Új Szó, 1961. május (14. évfolyam, 120-150.szám)

1961-05-01 / 120. szám, hétfő

Május elsejék Lodzban BERLINI TUDÓSÍTÁSUNK A lodzi textilmunkások 1390ben ünnepelték először május elsejét. Találkoztam az első május l-e élő kortársával. Julián Ziegler elvtárs már 80 éves, botra támaszkodik, de az évek nem törték meg erejét. Túl hangosan beszél, mint azok, akik kezdik elveszteni hallóképességüket. „Mennyire megváltoztak az idők" — újságolja büszkén, hogy felépültek a Marchlewski Textilgyár új csarnokai, egészségügyi intézmény, bölcsőde létesült az üzemben. „Kemény harcot vívtunk, vérünkkel fizettünk, de miénk a avőzelem". Dióhéjban elmondott életrajz ez s egyben a lengyel munkásmozgalom története. Lassan bejárjuk a gyárudvart. „Akkor nem volt ilyen könnyű". Dehogy is engedhettük meg magunknak, hogy feliratos táblákkal vonuljunk ki. A májusi jelszavakat is kora reggel borítékban vittük szét. En persze, kisfiú voltam akkor, de a gyerekek voltak a legmegbízhatóbb összekötők. Első május elsejénk még szerény volt, de két év múlva már 100 ezer lodzi munkás menetelt a vörös zászlók alatt! Heves harcok képe tárul fel előttem az öreg forradalmár elbeszélése nyomán. A város körülöttünk úgy fest, mint a nász napján díszbe öltözött menyasszony. 1905-ben: sztrájkok, barikádok. 160 halott; 1923-ban általános sztrájk, 2 halott; 1932-ben: a rendőrök tüzet nyitottak a sztrájkolok tanácskozó vezérkarára. „Gomulka elvtárs is közöttünk volt — jegyzi meg büszkén a kísérőm. — Együtt hurcoltak el minket a börtönbe. Nem is tudom megLENGYELORSZÁGI TUDÓSÍTÁSUNK számlálni, hány napot és hónapot ültem le azokban az években. S mennyi elvtárs, leghívebb barát maradt ott! — sóhajt fel. — Mennyire örülnének ma. 1936: Ismét általános sztrájk. 1921. és 1938. között volt vagy 2360 sztrájk Lodzban, mert az itteni textilmunkások mindig a lengyel proletariátus legforradalmibb szárnyához tartoztak. Udv május elsejének! Udv a munka ünnepének! feliratú vörös transzparensek lengenek a fejünk fölött. Zászlódíszbe öltözött az egész város. A főutca még emlékszik a gyárosokra, akik éhbérért heti 68 órát dolgoztatták a munkásokat, s százezreket pocsékoltak el egy átdorbézolt éjszakán. A legrégibb munkástelepek, a nyomortanyák azonban már eltűntek a városból. Üj, derűt sugárzó lakótömbök épültek a népi Lengyelországban. Vörös zászlók, vörös virágok díszítik tágas ablakaikat, erkélyeiket. Jól élnek itt a lengyel Manchester mai gazdái. Lodz sok textilgvára ma nemcsak a lengyel gazdaságot látja el termékeivel, hanem a világ minden részében 40 országba szállít. A lengyel munkásosztály megtanult gazdálkodni. Ápolja az apák örökét, azokét, akik életükkel fizették meg a mai győzelmet, és azokét, akik a harc évei után büszkén és elégedetten élik öreg éveiket, mint Ziegler elvtárs. ' CfflNCt lUÖOSlTASVHK "DEKINGBEN nemrég bemutattak Han Szu-jin írónőnek, akinek „A föld minden szépsége" című megfilmesített regénye világhírt aratott. Az írónő külföldön él, rokoni látogatásra érkezett hazájába. Megkérdeztem tőle, mi tette rá az új Kínában a legnagyobb hatást. Habozás ' nélkül! válaszolt: „Gyermekkorom legmegrázóbb emlékét a pekingi téli reggelek jelentették. Ezeken a hideg reggeleken sötét foltok borították a járdákat: halott emberek, akik éjszaka éhenhaltak és megfagytak. Napkelte után egyszerűen összeszedték őket, kárékra rakták és a város kapui előtt eltemették. Mindennapos jelenség volt ez, még az úgynevezett termékeny, jó esztendőkben is. Ma már egy pekingi gyerek sem ismeri ezt a megrázó, szörnyű látványt." Han Szu-jin szavaira kell gondolnom, amikor a nyugati sajtó szemforgató, hamis részvéttől csepegő jelentéseit olvasom a „kínai éhínségről." Felhígított másai azoknak a beszámolóknak, amelyek húsz évvel ezelőtt „Kínában húszmillió ember halt éhen" címmel jelentek meg a rövid hírek között, mivel nem számítottak újdonságnak, hanem mindennapos, megszokott jeJenségnek. Eszembe jutott mindez, amikor megismerkedtem a lingi krónikával. Észak-Kínában, Sanszi tartomány Ling körzetében 1960-ban száz napig egy csepp eső sem esett. Az aszály éppen a tavaszi vetés idején volt a legsúlyosabb. Később, nyáron és ősszel viharok, jégverés, fagyok és sáskarajok látogatták a területet. Ennek ellenére Linq körzetében - akárcsak Kína többi vidékén - egyetlen ember sem halt éhen. Az örege~k emlékeznek rá, hogy hatvan esztendeje, 1900-ban is súlyos aszály pusztította a vi-. déket. Nem volt olyan rettenetes, mint az 1960-as, mert ősszel elég csapadék esett. Ám mi történt 1900-ban? A lingi elöljáróságon talált krónika a következőket mondja: „A falvakat elárasztották a koldusok. Az utakon egymás mellett hevertek a holttestek. Télen a kétségbeesett emberek lehántották a fák kérgét, fűből és gyökerekből főztek levest, ezzel próbálták elverni éhségüket. Napirenden voltak a gyilkosságok, betörések, rablótámadások. A tűzhelyek kihűltek, a kéményekből nem szállt fel a füst, nem főztek sehol. Apák és fiúk, férjek és feleségek elhagyták egymást, mihdegyik másutt próbált egy falat kenyeret szerezni, a magukra hagyott gyerekek vinnyogva mászkáltak a kiaszott földeken." f ÜJ SZÖ 6 * Ezeket mondja a lingi krónika. Ma még a legdúsabb képzelettel megáldott amerikai tudósító sem írhatna ilyet. A kínai kommunisták a katasztrofális 1960-as esztendőben a szó szoros értelmében tíz- és tízmillió ember életét mentették meg. Nem varázsigékkel és csodabűvőléssel, még kevésbé terrorral, vagy kériyszerített rendszabályokkal. Hát akkor hogyan tették? Az 1960-as lingi krónika erre is ad választ: A körzeti pártbizottság a meteorológusok előrejelzése alapján már tavasszal részletes csatatervet dolgozott ki. Ahogy súlyosbodott az aszály, a parasztok felásták kiszáradt földjüket, a gödrökbe vízzel átitatott, nedves rögöket helyeztek és betemették. Ezekbe a nedves földtömbökbe vetteték el a magokat. A párt kiadta a jelszót: „Minden vizet a szántóföldekre!" Húszezer paraszt éjjel-nappal eleven láncként vödrökkel és korsókkal hordta a vizet a földekre. A szomszédos kisvárosokból ipari munkások siettek a földművesek segítségére, öntözőárkokat ástak. Így vált lehetővé, hogy háromszázezer mű területen vetették el a tavasziakat. A nyári aszály a vetés kétharmad részét elsenyvesztette. A kalászok kiszáradtak, szétporladtak. A parasztházakban kétségbeesés ütötte fel a fejét, kísértett az elkerülhetetlen végzetbe való beletörődés gondolata: úgy seim tehetünk semmit, a természettel szemben gyöngék és tehetetlenek vagyunk. Ez volt a döntő .pillanat, amikor sokak élete forgott kockán. A párt új jelszóval lépett a kételkedők elé: „Nem hátrálunk, míg az ég nem enqed!" Tízezer ember jött segítségre, köztük a környező terület kétezer pártfunkcionáriusa. A körzeti vezetőség 27 tagja és Tao Lucsa elvtárs, a tartományi párttitkár is kint dolgozott a földeken. Ahol kipusztult a gabonavetés, oda zöldséget ültettek, vagy ellenállóbb gabonafajtákat. Helyenként megint kipusztult a vetés — újra elvetették a magot, háromszor, négyszer, ötször is. A lingi mezők össze-vissza kuszált képet mutatnak, nyomuk sincs már az egykori szabályos búzatábláknak. Helyükön köles, kauliang, burgonya, bab, retek terem, sokszor többféle vetemény is egy szántóföldön. Nem tesz semmit, fő, hogy megteremjen az „élés". A téli élelmiszertartalékból hiányzó mennyiségeket áz állam bocsátotta a parasztok rendelkezésére, majdnem minden portán sertéseket, tyúkokat és kacsákat találunk. A halastó jó húsú pontyokat ad. Ling körzetében ezen a télen senki sem éhezett, senki sem fagyoskodott. A lingi parasztok legyőzték a természetet. Egyszer majd valaki megírja ennek az esztendőnek a történetét, hogyan keltek harcra a lingiek az éhségeiéi, két kezük munkájával írva a ma hősi eposzát. Mert a lingi krónika a kínai ember élniakarásának, elszántságának és a mostoha természet fölött ar,atott diadalának bizonysága. HARRY SICHROVSKÝ Korszerű gépek zaja hallatszik a régi textilgyárakban. Az új nagy üzemek gyapjú-, pamut- és selyemanyagokat gyártanak. A lodzi textilmunkások a műanyagszövéssel is próbálkoznak. A szabad élet 16 éve alatt új iparágak honosodtak meg a városban. Például az ország villamosításához szükséges transzformátorokat is itt gyártják. Szerszámgépek indulnak innen szerte az országba és külföldre. A lengyel gépipar textilgépek gyártására specializálja magát, s ez nem is meglepő. A Közel-Kelet országaiban, Kínában és még sok országban ismerik a kiváló lengyel szövőgépeket. A lengyelországi telefonok kétharmadát Lodzban gyártják. Kezd itt meghonosulni a vegyipar, készruhaipar, cipő- és élelmiszeripar is. Minden ezer ember közül 300 az iparban dolgozik. Hét főiskola, filharmónia, operaház drámai színház működik itt, s itt vannak a legnagyobb lengyel filmműtermek. Az új ötéves tervben további javul a milliós város lakóinak élete. Lebontják a régi rossz bérházakat, szellős tágas lakótelepeket építenek a város kellős közepén. Megjavul a vízvezeték- és csatornahálózat is. Az utcákról eltűnnek a macskakövek, melyekből a harcoló proletariátus annyiszor emelt torlaszokat, s amelyeket annyiszor áztatott a munkás apák vére. Május elseje a tavaszi virágdíszbe, vörös zászlók tüzébe borult Lodz utcáin — a győzők ünnepe. A felvonuláson százezrek fejezik ki szolidaritásukat a világ dolgozóival, azokkal is, akik már befejezték igazságos harcukat, és azokkal is, akik most készülődnek a döntő összecsapásra. A lodzi textilmunkások gyarmekei a legszebb virágokat minden évben hálából a szép máért azoknak ajándékozzák, akik egész életüket a harcnak szentelték — a legidősebb lodzi kommunistáknak. MARIÉ KOCÍKOVÄ Két május elseje egy napon t eriinben is éppen olyan korán és frissen virrad fel május elseje, mint más nagyvárosokban. Mégis más itt a dolgozók nemzetközi nagy ünnepe, mint másutt, mert két világ határa vonul végig e város utcáin, terein, parkjain, lakóházai és lakossága között. E pillanatokban a Sztálin fasoron, a Dimitrov úton, a Gottwald úton és sok más gyülekezőhelyen sorakoznak a demokratikus Berlin dolgozói, a treptowi elektromos művek, a felső spreei kábelgyár és sok más gyár munkásai, a vállalatok igazi jogos tulajdonosai, akik sajátkezűleg írt feliratokon az első szovjet űrhajós, Gagarin őrnagy sikerét, a szabad Kuba győzelmét dicsőítik, békét kívánnak a békeszerződés megkötését és a nyugat-berlini háborús góc megszüntetését követelik. j pillanatokban Nyugat-Berlinben is felvonulnak a tömegek, hogy 1 '"kja Bismarck fasoron, a Kaiserdammon, a Birodalmi Kancellár téren I iJlegyütt ünnepeljék május elsejét. Az ünneplők között vannak az AEG, Siemens, Telefunken mammutkonszernek alkalmazottai. Vállalataiknak most is azok az urai, akik annak idején előzékenyen szolgálták Hitlert. A tömegből kimagasló feliratos táblák a hidegháború központi műhelyében készültek. Felső-Sziléziát és a Szudétavidéket, a németek önrendelkezési jogát és a jogosan kitelepítettek visszatérését követelik. Rendőrök sűrű sorfala állja el a várost kettéosztó határt és a legforgalmasabb átjáróhelyeket. A Potsdami téren és a Branderburgi kapu környékén szabadon száguldoznak a rövidhullámú rádióleadókkal ellátott rendőrkocsik. Hivatalosan az a küldetésük, hogy megakadályozzák a „keletről előidézett" zavargásokat, a valóságban azonban azoknak az útját akarják elállni, akik hagyományosan keleten ünneplik május elsejét. Még ezen a nagy ünnepen is egész Berlinben közlekednek a vonatok és a metro kocsijai. Mit számít a határ: Nyugat-Berlin Wedding. Neuköln és Reinickendorf negyedeiből több ezer munkás a demokratikus Berlin lakosságával együtt ünnepel a Marx-Engels téren. Inkább a békeszerződést követelik a „Drang nach Osten" helyett. A másik Berlinben ugyanekkor gyűlöletes jelszavak áradatát zúdítják a Szovjetunió ellen a Reichstag előtt, melyre Jegorov és Kantarija vöröskatonák 16 évvel ezelőtt kitűzték a győzelmes szovjet zászlót. !

lig néhány méterre a Reichstagtól a szovjet emlékmű emelkedik a 'magasba. Azoknak emlékére emelték, akik a második világháború utolsó napjaiban áldozták fel életüket. Az angol megszálló hadsereg katonái most elzárják a berliniek elől, nehogy valaki hálából egy csokor virágot helyezhessen a felszabadítók emlékmüvére. A hősök sírja felett pedig ismét a „Deutschland, Deutschland über alles"-t ordítják a javíthatatlan békerontók. Amott "a Marx —Engels téren még nem ér véget a manifesztáció. Munkásdalok és indulók hangjai mellett menetelnek azok, akik az új Németországot, a jövő Németországát építik. JlftI RUML m A TlhUsiftCáh' AZ ORION VILÁGMÁRKA; úgy hiszem, Csehszlovákiában is sokan megismerték és megszerették. Most, a munkásosztály nemzetközi ünnepén erről a gyárról szeretnék írni — nemcsak azért, mert önök, csehszlovák dolgozók is hallottak már az Orion-rádióról és televízióról, hanem elsősorban is azért, mert ha valahol, akkor itt, ebben a gyárban sok érdekes, szinte önmagáért beszélő változás történt a munkások élet- és munkaviszonyaiban. Az ember leül este a televíziós készüléke elé, kényelmesen elhelyezkedik, és a technika a szobájába hozza a mozit, a színházat és az újságot — együttesen. A magyar néző alkalmasint a prágai televízió adásait követheti, a csehszlovák televíziótulajdonos viszont budapesti műsorokat láthat. Ez a technika — mondhatná valaki. Igen. A technika vívmánya ... De amíg elkészül egy ilyen készülék ... Korán reggel látogattam el Budapest egyik külső kerületébe, az Orion Gyár modern üzemcsarnokaiba. Az embernek az a benyomása támad, amikor átlépi a gyárkaput, hogy kórházba jött. Fehér köpenyes dolgozók, világos termek, korszerű műszerek, tisztaság . . . Először az irodába megyek, hogy tájékozódjam bizonyos számokról. Magyarországon közismert, hogy az Orion Gyár az ország egyik legnagyobb exportüzeme. A világ minden tájára eljutnak az Orion-televíziós készülékek, Libanontói - Hollandiáig, Indiától Csehszlovákiáig. — Már eddig is több tízezer készüléket exportáltunk Csehszlovákiába — mondja Léderer László, az áruforgalmi főosztály vezetője. Az idén 15 ezer darabra kötöttünk szerződést, de a csehszlovák elvtársak már az első negyedében kérték e tétel felemelését. Úgy látszik, elégedettek a gyártmányainkkal. Kérésükre fel is emeltük a Csehszlovákiába irányutó televíziós exportot és rövidesen a csehszlovák üzletekbe kerül a magyar ipar újdonsága, az Orion 611-es, ultramodern, nyomtatott áramkörű, 110 fokos képernyőjű televíziós készülék ... Léderer elvtárs karonfog és elkísér az üzemrészlegbe. Az idegennek nyomban feltűnik, hogy ebben a gyárban rengeteg, több mint 2000 nő dolgozik. Egészen fiatalok és idősek, szakmunkások és betanított dolgozók. Csak természetes, hogy az újságíró először a munkaviszonyok után érdeklődik. - Tessék körülnézni . .. Ön nem dolgozna szívesen ilyen körülmínyek között ? — válaszolja Sütő Ilona 21 éves munkáslány. . - Én Újpestről járok ide ... i nem is vagyok egyedül, többszázan vagyunk újpestiek ... mondja Tinelli Lászlóné. Inkább villamosozunk egy órát ide is, haza is, de nem megyünk máshová dolgozni. Pedig már magasabb fizetésért is el tudtam volna helyezkedni ... Tudni kell, hogy az Orion Gyár valamikor Újpesten volt, csak néhány esztendeje költözött sok kilométerrel meszszebbre, Kőbányára. Meg is értem Tinelli Lászlónét, mert az üzem kellemes benyomást tesz. A hatalmas S-10 méteres ablakokon át beárad a napfény, körös-körül a falak mentén évelő növények tisztítják a levegőt. - Mióta doígozik az Orionban? - 1929-óta... - válaszolja az idősebb munkásasszony. - Milyen volt a régi üzem? - Oh, hát azt össze sem lehet hasonlítani a mostanival. Egymás hegyén-hátán dolgoztunk, piszkos, ósdi épületekben. És persze vegye figyelembe az akkori munkaviszonyokat. Ennél a gyárnál öregedtem meg, s a sok ősz hajszálamban szerepe van azoknak a nehéz éveknek. Volt úgy, hogy hónapokra leállt a gyár, mert nem volt munka, lói emlékszem 1931 május elsejére, amikor már hónapok óta nem dolgoztunk. En is részt vettem az akkori híres tüntetésben, amelyet a csendőrök és rendőrök verték szét, s amelynek sok halálos áldozata is volt. Pedig tudja, hogy mindössze mit kiabáltunk 1931 május elsején: Munkát! Kenyeret'. - Mennyi a keresete? - 1500-1600 forint... Elbúcsúzunk Tinelli Lászlónétöi, és tovább megyünk. Útközben Léderer elvtárs elmondja, hogy sok a fiatal érettségizett lány a gyárban. Nem szívesen akartak idejönni, de amikor néhány hónapig itt dolgoztak, már elkergetni sem lehetett volna őket. Lehetnek vagy 200-an. Egyébként a gyár több dolgozóin tanul. L400-an vesznek részt különböző szaktanfolyamokon 200-an esti iskolákra járnak. Müveit, okos munkásgárda nevelődik az Orion Gyárban. A gyár laboratóriumában sistereg, pezseg a levegő. A villamos kisülések jellegzetes szagát érzékeli az orr, a kutatók munkaasztalaik fölé hajolva lázasan dolgoznak. Kiss Ernő, a kutatócsoport vezetője elégedetten dörzsöli a kezét. Másfél évi megfeszített munka eredményeként éppen ezekben a napokban állították össze az első hazai szerkesztésű tranzisztoros televízió-modellt. Nyomban be is mutatják. A konstrukció valóban jól működik, kép minősége kifogástalan. A további fejlesztés most arra irányul, hogy egészen kisméretű, hordozható televíziót alakítsanak ki. Jövőre akarják elkészíteni, s azután megindulhat a sorozatgyártás. Bizonyára igen keresett lesz szerte a világon. Teljesen különálló épületben gyártják a rádiókat. Az Orion AR 612-es rádióból nen}. győzik kielégíteni a külföldi igényeket. Százezer számra exportálják, és Dél-Amerikától a Távol-Keletig alig van ország, amely ne rendelt volna belőle. Ez a készülék ugyanis a gyár egyik világhírű konstrukciója. Fekete Lászlóné, középkorú munkásasszony a rádiócsöveket helyezi a készülékbe. Munkaközben válaszolgat kérdéseinkre. - Mióta dolgozik itt? - 12 éve ... - Hogy érzi magát a gyárban? - Jól. Jó a munka, tiszta a műhely, biztonságosak a munkakörülmények. Amikor doigozom, szinte elfelejtem sok egyéb gondomat. Pedig van... - Milyen gondok? - Hát például a család .. t Két óvodás gyermekem van, elég későn születtek. Reggel behozom őket a gyár óvodájába, este viszem haza. Vagy amikor délutános vagyok, akkor a férjem jön a gyerekekért. De ezért a mosás, takarítás, lözés, bevásárlás mindig csak rám marad. - Mikor kel fel? - Minden reggel 5-kor. Kivéve, ha éjszakás vagyok. Fekete Lászlóné gondjain próbál enyhíteni a gyár az óvodával, a gyári élelmiszerüzlettel, s ez, mint mondja, tokát számít. Egyébként 1500 'orintot keres havonta, s nornálisan élnek. A férje 2300 forintot keres, a villamosiparban dolgozik. Szépen berendezett lakásuk, televíziójuk, háztartási gépeik vannak. Még egy motorkerékpárt is össze tudtak hozni az évek folyamán. F eket éné a mindennapos családi gondokon túl elégedett, jól érzi magát. Úgy idenőtt már ehhez a gyárhoz, hogy a hétvégi pihenőnapokon is idejárnak a gyári klubba. Előadásokat hallgatnak a gyermeknevelésről, divatbemutatókat, szórakoztató műsorokat néznek meg. Egyszóval a gyár kitölti nemcsak a munkaidejüket, hanem a szabadidejüket is. Mert ezek a tényezők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyár dolgozói jól érezzék magukat az üzemben, s ne legyenek belőlük vándormadarak. A gyár munkásainak 98 százaléka a törzsgárdához tartozik, esztendők óta itt dolgozik. Ezek a munkások tették világhírűvé az üzem gyártmányait a híres televíziós készülékeket és rádiókat. S ha esténként az Orion-televíziőval rendelkező csehszlovákiai dolgozók bekapcsolják készülékeiket, gondoljanak egy pillanatig arra, hogy azok akik előállították ezeket a nagyszerű masinákat, szívüket, lelküket adták bele a munkába. Nemcsak ezért, hogy vezetőik elégedettek legyenek munkáikkal, hanem elsősorban azért, hogy Magyarországon és szerte a világon, így Csehszlovákiában is öregbítsék a magyar munkások kezemunkájának hírnevét. Szabó László 1961. iryťj us 1.