Új Szó, 1961. február (14. évfolyam, 32-59.szám)

1961-02-04 / 35. szám, szombat

, v. I \ y ' tó^ipBlfcffc -T'V--v./ J' "fjr., \.j j ^ HORA C0R10LAN: KERTI MUNKA | Kulturális ííi I | sr^e'fJiúeKi • A moszkvai idegen nyelvű kiadó megkezdte Lenin összes műveinek első teljes angolnyelvű kiadását. A munkában tanácsadó szerkesztőként közreműködik V. Jerome haladó amerikai író is. • A fiatal, tehetséges Zsanna Prohorenko akinek világhírt szerzett a Ballada a katonáról című filmben nyújtott kiváló alakítása, új érdekes szerepet kapott. Első szerelmét átélő fiatal leányt játszik a készülő Hogyan történhetett meg című filmben, amelynek témája: milyen súlyos kárt okozhat a fiatalok életében, erkölcsi felfogásában olyan pedagógus, aki rosszhiszeműen avatkozik be tiszta érzéseikbe. • Poltavában öreg bolsevikok kórust alakítottak. Célkitűzésük a forradalmi és polgárháborús dalkincs megismertetése a mai nemzedékkel. Első műsorukkal a Tarasz Sevcsenko halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen mutatkoznak be. • A Csemadok vágkirályfai helyi szervezete Petőfi estet rendezett a kultúrházban, amely zsúfolásig megtelt. Az ünnepi esten Sipor Béla tanító értékes előadásban ismertette falunk lakosságával Petőfi Sándor életét és költészetét. Az előadás után énekszámok és szavalatok következtek. A rendezésért dicséretet érdemel Écsi L. tanító, aki fáradságot nem ismerve lelkesen küzd falunk kulturális színvonalának emeléséért. Benes Lajosné, Vágkirályfa. • Streda nad Bodrogon lakói brigádmunkával járultak hozzá kultúrházuk átalakításához. A munka során sok száz brigádórát dolgoztak le. Fiatalok és idősek egyöntetű lelkesedéssel dolgoztak. A jó munka eredményeképpen a faluban ma már korszerűen berendezett kultúrház áll a tanulni, szórakozni vágyó dolgozók részére, (k. b.) • Andrej Plávka és dr. Miloš Krno a Banská Bystrica-i építkezések dolgozói körébe látogatták el. A baráti légkörben lefolyt tanácskozáson a dolgozók számos kérdést intéztek a neves írókhoz, akik részletesen beszéltek munkájukról, terveikről. (j. h.) • A párizsi Grand Opera bemutatja A. Macsavariani szovjet zeneszerző Othello című balettjét. A mű kedvéért a párizsi opera eltér attól a már hagyományossá vált szokástól, hogy főképp egyfelvonásokat ad elő. A bemutató előkészítésében részt vesz a szerző iš. • Az első nemzetközi televíziófesztivált májusban tartják meg a svájci Montreusban. Minden résstvevő stúdió az előző évi műsorából egy-egy filmre vett előadását mutathatja be. A legjobbakat arany-, ezüst-, bronzrózsával és nagy pénzösszeggel jutalmazzák. B-an egy irgalmatlanul szigorú törvény, amely szerint az apát munka közben nem szabad megzavarni. Ez mindig, föltétlenül és fenntartás nélkül érvényes, nincs ellené apelláta, bizonyos kivételektől eltekintve, amelyek száma körülbelül millió. Nyílik az ajtő. és kisfiam bűntudatosan bedugja a szobába a fejét. Tudatában van vétke nagyságának, mégis képtelen ellenállni. Mutatóujja az alsó ajkán, mintha azon törné a fejét, hol is kezdje hamarjában, hosszú szempilláját lesüti, mintha a bűn terhe nyomná. Végre elszánja magát, nagyot lélegzik, s aránylag csendesen elmondja, hogy éppen csak túlharsogja az írógép kopogását: — Papa... Türelmetlenül felsóhajtok, de ez mit sem változtat a dolgon. Ránézek az ivadékomra, ahogy ott áll az ajtóban: tudja, hogy baj lesz, de hiába, nem képes ellenállni. — Hányszor mondtam már neked ... — kezdem emelt hangon. — Igen — mondja gyorsan —, de most igazán fontos dologról van szó. Becsületszavamra fontos! Ilyen nagy fiú becsületszava komoly dolog. Mégis hűvös képet vágok," már amennyire képes vagyok rá, s úgy kérdem, mintha csöppet sem érdekelne a válasza: — NOs, miről van szó, gyorsan ki vele. A fiú összeszedi bátorságát, becsukja maga mögött az ajtót és közelebb jön az íróasztalomhoz. Rám emeli szemét, és váratlanul azt mondja: — Papa. Nevelj engem egy kicsit. Egyszer már azt akarta, hogy haladéktalanul írjak neki egy képeskönyvet, egészen kicsit, de zenével; azóta azonban nem jött ilyen meglepő kívánsággal. Eloltottam az íróasztali lámpát, de anélkül, hogy tudtam volna. Ha jól emlékszem, utána teljesen helytelenül azt mondtam: — Mit akarsz? — Vagy: — Ezt meg hogyan értsem? Kissé megrándította a vállát. — Hát úgy. Nevelj engem egy kicsit. A könyvben az állt. hogy a szülők nevelik a gyerekeket. Nem állt benne? De igenis az állt benne. Te szülő vagy? — Az vagyok — mondtam eléggé biztosan. — Nahát — nézett rám hálásan. — Én pedig gyerek vagyok. Nevelj engem! > • A dolog komoly irányba terelődött. Megpróbáltam alkudozni. — Nézd csak — tettem a vállára kezem —, láthatod, hogy most fontos munkám van. — Közben újból meggyújtottam az asztálilámpát. Kissé elszontyolodott képet vágott. Azt mondta: « — Minden szülő neveli a gyerekeit. A szomszédék DuSankáját is nevelik. Csak te nem nevelsz engem soha. „Ezt az anyjától hallhatta", gondoltam magamban, hangosan pedig azt mondtam: — Hogyis mondhatsz ilyen ostobaságokat! Talán nem törődöm a neveléseddel azóta, hogy megszüléttél, Peter Karvaš: A I * 1 A nevelesrol művészeti módszer esztétikái jellegével. Persze, a szocialista realizmus elszakíthatatlan kapcsolatban áll a marxista-leninista világnézettel, — de művészeti módszer, amely a történelem folyamán együtt "fejlődik magának a művészetnek a történetével és tapasztalataival. A szocialista realizmus a művész alkotó fegyvere. De nem hull az ember ölébe teljesen kész formában, hanem kikovácsolódlk az élet megismerése folyamán, megedződik az alkotó kutatások kohójában. csiszolódik a megfeszített, állandó munkában, a műhelytitkok felfedezésében. Emellett a szocialista realizmus alkotó, művészi értékel sokkal nagyobbak annál, mint amit a kritika és az irodalomelmélet mond róla. A szocialista realizmus az egxetemes művészet fejlődésének új szakasza A legkövetkezetesebben fejleszti tovább a klasszikus realizmus általános jellemzőit és hagyományait, s emellett új tulajdonságokkal és vonásaikkal gazdagítja okot. A szocialista realizmus az új, szocialista világnak és esEméinek, erkölcsének, viszonyainak feltárása, kiszélesítette a realizmus körét, új formákat követelt, szükségessé tette a művészet esztétikai átalakítását. Az élet minden folyamatát és jelenségét a szocialista eszmék szemszögéből világítja meg, amely eszmék a legteljesebben fejezik ki a néptömegek álláspontját és érdekelt. Ez vonatkozik mind a múlt. mind a jelen ábrázolására. Minden túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy a szocialista realizmus újszerűsége elsősorban abban rejlik, hogy művészileg feltárja a néptömegeknek a társadalmi fejlődésben tapasztalható egyre növekvő jelentősegét, az egyszerű embereknek mint az élet igazi gazdáinak történelmi szerepét. Innen kerül a művészetbe mint alapvető eszme az alkotó munka, a teremtés pátosza. A szocialista realizmus újszerűen világítja meg a néptömegek arculatát s így szokatlanul kiszélesítette a művészet látókörét és új fénnyel sugározta be a valóságot, a szépnek új forrásait tárta fel... A szocialista realizmus harcosan állítja, hogy az emberé a legfontosabb hely az életben és a művészetben, s emellett a humanitás fogalma itt kibővül, mélyebb értelmet nyer, mive! a néptömegek első ízben jelennek meg nem mint sajnálat tárgyai, hanem mint az élet igazi gazdái és alkotói. RÉGEBBEN AZ EMBERT többnyire a történelmi körülmények áldozataként ábrázolták. A szocialista realizmus számára ez a szituáció nem a legfontosabb. Az óriási történelmi átalakulásokat feltárva a szocialista realista művészet az ember aktív befolyásoló szerepét állítja előtérbe, aki átalakítja a legmegszokottabb körülményeket. Gorkij Anya című regényétől Osztrovszkij az Acélt megedzik és Solohov Embersors című müvén át az egész szocialista realista irodalmon átvonul a szocialista realizmus alkotó elve — az ember kemény harcban előrehalad az anyagi és szellemi élet új, tökéletesebb formái felé, győzelmesen leküzdi a társadalomban a gátló körülményeket... Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ez a perspektivikus látásmód hiányzik a modern külföldi irodalom sok igazán realista művéből, többek között Remarque: Élet és haiál ideje, Hemingway: Az öreg halász és a tenger. Steinbeck: Gyöngy, Green: Csendes amerikai című művéből. Ezek az írók nagyszerűen feltárták hőseik sorsának drámaiságát, akik kilátástalanságra vannak kárhoztatva, s a nyomasztó körülmények megbéklyózzák őket. De az embert a végzetes erő hatalmában hagyják. & történelmi fejlődés eszméje még a múlt realista klasszikusainak alkotásaibaa érlelődött meg. A realizmus klasszikusai nagyszerűen felfedték a társadalmi fejlődés minden előző fontos szakaszát, különösen a feudális viszonyok félváltását kapitalista viszonyokkal, a kapitalizmus hanyatló korszakát és ideológiáját. De a jelenkort, az emberiség fejlődését a «zoriaílztnus felé csak a szocialista realista művészek ábrázolják a valóságnak megfelelően. A szocialista realizmus jellemző vonása a historizmus, az, hogy képes * tömegek életét fejlődésében látni. A szocialista realizmus rendkívül fontos új vonása, hogy az ember felszabadulására, szellemi felemelkedésére összpontosítja figyelmét, az ember felemelkedését ábrázolja a magasabb életforma és szellemiség felé. A szocialista realizmus az ember felszabadulásának és felemelkedésének folyamatát, mint a néptömegek egész életét átható folyamatot reprodukálja. Teljesen indokolatlanok ezért azok a felfogások, amelyek a szocialista realizmust csupán eszmei elveire korlátozzák, figyelmen kívül hagyva ábrázolási formáját. Ugyanakkor' azonban e realizmus nem diktál semmiféle kötelező ábrázolási módszert, stílust, formát, lehetővé teszi a valóság igen sokféle ábrázolását, csak az a lényeg, hogy igazi képet adjon az életről, az emberek gondolkodásáról és érzelmeiről. A SZOCIALISTA REALISTA MŰVÉSZET fő vonásai, igazi arculata a legnagyobb, legmarkánsabb és legeredetibb írók és költők művészi munkásságában bontakoznak ki. Gorkij, Majakovszkij, Solohov, Alekszej Tolsztoj, Barbusse, Aragon, Eluard Laxness, Bechner, Neruda. Jorge Amado, Anna Seghers, Bertold Brecht, Nezval és tucatnyi meg tucatnyi más nagy író alkotásai bizonyítják ezt a legjobban. A szocialista realizmus tehát már eddig is sok-sok örökértékü alkotást produkált és ma is döntően beleszól korunk irodalmi fejlődésébe — határon innen és határon túl. (b) talán nem teszek meg mindent... — Nem emlékszem rfi — jegyezte meg elgondolkozva. Felálltam és járkálni kezdtem a szobában. Annak idején neveléstanból is levizsgáltam. Mi is volt azon a vizsgán? Valamiről biztosan sző volt, csak már nem tudom, pontosan, miről. A fiamra pillantottam, s ő így szólt: — Látod, már nem is dolgozol. Igazán egy kicsit nevelhetnél engem. Csak picikét. Nevelj egy kicsit, aztán megint dolgozhatsz, jó? Minthogy azonnal nem voltam képes válaszra, ezt beleegyezésnek vélte, leült a heverő szélére, szépen összetette a kezét és várt. Nyilván szörnyen kíváncsi volt, hogy most mit csinálok majd vele — a nevelés minden jel szerint hallatlanul érdekfeszítő dolog. — Azt hiszem, cseng a telefon — mondtam. A fejét rázta. Tényleg nem csengett. — A te korodban — jegyeztem meg bölcsen — a nevelőhatás hetvenöt százaléka az anya hatása. Nem értette egészen, a biztonság kedvéért azonban így szólt: — Mama szolgálatban van. Reménytelen volt a helyzet. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy reménytelenségem mindössze abban rejlik, hogy nincs reményem folytatni a munkámat. — Tudod mit? — kérdezte hirtelen. Ogy éreztem, valahol a messzeségben gyönge reménysugár gyúl ki: Talán eszébe jutottak az építőkockák, s most kimegy a szomszéd szobába, hogy felőlem akár nevelőintézetet építsen, vagy sikerül megvesztegetnem őt azzal, hogy elengedem játszani Dusankáékhoz. Fiam azonban így folytatta: — Tudod mit? Már tudom, miért nem akarsz engem nevelni. Beleegyeztem volna bármiféle értelmes és legalább egy kissé elfogadható s méltóságomat nem csorbító magyarázatba; ő azonban kijelentette: — Azért, mert tulajdonképpen egyáltalán nem is tudsz nevelni. „Ezt az anyjától hallhatta," futott át megint az agyamon. Felháborodottan azt mondtam: — Megbocsátasz, ez ostobaság. — De nem tudsz — toppantott. i — Hát idefigyelj — kezdtem elveszteni a türelmemet —, először is, hogy tudd, levizsgáztam neveléstanból, másodszor olvastam Makarenkot, és általános műveltségem sem lebecsülendő, harmadszor pedig közel hat esztendős gyakorlat áll mögöttem. Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy e szavak közben kissé elvörösödtem, no de ez lényegtelen. A fiam arca lassan felderült. — Jól van — helyeselt huncutul. Kényelmesebben elhelyezkedett a heverőn, hátratámaszkodott, karba tette kezeit és így szólt: — Hát akkor kezd el. — Mit? — A nevelést. — Ide figyelj — mondtam szigorúan —, nevelni nem lehet úgy, mint ahogy az ember például valakinek megmossa a fülét. A nevelés hosszú éveket vesz igénybe, szerfölött bonyolult dolog és fáradságos munka ... — De ma elkezdhetnénk — javasolta. — jó? — A fenébe is — mondtam —. értsd meg, hogy már rég elkezdtem! Talán nem irányítom érdeklődésedet céltudatosan a műszaki tudományok felé? Nem csináltam neked darut és traktort és drótkötélpályát? — Hát, a fenébe, csináltál — mondta komolyan. Aztán elmosolyodott. — Mert szereted a masinákat... — Talán nem fejlesztem a nyelvérzékedet, a kifejező képességedet? Nem olvasok el neked naponta egy mesét? — Naponta nem — jegyezte meg. — Hát akkor havonta. Nem magyarázom meg neked, hogy a leveshez nem iszunk vizet, hogy csámcsogni illetlen dolog és hogy a tálból előbb a felnőttek szednek a tányérjukra és csak aztán következel te...? Ez talán nem nevelés? — Mi az, hogy „a fenébe"? — kérdezte fiam őszinte érdeklődéssel. — Ez nem tartozik ide — mondtam igazságos haraggal —, egyébként is jegyezd meg, hogy nem illik felnőtteknek, különösen pedig a szüleidnek a szavába vágni! Mit is akartam mondani... Azt hiszem, semmit, de semmit sem akartam mondani; feltűnés nélkül órámra pillantottam, hogy nem jön-e már az asszony. Hallgatóztam is, nem zúg-e a lift, vagy nem koccan-e a kulcs a zárban. A csend azonban mérhetetlen volt, csak a heverőn mondta keserűen a fiam: — Nevelni — nem tudsz. Elbúcsúztam a munkámtól, végleg feladtam a reményt, hogy váratlan látogató jön vagy tűz üt ki, helyet foglaltam egy karosszékben, fiamat az ölembe ültettem, apáskodva megsimogattam a haját és Imigyen szóltam: — Az ember társas lény. Hogy a társadalom hasznos tagja légy, nevelni kell téged. — Én nem leszek hasznos tag — kottyant közbe —, én sofőr leszek. Ez egyébként régóta elhatározott és általánosan elismert tény volt. — A sofőr is hasznos tagja a társadalomnak — mondtam. — A bányász is, a tanító is, az orvos is. Alulról felpillantott rám. — Az író is? — kérdezte. Ogy hiszem, a kérdésben nem volt semmi mellékes hangsúly. — Természetesen — mondtam. — Hogy kérdezhetsz ilyet...? — Rendben van — mondta bizonytalanul. — Nevelhetsz tovább. — No hát, Hogy valaki valóban a társadalom hasznos tagja lehessen, ahhoz becsületes, szorgalmas, öntudatos, igazságos, kedves embernek kell lennie. — Itt észrevettem, hogy fiam nem szentel a fejtegetéseimnek kellő figyelmet. — Figyelsz arra, amit mondok? — és kissé megráztam. — Papa — kérdezte —, a mama is olyan... hasznos? — Föltétlenül — vágtam rá, mert e kérdést családunkban már régen tisztáztuk. — És ki hasznosabb, a mama vagy te? Abban a pillanatban felmértem, milyen beláthatalan következményekkel járna, ha válaszolnék erre a kérdésre akár Igy, akár úgy. Megköszörültem a torkomat. — Ez a kérdés pillanatnyilag még a vizsgálat tárgyát képezi. Hallod, nem cseng a telefon? — Nem — mondta. — És papa... mindig olyan ... mindenfélének kell lenni? — Milyennek? — Hát szorgalmasnak és így tovább. — Természetesen, mindig. Kis szünet. — Vasárnap is ...? — Természetesen vasárnap is. — Tyűha — mondta szörnyűiködve —, és győzi azt az ember...? — Győznie kell. — Láttam, hogy végre Olyat mondtam, ami hatással van rá. Kissé megkönnyebültem. — Hát jól van — mondta beletörődve. — Megpróbálom. — Nagyon helyes. A mai naptól fogva tehát egyszer sem fogsz hazudni. Dusannak visszaadod a bábut, a fiókodban rendet csinálsz, a nénitől bocsánatot kérsz, amiért megint eldugtad az okuláréját, és vacsora előtt szépen kezet mosol. Megrendültem pillantott rám: — De hisz az benne sem volt! Csak azt mondtad, hogy szorgalmas, ötudatos... — És becsületes! Ez azt jelenti, hogy igazat mondasz, visszaadod a bábut, bocsánatot kérsz ... — Hm — mondta, és gondolataiba merült. Azt hiszem, az utóbbi meghaladta erőit. Rám nézett, de máris félrekapta a tekintetét. — Kétszer is kezet mosok — jelentette ki —, de nem kérek bocsánatot. — Ez nem volna becsületes — mondtam csendesen. — Háromszor... — suttogta. — Az arcomat is meg a térdemet is... Kérlelhetetlen maradtam. Fiam nem tudta megérteni, hogy ekkora áldozat sem hat rám! Még pár pillanatig tanakodott magában, aztán lassan lecsúszott az ölemből és az ajtó felé Indult. — Hová, hová? — kérdeztem. — Sürgős dolgom van — mondta borongva. Egyszerre siethetnékje támadt. — A nevelés ráér tavaszra. — És már el is tűnt. • Kis idő múlva hazaérkezett az asszon?". Mintha sürgős munkámból zökkentett volna ki, megjegyeztem: — Egy kicsit neveltem a fiadat... — Észrevettem — mondta. — Amikor bementem a szobájába, azzal fogadott: „Hol a fenébe voltál ilyen sokáig, mama?" Vacsora közben többször is megjegyezte: — Leveshez nem iszunk vizet, hallod? És ne szedj elsőnek a tálból, várd meg szépen, amíg a felnőttek vettek! Hányszor mondjam, hogy ne csámcsogj! Az asszony végre hozzám fordult: — Szörnyű! Ez a gyerek úgy nő fel, mind egy vadember. Senki sem foglalkozik vele... Minden rám marad ... Fiamra néztem. Ö is rám pillantott, s azt hiszem, nem tévedtem, amikor nagy szemében egy pillanatra olyasmit láttam felcsillanni, amit méltán nevezhetek a férfiúi szolidaritás önkéntelen, ám félre nem érthető szikrájárjak. ŰJ SZŐ 7 * 1961 február 4.