Új Szó, 1961. január (14. évfolyam, 1-31.szám)

1961-01-28 / 28. szám, szombat

BARÁTSÁG AZ ÉTER HULLÁMAIN A kezdet Ahányan vannak, annyi szakmát képviselnek. Juraj Sedláček, a Tesla Üzem gépszerkesztője, Eugen Špaček mérnök, Milan Malik katona, Jozef Maiik pék, Jozef Varga esztergályos, Boris Bosák vegyész-laboráns ... Mindegyiknek más a foglalkozása, de munka után mindanynyian: rádióamatőrök. Esténként a Hadsereggel Együttműködők Szövetségének bratislavai rádióklubjában találkoznak. Drótok, kondenzátorok és más-más alkatrészek összekötésével olyan gépet szerkesztenek, mellyel kapcsolatba kerülhetnek a világ minden táján dolgozó amatőrökkel. Hasznos szórakozás. Štefan Pylypov, a klub vezetője jó néhány órát ledolgozott az űj, sorrendben a harmadik rádió-adóvevő készülék összeállításánál. Kézről kézre járt a forrasztóvas, a fogók, a csavarhúzók. A klub valamennyi tagja bekapcsolódott a munkába. — Ezt irigylik tőlünk az amerikaiak - magyarázza Pylypov elvtárs, a klub vezetője. - Amerikában a legtöbb rádióamatőr munkája azzal kezdődik, hogy pénzt gyűjt és üzletben vásárolja meg rádiókészülékét. Ha elromlik, a szerelők javítják meg, inert az amatőrök nagyobb részt annyit értenek a rádióhoz, hogy hol kell be- és kikapcsolni. Pedig a rádiózók számára élvezet, ha néhány hónapon át esténként végzett munkájuk gyümölcsét látják. így volt az OK-3 -Kab rádióállomással is. Az első kapcsolás Árra nem gondoltak az amatőrök, hogy az első általános hívásra, mely morzejelekben így szól: tá-ti-tá-ti — tá-tá-ti-tá, telefonon kapnak választ. A televíziótulajdonosok panaszkodtak. Annyira működik a rádióállomás, hogy a televízió is „közvetíti". A zavart ki lehet küszöbölni. Addig szerelnek az amatőrök, míg a szobájukban levő televíziós készüléken rendes a kép és a hang. Utána mindent kikapcsoltak és felhívták telefonom azt az illetőt, aki panaszkodott. — Még mindig zavarunk ? — kérdik az amatőrök. — Még mindig! — hangzott a válasz. — Érdekes, pedig az adó nincs üzemben! Amikor megállapították, hogy a készülékek rendben vannak, Sedláček operatőr Párizzsal F —8 —IN adóval vette fel az első összeköttetést. A francia amatőr neve Alan. — Régi ismerős, — mondja Juraj Sedláček — valamikor a Francia Egyenlítői Afrikából, Tchadból FO8 —HA adóállomással szokott érintkezni. — Ismerős? teszi fel magának a kérdést Sedláček elvtárs. Nem, azt mégsem mondhatja. Jóformán csak egymás adóállomását ismerik, mert főleg arról beszélgetnek. A legutóbb is az érdekelte főként, hogy Párizsban jó tónussal hallják-e az új adót. A válasz kedvező volt. A francia amatőr ugyanazt mondta, mint később egy šamoríni amatőr: dr. Henrik Činčura gyermekorvos. Távolraközelre egyaránt jól viszi a hangot az OK-3-KAB adó. Addis Abeba jelentkezett Juraj Sedláček régi amatőr. Több mint 215 ország vagy tartomány rádióamatőrjeivel vette már fel a kapcsolatot és — mint minden beszélgetés után szokás — 190 levelezőlapon igazolták neki a beszélgetéseket. Boris' Bosák fiatalabb amatőr. Szorgalmával pótolja a többéves tapasztalat hiányát. Képes reggelig ülni a készüléknél, vadászni egy-egy újabb állomásra. A rádióamatőrök között a verseny különösen olyan vidékekért folyik, ahol ritkák a rádióamatőrök. — Például Etiópiában csak egy van Addis Abebában. Közvetlenül a nemrég lezajlott forrongások után vették fel ezen afrikai ország amatőrjével a kapcsolatot. Az ottani helyzetről azonban nem tudtak meg semmit, mert az amatőrök politikai kérdéseket nem érintenek beszélgetéseikben. A tilalom ellenére Csupán szaktéren társalognak és közvetlen baráti beszélgetéseket folytatnak a rádióamatőrök. Vannak országok, ahol ezt is megtiltják. Az angolai, Dél-Koreai-, spanyolországi rádióamatőröknek nem szabad felvenni a szocialista tábor amatőr adóállomásaival a kapcsolatot. Furcsa előírások. Az illetékes hatóságok azt gondolják, hogy ezzel olyan nézetet kelthetnek országaikban, hogy mi nem létezünk. Mennyire korlátozottak! Nem egy amatőr a tilalom ellenére felveszi velünk a kapcsolatot és a beszélgetést, az igazoló levelezőlapot Svédországon keresztül vagy másképp küldi el, hogy bajba ne keveredjék. Előfordulnak álnokoskodó amatőrök is. Nemrég PK-4 LB jelzéssel jelentkezett egy adóállomás. Kezelője azt akarta elhitetni, hogj£ Szumatrából beszél. A gyakorlott rádióamatőr az adásból meg tudja állapítani, hogy az illető hazudik. Azt is tudják a rádióamatőrök, hogy Indonéziában nincsenek amatőrállomások. Barátaink hangja A bratislavai rádiósok az Antarktiszon levő Mirnij szovjet állomással többször is felvették a kapcsolatot. Fjodor Roszliakovval, a rádiótechnika sportmesterével beszélgettek. Több mint 400 morzejelzést fog fel egy perc alatt. Különösen kedves beszélgetések folynak az éter hullámain azokkal az amatőrökkel, akik Csehszlovákiában végezték főiskolai tanulmányaikat. Egy izraeli adóállomással, melynek kezelője Bratislavában tanult, szlovákul vették fel a kapcsolatot. Egy guineai állomás csehül jelentkezett. Jozef Blounka amerikai honfitársunk, akinek szülei Bánovce nad Bebravou környékén laktak, tört nyelven ugyan, de anyanyelvén beszélt amatőrjeinkkel. A HRSZ bratislavai város bizottsága, január derekán tartotta konferenciáját. Ez alkalomból több elvtársat kitüntettek. Köztük volt Juraj Sedláček, aki nagyban hozzájárult a több mint 100 tagú bratislavai központi rádióklub sikeres munkájához. Jelenleg a klub iskolázásokat készít elő a kezdőknek. Az egyik tanfolyamon a rádiótechnika alapjait akarják ismertetni. A tanulók maguk szerkesztenek az esti oktatásokon amatőrrádiókat. A másik tanfolyamon az adó-vevő állomások új kezelőit képezik ki. Bratislavában a rádióamatőrsportnak van utánpótlása. DRÄBEK VIKTOR. Kie lopj Bór Mihálynak hívják. Nagyka§

rimájű kalapját letette a vádlottak padjára és hasán összekülcsolta két óriáskezét. Tüskés haja homlokára nőtt, vakító nagy fogak és könnyen sírós, apró, csillogó a szeme. Semmiképpen sem ösztövér, koplaló szent. Szűk reverendája arra vall, hogy nem lehet rossz koszt a konyháján. Különben mér jócskán beleért a negyvenbe. Ruhája, cipője szépen kikefélve, a körgallérja keményítve: úgy látszik, nem is olyan rettenetes a papi nőtlenség. A szakácsné, aki a nemenjtovább paplakhoz kötötte a sorsát, rózsát olt a skatulyakertben és elfogadja a kiskapun hozott ostyaadót, fiatal csirkét, arasz szalonnát, borocskát. Szépen, zökkenőmentesen folyik az élet. .. De miért ne lehetne még szébbé tenni? Bőség szaruja például a nagyfödémesl templom javítására, villamosítására szánt állami befektetés. Ahhoz azonban bajos hozzányúlni; minden utalványokkal esik meg. De itt a hívők gyűjteménye a tervbe nem vett orgonajavításra, szentek tatarozására: kerek 97 000 korona. Ha úgy valamicskét elcsipegetne belőle, senki se vonná kérdőre. Róla, a papról csak nem tételezik fel. Sajnos, feltételezték és elszámoltatták. Tizennégy darab ezres hiányzik. Mária tanúságára, a tengeren evezők csillagára hivatkozik elérzékenyülten, megbántottan. Hiába. Átmenetileg latrokat emleget és mennydörgős menykőre hibádzik a szava. Majd káromkodik, goromba, a clvilruhás egyházfikat, főképp Csordást és Dulickyt küldözgeti valahová. • • • • • • • • Boris Bosák chilei rádióamatőrrel vette fel a kapcsolatot. A beszélgetést idő előtt befejezték. Chilei társa tudatta vele, hogy náluk földrengés van s ezért siet családját biztonságba helyezni. De elszámolni akkor is kell. Hát... 3000 korona a sekrestyés túlórájára ment, 1911 korona az útiköltségekre, 900 az egyes hívőknek, akik a tornyot, rádiótechnikai és villámhárítói munkát csinálták. A 7468.71 korona meg a búcsúra, templomújraszentelési dáridóra, hisz jelen volt a trnavai püspök és maga a magas apostoli adminisztrátor. Mindezt megismétli a tárgyalóteremben. Hogy_ a sekrestyés váltig tagad? Hát tehet róla? Biztos fél, hogy megadóztatják. Hogy nincs egyetlen egy vasúti jegye, autóbuszjegye se? Hát ő nem járatos a világi dolgokban. Neki az a munkája, hogy görögül olvassa az ószövetséget, lelklgyakorlatozzon, tartsa naponként a kánon óráját. Ki-ki a magáét. A bíróság, a jogászok példának okául nem tudják, hogy az év 289 napja Máriának van szentelve. Van például Gyertyaszentelő, Gyümölcsoltó, Kisboldogaszszony, Sarlósboldogasszony, magyarok nagyasszonya, kisasszonya ünnepe és így tovább. 7468.71 korona az utolsó fillérig a búcsúi traktára ment el. Ezer belőle az adminisztrátor kezébe jutalom gyanánt. Ez már így szokás. Erről nincs papír. Kihallgatni? Ügyse vallja be. A többi kiadásról sincs elismervény. Mindent az eszében tartott elraktározva, főleg a végösszeget. Megemlítik neki, hogy a falusi búcsúra, templomszentelésre, a patrónusok jubileumára annyi enni-innivalót hordanak össze az emberek, hogy az egy évre is elég lenne. És egyszerűen nem lehet elhinni, hogy Bór plébános a cigánymuzsikát, a körhintát, a lövöldét, a mézeskalácsbódét, egyszóval az egész felfordulást a hivők gyűjteményéből fizette. De ő meg sem mukkan. Nem fárasztja magát a védekezéssel. Hogy a tények gúzsba kötik, abba már belenyugszik. Helyette megkezdi a támadást a büntetés ellen. Ártatlan, esze ágában sincs isten bárányakent vezekelni. Egyáltalán reális, életmohó, nagyon is haladó. Nem kér még húsz év múlva se hatlábnyit a mindenkinek kijáró közbirtokból. De hiába néz olyan áhítattal a lilaszegélyes fekete talárra, mint a római családfő a házi istenekre. Egy évig nem fog szabadlábon járni s ráadásul a mellékbüntetés, három évi hivatal,'osztás. Remélhetőleg addjg .megtanulja a VII., parancsolatot: „Ne lopj!" Lehocky Teré

j Gyermekkerékpárjaink külföldre (ČTK) - A Pragoexport külkereskedelmi vállalat a legutóbbi időben könnyűiparunk egyik újdonságát — háromkerekű gyermekkerékpárokat hozott a külföldi piacra. A Pragoexport az első, félmillió korona értékű szállítmányt már el is küldte Hollandiába. ' Štefan Pylypov, a klub vezetője az új adó-erősítő készüléket Eugen Špaček mérnök, tevékeny aktivista tanácsai szerint szerali, Jozef Veteška elégedetlen ember. Ha a szeJ mébe mondanám, tiltakozna, mert azt hihetnénk, hogy... De hagyjuk a magyarázgatást. A tény az, hogy Jozef Veteška, a bratislavai Stavoindustria betonozója az elégedetlenek közé tartozik. E nézetemet megerősítette legutóbbi találkozásunk és beszélgetésünk. A szót szó követi, kitárul előttem Veteška élete. S ahogy hallgatom, nézem a magas, inkább soványnak mondható, nap- és szélcserzett arcú, negyvenkét éves férfit, eszembe jut egy asszony, egy tőlünk távol élő s mégis annyira ismert munkásasszony távirata. Valentyina Gaganováról van szó, aki a szocialista munkabrigádok prágai országos tanácskozását üdvözlő táviratában a többek közöttezt írta: „Hálunk a Szovjetunióban naponta növekszik a munkához való új kommunista viszony. Például én, egyszerű szovjet munkásnő, 1959-ben elhatároztam, hogy átmegyek egy elmaradó brigádba és segítek a munkatermelékenység növelésében. Másképp nem is lehet cselekedni. Hogy általános sikereket érjünk el, tudásunk legjavát kell nyújtanunk. Kölcsönösen segítettünk egymásnak, és brigádunk csakhamar a legjobbak egyike lett. Ezzel azonban nem elégedtem meg.,.". Az utóbbi szavakon van a hangsúly. Gaganova tavaly átment egy másik elmaradó brigádba. Ott is elérte célját... Miért hozom fel ezt Veteška esetében? Ha nem is Gaganova szavaival magyarázta helyzetét, de hasonló lelkületről tett tanúságot mondanivalója. Érdemes ezen elgondolkodni. Veteška azt állítja: a kollektívában van az erő, a kollektíva emberformáló. Ezt sokan tudjuk, nem új dolog, de tegyük hozzá, sokan még nem ismerték fel a munkacsoportokban ezt az erőt. Hogy is kezdték ők? Veteška betonozó brigádja nyolctagú. Négy szlovák és négy magyar van a kollektívában. Már három éve együtt vadnak. Az első napokban a csoportvezetőnek aggodalmai voltak. Miért? — Megmondom őszintén. Bennünket annak idején nem tanítottak a proletár nemzetköziségre. Valami megmaradt bennünk a régiből. Ügy gondoltuk, a szlovák nem érti meg magát a magyarral ... A nyelv terén valóban így is volt. A négy svodíni magyar betonozó nem tudott szlovákul, Veteíkáék meg nem értették a magyar szót. Ez lett volna a legkisebb baj, hisz aki érti a szakmáját, annak nincs szüksége a sok beszédre. Ők pedig, valamennyien a szakma mesterei voltak. A meg nem értést másképp gondolták, úgy mint j valamikor régen volt... A hetek, hónapok múlásával ez az aggodalom végleg eloszlott. Mindennap együtt voltak, megismerték egymást, és látták, ami a múltban a nemzetiségi torzsalkodás oka volt, annak már se híre, se hamva, mindnyájan egy célt követnek, beszéljenek bármely nyelven is. Az elégedetlen — Szabó Józsiéktól magyarul tanulunk, — mondja Veteška, — ók meg tófűnk szlovákul... Olyanok vagyunk, mint a testvérek. A múltkor Svodínban volt az egész brigád. Dékány Jani esküvőjén voltunk. Nem is kell mondanom, milyen jól éreztük magunkat... A kollektíva valóban emberformáló, azt az érzést, ösztönt táplálja, erősíti, ami közelebb hozza egymáshoz az embereket. De az elégedetlenség tüzét is szítja. Így történt. Veteškáék a vállalat legjobb dolgozói voltak, csoportjukat mindig az első helyen emlegették. Büszkék voltak erre s mégis úgy érezték, hiányzik valami az életükből. A közösségi életet, az emberek közötti igazi, mély és bensőséges kapcsolatot hiányolták, ami tartalmasabbá tenné életüket, együttélésüket. S ha így van, ha már feltámadt bennük ez az érzés, ne csodálkozzunk azon, hogy elégedetlenkedni kezdtek, többre vágytak. Emberi tulajdonság ez. Jó tulajdonság. Így kezdődött náluk az új keresése. A múlt év elején az egyik svodíni betonozó ezzel állt a Veteška-brigád elé: — Ha már túlteljesítjük kötelezettségeinket, miért ne alakítanánk mi is szocialista munkabrigádot ?! Nem haboztak. Beköszöntött az újabb tettek időszaka, s még abban az évben kiérdemelték a megtisztelő címet. Veteškáék ekkor érezték át igazán, hogy az egyre inkább összeforró kollektívában mily erő van. Az egymásrautaltság, a felelősségérzet tudata — mert szocialista munkabrigádnak lenni elkötelezettséget jelent, rajtuk a világ szeme, a legjobbak között is a legjobbaknak kell lenniök — arra ösztönözte őket, hogy megtalálják a közösségi élet kútforrását. Így kezdtek ismerkedni azzal, ami eddig hiányzott az életükből. Munka után, esténként öszszejöttek, barátságosan elbeszélgettek. Megtanácskozták, hogyan is rendezzék be életüket. Tudják, náluk az építkezéseken nincsenek olyan lehetőségek a kulturális, társadalmi életre, mint a gyárakban, ahol minden kéznél van. De lehetőségek mindenütt akadnak, náluk is, még akkor is, ha az egyik építkezésről a másikra mennek. Csak ki kell aknázni őket. Olvasni kezdtek, újságokat és könyveket, eljártak az üzemi munkaiskolába, a jó szakembernek mindig tanulnia kell. Még jobban megszerették a munkát és az életet, és el nem hallgathatom — a betonkeverőgépet; módosították szerkezetét s azóta olyan mint a kezesbárúny, nincs nála megállás, nem kell javítani, velük együtt vándorol egyik munkahelyről a másikra ... De az ember olyan, hogy nem tud betelni még a legnagyobb gyönyörűséggel sem. Ha már valamit elért, nem áll meg, ismétlem a már kimondott szót; többet akar. Veteška például azt akarja, hogy a többiek is kövessék őket, legyenek ők is elégedetlenek magukkal, érezzék azt, hogy hiányzik valami az életükből. De ne csak érezzék, hanem eszerint cselekedjenek is, érjék el azt, amit ők elértek. S utána? Lijra ismételnem kell: az ember olyan, hogy sohasem elégszik meg az elérttel... Veteška ugyan másképpen mondta, egyszerűen, így fejezte ki magát: — Keressenek a többiek is annyit, mint én keresek! TI át nem csodás a mi életűnk?! Ha valaki ezt " a. kapitalista országokban mondaná, kinevetnék és oldalba rúgnák, bolond vagy öregem! — mondanák, törődj csak magaddal, örülj, hogy élsz, hógy van munkád! Veteškát pedig bántja, hogy az építkezésen még vannak olyan munkacsoportok, melyek ott tartanak, ahol ők a kezdet kezdetén. Munkateljesítményük hullámzó, a munkafegyelemmel sincs minden rendben. Sok fiatal dolgozik náluk, kevés a tapasztalatuk, nem tudják úgy szervezni a munkát, mint az idősebb építőmunkások. A mestereknek meg nincsen mindenre idejük... Veteška látja ezt, izgatja a dolog. Miért ne örülhetnének ezek a fiatalok is úgy az életnek, mint ő tud örülni?! Miért ne kereshetnének annyit, mint ö, mint a brigád tagjai?! és ekkor kipattant a szikrából a láng, megszületett benne az elhatározás. Neki is eszébe jutott a tőlünk távol élő, de annyira jól ismert szovjet munkásasszony, Valentyina Gaganová. A brigád elé állt: — Közületek már bármelyiktek el tudná vezetni a brigádot... Megegyeztek. És Veteška Jozef, a kommunista, az elégedetlen ember elhatározta, hogy átmegy egy csupa fiatalokból álló munkacsoportba s nevelni, szervezni fogja őket, hogy mielőbb elnyerhessék a szocialista munkabrigád címet. — Gondolt-e arra, hogyan fogadják majd a fiatalok? — kérdezem tőle. — Nem parancsolni megyek közéjük, — mondja. — Beleélem magam a lelkivilágukba ... A negyvenkét évére gondolok. — Nem lesz könnyű ... Mosolyog a nyurga, magas férfi. 11.1 a velük akarok dolgozni, velük élni és (egíteni rajtuk, így kell tennem, másképp nem nyerem el a bizalmukat. Eljárok majd velük a moziba, még a futballra is. A szakképzésre is gondoltam. Szükségük lesz rá, mert most építjük át a munkásbérrendszert... Már megbeszéltem az egyik üzemi technikussal, Kubina elvtárssal a dolgot. Esténként eljön közénk s elmagyarázza a műszaki kérdéseket... — Miért teszi ezt Veteška elvtárs? — Én is voltam fiatal... Ezerkilencszázharmincötben, tizenhat éves koromban kezdtem a szakmát... Többet nem is kell mondania... Most más Hetet élünk. Így már érthető, hogy Jozef Veteška miért tartozik ai elégedetlenek közé ... BETRÖCI BMitwr 3 * lOIST Január 33,