Új Szó, 1961. január (14. évfolyam, 1-31.szám)

1961-01-27 / 27. szám, péntek

ÜAZ ÚJ SZÓ Pártunk tagja lesz Kajla Imre közkatona már második éve viseli néphadseregünk egyenruháját. Bevonulása előtt a rožňavai Vasércbányákban dolgozott. Munkahelye a föld gyomrában volt. Vitatkozó, fáradhatatlan agitátornak ismerték öt mindig. Soha nem hagyta megjegyzés nélkül, ha olyasmit látott, vagy hallott, ami szerinte nem volt helyén való. Fiatalon gazdag tapasztalatokra tett szert. Tehát nem friss sütetű bányász. Higgadt, meggondolt, munkafogásait csak az aknák vezetői tudják igazán értékelni. Volt munkatársai elmondták, hogy mesterien érti a veszélyes omlások, szakadások és törések elhárítását. A bánya szerelmese — mondják róla. Hiszen él, hal érte. Sokat törődött a nálánál fiatalabb bányászokkal. Az új bányászokat maga mellé vette, tanította s jó szakmunkásokat nevelt belőlük. Kajla Imre tiszta, ny'út tekintetű, tele önbizalommal, a Négy év alatt fellépése magabiztos, a hadseregben is kivívta megbecsülését. Erről tanúskodik a példás katonajelvény, amelyet a minap kapott önfeláldozó tevékenységéért, politikai agitációs munkájáért. Most, amikor hazánk dolgozói dicső pártunk megalakulása negyvenedik évfordulójának méltó megünneplésére készülnek, Kajla Imre is élete egyik nagy napja előtt áll. A bányában és a katonaságnál végzett jó munkájáért felveszik a pártba, ö pedig vigyázni fog, hogy ott is maradjon. Nem vitás tehát, hogy a kommunista katonák jól választottak. amikor soraikba fogadják. Gottlieber Ferenc, főhadnagy kulrÚRľi A nagy szatirikus SZALTIKOV SCSEDR1N közel nyolc évet töltött száműzetésben. 1848 májusában csendőr kíséretében érekezett meg az istenhátamögötti Vjatkába, ahol tíz évvel előtte Gercen töltötte száműzetésének jó részét. A fiatal író az utópista-szocialista eszméken nevelkedett. Igazságot szomjazva lángoló szenvedéllyel ítélte el a feudális Oroszország borzalmas viszonyait, világnézete azonban akkoriban csak kialakulóban volt. A Vjatkában eltöltött sivár évek gyümölcse volt a Kormányzósági karcolatok című müve. Itt a száműzetésben ismerte meg Szaltikov Scsedrin a nép, a parasztság, a kereskedők, nemesek, hivatalnokok életét és a feudális jobbágyi Oroszország embertelen erkölcsét. A karcolatokban már megmutatkozik az a sajátos tipizáló módszer és szatirikus él, amely később a vil&gtrodalom legnagyobb szatirikusává avatja. Csernisevszkij, a nagy orosz forradalmi-demokrata kritikus Szaltikov Scsedrin müve alapján fogalmazta meg a realizmus legfőbb elvét, szociálfUozófiai magvát, az ember „szociológiai" megértését és magyarázatát. Szaltikov Scsedrin születésinek 135. évfordulóját ünnepeljük ma. Az itt következő irása a KORMÁNYZÓSÁGI KARCOLATOK című művéből való Már több mint száz éve annak, hogy a mü napvilágot látott, de az író jellemábrázolása, mondanivalója ma is elevenül hat. Á trebišovi járásban a čiernai szövetkezetesek négy év alatt teljesítik a harmadik ötéves terv feladatait. A tagság már eddig is a szarvasmarha és a sertésállomány feltöltésén fáradozott és a jövőben is fontos feladatának tartja ezt. Tavaly 100 tehéntől 90 borjút választottak el a szövetkezetesek, 1964-ben pedig már 96-ot fognak elválasztani. Anyakocánként a kismalacok elválasztása a tavalyi nyolcról 15-re növekedik majd, mely elég alapul szolgál arra, hogy a húseladást terven felül teljesítse a szövetkezet. Az állattenyésztés növelésének megfelelően a növénytermesztést is fokozzák. Elsősorban a trágyázásra fordítanak naÉPÍTENEK A SZÖVETKEZETESEK Tavaly a kuzmicei EFSZ építkezési csoportja önsegéllyel 120 borjú és 100 tehén részére épített istállót. A csoport az idén egy 700 sertést befogadó hizlalda építésébe kezdett, amit az év végéig be is fejez. Helyesen cselekednek a kuzmiceiek, mert a korszerű épületekben könnyebb szerrel nagyobb hasznosságot érnek el, ami elsősorban az ö javukat szolgálja. Kovács Zoltán, Zemplín gyobb gondot. A tagok vállalták, hogy évente 1500 köbméter komposztot készítenek, mely trágyalével pótolva 50 hektár föld trágyázására lesz elegendő. Ezenkívül talajjavítással teszik termőbbé a földet s általa 15—20 százalékkal fokozzák a hektárhozamokat. A kapások hektárhozamát viszont az öntözés által növelik úgy, hogy az ötéves terv végén cukorrépából 450 mázsa, burgonyából 220 mázsa és kukoricából 60 mázsa termést érjenek el hektáronként. ILLÉS BERTALAN, Bačka Szép tervek A fil'akovoi Kovosmalt tűzoltószervezete is megtartotta évzáró gyűlését, amelyen a sikeres munka számos bizonyítékával találkozhattunk. A szervezet tagjai az elmúlt évben nagy gondot fordítottak a közös veszedelem, a tűzveszély megelőzését szolgáló felvilágosító munkára a lakosság körében. E téren járási méretben a legjobb eredményeket érték el. A jövőre nézve a Kovosmalt tűzoltói szép kötelezettségválalásokat tettek. Vállalták, hogy ebben az évben minden tűzoltó még egy további tagot nyer meg a tűzvédelem számára. A CSKP megalakulásának 40. évfordulója tiszteletére pedig felajánlották 150 tonna fém gyűjtését. Ebből a mennyiségből 50 tonnát már összegyűjtöttek. A szervezetben folyó sikeres munka nagyrészt a jó vezetés eredménye. Fülöp és Longauer parancsnokok megérdemlik a dicséretet. - AGŰCS VILMOS. Ajnáčka munkásosztály és a műszaki értelmiség közötti új viszony kialakítására és megszilárdítására. Ez az új viszony már a szocializmus építése megkezdésének időszakában kezdett kialakulni, azonban a szocialista munkabrigádok új elemekkel gazdagítják ezt a folyamatot. Elsősorban is az aktiv együttműködést hangsúlyozzuk, mely elsődleges feltétele a kezdeményező alkotó munka kibontakozásának. Ugyanis míg a műszaki értelmiség elméleti-műszaki problémákat ismertet meg a dolgozókkal —a munkások a termelésben szerzett gyakorlati tapasztalatokkal, valamint ideológiai-politikai téren hatnak a műszaki dolgozókra. Fontos az is, milyen a brigádok viszonya az új, haladó munkamódszerek, tapasztalatok iránt. A kollektívák ezzel is befolyásolják a műszaki értelmiség magatartását és tevékenységét, különösen pedig az idősebb műszaki dolgozókét, akiknél néha a konzervativizmus jelentkezik. Gyakran előfordul, hogy technikusaink nem ismerik a nagy jelentőségű hazai és szovjet tapasztalatokat s így akarva, nem akarva fékezik a dolgozók kezdeményezésének kibontakozását. Szóvá kell tennünk azt is, hogy ma már számtalan szocialista munkabrigád olyan műszaki színvonalat ért el, hogy az üzem vezetőségének, a mestereknek, műszaki dolgozóknak számolniuk kell a brigádok tevékenységével s nem lehet őket mellőzni a problémák megoldásában. A szakképzettség növelése — a kulturális forradalom része Szocialista társadalmunkban — ahol a termelést magas műszaki színvonalon szervezzük — a fejlődés hatást gyakorol a dolgozók szakképzettségére s megköveteli annak növelését. A műszaki fejlődés — melynek lehetőségei gyakorlatilag kimeríthetetlenek — és a dolgozók szakképzettségének növelése kölcsönösen feltételezik egymást. Ennek a folyamatnak sajátossága — a szocialista termelési viszonyok létezése mellett — az a lehetőség, hogy a dolgozók hathatnak a népgazdaság progresszív fejlődésére s azt lényegesen meggyorsíthatják. Ennek társadalmi szükségszerűségét a szocialista mukabrigádok is kifejezésre juttatják. Ebből törvényszerűen következik, hogy nagy súlyt fektetnek a szakképzettség növelésére, kihasználva a szocialista rendszer adta lehetőségeket. A szocialista munkabrigádok ez irányú törekvésükben figyelemre méltó eredményeket érnek el. Sok esetben nem elégszenek meg azzal, amit az üzemi iskolában kapnak s kihasználják a további lehetőségeket Is. A brigádok tagjai esti iskolákban, vagy ipariskolákban távúton tanulnak. A dolgozók, különösen a fiatalok szakképzettségük növelésére irányuló törekvését messzemenően támogatni kell. Sajnos, a dolgozók ez irányú törekvését a gazdasági vezetők nem mindenkor értik meg s ahelyett, hogy buzdítanák őket igyekezetükben és megteremtenék a megfelelő feltételeket — olyan követelményeket támasztanak a kollektívákkal szemben, melye teljesítése megfosztja őket szabad idejüktől, amit a továbbképzésre kellene kihasználniuk. Egyegy sürgősebb feladat megoldása miatt nem látnak a jövőbe, nem látják az üzem távlati feladatait. Sokan még nem értették meg: a mozgalomban azért fektetünk nagy súlyt a dolgozók szakképzettségének növelésére, hogy társadalmunknak egyre több feltalálót, újítót és ésszerüsltöt neveljünk, akik szervezői és propagálói lesznek az új technika bevezetésének. A dolgozók kulturális és műszaki színvonalának emelése attól függ, hogyan fejlődik társadalmunk, hogyan növekszik majd az iskolák és egyéb kulturális létesítmények száma s milyen ütemben rövidíthetjük majd a munkaidőt S hogy az e téren kitűzött céljainkat megvalósíthassuk, a műszaki fejlesztés és a munkatermelékenység fokozása alapján meg kell gyorsítanunk a termelés növekedését. Ezt pedig csakis a dolgozók aktív, kezdeményező munkájával érhetjük el. A dolgozók odaadó és kezdeményező munkája teremti meg a munkaidő lerövidítésének feltételeit, ez pedig egyben a kulturális és társadalmi élet fejlődésének feltétele. Szükséges, hogy a szocialista munkabrigádok — a pártszervezetek, kommunisták vezetésével — tevékenységüket a harmadik ötéves terv kitűzte feladatok teljesítésére irányítsák és minden célszerű és hasznos kezdeményezésnek az élére álljanak. Példaadó munkájukkal egyre több dolgozót és technikust nyerjenek meg a szocialista munkabrigád címért folyó versenynek s közös erőfeszítéssel oldják meg a műszaki fejlesztés, a munkatermelékenység és a termelés növekedésének kérdéseit. Ezek azok a feladatok, melyek teljesítését fejlett szocialista társadalmunk építésének időszakában szorgalmazzuk. (ks) A

rendőrkapitányunk bezzeg másfajta férfiú volt. Joggal lehetett minden hájjal megkent rókának nevezni. Feuernek hívták, német származású volt; nem nagyon tekintélyes, inkább ösztövér, kese, morcos ember. Minduntalan ráncba vonta a szemöldökét, rángatta a bajuszát, de alig beszélt. Ez aztán, nekem elhihetik, már a legutolsó dolog, mikor valaki kese meg morcos is: az ilyentől ne várj kegyelmet. Külsőleg mintha nem is mérgelődne, meg talán a bensejében sem forr harag ellened, de ennél az embernél roszszabbat keresve sem találsz az egész világon: minden porcikája csupa gonoszság. Amit egyszer a fejébe vesz, nem lehet azt onnan kiverni semmiképp, még ha ízekre vágod, akkor sem. Ivan Petrovics igazán nem gyáva, de még ő is tartott tőle. Basszus hangon, mintegy félálomban beszélt, és mindig igen kurtán: egy-két szóval, többet nem ejtett ki a száján. Az ügyekhez meg az egész rendőrségi eljáráshoz azonban kitűnően értett; megállta naphosszat evés, ivás nélkül, míg csak végére nem járt a dolognak. Felettes hatóságunk nagyan kedvelte, mert nem önkényeskedett, és mindent pontosan végrehajtott: ha azt mondják neki, gázolj bele a sárba — hát ő belegázol, a lehetetlen helyzetben is talál kivezető utat, homokból fon kötelet és felakasztja, akit kell. Fiatal korában viszont egészen másként élt. Apja gazdag nemesember volt, és állítólag nyolcszáz lelket hagyott a mi Feuerünkre. ö azonban nem sokáig vesződött velük: két esztendő alatt mindennek a nyakára hágott. És nem mintha valami épkézláb dologra költötte volna, hanem csak úgy — minden elfolyt a keze között. Valahol a huszároknál szolgált; és hát vadászott a zsidókra: hol fogta magát, és kutyákat uszított valamilyen zsidóra, hol meg nyakig a szemetes ládába ültette, és kardjával hadonászott a feje fölött, máskor pedig hármasával befogta a bricskába, és addig kocsikázott velük, míg agyon nem hajszolta mind a hármat. Ily módon élt, és amikor betevő falat nélkül maradt, hát megjött az esze. Olyan vadállat lett, hogy isten ments tőle. Nem volt házas, hanem egy leányzóval élt, azaz nem is leányzó volt, hanem egyszerűen madám. Karolinának hívták és, nekem elhihetik, ilyen szép teremtést én még nem láttam. Nem volt sem telt, sem pirospozsgás, mint a mi úrinőink, hanem karcsú és olyan fehér, hogy szinte átlátszó. A szeme égszínkék, s oly szelíd és nyájas, hogy talán még a vadállat se dacol vele — az is megjuhászkodik. Igazán bűn azt mondani, hogy Feuer nem szerette, hiszen jóformán minden gondolata körülötte forgott. Karolina meg nyilván fékezhette volna is a férfit, de hát nagyon békés volt; no meg az is óvakodott attól, hogy beavassa minden hercehurcába. Megesett, egészen elgyötörten tért haza, odament Karolinához s egyszerre nyájas, szelíd lett: „Karolinchen, meg Karolinchen" — és egyre csak a kacsóját csókolgatta, a fejét simogatta. Vagy fogta magát, és német dalokat énekelt — s mind a ketten ott üldögéltek és sírtak. Ügy látszik, minden embernek van valami gyöngéje, ami letéríti az útjáról. Feuert egy másik városból küldték hozzánk á rátermettsége miatt, mivelhogy a miénk kereskedőváros és hajózható folyó partján fekszik. Előtte egy gyenge kezű, jólelkű öregember volt a rendőrkapitány. A helybeli polgárok egészen a fejére nőttek. Mikor megérkezett Feuer, legott összehívta a rendőrkapitányságra a gyárosokat (jócskán voltak nálunk vagy ötven akadt a városunkban). — Ti — kezdi, — így meg amúgy, tíz rubelt fizettek az öregnek; nos, nekem ez kevés: én köpök a tíz rubelre, nekem három fehér hasú bankó kell mindegyik gyártulajdonostól. Ugyan még mit nem: hallani sem akarnak róla. — Láttunk mi már bizony ilyen firkászokat, különbeket is ráncbaszedtünk; bezzeg felkopik az állad! Köztudomásúan heves vérűek vol$ tak egytől-egyig. — Nos — mondja Feuer, — hát nem lesz három fehér bankó? — Öt rubel — ordítják, — egyetlen kopejkával se több! — Rendben van! Egy hét múlva egyszer csak, mintha mi sem történt volna, betoppan a legelső bőrgyároshoz, házkutatás végett. „Lopott bőröket tartasz". Lopott vagy nem lopott — de a gyáros nem tudja igazolni, honnan vannak, és kitől vásárolta. — Nos, nem adtál nekem három fehéret, akkor most adj ötszázat. Az kis híján a rendőrkapitány lábához veti magát: nem lehetne-e kevesebbet. Dehogyis — hallani sem akar róla. Hazaengedi a gyárost, de nem egyedül, hanem a csendbiztossal. Elhozza a gyáros a pénzt, s egyre azon jár az esze, nem könyörül-e meg rajta Feuer — nem éri-e be kétszáz rubellel. Az megszámlálja a pénzt, zsebre dugja. — Nos, most hozd el még a háromszázat is. Megint kunyerálni kezd a kupec, de hiába: megmakacsolta magát a rendőrkapitány, egyre csak a magáét hajtogatja. A gyáros próbát tesz, hoz még egy százast: Feuer a zsebébe süllyeszti, de megint csak: — A többit is! És el nem engedi, míg meg nem fizeti az egészet. Látják a legények, ennek a fele se tréfa: kővel dobálják Feuer ablakait, éjjelente szurokkal kenik be a kapuját, méreggel etetik a láncos kutyáit;-ŕ de hasztalan! Beadják a derekukat. Bűnbánó szóval járulnak elébe, Elhozzák a három fehér bankót, de Feuert mintha kicserélték volna. — Nem — mondja, — nem adtátok, amikor kértem, most nem kell semmi. Nem is fogadta el: nyilván rájött, hogy külön-külön alkalmasabb, mint együttesen. Ügy emlékszem, mintha ma történt volna: egy kereskedőcsemete érkezett a városunkba, vendégségbe a családjához. Nos, ócsárolt mindent: a szivar se szivar manapság, a ló se ló, a kabát se kabát — ihaj-csuhaj! összeszed egy sereg fehérnépet, befűttet a szobába és tivornyázik. Nem volt ez Feuernek ínyére, mivelhogy más dologban még hagyján, de erkölcs tekintetében kérlelhetetlen volt! De csak tűrte tétlenül. Látja a kereskedőfi: sebaj, neki mindent elnéznek, hát kezdett nagyon is elszemtelenedni. Olyan hírek jutottak a rendőrkapitány fülébe, hogy őkelme itt-ott már a becsületébe is belegázolt. „Megvásárolom a szeretőjét is — mondta, — ha kedvem tartja; halljátok, lányok, akarjátok-e, hogy a rendőrkapitány táncot ropjon előttünk? Gyerekjáték: küldünk neki két százast, s mulathatunk rajta!" Feuer hallgat, csak a bajuszát mozgatja, akár a svábbogár, mintha szaglászna. Egyszer beállít a kereskedőfi a vásárcsarnok egyik boltjába, a foga között cigaretta. Belép a boltba, a rendőrkapitány pedig a mellette levőbe: buzgón figyelte már, s minden eshetőségre tanúk is voltak kéznél. A ficsúr válogatja az árukat, hajigál mindent, semmi se jó, minden pocsék, ocsmány, és punktum; a minta se jó, a minőség is gyatra, micsoda város ez, ahol még rendes kartont sem lehet kapni. Nos, a kereskedő is felelget egyetmást- különböző érveket emleget. — Ne handabandázz, fiatalember, dobd el azt a cigarettát, mert netántán meglátja a rendőrkapitány. — Fütyülök én a ti rendőrkapitányotokra ... Éppen akkor megszólalt a vecsernyére hívó harang. — Legalább az istentől félnél — mondja a boltos —, és keresztet vetnél a homlokodra: hallod, vecsernyére harangoznak.., Az meg válasz helyett olyat káromkodott, uram, hogy még a részeg sem merné kimondani. Megfordul, hát ott terem Feuer: mintha a földből nőtt volna ki. — Szíveskedjék megismételni, amit az előbb mondott! — Én ... én nem mondtam semmit, bizisten, nem mondtam... — Igazhitű keresztények! Hallottátok? — Hallottuk, nagyságos uram. — Indulj! Másnap a rendőrkapitány elmeséli nekünk az egész históriát. — Gratulálhattok a kövér fogáshoz. Képzeljétek: két ezrest vágtam zsebre, és meghagytam, ribgy két órán belül hagyja el a várost: „Hírmondó se maradjon utánad!" Jó néhány ilyen eset fordult még elő! Még a halottakat sem vetette meg, kérem szépen. Egy ízben kiszimatolta, hogy meghalt egy szakadár vénasszony, s a nővére otthon, a ház környéken szándékozik eltemetni. Mit tett hát? Meg se mukkant, uram; hagyta, hogy végbemenjen a szertartás, másnap pedig megjelent házkutatást tartani. Nos, persze, váltságot fizetett az aszszony; de az a cifra a dologban, hogy valahányszor megszorult a rendőrkapitány, beállított hozzá házkutatást tartani: „Hová dugtad a nővéredet?" Agyongyötörte a vénaszszonyt, s mikor az a halálán volt, elhívta a rendőrkapitányt, s azt mondta neki: „Köszönöm, tekintetes uram, hogy vén koromra nem hagytál el, nem fosztottál meg a mártírok koszorújától". Feuer meg csak nevetett: „Kár, hogy meghalsz, Domna Ivanovna, éppen most volna szükségem pénzre! De hát hová is dugtad a nővéredet, te vénség?" Volt egy másik eset is. Meghalt a városunkban egy kereskedő, méghozzá nem holmi kis szatócs. Azelőtt a városnál szolgált, előljáró volt vagy talán polgármester — ma már nem emlékszem pontosan; csakhogy a törvény szerint nem szolgálta meg az egyenruhát. Nos, a rokonok meg, tetszik tudni, faragatlan népek voltak, nem is konyítottak a törvényhez: ugyan honnét tudták volna, mi szabályos és mi nem szabályos? Hát, uram, a családi tanács úgy döntött, hogy teljes díszben temetik el a halottat. Előbb az ügyész szimatolta meg a dolgot. Ez az ember mohóbb volt az éhes ebnél és jobbára csak kihasználta Feuert: te piszkáld fel, én meg majd nyélbeütöm a magam módján! Megjelenik hát a rendőrkapitánynál, és elmondja, hogy így meg úgy: „Az a tuskó egyenruhában akar a sírba szállni; pedig a törvény szerint a legcsekélyebb joga sincs rá: nem óhajtaná-e fontolóra venni e körülményt, Gusztáv Karlics?" — Lehet — feleli az, — gyerünk a javaslattal. A kereskedő holttestét pedig eközben már elvitték a templomba... Nos, zsebre vágtak ott, amennyit kívántak, aztán eltemették a kereskedőt, ahogy volt, díszegyenruhában ... Mi hivatalnokok egyébként nem szerettük ezt a Feuert. Elsősorban azért nem, mert a felettes hatóság iránt tanúsított szolgálatkészségével gyanakvást ébresztett bennünk, másodsorban azért nem, mert minden túlontúl egyszerűn ment nála; erőszakai nekiront, belevág — és kész. Hát micsoda öröm ez, így látni el a szolgálatot! Viszont a kereskedők meg a kispolgárok vagy tlz esztendeig kínlódtak vele a városban, és — akár hiszik, akár nem — végül is megmegkedvelték. „Jobb rendőrkapitány nem is kell nekünk! — mondták. — Megszoktuk, kérem..," ÜJ SZÖ 5 * 1961- Jaguár 27.