Új Szó, 1961. február (14. évfolyam, 32-59.szám)

1961-02-18 / 49. szám, szombat

A MUBIRALAT HELYZETE ES KÜLDETESE Egri Viktor Míg irodalmi életünk FábryZol- • tán személyében é; európai rangúnak mondható esszéíróval, Sas Andorban kiváló irodalmi történésszel rendelkezik, az irodalmi műbírálat terén, azt hiszem, I már lemaradást

1 kell felpanaszolnunk. Irodalmunkra, főleg szépprózánkra nemegyszer rásütik a középszerűség, a provincializmus bélyegét, és amennyiben helyes ez a megállapítás, nem menthetjük fel az Irodalmi kritikát, amelynek kötelessége volna, hogy ítéletet mondjon a műről, megállapítsa, mennyire sikerült alkotójának megoldania vállalt feladatát és értékelésével közvetítő legyen a mű és a világ, tehát az író és olvasója között. Tagadhatatlan, hogy kialakulóban van egy kritikusi gárda — Turczel Lajosra, Csanda Sándorra, Rácz Olivérre, Dobos Lászlóra és Tóth Tiborra gondolok —, de nincs fejlett irodalmi kritikánk, amely útmutatásával és értékelésével segítene eltűntetni a legnagyobb hibákat és részben talán hozzájárulna az említett provincializmus felszámolásához. Ahhoz azonban, hogy ezt megtegye, sokkal rendszeresebb munkát kellene folytatnia, tehát fel kell hagynia az eddig tapasztalt alkalomszerűségével. Csak a kritika rendszeressége révén érhetnénk el, hogy a kirívó hibák megszűnjenek. Merem állítani, hogy nincs hiány a kritikai szellem igényességében, a műbírálat marxista-leninista elviségét Is elismerem, elfogultnak vagy részrehajlónak sem tartom, — én elsősorban a lassúságát, a reagálásnak túlságos elkésését és rendszertelenségét, véletlenszerűségét kifogásolom. És amennyiben van irodalmunknak provincializmusa, ez vonatkozik irodalmi kritikánkra is, mely nehezen, gyakran egyáltalában nem kapcsolódik be az országos jellegű vitákba, és így nincs abban a helyzetben, hogy irodalmi életünk jelenségeit, az egyes műveket egyetemes összefüggésben elemezze. Borsodi Imre Lipovníkon lakik. Tanító. Jelenleg a Politikai és Tudományos Ismeretterjesztő Társaság járási titkára. Gyakran szervez irodalmi vonatkozású előadásokat. Figyelemmel kiséri a sajtót, rendszeresen olvas. A kritikával kapcsolatban ezeket mondta: — Az újságokban megjelenő irodalmi, színházi és filmkritikákat egyforma érdeklődéssel olvasom. Gyakran kapok kedvet valamelyik könyv elolvasására, mikor elolvastam a róla szóló bírálatot. Véleményem szerint kritikai életünk egyik erőssége, hogy rendszeresen foglalkozik a színházi és filmbemutatókkal. A kritikusok talán nem is tudják, az egyszerű vidéki olvasók milyen érdeklődéssel várják a színházi és filmbemutatókról szóló írásokat. Sokan a bírálat szerint mennek színházba, vagy moziba. Jómagam is sokkal szívesebben nézem meg például a komáromiak vendégjátékát, ha jó bírálatot olvastam darabjukról, mint mikor rosszat. Ezzel semmi esetre sem akarom azt mondani, hogy a bírálat mindig csak jó legyen. Mondja meg a kritikus a jót is és a roszszat is. Csak így nevelheti helyesen a dolgozók ízlését. — Ami az irodalmat illeti, több jó irodalmi alkotást olvastam az utóbbi időben. Nagyon tetszett például Lovicsek Béla Húsz év után című színdarabja és a Csillagszemű asszony című folytatásokban megjelent regénye. Ezenkívül itt-ott több jó elbeszélést olvastam. Ezekkel kapcsolatban azonban sehol sem láttam kritikai megjegyzéseket. Pedig véleményem szerint nemcsak regényekről és könyvekben összegyűjtött versekről kellene írni... Szívesen olvasnánk értékeléseket olyan művekről is, amelyek kötetben még nem jelentek meg. Én nagyon hiányolom a hazai magyar drámaírók alkotásainak alapos elemzését. Itt van példádéul Lovicsek, Kónya, Dávid Teréz, Vígh Rózsa, Sípos Jenő... Mindanynyian új írók s műveikről alig olvastunk részletes szakszerű ismertetéseket. Ha a napi sajtó nem teheti, az Irodalmi Szemle sokkal több helyet szentelhetne a kimerítő, irlnytmutató bírálatoknak. (b) Cselényi László Cselényi László fiatal költő, aki most készíti sajtó alá első verseskötetét, a kritikával kapcsolatban a következőket mondja: — Kezdő tollforgatónak mindig nagy élményt jelent a kritikával való találkozás, hiszen ez jelenti az első visszhangot zsenge próbálkozásaira. Ami engem illet, én ezzel a visszhanggal két ! évvel ezelőtt találkoztam, a Nyolcak antológiájáról rendezett viharos vita alkalmából. Természetes hát, hogy tapasztalataimat is ebből tudcn levezetni. — Az első gondolat: a kritikus felelőssége. Ügy mondják, hogy minden íróember nagy felelősséget hordoz a vállán, hiszen a leírt szónak beláthatatlan hatása van az emberi lelkekre. Én ezt a megállapítást a kritikára ugyanúgy érvényesnek vélem, különösképpen a kezdő írók müveire reagáló kritikára, mert útkereső fiatal művész számára .minden egyes szó elhatározó jelentőségű lehet további pályája szempontjából. Példát itt csak egyet mondanék: Tőzsér Árpád esetét Róla köztudomású volt, hogy a Nyolcak legtehetségesebbje s az is, hogy minden fiatalos túlkapása ellenére mennyire „politikus", a köznapok gondjait közvetlenül átélő költő s a verseiről szóló „hivatalos" kritika mégis csak az „élek, csavargok, vagyok, mert lettem" filozófiáját tudta felfedezni a verseiben, s ennek és az ehhez hasonló „hasznos" kritikának köszönhetjük, hogy Tőzsér, a csehszlovákiai magyar költészet nagy ígérete most már évek óta tartó válságban van. — A másik dolog a formai kérdésekről szóló kritika. Ez tudniillik nálunk teljesen ismeretlen valami. Ennek köszönhetjük aztán a már előbb említett esetet is többek között (de sok mást is, egész mai költészetünk formai szempontból rendkívül alacsony színvonalát),, azt, hogy egy költői szempontból összehasonlíthatatlanul gyengébb költőt sokkal magasabbra emelt ez a csak „tartalmi kritika", mint egy valódi költőt. Ne értsen senki félre: távolról sem szeretném a formalizmust védelmezni. De igenis vallom, hogy egy költőt az tesz ilyen vagy olyan kvalitású költővé, hogy magasrendű és a haladást, fejlődést elősegítő (vagy ennek gátlóit ostorozó) gondolatait költőileg milyen magas fokon tudja kifejezni. Nos, olyan kritikának, amely gz írásműveket ilyen szempontból is vizsgálat -tárgyává tette volna, nálunk még csak hírét sem hallottuk, s ez baj, igen nagy baj, mert irodalmunk látja a kárát. ANKÉT A szocialista műbírálat eddigi fejlődésének erényeit és hibáit, valamint távlati feladatait felmérő, e hó 20-án Prágában kezdődő országos konferencia alkalmából lapunk csütörtöki számában ankétot indítottunk a műbírálattal kapcsolatos kérdésekről. Mai számunkban további hozzászólásokat, véleményeket közlünk. Természetesen a szocialista műbírálat konferenciájának lezajlása után részletesen foglalkozni fogunk annak anyagával s reagálunk az ankétban felvetett gondolatokra is. Szőllős Sándor čučomban lakik. A Csemadok járási titkára. Szereti az irodalmat, az irodalmi élettel munkája révén is kapcsolatba kerlil. Járásukban gyakran rendeznek könyvismertetéseket és írói emlékesteket. A kritikával kapcsolatban ezeket mondta: — A kritikára nekünk is szükségünk van. Könylyebben rendezünk irodalmi estéket, ha az íróról, vagy művéről megbízható bírálatunk van. A klasszikusok esetében nincs hiba. Az új és fiatal irókról azonban alig jelennek meg ismertetések... Kritikusaink köaül legjobban Fábry Zoltán Írásait szeretem. Kár, hogy csak néha ír mai írókról. Nagyon jó volt, amit vagy két éve közölt egy év irodalmi terméséről. Ilyen számvetést ma is csinálhatna. Tetszik még az Üj Szó színházi, könyv-, képzőművészeti és zenei, valamint a Hét filmrovata. A jövőben többet szeretnék olvasni a hazai magyar Írók már megjelent és készülő munkáiról. — Véleményem szerint az a jő kritika, amely rámutat a hibákra, de az eredményeket is kimutatja. A jó kritikus olyan mint a méh: nem a fullánk a leglényegesebb szerve, hanem az a célja, hogy még a haszontalan virágokból is mézet gyűjtsön ... A kritika legyen felkészült és pártos, Ugyanakkor necsak a művek formai burkát illesse, hanem elsősorban az eszmei tartalmát. Necsak a hibákat tárja fel, hanem fejtse ki, magyarázza meg, mi szép a műben, miért érdemes olvasni. — A marxizmus-leninizmus eszméivel felfegyverzett kritikusoktól a jövőben a mostaninál is több műbírálatot szeretnénk olvasni. (b) Ladislav Chudík elvtársnak, a kitűnő szlovák színésznek, a bratislavai Nemzeti Színház tagjának is feltettünk néhány kérdést: Milyen hatása van a kritikának a színművész fejlődésére ? Eredetileg azt akartam válaszolni, hogy nem nagy, de azután ráeszméltem egy komoly tényezőre, mely szerepet játszik a színművészet megI ítélésében. A kritiJKUS ugyanis véleménymondáséval befolyásolja a szí[nész fejlődésének jfeltételeit. Közvet|ve hat arra, hogy ja színésznek le|gyen-e vagy sem ílehetősége a műsvészi fejlődésre, j A kritika követ|'<ezménye lehet, hogy kap-e az illető további szerepet vagy sem, ösztönzi-e vagy fékezi a színész további fejlődését. Azt hiszem, ebben az esetben a kritika másodlagos hatásáról van szó. Nem akarom túlbecsülni a kritika alapvető, elsődleges szerepét, de el kell ismerni, hogy határozottan hat a művészi fejlődésre. Sót, még a rossz, tapintatlan bírálat, esetleg a sértő, lebecsülő, felületes kritika is. Az ilyen persze ingerli a színészt, sőt provokálja is. De nincs olyan negatív bírálat, melyből a színész ne tudna egy mákszemnyi pozitívumot kihámozni. Ez az én egyéni véleményem. Saját gyakorlatomból K. Hrabovskának a Macbethről írt kritikáját említem. Egyik mondatával egészen „elsodort", meggondolatlan fogalmazásával müvem etikai részét érintette. Ez volt a legcsűnyább kritika, melyet valaha is kaptam. De nemcsak negatív értelemben provokált ki, mert a Macbeth reprízelőadásait annál kitartóbban javítottam, mozgósítottam a színésztartalékokat. Mintha csak egy belső hang állandóan ösztökélte volna az embert: Nem szabad, hogy részben is igaza legyen annak a másiknak! Ezt a fajta bírálatot azonban színészi egyéniségem mélyéből elítélem, bár van bizonyos pozitív hatása is. Nem ez az emberileg és szakértelemmel mélyen megalapozott műbírálat útja. Van-e a közönségnek hatása a színész fejlődésére és milyen? Bizonyéra van. gyakran tragikus. Elkényezteti, azután pedig „szeretetével" megöli kedvencét. Sok olyan színész van, akik a közönség kegyeit keresik, s aprópénzre váltják fel a tehetségüket. A közönség azonban segíteni is tud. Talpra állítja a fiatalokat, kigyógyítja a komplexumokban szenvedő színészeket, támogatja a tehetségeket. A bratislavai közönség nem éppen a leghálásabb. Határozottan nem kényeztet bennünket, néha inkább az az érzésem, mintha ilyen érzelmekkel ülne le a színházban: No, komédiások, most mutassátok meg, mit tudtok. Lehet azonban, hogy tévedek. SAS ANDOR Dr. Sas Andor, a magyar irodalomtörténet docense a bratislavai Komenský Egyetemen arra a kérdésre, mi a különbség a polgári és a marxista kritika között, a következőket válaszolja: — Vannak bizonyos ősinek mondható igények, követelmények a kritikával szemben, de ezeket az igényeket sosem tudták úgy kielégíteni, mint ahogy ezt ma a marxista kritika teszi. Sosem volt a kritikus munkája olyan széles körben ható és olyan felelős, mint a szocialista kultúrát építő népi demokráciánkban. Miben rejlik ez a felelősség ? ... A kritikus Janusarcú lény, néz az írók felé, de ugyanakkor szemügyre veszi az olvasó tömegeket is. Mindkét irányban nevelő kötelezettség terheli. Az írók felé, hogy a legjobbat alkossák és az olvasók felé, hogy a legteljesebben megértsék az írók teljesítményét. Hogy ezt a kritikus megtehesse, elvi elmélyültségű kulturális és szocialista alapra, továbbá bátorságra van szüksége. Az írókkal közli, mi a dolgozó közösségek törekvéseit előmozdító eszmeiség az alkotásaikban, de természetesen azt is meg kell mondania, hogy ennek az eszmeiségnek szétsugároztatása érdekében esetenként mit kell javítani, mit módosítani. A közönség felé a kritikus nevelőmunkája abban rejlik, hogy az olvasókat az eszmei és művészi értékek megértésére képesíti és így azután az olvasók tömegei támogatják a kritikust az író felé fordultában, vele együtt nevelik az írót, de tökéletesítik saját értékelő képességüket is. Minderre a régi kapitalista társadalomban is akadt példa, azonban a körülmények nagyon szűkre szorították a kritikus tevékenységének területét. Ma a kritikus szavának visszhangja széles körben visszaverődik és olyan eleven erejűvé erősödik, amilyenre a régebbi kapitalista társadalomban nincs példa. Nagyon fontos, hogy a kritikus alkotásával bizalmat ébresszen mind az írókban, mind az olvasókban. A bizalomnak alapja, gyökere az a tény, hogy a kritikus a nép szolgálatában áll. — Milyen a viszonya a kritikusnak a műhöz? — dr. Sas válasza a következőképpen hangzik: — Itt is kettős a szerep, megértő és értékelő. A megértés vonatkozik azoknak a társadalmi körülményeknek az ismeretére, amelyek között a mű megszületett, továbbá arra a szocialista és humánus küldetésre, amelyet a műnek teljesíteni kell. Az értékelés viszonyítja mindezt a bírált mű műfaji csoportjának legkiválóbb alkotásaihoz tartalom, szerkezet, nyelvi kifejezés tekintetében és a megértést s az értékelést összhangba hozza. A megértés és az értékelés nemcsak logikai munka, hanem vonzóvá válik ama szeretetnek nevezhető elfogultságnak a sugallatától, amely becsültté teszi a kritikus tevékenységét mind az alkotóművészek, mind az olvasók világában. Végül fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy a szocializmust építő népi demokráciákban megjelenik az irodalmi kritikának az a közösségben gyakorolt, kollektív formája is, melyet az olvasók maguk gyakorolnak, amikor találkozóra jönnek össze a költőkkel, prózaírókkal, s szemtől szembe elmondják nekik, milyen hatással voltak rájuk műveik, és milyen kérdések merültek fel bennük olvasás közben. Nagyon üdvös ez a gyakorlat, mert hathatós 'ellenszere a romantikus fölényeskedésnek az írók részérőlf útját állja az elefántcsonttoronyba való elzárkózás kísérleteinek. Megtanítja az írókat arra, hogy az ő munkájuk nem a fellegeknek, hanem a föld embereinek szól. Az olvasó irodalmi érzéke sokat köszönhet a kollektív kritika gyakorlásának. De kifejezésre jut benne a hűség a szocializmus nagy tanítómestereinek példájához, akik a társadalom-építés irányításának titáni munkája mellett a kortársírókkal foglalkozó, elemző és értékelő kritikákban is bizonyították lángeszű sokoldalúságukat. E tekintetben elegendő utalni Lenin pompás tanulmányaira L. N. Tolsztojról, Marx nyilatkozatára Balzac társadalomábrázoló művészetéről és Engels megállapításaira Heine éles pillantásáról a korabeli német idealisztikus filozófia kulisszái mögül és a sziléziai takácsok sorsán át a szocialista jövő felé. A színész fejlődésére egyének is kihatnak, akik levéllel fordulnak a színészhez. A véletlenek találkozása folytán megint a Macbethről van szó. Egy néző levele többet segített nekem a Macbethben egy garmada bírálatnál. A színművészet szeretete és tisztelete, Shakespeare csodálata és az az egyszerű emberi törekvés hatotta át minden sorát, hogy valami konkrétummal segítsen alakításom megértésében (ellentétben a hivatalos kritikával). Kár, hogy a közönség köréből kevesen akarnak közvetlenül hatni a színész művészi fejlődésére. Barta GyulaArra a kérdésre, segiti-e a művészt fejlődésében a kritika, Barta Gyula akadémiai festőművész ezeket válaszolja: — A kritika a közvélemény hangja, ezért fontos, hogy a művész alapos megfontoltsággal tanulmányozza a róla szóló bírálatot. Természetesen a di1 csérő elismerés ^ jóleső érzés. Jele annak, hogy a művész jó munkát végzett és biztos, hogy az Ilyen kritika további alkotásra buzdít. A szigorú bírálat viszont figyelmezteti a művészt tévedéseire, nagyobb erőfeszítésekre készteti, tehát fejlődését szolgálja. Mindebből kiviláglik, hogy a jó kritika nem sújtja le a művészt, hanem jóindulatú tárgyilagosságával felébreszti benne az önkritikát és segíti a helyes út megtalálásában. — Az elmúlt években milyen hibát, fogyatékosságot észlelt a kritikában általában? — Véleményem szerint a kritikus öszszekötő kapcsot képez a művészet és a dolgozó nép széles tömegei között. Éppen ezért még szorosabbra kellett volna fűzni ezt a kapcsolatot, elsősorban a művészek és a kritikusok között a felmerülő eszmei, szakmai problémák állandó megvitatáséra, másodsorban több helyet kellett volna adni azoknak a megnyilatkozásoknak, amelyek a dolgozó tömegek soraiból hangzottak el. A kritika hiányossága abban is megmutatkozik, hogy kritikusaink sokszor a kritizált müvekhez egyoldalúan, többé-kevésbé szubjektív módon közelednek, és a mú esztétikai szubjektív túlértékelésével, megfeledkeznek a mű társadalmi, szociológiai küldetéséről. — Mit vár a jövőben a kritikától? — A művészetre igen nagy feladatok várnak. A művészet jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy az embereket igazi hazaszeretetre, a béke, a szocializmus, a haladás szellemében nevelje. Hiszem, hogy a művészet, megszépíti és tartalmasabbá teszi dolgozó népünk életét. Segítse tehát a kritika népünkkel megismegismertetni megszerettetni a művészetet. A kritika emelje az elvi, szakmai színvonalat, ne legyen elavult, de legyen határozott és szókimondó. Legyen a bírálat arra nézve, aki kapja, megtisztelő és szolgáljon tanulságul más művész számára is. A kritika kövesse a gyakorlati és politikai feladatokat, tartsa mindig szem előtt, hogy az eszmei tartalom a kép lényege, és a művész azért alkotta meg képét a maga sajátos kifejezésmódján, hogy lényege mindenki számára -érthető és élvezhető legyen. Demkó István Üzemi munkás. Irodalmi kérdésekben meglepően tájékozott, rendkívül olvasott ember. Sok Irodalmi vitaestet rendezett, számos író személyes ismerőse. Az irodalommal kapcsolatban az a véleménye, hogy az irodalom felelős és tiszteletreméltó társadalmi hivatása nemes erkölcsi tulajdonságokat követel meg az írótól, összhangot az alkotásokban hirdetett elvek és az egyéni magatartás között mind a magánéletben mind a közéletben ... A? irodalmat — hirdeti — nem szabad senkinek sem szerepjátszásnak vagy puszta kenyérkeresetnek tekintenie. Az irodalomnak a nép élete bemutatójának, a társadalmi igazságok szószólójának kell lennie. Az irodalom nem fejlődhet, bírálat nélkül, mint ahogy bírálat sem létezhet irodalom nélkül. A kettő támogatja, kiegészíti egymást.. . Véleményem szerint a kritikus kertész az irodalom kertjében. S mint. ilyennek kötelessége irtani a gyomot, nyesegetni a vadhajtásokat. Ugyanakkor kötelessége ápolni a virágokat, az új hajtásokat. Ha jő magot lát, termékeny földbe kell ültetnie, hogy kinőhessen és virágozhassák. Röviden: a kritikus kötelessége irtani a rosszat, segíteni a jót... Úgy vélem, a csehszlovákiai magyar kritika már sok mindent elvégzett, de még mindig sokkal adósa íróknak, olvasóknak egyaránt. — A kritikusok országos értekezletétől azt várom, hogy irányt szabva, lelkesebb munkára ösztönözze mind az írókat, mint a bírálókat. (b) (ÍJ SZÖ 3 * 1961. február 20,