elhatározzák, hogy majd felnőtt korukban derék, igazságszerető emberek lesznek, ünnepelhetnek." „Akkor én is ünnepelni fogok" — mondtam és merészen kinyújtottam kezem egy kicsi piros zászló után, amely ott lobogott a bicikli kormányán. Barátom azonban megfogta a kezemet. „Várj csak, hékás! Azt a zászlót nem veheti ám akárki a kezébe." Nem értettem, miért. Kérdőn néztem rá. „Azt a zászlót csak katonák vihetik" — magyarázta. De hiszen maga sem katona, cáfoltam rá nyomban és körülnéztem. „Nincs itt egy katona sem és mégis mindenkinek zászlója van." „Ja" — évődött velem újdonsült barátom — „mi nem olyan katonák vagyunk, amilyenekre te gondolsz." „Hát?" — meresztettem rá szemem s izgatottan lestem magyarázatát, mert az volt az érzésem, hogy valami nagyon érdekeset fogok hallani. „Tudod, vannak olyan emberek, minden felé, akik látják, hogy mennyi igazságtalanság történik lépten-nyomon. Ezért elhatározták, hogy összefognak, megszüntetik ezeket, hogy az emberek boldogabbak legyenek. Ezért harcolnak, aki pedig harcol, katona ugye, ha nincs is puskája? Érted?" — Nem volt egészen világos előttem, amit mond, inkább sejtettem, mint értettem a mondottak lényegét, de azért rábólintottam. „És milyen igazságtalanságot akarnak legyőzni?" — kérdeztem később, mert gondolataimban még mindig a hallottakkal foglalkoztam. Barátom nem veszítette el türelmét. „Hát ide figyelj. Hányadik osztályba jársz?" „Már harmadikba." „No. derék. Mondd csak, a pajtásaid egyforma szépen vannak öltözve? Nem figyelted még meg? Vagy egyforma finom tízórait hoznak magukkal? No, felelj." Lelki szemeimmel végigfutottam az osztályon. „A Huberthnak van nálunk a legszebb ruhája" — mondtam. — „Mindig fehér harisnyában jár. Wimmernek is vannak szép ruhái és mindennap annyi csokoládét hoz. A felét szétosztogatja." „És nincs senki, aki foltos ruhában jár? Vagy aki nem hoz tízórait?" „De van" - feleltem habozás nélkül és négy-öt fiú képe merült fel előttem, akik az utolsó padokban ültek. „De azok egészen szegények. A tanító néni éppen tegnap mondta, hogy a jövő héttől majd tejet osztanak nekik." „No látod, ha mi győzünk, egyik kisfiúnak sem kell majd foltos, vagy rongyos ruhában járnia és mindenkinek lesz tízóraija." „Az nagyon jó lesz" — feleltem lelkesülten egész szívemből —, „mert néha azok úgy néznek, ha mi többiek eszünk És mikor fognak győzni?" - érdeklődtem türelmetlenül. „Minél többen leszünk, annál hamarább Minél nagyobb, erősebb a hadsereg, annál gyorsabb a győzelem." „Kár. hogy legalább csákójuk, vagy valami csillaguk nincs, mint a katonáknak." - sajnálkoztam. „De van csillagunk, hogyne volna" — mutatott barátom a hajtókájára. „Ez a csillag a jele annak, hogy viselője a mi pártunkba, akarom mondani seregünkbe tartozik" - ľgy folytattuk a beszélgetést, míg a vendéglőbe nem értünk. Ott ténferegtem közöttük egy ideig, boldogan a pompás kalandtól, amibe belecsöppentem. Miután szentül megígértem, hogy harcostársuk leszek, megajándékoztak egy zászlócskával, de még csillagot is tűztek a kabátomra. Csak mikor a harangszót meghallottam, ugrottam, hogy búcsút vegyek. „Kézit csókolom" — fordultam barátomhoz —, „szaladok, mert a szakácsné vasárnap korábban ad ebédet s haragszik, ha valaki késik. Még jó, hogy nem lakunk messze." „Szakácsné?" - nézett rém barátom. „Hát hol laksz te?" „Abban a tornyos villában, amelyik előtt találkoztunk" — mondtam nem minden büszkeség nélkül. „Csak nem a likőrös Peller fia vagy?" - kérdezte és összehúzott szemmel nézett rám. Nekem olyan nevethetnékem támadt erre a gondolatra, hogy alig tudtam válaszolni. „Az én apukám Kormos Pál. A Peller úr autóját vezeti." „Aha" — mondta lassan és bólintott. „Hát csak menj." Mégis megtorpan-* tam, mert eszembe jutott valami! „Bácsi! Én jövőre megint várni fogom ám magukat!" - Hosszú hetekig kedvem, fantáziám, játékaim, egész életem ennek a találkozásnak a jegyét viselte. Pajtásaimmal meneteltem, vezettem őket, kezemben a piros zászlócskával, mellemen a csillaggal. Egyszer így játszottunk a nagy kert hátsó sarkában, ahol a lakásunk volt, mikor arra jött Peller úr. Az apámat kereste. Szeme megakadt rajtunk, vagy inkább a kis zászlón. „Hát ti mire játszotok? Miféle zászló az?" Erre vártam csak, büszke boldogsággal rukkoltam elő, hogy mi katonák vagyunk, s azért küzdünk, hogy ne legyenek szegény, boldogtalan emberek. „Ez a jelvényünk" - mutattam ingemen a kis csillagra. „Ügy?" — meredt rá Peller úr s igen erősen csörgette a kulcsokat a kezében. „Hihetetlen" — mormogta fogai között —, „az ember saját házában" ... - Időközben megjött apám és nagyon csodálkozott, mikor tiszteletteljes kérdésére, hogy mivel szolgálhat, Peller úr olyan szemeket meresztett rá, mintha először látná életében. Bementek a lakásba, ahonnét erős szóváltás hangzott ki. ami igen meglepett. Még sosem tapasztaltam ilyesmit. Nemsokára Peller úr elkacsázott tőlünk, apám pedig hazaküldte pajtásaimat és engem behívott. Nem emlékszem pontosan, mi történt, csak kérdezett egyetmást és mikor feleltem, váratlanul kétszer arcul ütött. Rettenetes nap volt. Anyám már nem élt s apám eddig mindig gyöngéden bánt velem. Sírástól kimerülve aludtam el, de valami olyasféle emlékem maradt, hogy apám mégis összebékült velem, félálomban szelid simogatását éreztem hajamon. — Rövidesen elköltöztünk a város másik végére. Nem volt többé sem gyönyörű kert, sem csinos lakás. Peller úr új sofőrt fogadott, apám pedig egy ócska teherautón futkosott a szódásüveqekkel. Még kevesebbet láttam, mint azelőtt, míg egy szép nap óriási lázzal kórházba szállították, ahol valami kis karcolás következtében kapott tetanuszmérgezésben meghalt. Volt néhány rokonom, de azoknak elég volt a maguk gondja, nem hogy még egy árva szakadjon a nyakukba. Igy történt, hogy gondozásába vett a városi árvaház. Legszebb emlékeim a Pellervillához fűződtek, melynek árnyékában az én kis életem egészen boldog volt. Gondolatban gyakran menekültem ide vissza, míg Peller úr alakja durván össze nem kuszálta a szép képeket — Egyszer - kiöltözve az árvaház egyenruhájában - sétáltunk éppen, mikor embercsoportosulásra lettem figyelmes. Valami gyülekezésféle volt. Egyszer csak meglátom ott az én régi barátomat, akitől évek előtt a május elsejei zászlót kaptam. Hirtelen elöntött a szeretet hulláma, mert úgy éreztem, van még valakim ezen a világon, akihez kötelékek fűznek. Odarohantam hozzá és megragadtam a karját. „Megismer még?" Olyan kétségbeesetten lestem a választ, hogy meghökkenve nézett rám. Szemében pillanatok múlva felcsillant a megismerés fénye. „Hát hogyne. Együtt meneteltünk ... lehet mér vagy három-négy éve. Hallod-e, de alaposan megnőttél." „Meghalt apám" — akartam mindent ebbe a két szóba sűríteni. „Vissza kell sietnem a sorba. Látja? Oda az árvaháziak közé." Csak annyi ideje volt, hogy intsen utánam, máris eltűntem a többlpk között. Fegyelmezetlen viselkedésem nem maradt feddés nélkül, aztán tudakozódtak, hogy ki az. akivel beszéltem. „Barátom" - feleltem érzett igazamhoz híven. „Barátod?" - vonta fel szemöldökét a kedves nővér. „Hiszen idősebb férfi már... Talán inkább apád barátja volt?" Nem feleltem. — Micsoda óriási meglepetésben volt azonban részem, mikor néhány nap múlva látogatót kaptam, ö volt. Taszár János. Beszélgettünk, apróra kikérdezett s én minden gyermeki szeretetemet ráruháztam. Többször eljött Jani bácsi, ha ideje engedte és sohasem üres kézzel. Aztán jött harmincnyolc, majd a háborús évek. Én akkor mesterséget folytattam már, messze a várostól, majd katonáskodtam, de néha még váltottunk pár sort, míg egyszer nem írt többé és én akkor már nem csodálkoztam. Felnőtt férfi voltam s ő, ha keveset voltunk is együtt, megtanított rá, hogy nyitott szemmel járjak a világban. Egyszer azonban még találkoztunk. Megrendítő találkozás volt. Negyvennégy kora telén a párkányi hídfőnél teljesítettem szolgálatot alakulatomnak egy megmaradt kis részével, mikor híre jött, hogy a közelben dolgozó, tankcsapda-ásásra rendelt munkaszolgálatosok valahol aknára léptek s a helyszínen egy halott és három súlyos sebesült maradt. Hasonló dolgok gyakorta előfordultak. Csak akkor figyeltem fel, mikor beszélgetés közben Taszár nevét hallottam említeni. Kivallattam a hírhozót és rájöttem, hogy csak az én Taszár Jani bácsimról lehet szó. Semmi sem tarthatott vissza attól, hogy mindent hagyva hozzá ne siessek. Mire odaértem, már két halott volt, s Jani bácsiban is éppen csak pislogott az élet. Megismert. Láttam megtört szemében még kigyúlni az öröm tüzét. Megfogta a kezem s tartotta. Csak néztük egymást. A perc nem volt olyan, hogy sok helye lett volna a szónak. Jani bácsi aztán erőtlen hangon mégis beszélni kezdett. „Pali fiam, emlékszel első találkozásunkra?" Gyengéden megszorítottam a kezét s bólintottam. „Azt a zászlót, ami után akkor úgy kapkodtál, amit aztán neked adtam... fogd erősen, Pali. Még jönnek május elsejék ..." — A mérnök befejezte elbeszélését s a tervező iroda sarkán elvált munkatársától, aki mélyen hallgatott. A gyárépületek közt könnyű tavaszi szél futott végig £ az utakat szegélyező nyárfák levelei táncoltak a csillogó napfényben. Mit tesz a szív, ha öröme felgyülemlik? S tőle az arc színre gyúl, s mosolyra feslik... — Mit teszel te és mit teszek én, ha látom, Hogy virágot bont ilyenkor minden lábnyom?! Mit is tehetnénk, — szépen csokorba szedjük, £s örvendezünk a virágoknak — együtt. — Kedvünk így árad, s ömlik a földön szerte, Hogy a bánatot, — ha van még, — elseperje. S ha van még itt, sebet aki titkolva hord, Ha van még itt, új dalt aki méa nem dalolt, S ha van didergő, ki nem érzi a tavaszt: Kedvünk áradása mosd, mosd gyógyultra azt! IVAN SKALA: ' A Vörös téren Mint folyók torkollunk mindenhonnan e kis térre, e • talpalatnyi révbe. De míg élet lesz az emberiségben, födetlen fővel áll itt boldogan. Hány hóvihar dúlt kövén, mennyi vér áztatta, harag, himnusz hányszor járta! Értünk: e szőlő venyigéiért megtartó partnak nőtt a rőt fal gátja. Ragadd el szél a könnyű, pelyvás részünk, de őrizd, mint búzát a magtárban azt, ml harcra tüzelte Ifjú éltünk: azt óvjuk, míg élünk, szívünkbe zártan! Sípos Győző fordítása. Major István — május elsejékről Dolgozóink milliói vonulnak ma fel. Vörös zászlók ezrei hirdetik a békét, a szabadságot. Május elseje van... Zenével, tánccal, virággal, győzelemmel ünnepel a nép ... Ml e nap előestéjén a régi május elsejék szervezőjét és harcosát, a csehszlovákiai munkásosztály jogainak egyik legendás hírű védelmezőjét, Major István elvtársat kerestük fel. Major István elvtárs a második világháború alatt a Szovjetunióban élt. Itt vett részt a május elsejei ünnepségeken, s most. mikor a szovjet dolgozók a minden téren elért rendkívüli nagy sikerek és győzelmek tudatában, a kommunizmus építésének jegyében ünneplik a dolgozók szolidaritásának napját, a nehéz időkj-e, a szovjet nép nagy megpróbál tatásainak idejére gondolva. Major elvtársnál arról érdeklődtünk, milyenek voltak a Szovjetunióban a május elsejék a Nagy Honvédő Háború idején, hogyan ünnepeltek a szovjet dolgozók e nehéz napokban? — gott meg a győzelembe vetett hit. Mindig tudták, hogy győzni fognak, mert győzniük kell. Ebben a hitben éltünk mi is. Tudtuk, hogy a kommunisták, a'világ haladó erői, legyőzik Hitlert és barlangjában fojtják meg a fasiszta fenevadat. A háború idején a május elsejék mindig ebben a tudatban, mindig a győzelembe vetett hitben zajlottak le. — Major elvtársnak van-e valamilyen személyes élménye a háborús május elsejékkel kapcsolatban? — Az emlékek egész sora él bennem. Mindegyik május elseje egy élmény, egy életre szóló emlék volt ezekben a nehéz napokban is. De sohasem fogom például elfelejteni azt, hogy amikor a németek gyújtóbombákat dobtak Moszkvára, nem egy, sem két esetben a lakosság úgy semmisítette meg ezeket, hogy vizesvödörbe dobta őket, mielőtt pusztíthattak volna. Nagy felkészültség és nagy elszántság kellett ehhez. Hiszen mindenki az életével játszott. Moszkvai lakói azonban semmitől sem riadtak vissza. Nem is tudtak a németek Moszkva ellen egyszer sem nagyobb méretű bombatámadást intézni. — Sok felejthetetlen emlékem fűződik Gottwald elvtárshoz is. Gottwald elvtárssal gyakran találkoztam a moszkvai rádió szerkesztőségében. Kedélyes ember volt. 1944 április 29-én „Május elseje a roham jegyében" címmel tartott hírmagyarázatot a moszkvai rádió cseh adásában. Ekkor azt mondotta, hogy „az idei május elseje a legszélesebb néprétegek mozgósítása jegyében folyik a döntő rohamig, a német fasizmus teljes jés végleges szétveréséig." Rá egy évre már a lcošicei népgyűlésen szólt a felszabaault csehszlovák néphez és itt többek között ezt mondta: „Nem szabad megittasodnunk az elért szabadságtól, hanem mindennapi kemény harccal és kemény munkával kell azt megtartanunk és megszilárdítanunk". — A háborús május elsejékkel kapcsolatos legnagyobb élményem 1945-ben volt. A Szovjet Hadsereg Berlint ostromolta s mi, a moszkvai rádió dolgozói a Vörös térrý! helyszíni közvetítést csináltunk. Milliós tömeg ünnepelt. Kimondhatatlan volt a lelkesedés. Ezt a háborús, de győzelmi május elsejét soha, de soha nem felejtem el... Döntő élményem mindenesetre az, hogy amiben hittünk, amiért harcoltunk, megvalósult. Ma boldogan és szabadon ünnepelünk. Ezen a május elsején oroszok, szlovákok, magyarok és a többi sok-sok szabad nemzet és nemzetiség ismét együtt ünnepelünk, együtt emeljük magasra a győzelem és a szabadság vörös zászlaját. BALÁZS BÉLA — Május elseje az idők folyamán sok változáson ment át — mondotta Major elvtárs. — Május elsejét másképpen ünnepeltük az elnyomatás éveiben, másképpen a háború alatt és másképpen ünnepeljük ma. Változott az ünneplés módja és változtak a közvetlen célkitűzések. De a dolgozók ünnepe lényegében változatlan ... Május elseje mindig a dolgozók nemzetközi szolidaritásának, igazi hazaszeretetének, proletár humanizmusának, harcos szabadságakaratának az ünnepe volt és marad ... így volt ez a Nagy Honvédő Háború idején is. Igaz, akkor nagyon nehéz napjaink voltak. Az ellenség közelünkbe ért s a legnagyobb gondot mindenki az éberségre és a védelemre fordította. A május elsejei moszkvai- ünnepség azonban ekkor sem vesztett erejéből és varázsából. A szovjet emberek — s a szovjet emberekkel mi is — munkával és> harccal készültünk az ünnepre. Az üzemekben újabb és újabb kötelezettségvállalások születtek, a frontkatonák pedig erősebben és elszántabban fogták kezükben a fegyvert. A Szovjetunióban a Nagy Honvédő Háború idején szerény lefolyású, de annál félelmetesebb erejű volt a május elseje. Voltak olyan dolgozók is, akik május elsején a Vörös téren ünnepeltek, május másodikán pedig már az ellenséget verték ... Sokan a Vörös térről egyenesen a frontra mentek harcolni és győzni. — A szovjet nép bizonyára a legnehezebb Időben is a győzelembe vetett hittel ünnepelt. — Természetesen. A szovjet dolgozókban soha egy pillanatra sem in/ ÜJ SZÓ 9 * 1961. május L