Új Szó, 1961. április (14. évfolyam, 91-119.szám)

1961-04-08 / 97. szám, szombat

Ján Ponican: * Az a szomorú szürke Csak amikor a lövés eldördült, eszmélt rá tettének oktalanságára. A dombtetőn feküdt, a falu fölött. A falucska ott terült el alatta csendesen megbújva, mintha csak valami sűrű borulat terjengene fölötte és elfojtana benne, minden mozgást és hangot. És valóban úgy volt. A falut a németek tartották megszállva. A partizánkülönítmény parancsnoka, a szigorú, de emberséges Dobrík kapitány küldte ki őt felderítő útra. Azért őt, mert tudta, hogy jól ismeri az egész vidéket és mindenkinél jobban a falut. Hiszen szülőfaluja, és ... Erről Dobrík kapitány nem tudott, de Hrtúsz Jano egész úton, hegyen-völgyön lefelé csak erre gondolt. Még inkább pedig akkor, amikor kibontakoztak előtte a jól ismert, szegényes házacskák a karcsú kis torony tövében, amely úgy sztrázsálta a falut, mint valami éber kakas. Hisz talán ezért nyomta le a ravaszt is orosz ismétlőpuskáján, amelyhez a felkelés harcai óta úgy hozzánőtt, akárcsak valami jó baráthoz. Pontos kis fegyver volt, szófogadó. Most is — pedig ugyancsak messziről — talált. A német elesett. Tisztán látta ezt, pedig a láthatár felett már ott settenkedett az alkony. A puskalövésre ijesztő csend következett. Mintha még a. fák is elnémultak volna, nem halotta többé viharverte koronájuk között a bújkáló fuvallat finom súgását, amely az imént még tisztán kivehető volt. De hogy hallott volna bármit is, amikor minden figyelme ott feszült felajzott húrként a szemében, és leste, mi történik most? S a forró fejében egymást vadul kergető gondolatok csak annál inkább fokozták izgalmát, mert mozdulatlanságra kárhoztatva tudta, hogy pillanatok múlva rohannia kell innen, máshová, tovább, el, valamerre, ahol nem keresik. Az történik majd, hogy egyszer csak kirontanak a házakból a zöldegyenruhás fegyveresek, és vad lármájuk felveri a falut. — De hát miért is tette meg? Hiszen Dobrík kapitány felderítőútra küldte. Meg kellett volna tudnia, mennyi német van a faluban. Kérdezősködnie kellett volna, milyen fegyvereik vannak és mi a szándékuk. Erről kellett volna hírt adnia. Rövidet és kimerítőt, amint azt Dobrík kapitány kívánta. — ő pedig... De hát mikor az a szerencsétlen flótás — talán csak nem sajnálja, nem, azt nem, legfeljebb bánja, ami történt, ez most már bizonyos — miért kellett neki éppen a felé a ház felé.,. Gondolatban megjelent előtte a leány szomorú szürke szeme, amikor elbúcsúzott tőle: — Vigyázz magadra. Syere vissza. Igen, így, ezt mondta, és ő úgy érezte magát, mintha az utolsó pillanatban mellen ragadta volna valami és" nem akarná elengedni a meszsze ismeretlenbe, a bizonytalan sors elébe, bajtársai közé, akik harcba Schneider József: ANYÁNK Mi gyerekek mit sem tudtuk, honnan jut szánkba kenyér, csak legyen egy falat, mielőtt fáradt testünk pihenni tér. Álmunkban aztán újra láttuk a nagy cipót s hozzá tejet, anyánk, míg mi aludtunk, a teknő mellett görnyedett. Reggelre kelve a friss karajból kacagva haraptunk jó nagyot, szegény anyánk csak nézett - nézett és szemében könny csillogott. szálltak a megszállók, a nép gyilkosai ellen. De az egész mindössze egy pillanatig tartott. Tétovázása csak olyan rolt, mint amikor a csónakot hullám éri és himbál rajta egyet. Kiegyenesedett és ment. Most pedig ... Hogy annak éppen arra kellett tartania! De hát, most már hiába minden töprengés. Lám, ott lenn már megindult a nyüzsgés. Vagy húsz német futott ki a környező házakból. Kezükben géppisztoly meg kézigránátok. Ott egy tiszt is pisztollyal a kezében. El kell innen tűnni. Kúszott lefelé a dombról. Mély völgy feküdt előtte, párhuzamosan a faluval. Felegyenesedett. A másik út felfelé vitt a hegyekbe. Egy pillanatig habozott, de azután gyorsan a völgynek fordult. Futott, amíg lélekzettel győzte. Talán öt percig 1 tarthatott, mire megkerülte a falut és felmászott ismét hason csúszva, óvatosan a domlbra, most már a falu túlsó vége felől. Halotti csend fogadta. Egy lélek se mozdult itt, s pihentek a házőrző kutyák is. Hrtúsz feküdt és figyelt. A falu fel-' ső végén egyre tartott a zaj, de ide, hozzá csak tompa zörejek jutottak el. Aztán megpillantotta őket a dombon, ahol az előbb feküdt, ahonnét a lövést leadta. Hát mégis rájöttek. Jó helyütt keresték. Legfőbb ideje volt, hogy eltűnt. onnan. De mit tegyen most? A rábízott feladatot még nem teljesítette. Ez pedig hiba, megbocsáthatatlan hiba. Dobrík kapitánynak tudnia kell, hányadán áll. Nemcsak a vakmerő kis partizánkülönítmény sorsa az ő gondja, mögöttük vonul már hegyen-völgyön át a győzelmes Vörös Hadsereg, s azt neki tájékoztatnia kell. Hrtúsz Jano apró kereke volt egy gépezetnek, amelynek pontosan és szabályszerűen kell működnie, mert különben megáll az egész. Még ha csak átmenetileg is, egy órára, egy napra vagy kettőre, már az is további bizonytalanságot jelent ott elől a felszabadulásra váró falvakban, s meghosszabbítja a gyűlölt németek ott-tartózkodását, a piszkos besúgók garázdálkodását. Pedig hát mennyi embert hurcolhatnak el a németek egyetlen rövid óra alatt, mennyit kínozhatnak halálba, lőhetnek le, mennyi marhát hajthatnak el, mennyi házat égethetnek fel, semmisíthetnek meg. — Hej, Hrtúsz Jano, gyászvitéz, de nagyot vétettél. Azzal a könnyelműen kilőtt golyóval egész . különítményed tevékenységének sikerét kockáztatod, de még a megtámadtatás, a bekerítés veszélyének is kiteszed őket, fejükre hívod a túlerőt, a halált... És mi az, amit most teszel? Hogyan merészelsz belopakodni a faluba, amely olyan most már, mint a felzaklatott hangyaboly. — Mi ez? A németek az utcára kergetik az embereket, szedik a férfiakat. Hrtúsz Jano már a domb aljában kúszik, a réten, a bokrok között, amelyek azonban oly kevés biztonságot nyújtanak, hiszen csupaszok még, ágaik tarlottan meredeznek az estbe. De talán a sötétség, majd az veszi oltalmába. — Keresztülgázolt egy sekély árkon és beugrott egy kertbe. Vigyázva surrant beljebb az udvar irányába. Az meg mi, ami ott mozog? Ah, persze, a kutya. — Lapaj! Lapaj már éppen ugatni, csaholni akart, de az ismerős hang lefegyverezte. Mintha az állat is érezte volna, hogy nem szabad ugatnia, ez árulás lenne ... Csak egy fojtott vakkantás tört fel a torkán s azután barátilag szimatolta a váratlan vendéget. Hrtúsz Jano megsimogatta,

1 és most már együtt mentek tovább. De aztán eszébe jutott Janónak, hogy a házban esetleg német katona lehet... Lehajolt a kutya fejéhez és halkap mormogta: — Maradj, Lapaj. Itt, így. Lapaj inkább a kézmozdulatot értette, semmint a szavakat. Lelapult és csak csillogó szemmel kisérte a szérűskertből az udvar felé lopakodó alakot, amely végül,eltűnt egy ajtóhajlatban, az istálló ajtaja volt, és Jano szerencsével járt. Bendík Palo éppen etette az állatokat. — Palo! Bendík éppen egy nyaláb szénát vetett a saroglyába és a hangra meglepetten fordult hátra. — Jano! Oristen. Mit keresel te itt? Most! Nem volt vesztegetni való idő, Jano erélyesen a tárgyra tért: — Mennyi német van itt? Hogy vannak felszerelve? Palo megértette. Röviden, de kimerítően és pontosan tájékoztatta Janót. — Hanem az az egy lövés felbőszítette őket. Azt mondják, halott. Ostoba dolog volt, ki tudja mit forralnak most. Janót mintha arcul ütötték volna. De uralkodott magán. — Ne féljetek, közel vagyunk. Megsegítjük a falut. Azzal már ment is. Alig jutott keresztül a kerten, amikor hallotta, hogy az udvarra egy csapat katona ront be. Ráismert csizmáik és bakancsaik dobogására meg a kemény, rövid német kérdések szaggatott torokhangjára. Megszapprázta lépteit. Át ismét az árkon, réten, domboldalon, bokrok között, fenn befordult balra, egyenesen a hegyeknek. Tíz perc múlva a fenyves suhogó, tömött, sötét ágai takarták. Ügy sietett, mint akit kergetnek. Nem vette észre, hogy elvétette az ösvényt, hogy a fák és bokrok ágai arcába csapdosnak, mintha meg akarnák állítani. Lába gyakran megcsúszott, belehuppant egy-egy "korhadt tönkbe, vagy avarral telt gödörbe. De a testnek minderre mégis reagálni kellett egyszer. Megizzadt és a lélegzet lihegve, hörögve tört elő nyitott száján. Azt se vette észre, hogy megfeledkezett a hegymászók és katonák sarkalatos szabályáról: orron lélegzeni. Alig is gondolkozott ebben a nyargalásban. Gépiesen, automatikusan haladt, mint a kilőtt golyó, amely nem ura önmagának, nem képes sem irányát, sem sebességét befolyásolni. És mégis, mikor elhaladt az őrség mellett, amely a jelszót kérdezte, egyszerre meglassította lépteit s fejében dühös darazsakként kezdtek keringeni a gondolatok. — Mért megy fel? Mért nem maradt a faluban, hogy elpusztuljon azokkal, akik azóta talán... Nem. Nem. A lövéseket útközben is hallotta volna. De mi vár rá itt? Büntetés. Igen, az elől nem menekül. Hisz megszegte az íratlan parancsot. Nem volna-e jobb valahol elbújni a környéken, hogy maga megtegye, idegen beavatkozás nélkül? — Rettenetes gondolat. De még szörnyűbb volt látni önmagát bajtársainak puskacsövei előtt, habár a kivégzés partizánok között nem szokott éppen szertartásos lenni. Félreviszik az embert valahová és észre sem veszi, hogy már pontot is tett az élete után egy revolver vagy géppisztoly dörrenése ... Minek hát visszatérni ide, a biztos halálba?... Nem, mégse. Hibát követett el, de árulóvá lenni nem szabad. Kihúzta magát, lábával dobbantott és megkettőzte a lépést. A bunker felől — a lejárat nyílása úgy ásított, mint valami ragadozó állat kivilágított torka — felhangzott a jól ismert határozott hang: — Á, Hrtúsz. No, mi az újság? Hrtúsz röviden jelentette, amit Bendik Palótól megtudott. Dobrík kapitány nyugodtan végighallgatta. — Rendben van. De valami hiányzik a jelentésből. Hrtúsz arcát elfutotta a vér. ö, áldott sötétség, legalább attól a szégyentől megóvtad, hogy Dobrík kapitány ezt észrevegye rajta. De a hangja nem remegett, amikor folytatta a jelentést: — Igen, kapitány elvtárs. A lövés. Én lőttem. Megöltem egy németet a faluban. Most a németek vallatóra fogják az egész falut. Félő, hogy fel is égetik... Vagy... — Igen. Vagy agyonlőnek égy csomó embert. Beszédük elég hangos volt. Meghallhatták volna benn a bunkerben is. Körülöttük azonban nem volt senki. Dobrík kapitány lehalkította a hangját: szempár — Hrtúsz! Jano! Agyon kell, hogy lövesselek, ha ebből valami baj lesz. De hát miért tetted? Ah, itt most a keserves kérdés, melyre Hrtúsz készítette is a feleletet s most mégis torkán akadozik a szó,'a nyelve csak nagy nehezen birkózik meg vele. — Hát... a német a felé a ház felé ment, ahol... Itt megakadt. De Dobrík kitalálta a folytatást. — Ah úgy. A szeretőd. Hogy az ördög bújna mind a kettőtökbe, te szamár. Hát, ha - lehet, segítek. Hanem, senkinek egy szót se. Hrtúsz Jano — nem mintha most már nekibátorodott volna, de ösztönözve az egész úton benne égő gondolattól, amely a lövés óta egyre kínozta — feljajdult: — Kapitány elvtárs! Segíteni kell nekik. Bocsásson vissza. A faluba. — Persze. Most aztán szeretnél mindent jóvátenni, de addig ... Várj: jelentést teszek, utána beszélünk. Eltűnt a halványan megvilágított nyílásban, amely rézsút vezetett lefelé. Hrtúsz tudta, hogy Dobrík kapitány telefonon tesz jelentést. Leült egy fatönkre a bejárat közelében és fejét tenyerébe fúrta. A homloka nedves volt a verejtéktől. Letépte sapkáját, s arcát odatartotta az éles tavaszi szélnek. Ez megnyugtatta. Igen. Igen, visszamegyek a faluba, aztán majd meglátjuk. Ha belepusztulok is. Visszatért a kapitány. Megfogta Jano vállát. — Hát pokoli szerencséd van. Hajnalban megtámadjuk a németeket a faluban. Most pedig menj. — Köszönöm, kapitány elvtárs. Ekkor már talpon is volt, sapkája a fején. Tisztelgett, sarkon fordult és nekivágott lefelé a völgynek, árkon-bokron át, amerről jött. • A németek reggelre készültek elvonulni, és őrszemeik elhanyagolták a szokásos éberséget. Dobrík partizánkülönítménye könnyen megközelítette a falut, és a falu feletti északi dombokon helyezkedett el. A kapitány így törzskarával a támadás vonalának középpontjába került, a községháza mögött, amely előtt egy kis térség terült el. Hrtúsz eltűnt, és a kapitány nem is sejtette, hogy éppen velük átellenben állt lesbe, mert tudta, hogy a németek öt falubeli férfit lefogtak, köztük Bendíket is, és a községházán tartják őket lakat alatt. Senki sem tudta, mit szándékoznak tenni velük. A többi férfi széjjelszaladt, s az asszonyok és a gyerekek a házakban bújtak meg. A németek ilyenformán két tűz közé kerültek, amiről sejtelmük sem volt. Teherautóik készen álltak, a motorkerékpárokra is csak fel kellett már ülni. Dobrík kapitány embereinek zömét a község alá küldte, ahol a Völgy két meredek domb között összeszűkült. Kiadta a parancsot, hogy a gépkocsikat ott várják be és üssenek rajtuk. Ö maga vagy húsz emberrel megfigyelő állásban maradt és az volt a szándéka, hogy majd az elvonuló gépkocsioszlop után indul. A pillanat csakhamar elérkezett. A sofőrök felültek és begyújtották a motort. Ekkor azonban történt valami, ami felborította az eredeti tervet, és Dobrík kapitányt csapata megosztására késztette. Tízen megindultak — lopakodva, gyakran kúszva — a gépkocsik után, a másik tíznek azonban a kapitány megálljt parancsolt. - A községháza kapuján ugyanis öt SS-katona lépett ki, maguk előtt terelve az öt fogoly falubelit. Szándékuk világos volt. Elárulta durva ordítozásuk és a foglyokra szegezett géppisztolyuk. Nem volt vesztegetni való idő, Dobrík kapitány odasúgta embereinek: — Rajtuk ütni és jól célozni! Uovanakkor az Alvég felől lövések dördültek el, és kelepelni kezdett egy könnyű gépfegyver. A motorzúgás elveszett a puskatűzben, majd egészen elhallgatott. A németek védekeztek, a rapszodikus felhívásra fegyvereik egyhangú kattogása volt a felelet. Az SS-katonákat megzavarta a hirtelen kitört csetepaté. Riadtan fordultak hátra. Ezt használta ki Bendík: — Fiúk, amerre tágasabb! A németek fegyvereik után kapkodtak, ekkor azonban a községháza felől katonabakancs dobbanása hallattszott és mögülük, a ház előtti térről rájuk reccsent Hrtúsz rekedt hangja: — Adjátolf meg magatokat! De nemigen várta, hogy a németek feltartsák a karjukat, tudta, hogy nem ilyesmihez vannak ezek szokva s főleg nem partizánharcokban, ahol a hadifogoly ismeretlen fogalom, inkább erőteljesebb érvekhez folyamodott — puskájának engedte át a szót. Egy SS-katona elesett, a többi fedezékbe ment, ketten a községházát tartva szemmel, ketten pedig Hrtúsz felé tüzelve. Az öt fogoly az udvarokba ugrott be, és vad lövöldözés vette kezdetét. A németek csakhamar belátták, hogy hátrányban vannak. A partizánok golyói minden oldalról hullottak rájuk, a támadókat nem látták, míg ők maguk csupán a téren álló fák törzse mögött kereshettek fedezéket. Fegyvereik elhallgattak. Csak egynek támadt az a bolond ötlete, hogy motorkerékpáron próbáljon menekülni, Kiugrott fedezéke mögül, de a következő pillanatban a melléhez kapott és elhanyatlott a földön. Szinte egyidejűleg azonban Hrtúsz is égő fájdalmat érzett bal vállában és arcra bukott az ereszalján a fedezékül szolgáló ajtónyílás mögött. Csak estefelé tért magához. Különös álomból ébredt. Azt álmodta, hogy otthon fekszik az ágyban, feje alatt puha párnák, s égő arcát az édesanyja keze simogatja. Erőlködve nyitotta ki a szemét, tekintete igyekezett áthatolni a félhomályon, mely elborította a jól ismert szobát, habár semmire sem emlékezett benne határozottan. Talán a falak méretei, mennyezete, körvonalai s az ablakok árulták el neki, hogy ismerős helyen fekszik. S az álma az otthoni dunyháról — hiszen valóság ez. Meg a párnák a feje alatt? — Bizony, hogy ezek az otthoni párnák. De hát miféle rejtély is ez, meg kell fejtenie, — fogadkozott magában — és fel akarta emelni a fejét. Ekkor egy kéz érintése hatolt tudatába és csendes boldogsággal töltötte el. Most meglátta a föléje hajló jól ismert fejecskét s a szomorú, szürke szempárt, amely miatt... De most beszél hozzá. Hrtúsz igyekszik felfogni ? szavakat értelmét, de nem tudja. Csak a hang hatol a lelkébe olyan mélyen, hogy értelme el sem juthat a tudatáig. Másodszorra érti csak meg. — Nem szabad mozognod. Megsebesültél. A kapitány elvtárs pedig azt üzeni, hogy minden rendben van — hallotta mintegy félálomban és arra gondolt, hogy ő itt van, törődik vele, gondoskodik róla. A németek pedig már... Most újra elaludt. Gyógyító álmát hosszú éjszakákon és hosszú napokon át őrizte a szomorú, szürke szempár, amelyért... De minek erről beszélni. Hrtúsz Jano titka ez, aki hibát vétett rpiatta, de bűnét hőstettel mosta le. Fordította: Bóné András Horník József rajzai SZÖ 6 * 1961. április 8.