Új Szó, 1961. január (14. évfolyam, 1-31.szám)

1961-01-28 / 28. szám, szombat

MOHAMMED SZAID MARU F (1924) SZUDÁtll ÍRÓ. KÖZÉPISKOLAI TANÁR VOLT, DE POLITIKAI TEVÉKENYSÉGE MIATT MEGFOSZTOTTÁK ÁLLÁSÁTÓL. A SZEGÉNYEK, ELSŐSORBAN A MUNKÁSOK ÉLETÉT EESTI DRÁMAI ERŐVEL. R

eggeli tájban együtt ültem Mohammed barátommal, az állomásfőnök helyettesével, a hartumi megálló büfféjében, amikor berohant egy Ahmed nevű küldönc és ezeket\ kiáltotta: „Hodzsr meghalt, összeesett munka közben ..." Néhány itt tartózkodó vendég, akik ismerték Hodzsrot. tüstént tárgyalni kezdték az esetet. Mások viszont kíváncsian kérdezgették: „Ki az a Hodzsr?" Azt a választ kapták, hogy az egyik áruraktári munkás. Most már valamenynyien emlékeztek rá és sajnálkozva mondogatták: „Allah irgalmazzon neki!" A büffé vendégei nyakukat nyújtogatva hallgatóztak és figyelték a jövő-menőket. Néhány pillanat alatt az egész pályaudvar zsibongott, mindenütt Hodzsr haláláról és különféle hírekről folyt a szó. Néhány beszédesebb takarító és a helyi rendőrség szolgálatosai a halálról meg az élet nehézségéről beszélgettek. Az ember sosem tudhatja, mikor üt az órája, miként Hodzsr esetében is történt. A kifutófiúk és a büffésgyerekek arca fájdalmasan komor volt. A tekintélyes, éltes emberek viszont — mint például a jegyMohammed Szaid Marub /Q teherhordó halála árusítók vagy az ellenőrök — a mellüket' simogatták és egyenletes, alig észrevehető módon ingatták fejüket, miközben az ég irgalmáért esedeztek és szakadatlanul ismételgették: „Allahnál vagyon kegyelem." Egyikük lélegzetfojtva sóhajtott: „Mulandó a világ ... semmi haszon nincs benne". Amikor kijöttem az állomás épületéből és elbúcsúztam barátomtól, aki az irodába sietett, észrevettem egy testes fiatalembert — a helyi rendőrparancsnokot — amint a rendőrök csoportja közepén valami hivatalos papírt forgatott a kezében és orrhangon dörmögte: „Meghalt, vége... Itt az orvosi bizonyítvány: halott... Vége." Bizony szegény Hodzsr, akinek nevét ezen a napon az állomás minden zugában hajtogatták, életében sose álmodott ekkora dicsőségről. Elég annyit mondani, hogy szerződtetett munkás volt az árukezelő-raktárban. Hodzsr negyven év körüli volt. Feleségével és négy gyermekével együtt a Dim Szelman negyedben lakott egy háznak csúfolt kamrában. Ebben az odúban néhány közönséges cserépedényen kívül három rozzant ágy állt, ezen aludt a család. Hodzsr élete néhány év óta került ebbe a rettenetes nyomorba. Ez alatt az idő alatt sok helyet változtatott, hol elbocsátották, hol meg gyenge testalkata következtében nem bírta soká a munkát. Egy cégnél dolgozott, de felmondtak neki. Aztán kocsis lett, de a A vas énekét dalolom A vas énekét dalolom a szürke szelíd vasét, és a kalapácsét, mely játszik az üllőn, és az új termelés dáliamát zengi. és a tüzet dalolom, a vöröslő tüzet, az új világ ébresztő lángját, mely izzóvá teszi a világot. A vas énekét dalolom, a szürke, engedelmes vasét, mely zümmög izzig, olvad, zenél az elválasztó kemencékben, és csillagokat szór szét a Földön. Az Ember énekét dalolom, a vasnál erösebb emberét, ki vasból s vöröslő tűzből - dicsfénnyel büszke homlokán — el nem múló, le nem rontható új világot épít. BARTALIS JÁNOS harmadik csikó születése után el kellett adni a lovat. Végül a vasúthoz szegődött rakodónak. Kezdetben két funt és tíz piaszter volt a keresete, s ez olyan nyomorúságos körülmények közé juttatta, hogy leírni is képtelenség. Hogy ezt az életet mégis eltűrte, elég volt munkanélkülisége napjaira gondolni, amikor hasztalan próbálta megszerezni a betevő falatot. A remény azonban ott élt szívében. Hallotta, hogy a szakszervezet harcba szállt a munkások bérének emeléséért. Hodzsr akkor még nem tudta mi az a szervezet, de társai felvilágosították: olyan nagy erő, amelytől a felügyelők, sőt, maga az igazgató is fél. A szervezet szüntelenül követeli a béremelést, a jobb munkafeltételt, az emberi bánásmódot. Megkérdezték tőle, hallott-e a sztrájkról valamit? Igen, hallott róla, amikor még kocsis volt a piacon. E beszélgetések közben a „szervezet" szó mindig jólesőn bizsergette érzékeit, s amikor a szakszervezetnek sikerült kiharcolnia, hogy a rakodó bérét négy funt és húsz piaszterre, aztán öt funt és hatvan piaszterre emeljék, ez a szó mindannyiszor felgyújtotta a lelkét, és sajátosképpen csengett fülébe. Ámbár Hodzsr nem tudott teljesen tisztába jönni, mi is az a*szervezet, mégse csökkent iránta érzett tisztelete és hite. Mindazonáltal a munkabér felemelése után Hodzsr és családja életében nem történt semmi változás, mert hiszen „jöttek az árdrágítás elsöprő hullámai", ahogy a szervezet újságjában írták, amelyet reggelizés közben rendszerint fennhangon olvasott fel az áruiktató. Igen, élelem, otthon — az a mindennapi nagy kérdés. Ö és felesége sokat bírnak tűrni, megelégednek egy darab kenyérrel, de mit csinálnak a kicsi gyermekek, akikben még nincs meg a türelem ajándéka. Kiáltoznak, sírnak, fájdalommal töltik meg az otthoni levegőt. Panaszkodásuk a szomszédok fülébe is eljut, szégyenbe hozza a szerencsétlen családot. Egyszer Hodzsr összeakadt a szervezet fiatal titkárával. Panaszkodni kezdett neki, s mintha valami súgta volna, kifakadt: — így hát mi haszon van a szervezettől? Napról napra rosszabb a helyzet. A titkár akkor eszébe juttatta a két funt tíz piaszteres munkabért, meg azt, mennyi küzdelembe került a szakszervezetnek ezt az emelést kivívnia, s hogy a szervezet most is állandóan harcot folytat Hodzsr és társai érdekében, mert hisz a szervezet Hodzsr maga is ... és munkatársai. Hodzsr elhallgatott és szégyenkezés fogta el. Január huszonegyedike kegyetlen hideget zúdított a földre. Elviselhetetlen, csontig ható fagy gémberítette meg a végtagokat, remegtette a testet, s a levegő párával telítődött. Ilyen időben az embernek valami harapnivalőra, forró teára, vagy kávéra van szüksége; szalonnáról, egy pohár brandyról nem is beszélve, hisz most egyszerű vasúti munkásról van szó. Ezen a napon, reggel hat órakor Hodzsr eljött hazulról, miután felesége kezébe nyomta a zsebében maradt utolsó három piasztert. Ennyiből kellett előállítani a reggelit, ebédet, vacsorát hat embernek. Kusza gondolatok kóvályogtak fejében. Ez a három piaszter nem havi keresetéből maradt meg, hanem abból az összegből, amelyet e hónap tizenötödikén kért kölcsön. Nem tudta, hogyan fizesse vissza. Agya megfeszítetten dolgozott: mi lesz a hónap hat utolsó napján? Igyekezett elűzni ezeket a gondolatokat és lassan baktatott előre, a ködlepte úton. Az állomás felé közeledve fokozatosan szétoszlott a sötétség, reggeli fény világította meg a „Hartum 3" negyed házait. Száguldtak az autóbuszok és taxik, néha felbukkant egy-egy magánautó is, amelyeknek tulajdonosai valamilyen oknál fogva szokatlanul korán ébredtek. Ezen a reggelen Hodzsr nem reggelizett: nem volt tizenöt millime, amelyen rendszerint lepényt vett (tíz millimért) és babot. Ma azért is volt annyira éhes, mert a hónap közepe óta nem vacsorázott és ez a reggel velőtfagyasztóan hideg volt. Érezte, hogy egész bensője reszket. E napon Hodzsr valami újat hallott a szervezetről. A titkár lépett oda hozzá, kezében a munkásegyesület nyomtatványával, amelyben a társadalombiztosításról volt szó. A titkár így kezdte: — Gondold csak el, Allah óvjon meg tőle, ha meghalsz, mi lesz a gyerekeiddel? — Hodzsr megremegett, szívverése elállt, de feszülten hallgatott tovább. — Munkások vagyunk — folytatta a titkár — mások számára termelünk javakat, kitesszük magunkat minden veszélynek, elviseljük a legembertelenebb körülményeket, és mi a jutalom? Éhség, tudatlanság, nélkülözés! De a legszörnyűbb baj, hogy nem tudjuk biztosítani se a saját, se a családunk életét, abban az esetben, ha öregség vagy betegség folytán az utcára kerülünk, avagy meghalunk, támasz nélkül hagyva a kicsi gyermekeinket... — a titkár fújt egyet és hozzátette — most a munkásegyesület meg akarja szervezni a társadalombiztosításért folyó harcot, csatlakozik az egész világ érte küzdő munkásaihoz. Hodzsrot rendkívül fölizgatta ez a beszéd. Érezte, hogy sokat kell erről gondolkozni, szeretett volna egyetmást tudni azokról az országokról, ahol már kivívták az állandó társadalombiztosítást. Bizony szép dolog ez, de megvalósítható-e? Munka végeztével, a nyomasztó gondoktól szorongva ért haza, de egyszersmind megrészegítették a titkár szavai. Amikor látta, hogy a három piaszter árából vett étel nem elegendő a kicsinyeknek ebédre és vacsorára, lemondott az évésről, mondván, munkahelyén evett egy keveset. Felesége sem nyűlí az žteltíez azzal az ürüggyel, hogy nem éhes. Mint mindig, most is vacsora nélkül feküdt le. Másnap reggel az állomás poggyászszakaszának rakodómunkásai között egy emberi kísértet ténfergett. Arca sárga volt, állkapcsa reszketett, kidülledt szemét hályog takarta. Lába nehezen szakadt el a földtől és ugyanolyan súlyosan, élettelenül ereszkedett vissza. Minden erejével igyekezett cipelni súlyos terhét, de alig hogy a földre dobta, feje megszédült, a mélységből sötét karikák ugráltak elő és táncolni kezdtek szeme előtt. Megpróbálta legyőzni gyengeségét, összeszedte maradék erejét és időnként, amikor a felügyelő nem látta, leült egy percre pihenni. Amikor a mérlegek felé ment, valaki megkérdezte: — Mennyi van még a reggeliig ? — öt pere — hangzott a válasz. Hodzsr megállt, teste megremegett a „reggeli" szóra. Maga előtt látta síró, kiáltozó gyermekeit, akiket ma reggeli nélkül hagyott otthon... Senki sem tudja, hogyan vészelik át a hó utolsó napjait. Egyre jobban keringett vele a világ, szeme előtt sűrűsödött a homály. Bordái alatt szörnyű szúrást érzett. Előre hajolt, hogy enyhítsen a fájdalmán. Rettenetes keserűség fogta el... — sosem volt kishitű, de most összeszorult a szíve és agyába belevillantak a titkár szavai: „Gondold csak el, Allah óvjon meg tőle, ha meghalsz, mi lesz a gyerekeiddel?" Ereje utolsó megfeszítésével indulni akart, de érezte, hogy egész testén végigömlik a fájdalom, izékre marcangolja, belefúródik szívébe és májába. Szédülése egyre nőtt, már semmit sem látott. Hodzsr megingott és érzéktelenül zuhant a földre. Az előhívott orvos megállapította, hogy meghalt. y VÁRADY LÁSZLÓ fordítása Michalovce kulturális életéről Noha kemény, csípős, fagyos szél Száguld végig az utcákon, ez a keletszlovákiai város most is tégla, cement és malterszagot áraszt. A főutcán a kis földszintes házak tünedezőben vannak, helyettük kész és épülőfélben levő emeletes házak tömege hirdeti a felszabadulás ellenállhatatlan erejét, hirdeti a fejlődés bámulatos iramát, amely másfél évtized óta hazánk minden zugában az újnak a régi feletti győzelmében jut szemléltetően kifejezésre. Üj utcák, városrészek, üzemek, parkok létesültek itt néhány esztendő alatt, az idegen utas, aki ma Michalovcéra érkezik, már az első órákban észreveszi ennek az alakuló, szépülő városnak mohó térhódítását. I. Én nem vagyok idegen, nekem elegendő volt a mozgó autóbuszból ellesném néhány felvillanó képet, hogy bepillantást nyerjek ennek a születő nagyvárosnak a műhelytitkaiba. Az egykori kis mezővárosnak minden kövét, talpalatnyi földjét jól ismerem, itt születtem, itt végeztem egykori penészes, rézkrajcáros életünk keserves elemi iskoláit és az ABC elsajátításával párhuzamosan álmaim úgy nyújtogatták csápjaikat a nap felé, akárcsak a pincében csírázó krumpli vérszegény szárát a világosság felé. Hogy mégsem fonnyadtam el, ezt többek között azoknak a forró, vörös május elsejéknek köszönhetem, amelyeket a város dolgozói ünnepi hévvel és egyöntetű lelkesedéssel minden esztendőben megrendeztek. A húszas évek eleje — öntudatom ébredésének ideje — ma is vörös lobogóként él bennem és néha úgy tűnik, mintha a pántlikás májusfák levelei vörös árnyalattal csillogtak volna e harcos tavaszok napfényében. E harcos május elsejékre fonódtak az álmaim, ezért bizonyultak erőseknek és ezért tudtam már a viszontlátás első pillanataiban annyira örülni szépülő szülővárosom fejlődésének, vívmányainak. Amint leszálltam az autóbuszról, első lépteim a parkhoz, az egykori Sztáray gróf kastélyához vezettek. Ez volt álmaim első színhelye elemista koromban; hő vágyam az volt, hogy a száz meg száz rózsáktól pompázó parkba bejuthassak és legalább egyszer léphessem át a zöld repkénynyel befuttatott kastély küszöbét. Ez az álmom akkor nem valósulhatott meg. Sűrű drótháló, fent szöges drót, a kapu előtt pedig két hatalmas véreb védte álmaim első színhelyét a betolakodóktól. Most végre, annyi évtized után sikerült bejutnom. Sem véreb, sem szögesdrót nem állta utamat, viszont az is igaz, hogy a park sem volt többé az a park és a jólét méltóságát sugárzó egykori grófi kastély is mintha megöregedett és összezsugorodott volna. Ott állt tömzsin, sárgásán, kopott, meztelen falaival, repkény nem fedte, virág sem díszítette. Álomfoszlányaim láttán józanul arra gondoltam, hogy a felszabadulás után a zárt park virágai is a szabadba költöztek és most ott virítanak a főutcán létesített díszkertekben. A kastély méltóságát pedig a vízvezetékkel és központi fűtéssel ellátott hatalmas új háztömbök, paloták hordozzák. Némi tűnődés után a kastély baloldalán újjáépített épületrész hívta magára figyelmemet. Benyitottam, kiderült, hogy a kastély könyvtárszárnyában járok. Most a Zemplénmúzeumot helyezték ide, amely tizenegy pazarul berendezett helyiségből áll. Kilenc helyiség üvegvitrinjeiben ízlésesen elhelyezett mintatárgyak mutatják be a felszabadulás után létesült és felvirágzott üzemek termékeit. Két helyiség kiállított anyaga pedig az archeológiai részt képezi. A vitrinekben felsorakoznak azok az értékes leletek, amelyek az abarai és a hradeki ásatások során felszínre kerültek. A látogató a kőkorszakbeli évezredes agyagedények számos formáiban, változataiban gyönyörködhet. Dr. Jaroslav Vizdal, a múzeum igazgatója — aki éppen a munkásmozgalomról szóló hatalmas röplapanyagban próbál rendet teremteni — azt a felvilágosítást adja, hogy a múzeum tavaly májusban, a Győzelem napján nyílt meg. Azóta több mint 12 000 látogató tekintette meg a kiállított tárgyakat. Alig várja már a tavaszt, hogy a megkezdett ásatásokat tdvább folytassa. Megfizethetetlen kincsként őriz egy kis szobrocskát, amely Vénuszt ábrázolja. A kis primitív alkotás az ember markába is elfér, keze, lába csonka, mégis van az egész figurában valami nagyon szép és vonzó. Az igazgató azt mondja, hogy országos viszonylatban páratlan lelet, a szakember lelkesedésével és féltékenységével forgatja, nézegeti... aztán egy vaskazettába rejti és nyomban ráfordítja a kulcsot. A kis Vénusz-szobor fölé újra sötétség borul — egy időre. Az igazgató visszatér a röpiratanyaghoz. Nyakig benne van a munkában. Ez idén ugyanis a párt megalapításának 40. évfordulója tiszteletére nyitják meg a Klement Gottwald Ház múzeumát. Gottwald elvtárs 1926-ban járt Michalovcén és utasításokat, tanácsokat adott a környékről idesereglett kommunistáknak, hogyan folytassák tovább az osztályharcot. A házat — ahol megszállt — emléktáblával jelölték meg és róla nevezték el. Most a ház három szobájában elhelyezik azokat* a dokumentumokat, amelyek híven bejutatják a környék munkásainak és parasztjainak együttes harcát. E három szoba anyagán dolgozik az igazgató. A röplapok zöme kétnyelvű, szlovák és magyar, de sok röplapon ott a cirilbetűs orosz szöveg is. Az írott anyaghoz megfelelő képanyag is járul. A látogatók ily módon a Gottwald Ház múzeumában hű képet kapnak majd a környék lakosságának elnyomatásáról és arról a kemény, elszánt osztályharcról, amit a környék dolgozói pártunk irányítása mellett folytattak. Mielőtt a múzeum helyiségét elA Zemplén-együttes tagjai hagyom, Vízdal elvtárs még megemlíti, hogy a késői barokkstílusú kastélyt, hogy fogják rendbehozni. A renoválási költségeket — amelyek meghaladják a kétmillió koronát — már jóváhagyták. A kastélyból Pionírok háza lesz. A kastély tehát csak most fogja teljesíteni igazi hivatását. II. Az épületek —, akárcsak az emberek — minden társadalmi rendben bizonyos hivatást teljesítenek. Példa rá egy másik épület. Emeletes ház ez a főutcán. Itt székelt egykor az Agrárbarik, innen nyújtotta ki ragadozó csápjait a környék falvai felé. A bank innen irányította hírhedt árveréseit, a magas kamat itt falta fel a szegény parasztság utolsó garasait. Bizonyára sokan még ma is emlékeznek az elegáns, tiszta bank piszkos zsaroló tevékenységére. Ma már mindez a múlté, a bank helyiségeiben a járási könyvtár székel. Aki ide betér, kényelmes fotelekben helyezkedhet el, pihenhet, olvashat, mint azok a fiatalok, akik naponta itt tartózkodnak, és elmerülten olvássák a napilapokat, meg a folyóiratokat. A városnak egy 12-éves, két kilencéves iskolája van, ezenkívül egy évfolyamos mezőgazdasági technikummal, egészségügyi iskolával és tanítóképzővel is rendelkezik. Érthető hát, hogy a járási könyvtárban rengeteg fiatal fordul meg. Persze az esti órákban érkezik meg az üzemekből, a hivatalokból az olvasók nagy tömege. Most is sorfalat állnak asszonyok, férfiak és várnak sorrakerülésükre. A könyvtár vezetője Ružena Tkáčová. Türelmes és igen' készséges könyvtárosnő benyomását kelti. Az olvasók szeretik, sokan csak úgy vesznek ki könyvet, ha előre kikérték a tanácsát. Magatartásán, ahogy beszél, magyaráz az olvasóknak, látni, hogy szívügye az ember, a könyv. A könyvtár egyébként nagy változáson ment keresztül az utolsó években. 1951-ben, amikor Tkácová elvtársnő átvette a könyvtárt, a könyvállomány mindössze 2800 példányból állt és 34 állandó olvasója volt. Ma s könyvállomány több mint 22 000 ÜJ SZÖ 6 * 1961, január 28.