Új Szó, 1961. március (14. évfolyam, 60-90.szám)

1961-03-18 / 77. szám, szombat

Sedlák bácsiól hallottam a két csomag históriáját. Humennén a miianyagfonál-gyárban üzemláto­gatás előtt mondta el a történe­tet. IDE A MI KÖRNYÉKÜNKRE még ma is gyakran érkezik levél a messzi Amerikából, hiszen rengeteg hazánk­fia maradt kint a tengerentúlon. Mert akármilyen mostohán is bánt az óha­za a kintmaradottakkal, kevesen fe­lejtik el azt a kis zsupfedeles házat, melyben születtek. Alapjában véve ezeket mondta Sed­lák bácsi, mikor azokra emlékezett, akik elmentek. Egy kicsit csodálkoz­tam is rajta, mi köze a kivándorol­taknak a mai élet ábrázolásához, de azért csak végighallgattam az idős ember beszédét. így folytatta: „Negyvenhétben csomagot kaptam a bátyámtól. Még gyerek volt, mikor az első háború előtt kiment. Azóta nem is láttuk egymást. Nagyon jól esett a csomag, hiszen akkor még csak alig-alig tudtuk tető alá hozni a háborúban felégetett házainkat. Az élelmiszerek meg a ruhadarabok közül egy érdekes vékony sál is elő­került. A lányom csak forgatta-for­gatta a kezében, anyjával együtt azon tűnődtek, ugyan miből is sző­hették ezt a finom dolgot. — Ogy néz ki, mintha selyem vol­na — mondta a feleségem. — A fogása nem azt mutatja — vetette ellen a lányom. Nem tudták eldönteni, hogy milyen anyag az, de a lányom azért vasár­naponként valamennyi lány között a leggangosabban ment végig a falun. Mert olyan sálja akkor még senkinek sem volt a környéken. — Nylonból készült a sál — vilá­gosított fel bennünket legközelebbi levelében a bátyám. Műanyag. Mi ezzel a felvilágosítással persze sem­mivel sem lettünk okosabbak, mint régebben voltunk. De már tudtuk a nevét. Nylon. A lányom pedig to­vábbra is büszkélkedett a sállal a többiek között. ESTÉNKÉNT el-elbeszélgettünk bá­tyám leveléről. Mert másnak meg sem mertük mondani, mit írt. Hiszen mi magunk sem igen hittük el. Azt írta, ezt az anyagot csak Amerikában gyártják, máshol nem is fogják ezt készíteni. Mert azt csak az ottani gépekkel tudják előállítani. Bátyám azt állította a levélben, hogy ezt a finom holmit szénből készítik. Ezért is nem mertem én szólni a falum­belieknek. Attól féltem, kinevetnek. Csak néha-néha latolgattuk, nem hib­bant-e meg a bátyám, hogy ilyen zagyvaságokat Ir. Aztán meg csodál­koztunk is. Lám-lám, mégis, Ameri­ka — az azért csak Amerika. Ott minden lehetséges. Ott talán még a szén is selyemmé változik, ha igaz, amit a bátyám ír. Még abban az évben kaptunk egy másik levelet; bátyám arról értesí­tett, hogy haza készül látogatóba. Talán már jövőre, de legkésőbb 1950­ben hazajön néhány hónapra. Aztán elmaradtak a levelek, mind ritkábban írtunk egymásnak. Mert később azt írta bátyám, hogy már majdnem összehozták az egész ösz­szeget az útiköltségre, de közben megbetegedett a felesége, a pénz elfogyott a kórházra. Elég az hozzá, A Morvaország déli részén fekvő kyjovi járási korházban 1850-óta működik a szájsebészeti osztály, melynek eredményei elérik a klinikai Intézetek színvonalát. Az osztály dolgozóinak kollektívája dr. Ottó Šáda főorvos vezetésével a különböző szájsebészeti operációk mellett tudomá­nyos kísérleti feladatokkal ls foglalkoz­nak, amelyek a betégségek megelőzését célozzák, képünkön az egyik közlekedés' balesetnél megsérült személy operálása. František Nesvadba felvétel (ČTK.) a remény is elfogyott, hogy valami­kor viszontlátjuk egymást. Nálunk meg egyre gyorsabb lett 1 az élet irama. Én egy darabig itt a \ szomszédban, Hencovcón dolgoztam, | abban a nagy űj gyárban, a gyere-; kek is szétszéledtek, hát inkább! azoknak írtam, ha ceruzát fogtam a; kezembe. Mert valamennyien iskolá­ba mentek. A KISEBBIK LÄNYOM már az egye­temen volt Prágában, az első évben — éppen karácsonyra jött haza, hát megkérdeztem tőle, mi mindent ta­nulnak. — Műanyagokra akarom magam specializálni, — felelte a lányom. Mert nagy jövője van azoknak. A nylon, szilon, meg a többi... — Hogyan mondtad, lányom, ismé­teld el még egyszer. — Nylon meg szilon. Eltűnődtem. De először ha fejem v*zik, akkor sem tudtam volna meg­mondani, hol hallottam már én ezt a szót: nylon. Aztán a feleségem segített kl. — Nem az amerikai sógor Irta, hogy nylonból van az a sál? Megkerestem a levelet, hát csak­ugyan, a bátyám is nylont irt. Aztán a lányomhoz fordultam: — Kislányom, az a nylon is olyan, mint az amerikaiaké? — És meg­mutattam neki az amerikai sál ma­radványait. — Éppen olyan alapon készítjük mi is, mint azok. Csak egy kicsit jobban, korszerűbben, mert ezt 14 évvel ezelőtt gyártották. Azóta már sokat fejlődött a technika. — És miből készítik nálunk a nylont? — Barnaszén a nyersanyaga. — Amerikából is vannak ott ta­nárok ? — Amerikából? Mit keresnének ott az amerikai tanárok? Csehek meg szlovákok tanítanak bennünket és egy szovjet tudós is előad az idén. — Mert nézd kislányom a Károly bácsi levelét. Nekem negyvenhétben azt írta, hogy szénből ilyen nylont csak Amerikában tudnak gyártani. De aztán meg is bántam, hogy ilyen beszédbe kezdtem vele, mert kinevetett a cudar. — Hányszor mondtam már édes­apám, hogy érdemes újságot olvas­ni. Hiszen nemrég olvastam én is, hogy itt nálunk is akarnak ilyen gyá­rat építeni. Nylonfonál gyárat Hu­mennén. Ez valamikor 1953 körül történt. TAVALY aztán egy alkalommal összejött a család. A gyerekek kita­nultak, valamennyi itt dolgozik a környéken. Elbeszélgettünk a tenge­rentúliakról is, eszembe jutott, hogy már rég nem írtam a bátyámnak. Megírtam, hol vannak a gyerekek, mit dolgoznak. Nemsokára a válasz is megérkezett. Többek között ezt irta a levelében. — Kedves testvér, már téged is behúztak a kommunista propagan­dába? Velem, a testvéreddel szemben bizony őszinte lehetnél! Azt még neked sem hiszem el, hogy Humen­nén nylon-gyárat építettek. De azt meg még kevésbé, hogy a te lányod ott a gyártásvezető. Megmutattam a levelet a lányom­nak is, aki mérnök a gyárban. Meg­kérdeztem tőle, most már mit csinál­jak, mit írjak a bátyámnak, hogyan győzzem meg őt, hogy itt nálunk mennyire megváltozott a helyzet. Kislányom — mert én még mindig csak így hívom őt, pedig már unokát is adott — egy szót sem szólt, ha­nem felült a vonatra és meg sem állt a Tatrasvit gyárig, és valami négy vagy öt gyönyörű szövésű nylonken­dővel tért vissza. — Csomagolja be édesapám, aztán írjon mellé egy levelet. Magának ta­lán elhiszi a nagybácsi, ha a kendők mellé még a becsületszavát is oda­írja egy papírra, hogy itt nálunk gyártották a nylon fonalat, amelyből ezek a kendők készültek. ELKÜLDTEM a» csomagot. Nemso­kára — alig egy-két hónapra rá — megérkezett a levél — a válasz. — Kedves testvér, becsületszava­dat adtad, hogy igaz, amit először írtál, meg a kendőket is elküldted, de azért ne haragudj, még most is ne­hezen hiszem én el, hogy Humennén olyan szép nylont gyártanak. De ha mégis igaz lenne, és ha egy kicsit i fiatalabb lennék, bizony visszatérnék! az óhazába. De hát ötven év, az nagy ! idő, megöregedtem, kevesebbet kere­sek már, akárhova megyek is dol­gozni, mint fiatalabb koromban. Mert; itt Amerikában, egy hatvannégyéves; ember már öreg munkás." Tóth Mihály év távlatából A z idei március 18-án, amely napon a Párizsi Kommün megszületésétől 90 esztendő választ el, ezen a nem csekély időbeli távol­ságon át is a megszületés körülmé­nyeinek sodró szükségszerűségét, a munkásosztály 90 év előtti alkotó bátorságának és önfeláldozó hősies­ségének közelségét áldásos sugárzás­ként érezzük. Az osztálytársadalmak évezredekre nyúló történetében ekkor fordult elő első ízben, hogy az elnyomott dolgo­zók a hatalom teljes birtokába ju­tottak, mindazokat az intézménye­ket és berendezéseket, amelyek ed­dig az uralmon lévő kizsákmányolók javára szolgáltak, megszüntették, s az emberiesség és az igazságosság követelményei szerint láttak hozzá a szocializmus megalapozásához. Az új típusú közösségi szerv, a 300.000 felfegyverzett nemzetőrre tá­maszkodó és általános választás út­ján hivatalába helyezett párizsi köz­ségtanács a Kommün volt. Megszüntette a militarista tisztek alá rendelt állandó hadsereget. A ré­gi bürokráciát a nép által válasz­tott és ellenőrzött, munkásként mun­kabérrel fizetett közalkalmazottakkal helyettesítette. A disszidált nagypol­gárság lakásaiba nyomorúságos la­kásviszonyok között élő szegényeket telepített. A szabotáló céllal leállított ipari üzemeket az ott dolgozó mun­kásokból alakult szövetkezeteknek adták át. A továbbműködő magán­üzemekben megtiltotta a munkások bérének csökkentését a munkaadó által büntetések címén. Megszüntet­te a politikai rendőrséget, az egy­házat elválasztotta az államtól, kikü­szöbölte közszereplését és az iskola­ügyre gyakorolt befolyását. A Kommün hátralékos házbértar­tozásokat bizonyos időre törölt s egyéb fizetési kötelezettségek telje­sítésére hároméves moratóriumot adott. Megvalósította a női munka egyenjogúsítását a férfiak munkájá­val, ingyen visszaadatta a záloghá­zakból a szegényemberek elzálogosí­<> tott apró tárgyait. A magyar szár­' mazású Frankéi Leó, aki munkaügyi megbízott volt, rendeletet adott ki arról, hogy a pékműhelyekben haj­nali öt óra előtt, tehát éjszaka idején tilos dolgoztatni. E mberhez méltó önmérsékletet tanúsított, a bosszúállást annyira nem ismerte, hogy például meghagyta a tulajdonosok kezén a továbbdolgozó üzemeket. Ha pedig a Kommün ellen támadó ellenforradal­mi megmozdulások felszámolásáról volt szó, nem tanúsított olyan vé­rengző és lelketlen vadságot, mint az 1871. május 28-át megelőző hé­ten az ellenforradalom szoldateszká­\ ja és úri kiszolgálói; nemcsak fegy­verrel küzdő férfiakat, hanem nőket és gyermekeket legyilkoltak, majd a bíróságok tízezreket bebörtönöztek és deportáltak. Mindezt mérlegelte és világosan látta Lenin, amikor a proletárforra­dalmat eláruló ál-marxizmust meg­bélyegző müvében 1918. novemberé­ben azt írta, hogy a szovjethatalom az első a világon — szigorúan véve azonban a második, mert ugyanazt tette a Párizsi Kommün — amely a kizsákmányolt tömegeket bevonja a kormányzásba. Amikor Lenin most idézett nyilat­kozatában a szovjet rendszer előfu­táraként említi a Párizsi Kommünt, ne feledjük el, hogy a kapitalizmus és a technika fejlődésével, a mun­kásosztály számának, szervezettségé­nek és súlyának növekedésével mi­lyen eltérések adódtak az 1917-es oroszországi október és az 1871-es franciaországi március között. Voltak azonban hasonlóságok is közöttük. Mindkét imperializmus összeom­lott a háború elvesztése következté­ben, és mindkét esetben a győztes ellenség inkább hajlott a megrendí­tett uralom talpra segítésére, mint­sem összefogásra a romokból előtö­rő népi erőkkel, hiszen ezeket még veszedelmesebbnek tekintették, mint a legyőzött orosz cárizmust vagy az összeomlott francia császárságot. Ilyen körülmények között egyik ' helyen sem akart a dolgozó nép megalkulvó módon visszatérni a régi bűnös rosszba, vállalta a leszá­molást a monarchizmus híveivel épp­úgy, mint a köztársasági osztályura­lommal, hogy mindenkorra biztosítsa jövőjét a múltban állandóan fenye­gető osztályterror kiújulásának ve­szélyétől. Ami a Nagy Októbernek a föld egyhatodán sikerült, tudniillik itt lehetetlenné tette az ellenforra­dalmat mindenkorra, azt 1871-ben aránylag szűk területen, csupán egyetlen városban nem egészen két és fél hónap tartamára volt képes a Párizsi Kommün megvalósítani. Mikor III. Napoleon hadseregének szedáni fegyverletétele után (1871. szept. 2.), Párizsban kikiáltották a köztársaságot, a burzsoáziának és a letűnt császári rendszer híveinek egyetlen go~ndja az volt, hogy az új államforma keretében megtartsák a legfontosabbat, amit nekik a császá­ri állam nyújtott, a munka alávetett­ségét és kizsákmányolását a tőke javára. Ennek a törekvésnek akadályává vált a párizsi munkásságnak és a vele rokonszenvező plebejus töme­geknek felfegyverzése Szedán után. A porosz hadsereg előrenyomulása előtt szabaddá lett az út Párizs felé s a németek 1870. szeptember 18-tól kezdve 131 napon át körülzárva tar­tották Párizst. Nem támadták meg, 1871. januárjában fegyverszünetet kötnek a magát polgárinak nevező köztársasági kormánnyal, s ezt hall­gatólagosan támogatták ŕabban a tö­rekvésében, hogy hatalma alá kény­szerítse azt a párizsi népet, amely felismerte, hogy a polgári köztársa­ság csupán az osztályuralom meg­előző formájának átöltöztetését je­lenti, nempedig azt a szociális, népi köztársaságot, amely magát az osz­tályuralmat kiküszöböli. Ez a köztársaság Párizsban 1871. március 18-án valósult meg, amikor a poroszok engedelmével időközben megválasztott nemzetgyűlés kor­mánya megkísérelte a párizsi nem­zeti gárdák lefegyverzését Ez meg­hiúsult, sőt a kormány katonasága nem teljesítette a vezénylő táborno­kok parancsát, hogy tüzet nyisson a népre. A nemzeti gárda egységeiből alakult Központi Bizottság Kiáltványt adott ki, melynek szavai szerint „Az uralkodó osztályok vereségei és áru­lásai megérttették Párizs proletár­jaival, hogy ütött az óra, amelyben meg kell mentenlök a helyzetet az­által, hogy saját kezükbe veszik a közügyek intézését. Megérttették, hogy legfelsőbb kötelességük és fel­tétlen joguk saját sorsuk uraiként a kormányhatalmat megragadni." A Kiáltvány megjelenését városszerte viharosan kísérte a dolgozók lelké­nek mélyéből feltörő kiáltás: Éljen a Kommün! A reakciós kormány el­menekült a fővárosból, sőt megfosz­totta ezt fővárosi jellegétől, mind­addig, amfg a Versaillesbe átköltö­zött Nemzetgyűlés nem tud vissza­térni. A párizsi nép 90-tagú kor­mányhatóságot választott, amely a törvényhozás és a közigazgatás mun­káját együttesen végezte. A kommün szó latin eredetű, mint melléknévnek jelentése „közös", de már a középkor őta a városokban élő önkormányzati közösséget is je­lenti, I Ij értelmet nyert 1793-ban a '"'francia forradalom alatt, ami­kor a párizsi radikális kispolgárság vette kezébe a hatalmat s megvaló­sult a jakobinus forradalmárok kom­münje. Párizst e hagyományon kívül for­radalmi talajjá tette a XIX. század első felében a nagyipar fejlődésével párhuzamosan a proletariátus töme­geinek növekedése. A munkásosztály megmozdulásának következménye lett 1830 júliusában a feudális monar­chiának, majd 18^8 februárjában a feudális monárchiát követő polgár­királyságnak megdöntése. Az első esetben az úgynevezett alkotmányos királyság, a másodikban a megala­kult parlamenti köztársaság a lep­lezetlen osztályterror eszköze ma­radt, a termelőosztályok munkáját kisajátító osztályok képviselőinek jutott a helyek többsége a tör­vényhozásban, éppúgy, mint a köz­igazgatásban és a bíráskodásban. A politikai élet tartalmát a különböző politikai csoportok közötti marako­dás képezte a nagyobb koncért. 1870-ben a francia és a porosz osz­tályállam háborúba keveredett egy­mással, mindkettő az osztályállamot fenyegető veszély elhárítására nyúlt a sovinizmust fölszító háború fegy­veréhez. A helyzet úgy alakult, hogy közben Párizs népe ellen kettős front vo­nult fel, egyfelől a francia határt átlépő porosz urak fegyveres ereje, másfelől a rendfenntartás és a béke­szerzés jelszavával hatalmát megszi­lárdítani akaró burzsoázia. Ez épp­úgy kész volt együttműködni a hó­dítókkal, mint ahogy Bismarck Né­metországa hajlandó volt a francia jobboldalt támogatni. Ebben a helyzetben adódott alka­lom arra, hogy a munkásosztály március 18-ától kezdve 72 napon áfi a politikai hatalom teljességével rendelkezzék. M arx két nappal a Párizsi Kom­mün leveretése után, IS 71. május 30-án az I. In jrnacionáli fő­tanácsához intézett beszédében a Kommünből azt a nagy tanulságot vonja le, hogy ha valahol a proleta­riátus hatalomra jut, nem veheti egyszerűen birtokába a kész polgári államgépezetet, mert ez nem alkal­mas az osztályuralmat megszüntető népi hatalom megszilárdítására, hi­szen az osztályterror ovakorlásának testére van szabva. Lenin ezzel a megállapítással részletesen foglalko­zik Állam és forradalom című mű-" vében. A Párizsi Kommün hősi cselekvő erejének felismerése indította Le­nint arra a megállapításra, hogy ben­ne testesül meg az első kísérlet mindannak megvalósítására, amit a Szovjetunió megteremtése az embe­riség történetében jelent. i 1 H ogy a Párizsi Kommün eltip­rásának világszerte épp ellen­kező következménye mutatkozott a szocialista munkásmozgalomban, mint amit a kiváltságaiért remegő kapi­talista osztályok vártak tőle, köz­ismert tény. A proletariátus szer­vezkedése 1871 után a különböző or­szágokban addig nem ismert mére­tekben indul meg. A Kommün hősi harcának emléke a haladó gondolkodású értelmiségre is tartós hatású volt, aminek bi­zonyságául idézhetjük Ady Endre ta­lálkozását Párizsban a Kommün két veteránjával, akiket politikai tevé­kenységükért és mint volt barikád­harcosokat Üj-Kaledóniába deportál­tak, ahonnan 1880-ban, közel 10 esz­tendős szenvedés után tértek haza. Az egyik Louise Michel tanítónő, akit Ady 1904-ben egy nárizsi gyűlésen ismert meo, ahol a 74-éves „vörös szüz"-et ünneplik. „Régi társai a Kommün torlaszain csókolják a ke­zét és ruhája szegélyét" — írja Ady egyik párizsi tudósításában. M is érdemelte Louise Michel, hogy tisz­telet vegye körül, mert késő öreg­ségéig sem tagadta meg harcos ked­vét, amelyet deportáló helyén A fog­lyok dala című versben így fejezett ki: Ő, jöjj, megváltó könnyű bárka, Vidd magaddal a foglyokat, Halá'.nál rosszabb fegyház átka emészti azt, ki itt rohad. Szívünkben mégis reményt őrzünk, s ha viszontlátjuk szülőföldünk, hát harcunk újra lángra kap. (Gyárfás Endre fordítása)' Ennek a harcnak lángolása élt Jean Allemanneban, akinek 1907-ben jelent meg Egy kommünár emlék­iratai címmel kötete, s akit Ady felkeresett szerény lakásán, s a ve­le való személyes találkozás élményé­be beleszövődik Ady értékelése a Kommün jelentőségéről. „Jean Alle­manne betűszedő munkás és Párizs város egyik képviselője. Majdnem kilenc szörnyű évig sokkal egysze­rűbb neve és rangja volt. Akkoriban Üj-Kaledóniában lakott s így hívták: 24 328. A Kommünnek ez a híres hőse ma 64 éves. Tüzel, hisz, be­szél, agitál, ír, riogat ma is. Legény és micsoda pompás legény a tal­pán ... Soha büszkébb nem voltam és nem lehetek, mint amikor először kezet szorítottunk. A barikádok tüze ömlött abban a percben a testembe. Jean Allemanne éreztette először velem, hogy gyönyörű dolog ember­nek lenni. Nem Anatole Francé, nem Rodin... de Allemanne, ez a nyom­dász, ez a forradalmár, aki Brutus­nak különb, mint az eredeti Brutus." A mint mindezt idézzük és arra ** gondolunk, hogy a német Marx, az orosz Lenin és r naovar demokrata költő micsoda odaadással fejezik ki a Kommün iránti becsülésüket, hit­tel hisszük, hogy a Kommün szüle­tési helyén és a hazájának tekinthe­tő országban is eljön majd az ideje annak, amikor az úttörő forradalmi munkát ott is úgy folytatják és az­zal a fenntartás nélküli lelkesedéssel fordulnak felé, mint ahogyan a Szov­jetunióban és a népi demokráciákban történik. SAS ANDOR ÜJ SZÖ 5 * 1961. március 16.

Next

/
Thumbnails
Contents