Új Szó, 1961. március (14. évfolyam, 60-90.szám)

1961-03-11 / 70. szám, szombat

Új járási népi együttesek Mint kulturális életünk minden szakaszán, a tánc, ének és zenekari mozgalmunk fejlesztése terén is rengeteg a tennivaló. Ének-, zene-, és tánckultúránknak nemcsak felevenité se és megőrzése, hanem továbbfejlesztése is szükséges. Az emberek m a éppúgy szeretik és kívánják az éneket, a táncot és a zenét, mint r égen. Miért ne lehetnének hát ma is jól működő, országos viszonylatban ismert és elismert tánccsoportok, ének- és zenekarok? Minden bizonnyal a Dunajská Streda-i járásban dolgozó elvtársakat is ez a felismerés vezette, amikor elhatározták, hogy járási tánccsoportot, valamint ének- és zenekart alakítanak. A szervező munkával — mellyel tulajdonképpen az erre vonatkozó párthatározatot igyekeztek teljesíteni — nem vártak soká. Körleveleket küldték szét és minden eszközt felhasználtak a csoportok megalakítása érdekében. Eredmény: a járásban ma már mintegy 90 tagú járási énekkar, 30 tagú járási tánccsoport és 18 tagú járási népi zenekar működik. A művelődési otthon keretében dolgozó énekkar járási székhelyen havonta egyszer tartott összpróbán kívül a szükséghez mérten körzeti próbákat tart Čalovón, Šamorínban és másutt. Hasonló a helyzet a tánccsoportoknál. A táncosok hetente általában kétszer tartanak próbát. Munkájukat a helyi hagyományok gyűjtésére irányítják s a népi táncokon kívül számos mai témájú tánckompozíciót is betanulnak. A zene- és énekkar nemrég tartotta első bemutatkozását. Fellépésük sikerült, ami további jó munkára, az eddiginél is szebb eredmények elérésére ösztönzi mind a vezetőket, mind a tagokat. A Dunajská Streda-1 műkedvelők ének- és zenekara, valamint tánccsoportja most újabb nagyméretű bemutatóra készül. A táncosok már most tanulják azt a táncot, melyet a május elsejei ünnepségeken fognak bemutatni. A járásban több tánccsoport azonos műsort tanul be s a májusi ünnepségen mintegy 160 tagú együttest alkotva közösen lép fel. E 160 tagú együttes keretében mutatkozik be a járási tánccsoport is. Műsorukban helyi vonatkozású népi és munkástematikájú táncok szerepelnek. A járási ének- és zenekar s a tánccsoport tagjai már most készülnek Csehszlovákia Kommunista Pártja 40. évfordulója és a košútyi sortúz 30. évfordulója alkalmából Košútyn májas 27-én és 28-án megrendezésre kerülő ünnepségre, valamint a Csemadok Központi Bizottsága által július 1-én és 2-án Gombaseken megtartandó országos dal- és táncünnepségre. Az énekkar és a népi zenekar ezenkívül részt vesz június 17. és 18-án Želiezovcén a csehszlovákiai magyar énekkarok fesztiválján. Az együttesek gondos műsorral készülnek a Csemadok körzeti, valamint járási dal- és táncünnepélyére is. Fellépési lehetőség tehát sok van, s a műkedvelők élnek a lehetőségekkel. Gondosan, nagy erőpróbát igénylő munkával, színvonalas műsorral készülnek fellépéseikre. Játékukkal minden bizonnyal sok örömet szereznek majd az ünnepségek résztvevőinek. A járási tánccsoport, ének- és zenekar három igényes — többnyire fiatalokból álló — műkedvelő együttes. Szereplésük példaadó, iránytmutató lesz nemcsak saját járásukban, hanem a másutt működő műkedvelő csoportoknak is. (b) Az NDK-ban is segítenek a pionírok a gyengébb előmeneteld diákoknak. Felvételünk: R. Reich és M. Reismann oktatja D. Drawert 5. osztályos tanulót. (Zentralbild felv.) JAROSLAV HAŠEKÍ Tizenkét ferences-barát NEGY ESZTENDEJE annak, hogy megismertem a beckovi kolostor tisztelendő szerzeteseit. Igen kedves franciskánus szerzetesek voltak; és én szeretném mindazt elmondani amit átéltem náluk. Megérkeztem a Vág menti Beckovba, hogy az ottani lakosok között felkutassam a kunok maradékait. Nem fontos, hogy mindezt jobban megmagyarázzam, mert az egészből csak annyi igaz, hogy ezzel az ötlettel csempésztem be magam a kolostorba — röviden szólva, hogy a tiszteletre méltó apátot egyszerűen félrevezettem. Kopogtam a kolostor kapuján, és átnyújtottam a névjegyemet. A névjegy hátoldalán a következő állt: „Főtisztelendő uram, önhöz fordulok a kunok ügyében, akiknek nyomait fürkészem itt, a Vág mentén. „Alatta szerényen: „Éjszakai szállást kérek és engedélyt arra, hogy tanulmányozzam a kolostor levéltárát." A páter, 'aki a kaput kinyitotta, tüstént behívott az előcsarnokba, és eltávozott, hogy bejelentsen engem Eusebius apátnak. Kisvártatva megjelent maga Eusebius. Kezét nyújtotta, és zavartan előadta, hogy mit sem tud a kunokról. Vagyis éppen annyit tudott, mint én; ami azonban a kolostor levéltárát illeti, arra Vonatkozóan közölte velem, hogy rendelkezésemre áll, és hogy addig maradhatok a kolostorban, ameddig csak akarok. Aztán bevezetett a refektóriumba, ahol a tisztelendő szerzetesek sakkoztak. Az apát bemutatott a szerzeteseknek, aztán Liberatus páter a szobámba vezetett. Az ablakból pompás kilátás nyílt a Vágra. A páter kinyitotta az ablakot, és — kezével nagy kört írva le — a tájra mutatott: — Ez mind a miénk! — Termékeny sík vidékre pillantottam ki, végestelen-végig aranylott a gabona. A zöld rétek,- a kék erdők, körös-körül minden a beckovi ferencesek birtoka volt. Liberatus Isten áldásáról beszélt nekem, szeme a lelkesedéstől, orcája a zsírtól ragyogott. Meghívott szobájába- ablukában rózsa és bazalikom illatozott; kinyitotta a szekrényét, és előszede'.t belőle egy doboz olajos szardiniát, felnyitotta, megkínált vele, egy másik szekrényből meg egy üveg k^nyak^t vett ki. Ittunk, cigarettáztunk és beszélgettünk mindenféléről — az árvízről, amitől tartottak az emberek, de amit buzgó imák elhárítottak — Szent Evröl, a termésről, arról, hogy a mindenható Isten miképpen gyarapítja a gabonát — és arról is, hogy milyen szép a széria meg a lóhere. FELVEZETETT a kolostor tornyába, és — miközben egy mélyen alant álló épületcsoportra mutatott — elmondta, hogy ott a kolostor majorsági épületei vannak, körülbelül négyszáz darab lábasjószág istállózik bennük, köztük háromszáz disznó, és hogy ezen a majorságon kívül van még egy tyúkfarmjuk is. Valamivel odébb meg egy juhászat négyszáz juhhal, míg egy kicsit odébb, az erdő mellett, egy tanyájuk van, ahol fácáncsibéket tenyésztenek. A környékbeli erdőkben nyolc erdőőrt és két erdészt foglalkoztatnak. Van vad elegendő: őz, dámszarvas, nyúl, fogoly és vaddisznó. Liberatus páter mindezt igen élénken leíruán, összekulcsolta kezét, és így szólt: — „Isten kegyelme nagy." — Eközben már kerestek is minket, hogy az estebéd tálalva van. Tizenketten ültünk egy hosszú asztalt körül, és míg felálltunk, és kurta fohászt rebegtünk — hogy Isten kegyesen jó étvágyat adjon nekünk —, a szerzetesek máris tálaltak. Konyhájuknak adassék tisztelet! Isten, a mindenható, szerencsésen vezette a beckovi kolostor szerzetesszakácsának kezét, és végtelen jóságában tyúklevessel ajándékozott meg minket — benne finomra szeletelt tyúkzuza és csirkemellek —, valamint egy pohár madeirával és rögtön utána gesztenyével töltött fácánnal. Isten irgalmassága még nagyobbnak bizonyult, mikor fiatal 'libapecsenyét hoztak salátával. A szerzetesek szeme örömtói ragyogott, és mielőtt feltálalták a rántott pisztrángokat, rövid szünet állt be. Ekkor újólag hálát adtunk a Jóistennek. A pisztrángok pompásak voltak. Megértettük Isten jóságát, aki megteremtette ezeket a jó falatokat, azért, hogy jó soruk legyen a beckovi ferenceseknek. Isten azonban bort is alkotott. Es micsoda boruk volt a beckovi kolostor szerzeteseinek! OLYAN FENSÉGES és pompás bor, hogy nem lehetett eleget inni belőle, és újra meg újra meg kellett töltenünk poharainkat. Így teltek-múltak az órák barátságos beszélgetésben — cigarettáztunk, és az apát csinos történeteket mesélt. m Szó szót követett — majd Fortunatus páter beszélt, majd megint Liberatus páter, és malackodó anekdotákat kezdtek mesélni, bevezetésül ilyenképpen szólván: „Az ember el se hinné, milyen romlott a világ manapság. Mikor egy alkalommal a trenčini kanonokságba mentem ünnepi ebédre — a kocsis elbeszélte, micsoda disznóságot mesélt el neki egy bizonyos úr. Szavakkal vétkezett a pernahajder — igazán nem túlzok, mert a történet a következő." Es máris gördültek a szavak —< egyikét-másikát taglejtéssel festették alá, és újra hozták a legfinomabb konyakot. De már hajnalodott is Trenéin felett. Az ördög vigye el! Semmi kedvem sem volt lefeküdni. Mikor a tisztelendő urak bevonultak szobáikba, kilopoztám a kolostorból, és kisétáltam a földekre. Serény élet sürgött a mezőkön. A reggeli derengésben az emberek a füvet kaszálták a kolostor jószágainak. Az erdő szélén egy öreg emberke éppen kaszáját kalapálta: „Adjon Isten jó egészséget!" — Hogy megv a dolga? — kérdeztem az emberkét. — Igazán nem akarok vétkezni, de hát hogy is lehetne nekem jó sorom — válaszolta az öreg. — Hogy legyen jó sorom — ismételte fájdalmasan —, mikor egész nap dolgozom a kolostor kegyes tisztelendő urainak, és ők tizenkét krajcár napszámbért fizetnek nekem, ellátást nem is adnak — mert takarékoskodniuk kell a pápa részére. KERESZTET vetett, és tovább kalapálta a kaszát a reggeli csednességben — a köd felszállt a Vág fölött, és a beckovi kolostorban horkolt tizenkét ferences barát. Fordította: TÓTH TIBOR W.V.V.V.V.V.V.V.VAV.V.Vŕ A kínai grafika egyik kiváló alkotása és adekvát, de sok helyütt még jellegtelen, egynemű és — ami a legbosszantóbb — gyerekesen vagy szentimentálisan fellengzős. Az olyan tehetségnek, mint Dávid, szigorúbban kell ügyelnie arra, hogy (az alábbihoz hasonló hitelrontó) nyelvi naivságokat elkerülje. FERI:... Szép volt a séta a holdvilágban fürdő patak partján, e titokzatosan suttogó erdőszélen, az ezüstfényben fürdő mezőkön ... (Lidércfény, 1. kép, 5. oldal). Ez a dialógus-rész úgy hat, mintha egy önképzőköri dolgozatból írták volna ki. Felnőtt szereplők még a nászutazásuk után sem beszélnek így. Az a hangnem viszont, amelyet Dódi szülei használnak néhány helyen, már Ibsen hőseinél is elavult lett volna. H

a már e drámai nyelvről van szó, akkor ebben a vonatkozásban nézzük meg először a „Húsz év után" rokonszenves szerzőjét, Lovicsek Bélát. Az ő napjainkban játszódó falusi drámájának van néhány olyan helye is, amely nyelvi szempontból a mi drámaírásunkban párját ritkítja. Lovicsek magával a nyelvvel tud jellemezni, egyéníteni és helyi atmoszférát teremteni. A nyelv által való közvetlen jellemformálás sikerült példájául szolgál Tóth bácsi színes és ízes figurája, s részben Karikás Márton tölgyfából faragott alakja is. Az öreg Karikás fatalista paraszti nyakasságát hosszú jelenetekkel se lehetne olyan találóan kifejezni, mint ahogy ő maga érzékelteti azt egy rövid kifakadásában: „Mit tudom én, ki volt a hibás? Akkor úgy volt, úgy kellett csinálni. Más is úgy csinálta, mindenki." (III. felvonás, 52. oldal.) A paraszti atmoszféra nyelvi eszközökkel való megteremtését is számos példával tudnánk illusztrálni. íme, néhány e példákból: KARIKÁS: De megálltál abban az ajtóban! ...Már csak nem szaladsz el, hallod? Előbb megiszunk egy-két pohárkával... Most ráérünk, hisz vasárnap van. (I. felv., 3. oldal). KARIKÁS: Én is másképp gondoltam az öregségem. Békességről meg unokákról álmodoztam, de semmi se lett belőle!... A menyem is magtalan maradt; megvert vele az isten ... Engem vert meg, mert én akartam a fiamnak. KARCSI: Ha az ember tudná, hogy elesik, leülne! KARIKÁS: Ott a baj, Karcsi fiam, hogy nem tudjuk. (I. felv., 5. oldal). Sajnos, az erős éS jellegzetes helyek mellett Lovicseknél Is sűrűn találkozunk nyelvi gyarlóságokkal. Azt mutatja ez, hogy a „Húsz év után" szerzője nyelvi adottságait nem mérte még fel tudatosan, s nem tud még sem szuverénül bánni sem — ha kéli - megküzdeni velük. Ez viszont nagy baj, mert a nyelvi könnyítések nála aztán nemcsak jellemzésbeli fogyatékosságokat, hanem műfaji következetlenséget is okoznak. Példaként erre Julkát és Lacit (anyát és fiát) említhetjük, akiknek az író néhol stílusgyakorlatokra emlékeztető dikciőt ad a szájukba: LACI: (Zsuzsához): Szeretem lelked tisztaságát, mely nyílt, mint a derUIt égbolt, és fogékony, mint a vadrózsatő. (II. felv., 44. oldal). JULKA: (Laci után nézve) Hej, hej... Amikor a szív húrjain szerelmes nótát muzsikál az élet, akkor repülünk, szállunk... De ha egy durva kéz eltépi a húrokat, szárnyaszegetten a mélybe zuhanunk. (II. felv., 46. oldal). Magyar falusi emberek csak a népszínművekben beszéltek ilyen virágosán. Az ilyen beszéltetéssel, fellengzős nyelvezettel Lovicsek többhelyütt népszínmű-alakká degradálja a szereplőket és ezáltal megfosztja a középfajú dráma műfaji egységét. Laci és Julka fenti megnyilvánulásai után nem lepődnénk meg azon sem, ha ezek a szereplők népszínmüiesen nótára gyújtanának. Hogy milyen érzékeny és kirívó fogyatékosság az, amire itt most rátapintottunk, azt a legjobban a téma tudja megvilágítani előttünk. Vázoljuk fel tehát röviden a „Húsz év után" témáját: A 10-holdas szegényparasztból magát 30 holdas gazdává felküzdő Karikás Márton egyetlen fiát (Istvánt) gazdag házasságra kényszerítette. A fiú engedelmeskedett apjának, bár szerelme, marokszedő lányuk (Julka) gyereket várt tőle. — Ez az anyja által áldozatosan felnevelt gyerek (Laci) a drámai cselekmény játszódásának idején már 20 éves és tanárnak tanul. Természetesen apja kilétéről nem tud, de az anyját cserbenhagyó „gonosz férfit" nem is akarja megismerni. Mikor azonban a megözvegyült Karikás István kérőként jelentkezik régi szerelménél, akkor a múlt titkait és körülményeit már megismert fiú szívvel-lélekkel azon van, hogy szerencsétlen sorsú szülei és az étek óta ádáz haragban lévő apja-nagyapja is összebéküljenek. Az öreg Karikás hozzájárul aztán ahhoz is, hogy a fia a szövetkezetbe lépjen. N

em tagadjuk el azt, hogy ez a téma valamikor Szigligetiék és Szigeti Józsefék korában pompásan megfelelt volna egy népszínmű céljaira is. Lovicsek azonban nem népszínmüvet (vagy a népszínmű mai megfelelőjét, népi operettet) írt belőle, hanem középfajú drámát, ha úgy tetszik: népi drámát. És ennek a népi drámának időszerű tartalmi töltéséből és érzelmi atmoszférájából anakronisztikusan és giccsesen ütköznek ki a fent kifogásolt népszínmű-hangok. A „Húsz év után" drámai nyelvének elemzésével és a téma ismertetésével rávilágítottunk már Lovicsek jellemábrázolási erényeire és fogyatékosságaira is. Láttuk, hogy alakjait nem tudja mindig a dráma céljának és a műfaj követelményeinek megfelelően megformálni. A jól kiszabott, hitelesen eltalált alakok mellett olyan szereplőket is mozgat, akiknek drámai jelleme egyenetlen és drámai „viselkedése" következetlen. Nem arról van itt szó, amit a „Lidércfény"-ben részben hiányoltunk: az alakok jellegtelen megválasztásáról. A „Húsz év után" alakjai osztályhelyzetükkel és egyéni sorsukkal jól beleillenek abba az életes témába, amelyet Lovicsek a drámájához kiválasztott. Miben van tehát a hiba? Abban, hogy a jó témaérzékkel rendelkező és a drámát a témából kisejteni és az alakokat érezni is tudó író a dráma építgetése közben nem volt képes arra, hogy a témát minden részében valós élettel töltse fel, az alakokat csak a jellemükből és a sorsukból adódó tulajdonságokkal ruházza fel és a drámát jelenüknek megfelelően és a műfaj szabályainak szellemében játszassa el velük. A most mondottakat - az előbb kimutatott jellemzésbeli egyenetlenségeken és műfaji következetlenségeken kívül —i illusztráljuk még egy olyan cselekménymozdulattal, amely a „Húsz év után" életteljes témájában teljesen valószerűtlenül hat, s az író e drámai cselekmény bonyolításában mégis fontos funkciót utalt ki számára. Miről van szó? Arról, hogy az öreg Karikás, a felesége, Julka apja és a falu húsz év eltelte után sem tudják, hogy Julka fiának, Lacinak Karikás István az apja. Hát — a téma adott körülményei között és egyáltalán — el lehet képzelni azt, hogy Julka még a saját édesapja előtt is el tudta volnál titkolni olyan hosszú ideig a gyermek apjának kilétét?! Akkor, amikor a Karikáséknál vele együtt arató apja jól láthatta leánya és a fiatal gazda között szövődő kapcsolatot is. Vagy higgyük el azt, hogy a becsületes és önérzetes István a házasságra való kényszerítésekor ne védekezett volna Julka teherbeesésével?! Vagy hogy legalább az őt annyira szerető anyja előtt ne tárta volna fel esetüket?! Ha a darabot végigolvassuk, azt látjuk, hogy erre a valószerűtlen cselekmény-mozzanatra, a való élet tényeinek ilyen mesterséges „átigazítására" az írónak szemmelláthatólag azért volt szüksége, hogy a drámai hatást, feszültséget fokozza s a kibontakozást meglepőbbé, hatásosabbá tegye. Mindezt persze valós élettények beiktatásával kellett volna elérnie! A

Lovicsek-dráma elemzését lezárva tegyük fel még a következő kérdést: azok a szerkezeti és jellemábrázolási hjbák, amelyekre a „Húsz év után"-ban rámutattunk, olyanok, olyan szervi jellegűek-e, hogy okos dramaturgiai benyúlásokkal sem lehetett volna őket kiküszöbölni? Eddigi elemzésünkből kitűnik, hogy nem. Ezért hát az a véleményünk, hogy az itteni magyar drámaírás, s főleg az utánpótlás fejlődését a Magyar Területi Színház dramaturgiájának a jövőben sokkal hatékonyabban és bátrabban kell segítenie, mint azt eddig tette. TURCZEL LAJOS ítjj SZÖ 7 * 1961. március 11.