Új Szó, 1961. január (14. évfolyam, 1-31.szám)

1961-01-26 / 26. szám, csütörtök

Gyermekkorában a család réíhe lehetett. Még tíz éves sem volt, amikor kis híján felgyújtotta nagybátyja villáját és kést fogott a ház-J mesterre. Később illetlen könyvekét olvasott — legalábbis jámbor szüleinek ez volt a nézete —, párizsi lányokról álmodozott, és amikor kitört a búr háború, el akart szökni Afrikába önkéntesnek. Hozzátartozói egyszerűen nem értették, hogyan lehet ilyen sarja a jómódú, egyébként liberális moszkvai polgári családnak. Gimnazista korában Engelst olvasta és propaganda munkát végzett a Moszkva folyón túl. Ekkor ismerkedett össze először munkásokkai. Akkor még értetlenül nézte forradalmiságukat, idegenkedett tőle. Hosszú bolyongásra, útkeresésre volt szüksége, hogy megérjen benne a megértés. Kifutott Párizsba. Mint annyian, lázadó és lázongó kelet-európaiak, a Boulevardok Bakonyába, megkeseredett szegénylegények. A legénykedést hamarosan felváltotta a szegénység, s Erenburg, aki időközben rákapott a versírásra — bár iskolás korában csak kettőtől irtózott: a számtantól és a verstől — üzenetet küldött haza, visszamenne, ha egy évnél hoszszabb időre nem zárnák áristomba. A válasz kijózanító volt: életfogytiglani száműzetés várt rá. így hát Párizsban maradt, amíg a régi rendet meg nem döntötte 1917ben a Februári Forradalom. Akkor hazament. De nem találta helyét a vajúdó Oroszországban. Járta a vérrel öntözött utakat, csodával határos módon mindig sikerült kilábolnia a veszedelmekből, s négy évvel később — immár szovjet újságíróként — ismét megjelent Párizsban. A pártok felett akart állni, mégis első írásai egyikében védelmébe vette az Oroszországban születő, bukdácsolva útját kereső művészetet: „Egy ma'gától értetődő tényt el kell ismerni: a valóban élő orosz irodalom Oroszországban van és sehol másutt, kínokban, görcsökben növekszik és gyarapodik ..." Az első világháború frontjait megjárta volt, lapokba írt tudósításokat, megismerte a háború minden szörnyűségét. Meggyűlölte a háborútól hízó polgárokat és elgépiesedett civilizációjukat. Ezek az élmények és ez a gyűlölet szülték egyik legfigyelemreméltóbb, ma sajnos kevéssé ismert szatirikus regényét — Julio Jurenito kalandjait. Julio Jurenitóban és diákjában tulajdonképpen az íróban élő két ember vitázik egymással: az elvtelen Jurenito, aki gyűlöli a jelent, Mefisztőként jelenik meg az írónak, s arról ágál, hogy el kell pusztítani a házat, amely nem tetszik nekünk, s amely úgyis összedőlne. A tanítvány-Erenburg fellázad mestere ellen, amikor megérti, hogy az A hetvenéves emberiség mindent elvesztene „a ház lebontásával". Az első világháború értelmetlen öldöklése, a kisemberek szenvedései döbbentik rá: a legtöbben nem tehetnek róla, hogy a lebontandó házban élnek. Megrázó ennek a könyvnek szinte látnoki ereje, s még élesebben bontakozik ki előttünk, mai korunk ismeretében. A következő regény, a Trust D. E. — (Magyar címe Európa pusztulása) — az író fejlődésében mesterségbelileg haladást jelent, ugyanakkor visszaesést is hoz: élesebben nyilvánul meg benne a szerző szkepticizmusa, peszszimizmusa. Tucatnyi könyv jelzi a húszas évek írói termését, hogy csak néhány, a magyar olvasó előtt is ismeretes címet idézzünk: Jeanne szerelme, Tizenhárom pipa, Lasik Roitschwantz mozgalmas élete, Nyikolaj Kurbov élete és halála. Az útkeresés jellemzi őket, Nyugat és Kelet létének és nem létének problémája, az egyének és a népek életét betöltő eszmék firtatása. A NEP korszaka megdöbbentette — attól félt, hogy Oroszországba ismét visszatérnek az Októberi Forradalom kiűzte tőkések, s ömleni fog ismét a vér, amely vörösök és fehérek testében egyaránt piros. Nem hitt az új életet építő embereknek. Rettegett, hogy a terv ugyanolyan rabszolgát csinál az emberből mint a trösztök emberiséget kalodába szorító rendszere. A kételkedő Erenburg vitázott a lelkesedő, romantikus Erenburggal, aki még a Csekával is megbékélt, s ugyanolyan megkapónak találta a forradalom ellenségeinek üldözését, mint a presznai barikádokat és az illegális munkát. Az ötéves terv első nagy építkezései — irodalmi dokumentumuk A teremtés második napja — fellazította benne a gátlásokat. Mindennél nagyobb élményt jelentett számára a kuznyecki építés. Erenburg szakított az értelmiség szkepticizmusával megértette, hogy népe a hősök életét éli, s meglátta, hol az igazság. Különösek Erenburg regényei. Kritikusai nem egyszer azt mondták, hogy tulajdonképpen nem is regények, csak megduzzasztott tárcák, amelyekben nyüzsögnek az alakok és kavarog a sokágú cselekmény. Ez igaz, Erenburg írásaiban sok a cselekmény és sok az alak, de tegyük hozzá, sok bennük a filozófia és sok a gondolat is; éppen a gondolatok követelik meg a széles, országokat és népeket felölelő koncepciót, amelynek Erenburg regényeiben csodálói vagyunk — a Julio Jurenitótól kezdve a Viharig és a Kilencedik hullámig. Alakjai ismétlődnek, nem szakasztott egyformán, de kissé tovább, egy fokkal magasabbra jutva, ahogy az íróban a gondolatok érlelődtek. Jeanneból Madot lesz, s Jurenito romantikus tanítványából a háborús és háború utáni évek eleventollú, meggyőző szavú publicistája. Ügy hiszem, Erenburg írói munkásságának éppen ez az időszaka és műfaja különösen figyelemreméltó. A Nagy Honvédő Háborúban katonák és egyszerű szovjet emberek, akik éppen úgy szenvedtek, éppen úgy siratták veszteségeiket, mint bárhol másutt az emberek, — éppen Erenburg fordult szembe és tagadta a sommás heroizálás minden jogosultságát —, ezek az egyszerű, szenvedő, s mégis harci és győzelmi elszántságukban törhetetlen szovjet emberek a cikkíró Erenburgban meghitt" barátjukat, hozzátartozójukat látták. Az ezernyi levél közül, amelyet kapott, nem egy így kezdődött: Senkim sem maradt, gyermekeim, aszszonyom meghaltak, rokonaimról nem tudok, ezért írok önnek... A fronton cikkeit szinte napiparáncsként olvasták fel és el, s a katonák azt mondták: Erenburg már Berlin elestéről ír, nem lehet messze a győzelem. A háborúban a háború ellen írt és harcolt, s ezt folytatta s folytatja azóta, hogy elhallgattak a fegyverek. Ha van író, aki mai világunkban egv hadsereggel felér abban a küzdelem^ ben, amelynek célja a béke, Ilja Erenburg ilyen író. Az alkotó művésznek szent önzése, hogy más kötelességektől elfordulva, saját műfajbeli alkotásaira, nagy regényekre, vásznakra, szobrokra összpontosítja erejét. A regényíró Erenburgnak is bizonyára lenne mondanivalója ebben a műfajban. A Jurenitóval, a Viharral, a Kilencedik hullámmal megkezdett gondolatsornak még nem ért végére. Mégis azt teszi, azt a munkát végzi, amelyet a béke szempontjából az adott helyzetben a legszükségesebbnek, legsürgetőbbnek és leghallj.a Erenburgot LENIN RENDDEL tüntették ki Moszkva (ČTK) — Uja Erenburgot 70. születésnapja alkalmából a szovjet irodalomban szerzett érdemeiért Lenin Renddel tüntették ki. KULTURÁLIS HÍREK Erenburg tásosabbnak talál: az országot, a világot járja, meggyőz és agitál, cikkeket, esszéket ír, és — ha közben ideje jut rá — papírra veti egy nem mindennapi élet tapasztalatait és tanulságait. Az élet bizonyos mezsgyéihez érve a legtöbb író és művész szükségét érzi ilyen számadásnak. Erenburg visszaemlékezései — Emberek, évek, élet — nem a szokványos memoárirodalmat szaporítják. Olvasva a mozaikként egymáshoz kapcsolódó fejezeteket, világosan áll előttünk az írói szándék: ezzel a vélten legegyénibb könyvével is a legnagyobb közös ügy, a béke ügye mellett tesz vallomást. Hetven éves lesz egy-két nap múlva. Elkoptatott frázis, hogy Ilja Erenburg örökifjú. Nem a frázist hangoztatok számát kívánjuk szaporítani, amikor mi is örök ifjúságot kívánunk neki. Azért' tesszük, mert önzők vagyunk: magunknak, népünknek, minden embernek kívánjuk azt, amiért Erenburg harcol, s kívánjuk, hogy harcát ezért a kincsért, mindnyájunk békéjéért velünk együtt gvőzelmesen megvívja. TÖTH TIBOR .^WANNVA^WMV.N^W^ŕŕŕ.VJ-AV.V.'.VLV.WAW.VW' • A szovjet filmstúdiókban a többi között Tolsztoj Kozákok című elbeszéléséből, Csehov Sztyeppe című írásából, Gogol Karácsony este című novellájából, Majakovszkij 'Gőzfürdőjából készítenek filmet az idén. Kalatozov, a Szállnak a darvak rendezője mai szovjet ifjúsági .problémáról forgat filmet. Grigorij Csuhraj, a Ballada a katonáról rendezője a közeljövőben fejezi be Tiszta ég cimü alkotását egy berepülő pilóta életéről. • Rövidesen kiadják G. B. Shawnak egy ezer szóból álló. három felvonásos színdarabját, amelyben megírja véleményét az angolok izraeli politikájáról. A színdarab harmadik felvonása - egyetlen mondat. • Párizs egyik legnagyobb filmszínházában, a Berlitz-ben mutatták be Tatja.na Szamojlova új filmjét, a Húszezer mérföldet. A bemutatón zsúfolásig megtelt a színház, több száz érdeklődőnek hely sem jutott. A filmvászon előtt sze•mélyesen megjelenő szovjet művésznőt Simoné Signorét mutatta be a közönségnek. Dobrá Niva ősrégi bányásztelepülésen él és dolgozik a 62 éves. Zuzka Selecká, híres szlovák népművész. Főleg népi hímzésekkel foglalkozik, de ezenkívül a Dobrá Níva-i népi ének- és táncegyüttest is vezeti. Képünkön Zuzka Selecká, mellette a Dobrá Níva-i táncegyüttes leány tagjai. (V. Pŕibyl — ČTK — felvétele) A z első világháború harmadik évében jár/A tunk, s a legszörnyűbb az volt, hogy úgy látszott, az emberek mindent megszoknak. Albertben, egy pikardiai kisvárosban, élt egy kocsmárosné négy gyerekével. Az asszony már ügyet sem vetett a közelben elzúgó és becsapódó lövedékekre, csak azon siránkozott, hogy megdrágult a bor — százhatvan frankot kérnek hektójáért. De azért vidáman kereskedett, a katonák a drága bort is szívesen <tták. A gyerekei azt hitték, az emberek mindig ágyúgolyók árnyékában éltek. Reimis pincéiben is mindennapi kerékvágásba zökkent az élet: az egyik pincében újságot szerkesztettek, a másikban iskolát rendeztek be, a harmadikban borbélyműhelyt. Compiégne-ben láttam egy öreg kisbírót, éppen a dobot pergette: fölötte rajosan zúgtak el a gránátok, ő meg rekedt hangon közhírré tette, hogy egy úrhölgy elvesztette a brossát, a becsületes megtaláló jutalmat kap. A lövészárkokban is szürkén múltak a napok: a katonák várták a postát, szidták a tiszteket, ostoba adomákat meséltek; aztán meghaltak. Az angól katonák minden áldott nap megberetválkoztak: halál ide, halál oda, borostás képpel meghalni sem lehet. Lens közelében megkérdeztem egy francia katonától, aki egy csodálatosképpen épen maradt ^ház falához támaszkodott, tovább lehet-e menni, nem lövik-e a németek az utat. A katona azt felelte, nem tudja — elvégre ő most nem a fronton van, hatnapos szabadságra hazajött a feleségéhez ebbe a házikóba. Pikardiában a németek negyven-ötven kilométerre visszavonultak. A kiürített területen bármerre nézel, ugyanazt látod — felperzselt városokat és falvakat, még a magános házakat sem hagyták épen. Nem a katonák embertelensége nyilvánult meg ebben; kiderült, hogy a hadvezetőség adott rá parancsot, és az utászok, kerékpáron járták be a kiürítendő területet, hogy a visszavonulás után egy kutyaól se maradjon épen. A francia csapatok sivatagot találtak az egykor virágzó vidék helyén. Azt beszélték, hogy a német hadvezetőség egész Franciaországot pusztasággá akarja tenni. Pikardia híres a gyümölcsöseiről, körtéjéről, szilvájáról. A gyümölcsfákat mindenütt kidöntötték. Chaunyba érkezve előbb örültem: az út mentén ültetett körtefákat állva találtam. De amikor'közelebb mentem, láttam, hogy egytől egyig mélyen befűrészelték a kétszáznál több termő gyümölcsfát. A francia katonák káromkodtak, soknak kicsordult szeméből a könny. Ilja Erenburg: EMBEREK, A képből egy valami kipusztíthatatlanul megmaradt emlékezetemben: a vidéket kerékpáron bejáró és parancsszóra pusztító utászok ... 1944 őszén Gluhovóban, kevéssel azután, hogy hadseregünk felszabadította a helységet, láttam egy gyümölcsöskertet, amelyben ugyanúgy, mint egykor Pikardiában, félig befűrészelték az almafák törzsét; a fák levelei még zöldeltek, az ágakon gyümölcsök mosolyogtak. A mi katonáink is ugyanúgy káromkodtak, mint akkor Chaunyban a franciák. Nem kitalált történet ez, nem is a német militarizmus lényegét illusztráló költői kép, csupán ugyanazon élet két napja. A háború elején a német katonák Nancy közelében felégettek egy kisvárost, amelyet rövid időre elfoglaltak. Amikor odaérkeztem, az emberek barakkokban, földbeásott lyukakban laktak. Elmesélték: ötszáz házból húsz maradt meg, száz embert agyonlőttek. Miért? Senki sem tudta. Senlis-ban, Amiens-ben miért kezdtek öldökölni a német katonák, mihelyt betették- lábukat a város területére? 1916-ban német hirdetményeket láttam, amelyek túszok kivégzését adták hírül; negyed évszázaddal később ugyanilyen felragaszok jelentek meg a francia városok utcáin... Azt szokták mondani, hogy sok szörnyűséget Hitler talált ki; nem, ö csak átvette, magáévá tette a régi módszereket és továbbfejlesztette, óriási méretűvé duzzasztotta őket. Egyik karcolatomban idéztem egy Saint-Quentin környéki kisváros német helyőrségi parancsnokságának rendeletét: a körzet 15 falujának lakosai — még a tizenötéves gyerekek is — hajnali négy órától esti nyolcig kötelesek voltak a határban dolgozni, hogy betakarítsák a termést. A parancs végén az állt, hogy „minden férfi, asszony és gyerek, aki nem megy munkába, húsz botot kap." 1910-ben a csendes Brüggéből a csendes Ypres-be utaztam; a városka közepén középkori piactér volt, gyönyörű szobrokkal — a polgári gótika néhány megmaradt emlékének egyike. 1916-ban megint Ypres-ben jártam; a városkát szétlőtte a német tüzérség. A főtér helyén romokat találtam; a szobrok közül egyetlen kőasszony maradt épen, ÉVEK, ÉLET s mosolygott a pusztulás közepette. A város lakosságát rég kitelepítették, a katonák pincékben és földbeásott fedezékekben tanyáztak. A főtér romjai közt két angol katonát vettem észre; a gótikáról beszélgettek, az egyik valamit jegyezgetett noteszába. Akkor ismerkedtünk meg az „yperit" szóval — így hívták azt a mérges gázt, amelyet a németek először az Ypres-i ütközetben alkalmaztak. 1921-ben ismét láttam Ypres romjait. A hazatérő lakosok a katonák után maradt fedezékekben, pincékben húzódtak meg. Vállalkozó kedvű emberek barakkokat, bódékat építettek a romok között, rajtuk táblákat helyeztek el ilyesfajta szövegekkel: „Győzelem — vendéglő", „Szövetségesek kávéháza", „Béke — étterem". Ezernyi turista érkezett, hogy megcsodálja a romokat. Féllábú vak, rokkant katonák árúsították az elpusztult várost ábrázoló képes levelezőlapokat. Mire Ypres felépült, megkezdődött az új háború. Két esztendőn át lőtte a tüzérség Arras-t, Franciaország egyik legrégibb városát. A városház tornyán arany oroszlán csillogott, a szabadság jelképe. A torony ledőlt; a katonák becsomagolták az oroszlánt és Párizsba küldték. Arras aztán felépült romjaiból; s hamarosan lezúdult rá a második világháború első bombája. Ügy hangzik ez, mint a mondabeli Sziszifosz története. JeanRichard Bloch alhadnagy 1916-ban azt írta feleségének, az a háború az utolsó kell, hogy legyen. Leveleiben kérte feleséget, írjon a gyerekeiről, legkisebb lánya, Francoise akkor három éves volt. 1945-ben a németek Francoise-t Hamburgban kivégezték. 1916-ban aligha akadt katona, aki el tudta volna hinni, hogy még egy nap az élet; mindnyájan úgy éreztek, hogy örökké tart a háború. Az olasz front lövészárkában gyötrődött a fiatal Hemingway; hogy mit érzett, elmondta „Búcsú a fegyverektől" című regényébén. A túlsó oldalon, az osztrák-magyar lövészárokban viaskodott a tetvekkel Zalka Máté. I Hemingway és Lukács tábornok (így hívták | Zalka Mátét Spanyolországban) 1937-ben találkozott Madrid mellett, a 12 nemzetközi brigád törzskari szállásán. „A háború mindig ocsmány ság", mondta Lukács tábornok és a térképre pillantott; Hemingway a Palacio Ibarráért vívott harcokról mesélt neki. De térjünk vissza 1916-ba. Üjságokat olvastam, amelyekben az állt, hogy a háború kizárólag a tőkések érdekeit szolgálja. Ezt újságok nélkül is tudtam: kétségbeejtőn sok volt mindenfelé a hazugság, képmutatás, embertelenség. Emlékszem egy karikatúrára, amelyet a „Ľlllustration" című kormánypárti lap közölt: egy cilinderes kövér alak a „béke" szó hallatára sírva fakad: „Naponta négyezer gránátot gyártok, engem tönkre akarnak tenni..." Igen, 1916-ban ezt mindenki tudta. De hátunk mögött nemcsak cilinderes nagypolgárok ültek, ott volt Franciaország is, csendes városaival, s a városokban folyondárokkal futtatott falú békés házakkal. A németek meg ott álltak előttünk Noyonban.., Senki sem tudta, mi a teendő. Évről évre meghalnak emberek, akik átél.ték az első világháborút; napjainkban új nemzedék lép az életbe, amely nem ismerte a második világháborút sem. Eletünk végét járjuk, én és a velem egyívásúak; nem feledhetünk semmit. Az utolsó tizenegyesztendőben szinte egész életemet, minden percemet egy cSínak szentelem: a békeftarcnak. Ezt a könyvet is úgy írom, hogy két előadás kötött lopom el hozzá az időt, gyakran befejezetlenül félbe hagyom a megkezdett fejezetet. Barátaim néha azt mondják, ostobaság, amit teszek, nyugodtan otthon ülhetnék és regényt írhatnék. De a világon annyi már a regény.,, 1916-ra emlékezem — akkori erőtlenségünkre, kétségbeesésünkre. Bárcsak valamit tehetnék, egy kevéssel hozzájárulhatnék a béke megőrzéséhez'. ... Megfordítom Descartes szavait: különféleképpen gondolkodhatunk az élet jelentőségéről, értelméről, de ahhoz, hogy gondolkozzunk, elsősorban élnünk kell. Kinézek az ablakon, a ház előtt egy kisfiú játszik; arca komoly, lábán ormótlan botos; a hó nagyrészt elolvadt, de az utolsó áprilisi hóból ügyetlen hóembert próbál mintázni. Ez a mai Descartes nem lehet több nyolc évesnél, de máris gondolkozik, teremteni akar. Talán. megszületik benne az a gondolat, amelyen mi hiába gyötrődtünk. Talán megszületik — de hogy megszülessen, ahhoz élnie kell! Fordította: TÓTH TIBOR ýjl SZ0 4 $ 1961. január 2Ü>