Új Szó, 1961. február (14. évfolyam, 32-59.szám)

1961-02-18 / 49. szám, szombat

Nagy Lajos: C/l gyuf gtjujaarus BET1PEGETT a teraszra, megállt az első asztalnál. Egyet vonaglott a szája, láttam, hogy azt mondja: gyufa! Senki nem ügyelt rá, kicsit még állt, várt, aztán tovább sompolygott. Öreg asszony volt, ráncos képű és sápadt. Ruhája a legszegényebbek divatja szerint való: kék, fekete, zöld és sárga, ez mint egyszínű rajta, fakó. Barátságos képű, bűne nincs, semmi jel róla, csupán szegény. Csak föl kell mérni hajlott testét, elhalkult hangját, bánatát és lassú sompolygását: nem sokra viheti naponként gyenge üzletével. A hozzám szomszédos asztalnál áll. — Gyufa! — kínálja a portékáját A szeme nedves. Aránylag rendes és tiszta, mégsem gusztusos elvenni aszott kezéből a tarka skatulyát. Riasztó elfogadni tőle néhány koronát, ha nagyobb pénzből kell visszaadnia. Egyik a szomszédok közül vett tőle, s ötven koronással fizet. Az asszony a köténye zsebében turkált, a gyűrött papírpénz között. — Mennyi? — kérdezi egy inkvizítor hangján a vevő. Ö felel, nem is ér el hozzám a hangja. — Hallja! Maga negyvenért meri árulni a gyufát! Mindenütt harminc. Bágyadtan mond erre valamit. — .Mégis csak disznóság! Erre nem mond semmit. — Hallatián, negyven koronát kérni egy skatulya gyufáért. Eti átadom magát a rendőrnek. Az asszony sápadtabbá válik. Valamit nyöszörög. Az inkvizítor körülnéz, hátrafordul és kiált a pikológyerekért. — Erigy el, hívj egy rendőrt! Ott áll! Ott, szamár, az Oktogon közepén! — Pikoló! — kiáltom én. — Gyere iu.' A gyerek zavartan megáll. — Nem mégy rendőrért! Nem engedem. — De igenis elmegy! — kiált felém az inl ítor. En csak a gyerekhez szólók: — Ha nem mégy, borravalót kapsz tőlem, ha elindulsz, utánad megyek és megpofozlak. A GYEREK zavart, de hirtelen fölkacag, ugrik egyet és eltűnik a kávéházban. — Majd én megmutatom! — fenyegetőzik az inkvizítor és föláll, hogy ő maga menjen a rendőrért. En is fölállok, egyelőre céltalanul, de űz az indulat. Az inkvizítor társai azt hiszik, botrány lesz: — Ülj le kérlek, hagyd! — csitítják. Megfogják a kabátját, hogy leültessék. Ö kirántja magát és elszalad rendőrért. Jön vele. Előttem mondja el a tényállást, a rendőr megfogja az asszonyt, hogy vigye. Az szótlanul indul, arca mozdulatlan, csak könny esik ki a szeméből. — Rendőr úr! — kiáltom én. — Írja fel ezt az embert! — Miért? — kérdezi a rendőr csodálkozva. — Tudnom kell a nevét. Mondjuk, hogy megsértett. — Ua megsértette uraságodat. .. A rendőr megkérdezi az inkvizítor nevét és lakását. ÉN ELROHANOK egy ügyvéd barátomhoz. Mit lehet itt csinálni? Elmondom a történetet. Igazságot keresek. Igazságot akarok! Jelentsük föl ezt a nyomorult embert. Leszek a panaszos, vállalom. A barátom csodálkozva néz rám, aztán elneveti magát. — Nem lehet. — Miért nem? — Hát hol itt a bűncselekmény? Szent isten, hol a bűncselekmény ?! Nincs bűncselekmény! Az inkvizítor kifogástalan gentleman. Kegyetlen, mint Torquemada. Buta, mert nem tudja fölmérni tíz korona értéktelenségét. Fantáziája nincs, nem látja a pinceodút, a tej nélküli gyermeket, vagy unokát, a rokkant férjet, a szennyet, a dohot, a férgeket. Veszedelmes szadista ez az inkvizítor, a kifacsart szegény citrom nyakán szorít még egy utolsót, a jégverte fejen koppant még egy ezeregyediket, föllármázta a törvényt és a kardot, mint cirkuszi játékban akar gyönyörködni egy ijedt nyúl széttepésében. Pokolian gonosz ez az inkvizítor, hozzá képest a mesék ördöge lólábával, kis hetyke szarvaival és piros nyelvével egy kedves gyermekjáték. Ő maga a megtestesült gonoszság, a gonoszság tetté vált, — és nincs bűncselekmény! — Kompromittálnám magamat mondta a barátom szinte feddön, — ha ilyen följelentést szignálnék. — Akkor hát meg kellett volna vernem! — Akkor lett volna bűncselekmény. Téged megbüntettek volna. Es megtoldotta, gúnyosan mosolyogva: — FÖLTEVE, hogy nem erősebb, és nem ő vert volna meg téged. Mert akkor megintcsak nem lenne bűncselekmény. Hisz Te lettél volna a támadó, s ő csupán védte volna magát. (1923) Amint már hírt adtunk róla, a bratislavai Üj Színpad ifjúsági együttese bemutatta Ľ. Filannak, a fiatal és igen tehetséges szlovák drámaírónak Zsoli című darabját. A mai tárgyú és mély gondolati mondandóval jelentkező darabot a kritika elismeréssel méltatja. J. Herec felvételein a darab két jelenete. A MULASZTÁST BE KELL HOZNI... Hideg szél fogadja a járási székhelyre érkezőket, mindenki siet, a boltok előtt sem látni a megszokott képet, a falvakról beözönlő vásárlókat. A csípős fagy elől az üzletbe menekülnek az emberek és ott válogatják ki a báli ruháknak valót. Én is meggyorsítom léptéméit, a Csemadok járási titkárságára igyekszem, hogy megtudjam, milyen a kulturális élet a Nové Zámky-i járásban. No meg azért is sietek, hogy minél előbb fűtött helyiségbe jussak. Itt a Csemadok járási titkárságán találkoztam Czuczor elvtárssal, az andódi helyi szervezet kultýrfelelôsével. Kiderült, hogy a tagsági díjakat hozta be, méghozzá az 1961-es esztendőre. Náluk ugyanis az a példaadó szokás uralkodik, hogy minden évben már az első hónapban rendezik a tagdíjakat. Azt is megtudom, hogy az évzáró gyűlés óta újabb 10 tagot szerveztek be a Csemadokba. E szép jelenségek hallatán érdeklődni kezdek, hogy működik az andódi helyi szervezet. Kérdésemre Czuczor elvtárs azt válaszolja, hogy az évente megrendezett színielőadások komoly érdeklődést váltanak ki a község laftossägá'Soraiban. A jegyek többnyire elővételben fogynak el, és így mindig telt ház előtt játsszák le a jói betanult színdarabot. Minden színielőadást nyolcszor, sőt tízszer is megismételnek községükben, ezenkívül a szomszédost községekbe is meghívják őket vendégszereplésre. Ily módon egy-egy színművet 14-szer, 15ször is előadnak. — A színi rendezvényeken kívül — mondja Czuczor kultúrtárs, — szakés tudományos előadásokat is tartottunk a közös gazdálkodás előnyeiről, „Ismerd meg hazádat" és hasonló népszerű témákról szerveztünk vitaestéket a község többi szervezeteivel együtt. Kiss Lajos tanító elvtárs szokta ezeket az előadásokat megtartani, aki kiváló és lelkiismeretes előadónak bizonyult. — A tanítóság — folytatja — sokban hozzájárul Andódon a kulturális élet fejlődéséhez. Nemrégiben alakult meg a tánccsoport is, amelyet Gőgh Ilonka és Madiné tanítónők nagy szorgalommal vezetnek és gondoskodnak arról, hogy a legközelebbi járási Csemadok-napon már fel is léphessen a betanított táncokkal. .Egyébként 9-tagú zenekarunk van, amelynek én is tagja vagyok. Igen szeretnénk zenekarunkat kibővíteni, mert van több jelentkezőnk. De persze hangszerekre lenne szükségünk. Sajnos, nincs rá elegendő pénzünk, a szövetkezet pedig nem segít. Sajnálatosnak tartjuk a szövetkezet részéről ezt a közönyt, mert a kertészetben, az állattenyésztésben és a méhészetben példás szorgalommal dolgoznak a Csemadok-tagok, akik a falu szépítéséből is méltó módon kivették részüket. így Czuczor Erzsébet, idősebb Szőke JóZsefné, özv. Czuczor Jánosné és Valéria együttesen 160 órát dolgoztak le tavaly az utak és a kultúrház javításánál. Arra a kérdésre, hogyan készülnek a jövőre, Czuczor elvtárs a következőket válaszolja. — A Csemadok egész estét betöltő műsoros előadásra készült fel. Ami pedig a távlati tervet illeti, mi andódiak szeretnénk összefogni és egy szép kultúrházat építeni, mert az a helyiség, amely ma rendelkezésünkre áll, nem felel már meg követelményeinknek. Nekem mindehhez csupán annyi a megjegyzésem, hogy az EFSZ-ek márciusban megtartandó V. országos kongresszusáról a Csemadok andódi vezetősége még nem is tárgyalt, holott helyes lett volna megvitatni a Csemadok-gyűlésen például azt, hogy a szövetkezetben dolgozó Csemadok-tagok hogyan segítik elő munkahelyükön a szocialista munkabrigádok megszervezését. Ezt a mulasztást minél előbb be kell hozni. PUHA VINCE (Folytatás az 5. oldalról) lat ebben az esetben hatástalan maradna. A tudománynak tehát már most, még a Marsba vagy a Holdba történő repülés előtt sürgősen hozzá kell fognia újabb védekezési eljárások kidolgozásához az ilyen káros következmények ellen. Az elmondottakból egyesek bizonyára túlzott következtetéseket vonnak majd le. Talán azt fogják mondani, hogy fékezni akarom a tudomány fejlődését, pesszimizmust terjesztek. S lehetséges, hogy a pesszimisták még borúsabb színekben látják a kérdést. így okoskodnak majd: Ugye megmondtuk már régen, hogy az ilyen természetű kísérletek egyszer világkatasztrófához vezetnek, jobb volna máról holnapra élni, élvezni az életet bármi áron ... De vajon lehet-e és kell-e arra gondolni, hogy szavainkat esetleg félremagyarázzák? Hiszen akkor hallgatnunk kellene, s az adott esetben ez volna a legrosszabb. Ha tudjuk azt, hogy valami veszélyt rejthet magában, a mi feladatunk a figyelmeztetés, annál is inkább, mert a veszély az egész emberiséget fenyegetheti. Szeretném hangsúlyozni, hogy csak lehetőségről és nem bizonyosságról beszélek, s hogy a veszély lehetősége talán elenyészően csekély, de mégsem egyenlő a zéróval. Azt is le kívánom szögezni, hagy távolról sem akarom a kozmikus kutatások beszüntetését indítványozni. Vannak, akik megijednek attól a gondolattól, ijogy a Mars vagy egy másik, naprendszerűnkön kívül álló bolygó lakói benyomulhatnak Földünkre. Ez a kozmikus rakéták ára — állítják ők —, és követelik, hogy szüntessék be a rakéták fellövését. így szól a régi reakciós nóta. 1931 nyarán a szovjet küldöttség tagjaként részt vettem a természettudományok és a technika történetével foglalkozó nemzetközi kongresszus londoni ülésszakán. Az angol alsóházat is meglátogattuk, éppen akkor, amikor egy konzervatív képviselő interpellációt intézett MacDonald miniszterelnökhöz, kérve, hogy a kormány tiltsa meg Rutherford atommag-robbantási kísérleteit, amelyeket Cambridgeben, Londontól 45 mérföldnyire végzett. Aet állította, hogy ez .a kísérlet az egész keresztény emberiségre veszélyes. A miniszterelnök, amint ilyenkor szokás, tréfával ütötte el a dolgot. A konzervatív képviselő minden bizonynyal a láncreakcióra gondolt, egy olyan természetű robbanásra, ami az egész Földet elpusztíthatja, s amiről akkoriban többé-kevésbé fantasztikus hírek terjengtek. A valóságban viszont a láncreakció csak attól kezdve vált veszélyessé, amikor a katonák kezdtek kísérletezni vele, vagyis amikor kicsúszott a tudósok ellenőrzése alól. A természettudományok és a technika története több reakciós kísérletet ismert, amely útját akarta állni a haladásnak. Gyakran mondták, hogy éppen az emberiség érdekében kell gátat vetni a fejlődésnek, hogy semmit se kell kockára teňni. Pasteur is hasonló akadályokba ütközött. A tudománynak azonban kockáztatnia kell. A valóságban minden emberi cselekvés kisebb-nagyobb kockázattal jár. A kockázat jelentősége még inkább fokozódik, ha olyan nagyszabású vállalkozásról van szó, mint a kozmosz vagy a mikrokozmosz feltárása. Mert ez a mikrokozmoszra is vonatkozik. Ha az atommag robbantásával kapcsolatban hangoztatott vésztjósló próféciák nem is váltak valóra, abból nem következik, hogy az elemi részecskék robbantása ne lehetne rendkívül veszélyes. A fizika mai állása szerint, nagyon kevéssé ismerjük az elektrónok, nukleonok stb. szerkezetét. Tudjuk, azt, hogy e részecskék „belsejében" más törvények érvényesülnek, mint amelyek az atommagban érvényesek, és most még ott sem tartunk, hogy komoly feltevéseket kockáztathassunk meg ebben a kérdésben. Ezeket a törvényeket csak úgy ismerhetjük meg, ha először is behatolunk az elemi részecskékbe és ott hasadást idézünk elő, amint azt az atomokkal, illetve azok magjával is tettük. A ma rendelkezésünkre álló leghatásosabb gyorsítók sem tudnak még ilyen reakciót kiváltani. De ezeknél már erősebbeket építenek. Vajon az elektron hasadásával kapcsolatos kísérletek nem fognak-e valamikor előre nem látható láncreakcióhoz vezetni? Ha ilyen reakciók léteznek, akkor kétségtelent'

1 rendkívüli körülményeket kellene teremteni azok előidézésére. A kozmikus kutatások elősegíthetik az ilyen irányú kutatást, és nyomra vezethetik az embert, hogy kiterjessze uralmát ezekre a reakciókra, felhasználhassa őket. Mindez nemcsak feltevés. Nincs okunk azt állítani, hogy ez a kísérlet ne volna veszélyes, de azt sem mondhatjuk, hogy végzetes lenne az emberiség számára. Annyit azonban leszögezhetünk, hogy egy ilyen katasztrofális folyamat nem túlságosan valószínű. Vajon a kockázat lehetősége feljogosít arra, hogy megtiltsuk a fizikusoknak a további kísérletezést? Semmi esetre sem. A feladat mindössze az, hogy jó előre megvizsgáljunk minden lehetőséget és megtaláljuk a módját a kevésbé kívánatos következmények minimumra való csökkentésének. Az űrhajózás emberének is lesznek tehát súlyos gondjai, bár ezek a gondok valójában már most, az új kor küszöbén is jelentkeznek. Az emberi nem halhatatlansága felé Nem véletlen, hogy a legnagyobb kockázat éppen az anyag létezésének két ellentétes pólusán jelentkezik: ott ahol a tudomány a makrokozmósz vagy a mikrokozmosz mélységeibe hatol, ezen az egymástól annyira távoli két végleten, amelyek olyan idegenek a „közbeeső helyzetben" lebegő emberi lét számára. Ezen a két végleten kell a tudománynak a legnagyobb akadályokkal megküzdenie, itt hárul rá a legnagyobb felelősség. De ugyanakkor itt érheti el legnagyobb sikereit. Az anyag mélyébe hatolva, a tudomány kiapadhatatlan energiaforrásokat fedezhet fel az emberiség számára. A világegyetembe hatolva, a tudomány kimeríthetetlen anyagkészletre tehet szert. A tudomány tehát hősi harcot folytat az emberiség halhatatlanságáért, s az űrhajózás e harcnak csak egyik szakaszát jelenti. Ez a harc nem a halálért, hanem az életért folyik. Nem is olyan régen általánosan elfogadott vélemény volt, hogy az emberiségnek el kell pusztulnia — még ha ez csak a nagyon távoli jövőben következik is be. Talán emlékszünk még ezzel kapcsolatban Flammarion különböző feltevéseire: a Föld leesik a Napra, és elpusztul a lángokban, vagy annyira eltávolodik tőle, hpgy minden megfagy a felületén, végül: maga a Nap fog kialudíj*, ami a földi élet pusztulását vonja maga után. Mások élettani okokkal magyarázták az emberiség elkerülhetetlen pusztulását (az életerő elapadásával, az emberi nem degenerálódásával) vagy társadalmi okokkal (irtóháborúkkal és forradalmakkal). Clausius és iskolája ezt az elméletet az egész világegyetemre kiterjesztette: minden „termikus" halállal fog elpusztulni. Ezek az eszmék valójában csak az emberi tudás akkori objektív állását tükrözték vissza szubjektíven, a tudomány tehetetlenségét bizonyították a kevésbé ismert kozmikus jelenségekkel szemben. Ez a felfogás a vallásra emlékeztet, az pedig az ember tehetetlenségére épít az ismeretlen természeti erőkkel szemben. Ha logikai szempontból nézzük a dolgot, ez az állítás egy indokolatlan analógiából, tudománytalan feltevésből indul ki: mindennek aminek kezdete Van, vége is kell, hogy legyen, s ezért az emberiségnek is előbb-utóbb el kell pusztulnia. Ma azonban, a XX. század második felében, a mi ismereteink nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is sokkal magasabb fokon állnak. Öriási ugrást tettünk előre: á makrokozmoszból kiindulva új világok tárultak fel előttünk. Magában az élettanban is érvényét vesztette az a törvény, mely szerint minden véges; a fejlődés első fokán álló mikroorganizmusok örökké élhetnek. Dialektikusan vizsgálva a dolgot, a fejlődés legmagasabb fokán álló ember mintegy az élettani fejlődés tagadása; elérheti tehát, hogy saját társadalmi törvényeivel, technikájával mesterséges védőfalat húz saját maga és a természet közé. Miért ne változtathatná meg hát az események menetét, miért ne győzhetné le ^a halált, amely olyan misztikus végzetszerűséggel fenyegeti őt? Az űrhajózás korának embere háromféleképpen is biztosíthatja az élet folytonosságát azoktól a hátrányos kozmikus 'átalakulásoktól függetlenül, amelyek a Föld felületén a távoli jövőben bekövetkezhetnek. Mesterséges éghajlatot teremthet, vagy átköltözhet egy másik égitestre, esetleg arra kényszerítheti bolygónkat, hogy megváltoztassa pályáját és, szükség esetén, közeledjék a Naphoz. Erre talán azt mondhatják, hogy ma még nincs nyugtalanságra ok, mert a Föld évmilliókra kedvező életfeltételeket biztosít számunkra. Azt is mondhatják, hogy korai ezzel a kérdéssel foglalkozni, és ma még nem időszerű ilyen nehéz feladat kitűzése. Kétségtelenül igaz, hogy a távoli jövő kérdéseivel szemben a legtöbb ember közömbös. A filozófiának azonban nem szabad elcsüggednie, hanem éppen úgy harcolnia kell a közömbösség, mint pesszimizmus, a halálfélelem vagy a vallásos eszkatológia csökevényei ellen. Neki kell hordoznia a prométheuszi fáklyát az emberiség kutató szeme előtt. I tJJ SZÖ 3 * 1961. február 24.