Új Szó, 1961. március (14. évfolyam, 60-90.szám)

1961-03-11 / 70. szám, szombat

KVAI J r Moszkva jármüvek sokaságát és a lakosság számát tekintve rövid ö' év alatt beérte, sőt megelőzte Európa többi nagyvárosát. A Gorkij-sugárúton és a Triumfalnaja-kőrúton 3—4 sorban szorosan egymás mellett haladó gépkocsik látványa lenyűgöző Mit szólnak azonban e látványhoz a főváros közlekedési szolgálatának dolgozói? Az ORUD (Forgalomszervező és irányító alakulat) tisztjei tervező mérnökökkel egyetemben napokat és éjjeleket töitenek Moszkva térképe felett. Munkájuk eredményeként a közeljövőben megszületik a Moszkvát körülfogó, gyors iramú közlekedésnek szolgáló autóút. A város belső részéhen pedig egymás után \étesülnek azok az utcakereszteződéseket kiküszöbölő felül- és aluljárók, amelyek lényegesen leegyszerűsítik a talaj feletti közlekedés problémáját. Természetesen a járókelőkről Is gondoskodni kellett. Az ORUD egyik legnagyobb gondja a Moszkva-szálló előtti útkereszteződés volt. A gyalogosok rendkívül zavarták az Igen frekventált Gorkij-sugárúton a gépkocsi közlekedést, A mindkét irányban 3—4-es oszlopokban haladó gépkocsikból „torlaszok" alakultak addig, ameddig a gyalogosok át tudtak haladni a széles sugárút kereszteződésén. Az tlletékesek ennélfogva letessékelték a gyalogosokat a föld alá. És ez Is Moszkva egyik érdekessége. Az úttestek alatt kényelmes, kitűnően szellőztetett gyalogjáró alagutak létesültek. A siető dolgozó a Moszkva szálló alatt nemcsak, hogy kényelmesen átsétálhat az út másik oldalára, hanem végigmehet az úttest alatt egészen a Szverdlov téri Metró állomásig, illetve még tovább, egészen a Forradalom téri állomásig. Az alagutakban nincsen utcai forgalom, jelzőlámpák és időveszteségek. Az alagutakban újságárusok és könyvárusok pultjainál tolonganak csupán a különösképpen mindig siető moszkvaiak. Ä főváros arculata minden vonatkozásban meglepetés azok számára, akik hoszabb idő leforgása után kerülnek el Moszkvába. A csörömpölő, lassú villamost kiszorították a város belső, legforgalmasabb területéről. Troleybuszok szakadatlan sora szállítja az utasokat és az olcsó fnoszkvai taxik tömege lábatlankodik az utcák forgatagában. A Metró állomásainak száma időközben 56-ra emelkedett és vonalainak össztávolsága meghaladja a 80 kilométert. Manapság el sem lehet képzelni a főváros forgalmát a gyors és sűrűn közlekedő földalatti vasút nélkül. Csak egy csekély összehasonlítás: A Moszkva szállótól személygépkocsival 28 percig tartott utunk az összszövetségi kiállítás hatalmas térségéig. Ugyanezt az utat, kétszeri átszállással 14 perc alatt utaztuk be a földalatti gyorsvasúton. Troleybuszon vagy autóbuszon ugyanez az út időnkből legalább 50 percet rabolt volna el. Igaz, a moszkvai troleybuszról külön kell megemlékezni. A főváros forgalmát lebonyolító nyilvános közlekedési eszközök nagyrésze kalauz nélkül közlekedik. Az erről szóló feliratok „Vagon rabotaet bez konduktora", (A kocsi kalauz nélkül működik), vagy „Trolejbus rabotaet bez konduktora" (A trolejbusz kalauz nélkül működik) egy erkölcsileg igen magas színvonalon álló társadalomról tanúskodnak. A kocsivezető egyedül irányítja az egész forgalmat. Fülkéjéből hangszóróval jelenti utasainak a következő állomások nevét. Kosiját minden jelzés nélkül indítja meg akkor, amikor tükréből látja, hogy több utas nem száll már fel. A beszálló utas 4 kopejkát süllyeszt a kalauz tisztségét betöltő automatába, és a végtelen hosszúságú tekercsről leszakít egy menetjegyet. Az automatikus kalauz felső része átlátszó műanyag és így mindenki ellenőrizheti útitársát, hogy valóban a megfelelő összeget dobta-e bele. Időközként — rendszerint a kocsi megállásakor — az automata sülylyesztője megmozdul és az addig felhalmozódott pénzösszeget magába fogadja. Ez a kalauz nélküli jármű ma már nem újdonság. A főváros példáját követték a többi városok is és az új rendszer éppen úgy bevált, mint Moszkvában. Tévedne az, aki azt hinné, hogy a kalauz nélküli járművekre ráfizet a közlekedési vállalat. A szovjet dolgozó nincs rászorulva 4 kopejkás jegycsalásra. Mit tesz azonban az az utas, akinek nincs meg aprópénzben a viteldíja? Az automatikus kalauz ez idő szerint még nem tanult meg visszaadni nagyobb összegekből. Pillanatnyilag még csak elfogadja és jegyet szolgáltat. Felszáll tehát az utas és aprópénze nem lévén, hangosan felszólítja az utána következőket, hogy vele együtt vásárolják meg menetjegyüket. Átveszi útitársaitól a 4—4 kopejkát, az automatába süllyeszti 10 kopejka bankjegyét, valamint 2 kopejkát, leszakít három jegyet és elosztja útitársai között. A szovjet földön ma már hiába keresünk kocsmát, vagy italmérést, például olyanokat mint nálunk, ahol minden alkoholellenes harc ellenére nagy betűkkel hirdetjük a sört, bort és égetett italokat. A szovjet emberek valamivel rövidebbre fogták a témát és nagyhangú, sőt drága propagáció helyett likvidálták a kocsmákat. Eltűntek Moszkva talponállói, söntései és apró vendéglői, aki pedig fogyasztani akar, fáradjon be a tágas, szépen berendezett ízléses éttermekbe. A ruhatár kötelező, feltűnő viselkedést nem nagyon tűrnek meg és az ittas embert nem szolgálják ki. Röviden: ittas ember nem vendég. Ezzel szemben megóvják a vendéget a felesleges és drága alkoholellenes felhívásoktól, jelszavaktól és tilalmaktól, mert itt az alkohol fogyasztási tilalmait nem hirdetik, de betartják. A legutolsó évek során kávéházak is nyíltak Moszkvában. Mennyiben különböznek az éttermektől? Talán csak annyiban, hogy egész nap nyitva tartanak, de különben semmiben sem. A nálunk ismert kávéház fogalma a Szovjetunióban ismeretlen és rajtunk kívül nem is hiányzott senkinek. Amiből pedig ezekben a kávéházakban a legkevesebb fogy, az éppen a kávé. Hiányzik egyébként ezekből a kávéházakból az örökösen ott üldögélő kávézgató és tereferélő kávéházi-, illetve espresso-vendég típusa. A nagy éttermek és kávéházak tulajdonképpen csak este telnek meg és akkor aktuális a tánc is. Este fél nyolctól fél tizenkettőig szól a zene és Moszkva hódol a modern táncnak. Féltizenkettőkor azonban megszűnik az italok felszolgálása, a zenészek távoznak és éjfélkor a főváros nyugovóra tér. Nem holmi puritánság szülte ezt a szabályt. Az éjfélkor hazatérő vendég eleget fogyasztott és eleget is szórakozhatott négy órán át. Másnap végezze munkáját kipihenve és kialudva. Igy aztán Moszkva nem is ismeri a világ többi fő- és nagyvárosának zajos éjszakai életét. És hogyan lehet Moszkvában telefonálni? — kérdezi a kíváncsi idegen, aki a telefonfülkében hiába keresi a kötelező és nálunk megszokott telefonkönyvet. Hát a moszkvai telefonkönyv mérete megszégyeníti bármely tudományos lexikon legvastagabb kötetét is. Nem beszélve arról, hogy minduntalan újabb állomások százait, sőt ezreit kapcsolják be. Becsületére szolgáljon a szovjet távbeszélő hálózat fővárosi igazgatóságának, hogy a moszkvai telefonáló nem ismeri a téves kapcsolások vagy a szabad vonal hiányának kínjait. A beszélni kívánó dolgozó felhívja a tudakozót, amely azonnal jelentkezik, és mesébe illó gyorsasággal adja meg a kívánt távbeszélő állomás számát. Aki pedig mindenáron meg akar birkózni a főváros óriási telefonkönyvével, meglátogatja a tudakozó irodák (Szpravocsnoe büro) egyikét, ahol 2 kopejka ellenében szívesen felvilágosítják bármely ügyes-bajos dolgáról, címeket keresnek, útbaigazítást adnak és felvilágosítással szolgálnak. LOGVINOV OLEG Alexandru Cristea: Gyarmatosítók távozzatok Afrikából! (Linoléummetszet.) A szovjet írók előkészületei az SZKP XXIL kongresszusára A Szovjetunió írószövetségének Állandó Titkársága februári fnoszkvai ülésén megtárgyalta az írók előkészületeit a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongreszszusára. Az írók elhatározták, hogy a közeljövőben összehívják a szövetség vezetőségének rendkívüli teljes ülését, amely megítélné a szovjet irodalom helyzetét. Az egyes köztársaságok íróinak képviselői beszámoltak arról, mit készítenek elő szövetségeik. Az Orosz SZSZSZK írói más művészeti dolgozókkal sgyütt kultúrbrigádokban vesznek részt a kolhozokban, szovhozokban, az üzemekben és az építkezéseken. P. Brovkin a bielorusz írók nevében javasolta, adjanak ki könyvet a Szovjetunióban lefolyt legjelentősebb eseményekről, valamint az új, szocialista ember életéről és munkájáról. Ezt a gondolatot N. Tyihonov is támogatta. Az írók alkotó erőinek helyes felhasználásáról A. Szalinszkij beszélt. Hansúlyozta, hogy az alkotó konszolidáció az utóbbi időben kívánatos és megfelel a párt elveinek, nem zárja ki azonban a komoly alkotóproblémákat és vitákat. (ČTK) Drámai utánpótlásunk E

gy drámaíró öt drámájáról igyekeztem képet adni az előző sorokban. Ez az öt dráma egyúttal a szlovákiai magyar irodalom eddigi drámai termése is." Ä fenti idézetet abból a tanulmányból vettem, amelyet Egri Viktor, a drámaíró címmel 1957-ben írtam. 1957-ben tényleg az volt a helyzet, hogy — hadd idézzek megint — „a drámaírásunk egyetlenegy írónak, Egri Viktornak a kényszermonopóliuma" volt. Az azóta eltelt négy év folyamán azonban jelentős változás állott be: egyrészt Egri írt újabb drámákat, másrészt — ami fontosabb — megszületett drámaírói utánpótlásunk is. Egri két utolsó drámája (Örök láng, Virágzik a hárs) az író drámai oeuvre-jében nem jelent emelkedést. Műfaji és tematikai szempontból mindkét mű egy-egy korábbi Egridrámához kapcsolódik: az „Örök láng,, az „Ének a romok feietť'-hez, a „Virágzik a hárs" a „Közös út"-hoz. Az „Örök láng" — tartalmi zsúfoltságával és eszmei túlexponáltságával — párdarabjához képest észrevehető visszaesést mutat. Az Egri mellé felsorakozott új drámaírók, drámaírói reménységek (Dávid Teréz, Kónya József, Lovlcsek Béla) közül Kónya Józseffel szemben a kritika komoly dramaturgiai kifogásokkal élt. Ki kell jelentenünk, hogy nem igaztalanul. Kónyában van egy igen számottevő víg játékírói adottság: a humorbőség. Ehhez azonban nem társult még megfelelő műfaji és cselekményérzék és jellemezni tudás. A „Kincskeresők" című darabja műfajilag meghatározhatatlan keverék: burleszknek tudnánk elfogadni, de az eszmei alapállása középfajú vígjátékra mutat, a cselekményét viszont kabaréötletek gördítik előre. Az, hogy a „Kincskeresők"-et nem tudjuk még drámaírásunk gyarapodásaként elkönyvelni, nem jelenti azt, hogy Kónyát kiiktatnánk drámairodalmunk jövőjéből. Érzésünk szerint: ötletgazdagságát és humorbőségét a legjobban egy nálunk elhanyagolt, de kultúrpolitikai szempontból igen jelentős zsánerben: az egyfelvonásos vígjátékban tudná gyümölcsöztetni. Az utánpótlás két másik tagjának, Dávid Teréznek és Lovicsek Bélának már olyan kísérletei is vannak, amelyek elérik eddigi drámaírásunk (Egri-drámák) átlagszínvonalát és kiérdemlik az irodalmi értékeinket számontartó kritika figyelmét is. Dávid Teréz nevét, a „Lidércfény" című darabja tette ismertté, amely először a bratislavai Hviezdoslav Színházban szlovák nyelven került bemutatásra (Vábivé svetlá). Másik jelentős drámája a MATESZ által bemutatott „Dódi". A két darabot azóta sűrűn játszották műkedvelő színi csoportjaink is. Dávid a „Dódi"-val és a „Lidércfény"-nyel bebizonyította azt, hogy tud drámai helyzeteket és atmoszférát teremteni, a drámai cselekmény bonyolításának és a konfliktusok kiélezésének technikáját érti. A jellemzés, illetve tipizálás terén és a drámai nyelvoktatásban azonban még kiütköző fogyatékosságai is vannak. Nézzük meg, miként mutatkoznak meg és hogyan hatnak ezek a fogyatékosságok a két drámában. A „Dódi"-ban a családi életben, illetve a családi nevelésben még ma is sűrűn megmutatkozó kispolgári képmutatás romboló hatásának vagyunk tanúi. A dráma hősnőjét, a tizenhárom éves törékeny Dódit majdnem halálba kergetik a szülök „felnőttek" szégyentelen hazudozásai és tőle, a gyermektől kikényszerített hazugság árán is „igazmondást" követelő álszent és szemérmetlen pózai. A dráma igazi konfliktusa a kislány naiv és tiszta lelkében játszódik le annak a kétségbeesett vergődésnek a formájában, amellyel egyrészt kiutat keres a maga számára, másrészt vissza akarja rántani a zülléstől könnyelmű életfelfogású anyját. A z írónő Dódi lelki konfliktusa köré életszerű történetet, érdekes és izgalmas helyzeteket és „külső" konfliktusokat kerekít, de valahogy mindezt a konkrét társadalmi helyzettől elvonatkoztatottan, az „általános emberinek" a síkján cselekszi. Nem azt kifogásoljuk elsősorban, hogy a dráma konfliktusainak osztálygyökerei a környezeten és a szereplőkön keresztül nincsenek megmutatva (sajnos, az írónő által kipécézett társadalmi fogyatékosságok a múlt társadalmi rendszer káros örökségeként itt maradva még igen széles körben hatnak). Jogosan hiányolhatjuk azonban azt, hogy ezzel a konfliktust, konfliktusokat kiaalakító társadalmi fogyatékossággal szemben sem osztály-, sem egyéni méretben nincs megfelelő ellenkép odaállítva. Dódi vergődésében többek közt így fakad ki: „Az iskolában miért nem tanítanak bennünket hazudni? Miért nem képeznek ki arra, ami nélkül nem létezhetünk?" Az írónőt ez a sokatmondó, de a társadalmi hátteret önmagában még nem lokalizáló kifakadás is figyelmeztethette volna arra, hogy a családi életben és nevelésben megmaradt csökevényekkel legalább a szocialista iskolát állítsa szembe, A „Dódi" alakjai közül a két gyermekszereplő (a naiv Dódi s a „romlott" Maritta) — és a bigott nagymama jól meg vannak formálva. A szülők jellemzése hiányos mert elsősorban rajtuk keresztül kellett volna éreztetni a konkrét társadalmi helyzetet és környezetet. Fölöslegesnek és a dráma realista konstrukciójából kiütközőnek érezzük a három „álomszereplőt" és az egyébként frappánsan kidolgozott, de lélektanilag (az álmodó Dódi lelki adottságaihoz mérve) nem hiteles álomjelenetet Az „álomszereplők" helyett inkább a társadalmi ellenképet megteremtő szereplőket vagy szereplőt állíthatott volna be az írónő, annál is inkább, mert a drámában a címszereplő Dódin kivül több pozitív, pozitívnak tekinthető alak nincsen. Dávid másik drámájában, a „Lidércfény"-ben a konkrét társadalmi helyzetet és környezetet jóval erőteljesebben érezzük, mint a „Dódi"-ban. Persze a drámai történés társadalmi konkretizáltsága itt szükségszerűen is adódik azáltal, hogy az ellentétek különböző osztályok képviselői között bontakoznak ki. A „Lidércfény" izgalmakban bővelkedő cselekménye napjainkban pereg le egy a szocializmushoz úgy-ahogy akklimatizálódott volt földbirtokosi családban. E család „békéjét", egyensúlyát idegen elem zavarja meg: a zülött Ferihez férjhez jött Tilda, foglalkozásra nézve ápolónő, származásilag pedig a régi földbirtokról való cselédivadék. Tilda bevonulása a család egyes tagjaiban különféle reakciókat vált ki. A család „oszlopa", az osztálygőgjét töretlenül őrző Flóra asszony nyílt ellenségeskedéssel, s a helyzetét tűrhetetlenné tenni akaró gonosz rosszindulattal fogadja. Flóra férje, az új helyzettel őszintén megbékélt és a szocialista mezőgazdaság építésébe bekapcsolódott Tamás beleszeret. Tilda négy évig hősiesen tűri a család mérgezett levegőjét és az egymás után rásújtó csapásokat (torzszülött mostohalány, koraszülés. Tamástól született kislányának megvakulása). Tamás öngyilkossága után aztán rádöbben, hogy „tűz a vízzel, ég a földdel nem keveredhet", és otthagyja férjét s a végső felbomlás útjára jutott családot. A

mint látjuk, a „Lidércfény" cselekményvázlata drámailag jól átgondolt és életszerű. Hogy mégsem lett belőle társadalmilag teljes és hiteles képet nyújtó dráma, ez megint csak az alakok megválasztásának és jellemzésben fogyatékosságainak a rovására írható. A szereplőkből. Flóra kivételével, hiányzik a dráma céljához szükséges erőteljesebb osztálytipizáltság. Magának a főszereplő Tildának az osztálytudatossága homályban marad és a Ferihez való kapcsolata (szerelemmel vegyes szánalom és segíteni akarás) hiányosan indokolt. Tamás engedékenysége és Feri úri léhasága sincs társadalmilag kielégítő módon árnyalva. Ezek a jellemzésbeli hézagosságok okozzák aztán a „Lidércfényében azt, amit a kritika jogosan kifogásolt. Hogy az írónő a dráma célját: a két antagonisztikus osztály keveredésének magától értetődő kudarcát nem az egyes osztályoknak és osztálybelieknek egymást kizáró tulajdonságaiból, ellenkező előjelű életerejéből vezeti le, hanem különböző drámaiatlan eszközök: külső konfliktusok, véletlenek, biológiai és öröklési tényezők közreműködtetésével. A „Lidérefény"-ből is hiányzik tehát a megfelelő társadalmi ellenkép, az új társadalom immanens erejének a Flóra gőgjével való győzelmes szembeállítása. Sem Tilda, sem határozott fellépésű barátnője s természetesen Tamás sem tudják ezt az ellenképet kialakítani s a társadalmi fölényt jellemerejükkel biztosítani. Nem ejtettünk még szót Dávid Teréz drámai nyelvéről. Nos, ez a drámai nyelv kialakulóban van. Itt-ott már erős ÜJ SZÖ 6 * 1961. március 11.