Új Szó, 1960. október (13. évfolyam, 273-302.szám)

1960-10-16 / 288. szám, vasárnap

Ä BEKÉT CSAK fi LESZERELÉS BIZTOSÍTHATJA MINT MÁR RÖVIDEN ISMERTETTÜK, NYIKITA SZERGEJEVICS HRUSCSOV AZ ENSZ KÖZGYŰLÉSÉNEK CSÜTÖRTÖK DÉLUTÁNI ÜLÉSÉN FELSZÓLALT A SZOVJET LÉGITÉRBEN TÖRTÉNT, KIHlVÖ JELLEGŰ AMERIKAI FELDERÍTŐ, BEREPÜLÉSEINEK KÉRDÉSÉBEN. MA TELJES TERJEDELEMBEN KÖZÖLJÜK BESZÉDÉT. Elnök úr! Tisztelt küldöttek! Élek a küldötteket megillető joggal és* válaszolok az USA képviselőinek beszédére. Az USA küldötte kijelentette, hogy védelmezni akarja az Egyesült Nemzetek Szervezetének érdekeit. Bizonyára úgy véli, hogy az ENSZ és az USA egy és ugyanaz, és hogy ez itt a külügyminisztérium fiókintézete. Amint azonban látjuk, ez a fiőkintézet lassan függetlenséget nyer. Az Egyesült Államok képviselője kijelentette, hogy Amerika nem követett el agressziót a Szovjetunió ellen, az Októberi Forradalmat követő első években. Ezért sok minNyikita Hruscsov beszéde az USA agresszív cselekményeiről denre kell emlékeztetnem őt. Ügy látszik, megfeledkezett Graves tábornoknak, a Szibériában partraszállt amerikai hadsereg parancsnokának emlékiratairól. Graves tábornok nagyon eredeti címet adott emlékiratainak és bizonyára tisztában volt vele, mit cselekszik. Az Amerikai Egyesült Államok beavatkozását „szibériai-amerikai kalandnak" nevezte. Járt Szibériában, ahonnan a Vörös Hadsereg és a szibériai partizánok kiűzték őket. Helyénvaló megjegyezni, hogy az amerikai tábornok bizonyos mértékben valósághű könyvet irt. Olvassa el az USA küldötte, lehet, hogy valaha még hasznát veszi. Néha nagyon jól jön, ha az ember sok mindent összeolvas! (Derültség a teremben.) Pedig én nem bolsevik propagandairodalmat ajánlok önnek, hanem az önök tábornokának emlékiratait. A Biztonsági Tanácsnak a békét keli őriznie Most pedig áttérek egy másik kérdésre. A Biztonsági Tanács kétszer hozott olyan határozatot, hogy a Szovjetunió ellen elkövetett agreszszív cselekmények miatt az USA ellen emelt szovjet vád indokolatlan. Sajnos, úgy van, a Biztonsági Tanács úgy döntött. Éppen ezért terjesztettük az agresszív cselekmények kérdését a közgyűlés elé. Tehettünk-e mást? Az amerikai küldöttek adják az ártatlant. Pedig ennek a szűznek van már gyermeke, nem is egy, hanem kettő, sőt még hozzá olyan ügyes, egymás után két hónapon belül májusban és azután júliusban hozta gyermekeit a világra. (Derültség a teremben.) Az amerikai küldöttek állandóan azt állítják, hogy az USA ebben az esetben ártatlan szűz, és nincsenek gyermekei. De mi és az egész világ jól tudjuk, hogy májusban az U-2, júliusban pedig az RB-47 incidense esett meg. (Derültség.) Tehát mit ér a Biztonsági Tanács, ha nem ítéli el a szembetűnő orcátlan agressziót. Ilyen Biztonsági Tanácsot senki sem fog tisztelni. Ez nem Biztonsági Tanács, hanem bccsánat az éles kifejezésért —, köpőcsésze. A Biztonsági Tanácsnak a békét kell őriznie, nem szabad megenged.ni a háborút. De hogyan járt el a Biztonsági Tanács, ha Herter amerikai külügyminiszter és maga az USA elnöke is beismerte és nemcsak ők, hanem Amerika és az egész világ beismerte, hogy amerikai kémrepülőt küldtek a Szovjetunió légiterébe. A Biztonsági Tanács úgy viselkedik, mintha nem történtek volna meg az agresszív berepülések. Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok a kémrepülő esetében eleinte hazudott. Mi azonban tudtuk, kivel van dolgunk. Éppen ezért határozta el a szovjet kormány, amikor a repülőgépet lelőttük, hogy homályos nyilatkozatot ad ki, melyből az USA nem állapíthatja meg, hol lőtték le a repülőgépet, mi történt a pilótával, hogy ne tudjon róla: tárgyi bizonyítékok kerültek kezünkbe. Helyesen gondoltuk, hogy így horogra akad a hal. Feltevésünk helyesnek bizonyult. Az USA bejelentette, hogy a repülőgép nem repült be a Szovjetunióba és állítólag az időjárásviszonyok tanulmányozására repült fel. Törökország fölött repült és a pilóta értesítette a meteorológiai állomást, hogy elromlott az oxigén-adagolókészüléke, majd a pilóta elvesztette eszméletét. Az amerikaiak azt jelentették, hogy azután megszakadt az összeköttetés, és a pilóta valószínű valamelyik törökországi tó fölött lezuhant. Tapsoltunk ' a hazugságnak. Képzelhetik, milyen nagy volt az örömünk, amikor éppen ellenfeleink mutattak rá bizonyos helyre, hogy pontosan lecsaphassunk rá. (Derültség a teremben.) S akkor kijelentettük, hogy ez hazugság, az -amerikai kémrepülőt Szverdlovszk környékén lőtték le, p repülőgép pilótája pedig él, egészséges, kezünkben van. Közöltük, hogy megtaláltuk a gép roncsait, a műszereket, szóval az összes tárgyi bizonyítékokat. Hogyan reagáltak erre az amerikaiak. Herter kijelentette: Igen, repültünk. Repültünk a Szovjetunió fölött, mert a Szovjetuniónak sok katonai titka van és nekünk a biztonság érdekében (értik, azt mondta, a biztonság érdekében) meg kell tudnunk, hol vannak elhelyezve az orosz rakéták. Ezért küldtük ki a kémrepülőt. Az USA elnöke ezt megerősítette, helyeselte. Ez azonban felháborító dolog, párját ritkító hamisság. Szabad-e ilyesmit tenni. Mellesleg, az agresszív repülőgép Afganisztán területe felett repült és megsértette szuverenitását. Törökország területéről szállt fel és innen hatolt Pakisztán légiterébe. A pilótának Norvégiában kellett volna leszállnia, az előre nem látott véletlenség esetén az irányelvekhez híven Finnországban kellett volna földet érnie. Az Egyesült Államok nem kért engedélyt Finnországtól, Finnország pédig tiltakozott ellene. Uraim, képzelhetik, milyen veszélyes következményekkel jár az ilyesmi. Powers végeredményben pilóta volt, és azt hiszem, őszintén bánja tettét; hagyta magát elcsábítani nagy fizetéssel, hogy azután nagy kudarccal végezze. Mindenki tudja, hogy aki az aranyborjú után vágyik, aki a sárga ördögöt szolgálja, mindig így végzi. Amikor Powerst a bíróság előtt megkérdezték, hogyha atombombát szállított volna a gép fedélzetén, megnyomta volna-e a kioldó kapcsolót. Beismerte: „Azt mondták, bizonyos helyeken nyomjam meg a gombot, és én parancs szerint cselekedtem!" Amikor újra megkérdezték, hogy megnyomta volna-e a gombot, ha atombombát vitt volna a gépén, azt válaszolta, igen, megnyomta volna. Képzelhetik, mi történnék ilyen esetben! A háború kezdetét, sőt nem anynyira a háború kezdetét, már közvetlenül a háborút jelentené. Uraim, mi mindannyian felnőttek és felelős emberek vagyunk. Értsék meg, a kérdést nem azért terjesztem elő, hogy megalázzam az Amerikai Egyesült Államokat. Ezt akkor sem akartuk, amikor lelőttük a repülőgépet és ma sem akarjuk. Gondoljanak vissza arra a nyilatkozatomra, amelyben kijelentettem, hogy az USA elnöke valószínűen nem tudott a berepülésről. Ezzel a kijelentéssel meg akartam könnyíteni az elnök helyzetét, ki akartam húzni a csávából, ha ez nem is fért össze a lelkiismeretemmel. Az iránta érzett tiszteletből cselekedtem fgv. ö azonban ingerülten jelentette ki, tudott a berepülésről, jóváhagyta, s hogy ez az USA érdekében, az amerikai biztonság érdekében történik és az Eavesült Államok folytatja berepüléseit. Mi mást tehettünk? Lelőttük a repülőgépet és a jövőben is lelőjiük az ilyen repülőgépeket, ha megjelennek légiterünkben, és lecsapunk azokra a támaszpontokra, amelyekről az agresszív repülőgépeket hazánk légiterébe küldik, ha más kiút nincs. (Taps.) Sajnos, a gazdaságilag elmaradott orszárjok és a gyarmatok nem járhatnak el így, mert nincs meg rá a lehetőségük. Mi azonban meg tudjuk védeni hazánkat, határaink sérthetetlenségét és szembe tudunk szállni minden agresszorral. Nem félünk fenyegetéseiktől Mit akarnak, háborút? Háborút provokálnak? Mi nem félünk fenyegetéseiktől. Ha háborút kezdenek, visszavágunk, mert nem lesz más választásunk. Támadás esetén minden országnak joga van védelmére, a visszavágásra. Mi azonban azt akarjuk, hogy az ENSZ ítélje el az ilyen cselekményeket és necsak államunk felségjogainak megtiprását, hanem általában a nemzetközi jog megtiprását is ítélje el. Az USA saját jogának, állampolitikájának minősítette a más államok területe felett végzett felderítő utakat. Mit tegyünk tehát? Adjuk meg magunkat, vagy szálljunk szembe? Ha az ENSZ közgyűlése nem érti meg e kérdés komolyságát, és ha úgy fog eljárni, mint a Biztonsági Tanács, nem tarthatjuk tiszteletben határozatait, kénytelenek leszünk erőnkben bízni. Márpedig önök tudják, hogy van erőnk. Ova intjük a Pentagont, figyelmeztetjük az amerikai agresszorokat: ne provokáljanak, határozottan szembeszállunk velük. (Taps.) Az amerikai küldött szerint az amerikai elnök Párizsban bejelentette, hogy többé nem kerül sor berepülésekre. Figyeljék meg e szavakat, uraim. Mintha kegyelmet gyakorolnának velünk. Nem mondja azt, hogy voltak berepülések, azt sem hogy nem voltak, csak azt mondja, hogy nem lesznek. E szavakkal azonban beismeri, hogy mégiscsak történtek berepülések. Tulajdonképpen mit akarunk? Azt akarjuk, hogy az elnök mondja meg: az USA nem cselekedett helyesen. Azt akarjuk, hogy az USA kormánya ismerje el, nem cselekedett helyesen, és garantálja, hogy ez többé nem ismétlődik meg. De hogyan cselekednek önök uraim, amerikaiak? Ma azt mondják, hogy többé nem fognak berepülni, de tegnap még berepültek és joguknak tartották a berepüléseket. Sőt az elnök még azt is kijelentette, hogy a berepüléseket visszavonta arra az időre, amelyet még a Fehér Házban fog tölteni. Ez tehát azt jelenti, hogy jön majd egy új elnök és ha az USA akarja újra megkezdi agresszív berepüléseit. Az új amerikai elnök bejelentheti, hogy a berepüléseket Eisenhower állította le, és hogy ő nem köteles teljesíteni elődje ígéreteit. Türhető-e ilyen önkényesség ? Azt is tudjuk, hogy az elnök nem mondott igazat. Két hónappal az U-2 esete után, a berepülések beszüntetésére vonatkozó párizsi bejelentést követően az RB-47 katonai repülőgépet küldték a Szovjetunió légíterébe. Lelőttük. Még mielőtt ide utaztam volna, a közgyűlés ülésszakára, megtudtuk, hogy az amerikaiak 25 ezer méter magasságban újabb repülőgépet akarnak küldeni hozzánk. Akkor megmondtam az USA moszkvai nagykövetének, hogy értesültünk a berepülés előkészítéséről. Figyelmeztettük a nagykövetet, hogy felkészültünk a repülőgép fogadására. Megmondtam neki; ha meg akarnak győződni légelhárító rakétatechnikánkról, ha ki akarják próbálni, le tudjuk-e lőni 25 ezer méter magasságban is a repülőgépeket, kérem készek vagyunk rá, megmutathatjuk lehetőségeinket. Az amerikai hivatalok lemondtak tervükről. A provokációkat azonban még mindig folytatják. A NATO-országok nemrégen hadgyakorlatokat rendeztek a Feketetengeren, a szovjet partvidék és a határok mentén. Amikor Malinovszkij marsall honvédelmi miniszter megkérdezte, hogyan járunk el, azt válaszoltam neki: „Ön a honvédelmi miniszter, mit javasol ? Azt mondta: Javaslom, fegyveres erőink, elsősorban rakétatechnikánk teljes harci készültségét, indítványozom, hogy rendeljünk el harci készültséget és lássuk el harci töltettel a rakétákat. Azt válaszoltam a honvédelmi miniszternek, hogy ésszerű intézkedéseket javasolt, mivel mi nem tudjuk, hogy hadgyakorlatokról, avagy háborús előkészületekről van-e szó. Én tehát itt vagyok Amerikában, védelmünk pedig teljes készültségben áll. S hogyan járnak el az amerikaiak? Amikor a Baltikán New Yorkba utaztam, megfigyeltem, hogy amerikai repülőgépek repültek el hajónk felett. Sőt, amikor még két nap út állt előttünk New Yorkig, láttam, hogy tengeralattjáró úszott hajónk útvonalán. Azt hiszem, nem kell különös ész ahhoz, hogy az ember rájöjjön kinek a tengeralattjárója volt. Megkérdezhetnek: felismertem-e kié volt. Jó szemem van, messzelátó vagyok. Előbb távcsőn keresztül, majd szabad szemmel láttam a tengeralattjárót. Könnyen felismertem, mert e fegyvert mi is ismerjük. Nekünk is vannak tengeralattjáróink, nem is olyan rosszak. Mire volt jó ez az újabb provokáció, meg akarnak félemlíteni bennünket? Nem félünk! Talán el akarták süllyeszteni azt a hajót, melyen utaztam? Kérem. De ha majd lekerülök a fenékre, gondoljanak rá, hogy önöket is magammal viszem! (Taps). Az RB-47 július 1-én kémutat tett, s mi a repülőgépet lelőttük. Az USA képviselője beszédében azt állítja, hogy a repülőgépet határainktól bizonyos távolságra lőtték le. Megjegyzendő, hogy az amerikai hivatalok eltérő adatokat hoznak fel. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy anekdóta. Egyszer az egyik orosz tábornok, aki Samil ellen harcolt, elfogta őt. A tábornok a tisztet, aki elfogta Samilt, a cárhoz küldte, hogy személyesen jelentse a hírt. Valószínűen önök is tudják, hogy egyes katonák abba a hibába esnek, hogy előszeretettel nagyítják érdemeiket. Ebben az esetben is így volt. A tiszt túlozni kezdett hőstettének leírásában. Elmondta, hogy nagyon ügyesen járt el, s hogyan vett részt a támadásban. De a tábornok, aki ismerte tisztjének gyengeségét, egyik társát is vele küldte s előre megbeszélte vele; ha az első tiszt kérkedni fog, megrántja a kabátujját. Amikor az első tiszt már nagyon sokáig hazudozott, a másik megrántotta a kabátujját. Az első tiszt azonban még többet kezdett hazudozni, és így a másik meg-' rántotta a kabátujját. Akkor az el-: ső tiszt haragra gerjedt és így szólť a másikhoz: Mit rángatod a kabát-> ujjamat. Elvégre én voltam ott, ési nem te". Ma az amerikai küldöttel is hasonló dolog történt: Hazudni akar" és azt mondja, hogy ez nem hazugság. De én meghúzhatom a kabát ujját és azt mondhatom neki: „Küldött űr, lelőttük az RB-47 gépüket, és még hozzá a mi vadászgépünk lőtte le a Szovjetunió felségvizein", Most pedig nemzetközi döntést, másszóval döntőbíróságot akarnak. A Biztonsági Tanács kétszer tárgyalta ezt a kérdést. Képletesen szólva a Biztonsági Tanács szűznek ismerte el azt a nőt, aki már két gyermeket szült. Hogyan egyezhetünk bele ilyen döntőbíráskodásba? Hazánk szuverenitását nem valamilyen nemzetközi bíróságnak, hanem fegyveres erőinknek kell védelmezni, ez a Szovjetunió honvédelmi miniszterének a feladata. Ha az ellenség betör területünkre, szét kell zúznunk és ki kell űznünk. Ez a helyes bíráskodás, a Szovjetunió népeinek bíráskodása (taps). Más bíráskodás az agresszorok fölött nem létezhet. Miért hiúsult meg a csúcsértekezlet? Az USA küldötte azt mondotta, hogy Hruscsovnak nincs igaza, amikor azt mondja, hogy az U-2 incidense okozta a négyhatalmi értekezlet meghiúsulását, és hogy a Pravda és az Izvesztyija már az értekezlet előtt éles hangnemben írt az Amerikai Egyesült Államokról. Hát tudja, hogy úgy mondjam, önnek van a legkisebb joga így beszélni. Sajtónk a népet képviseli, de az önök sajtója a kapitalisták maroknyi csoportját. Az Egyesült Államokban azok tartják kezükben a lapokat, akiknek pénzük van. Ha a szerkesztő nem fog úgy írni, ahogyan a monopolista akarja, elküldik a fenébe. Az amerikai küldött ezt jól tudja. Most az amerikai küldött nyilatkozatának lényegére válaszolnék. Igen, lapjaink élesen írtak, de nem az Amerikai Egyesült Államok ellen, hanem Dillon, Herter és az alelnök úr ellen. Nevét nem említem, nehogy beavatkozzam az amerikai választási kampányba (derültség a teremben). Ezek az amerikai államférfiak abban az időben arcátlan beszédeket mondottak. Találó válaszokat kaptak tőlünk. Ez még az U-2 berepülése előtt történt. Hogy a közgyűlés küldöttei világosabban lássák, milyen beszédekről van šzó, megemlítem hogyan értékelte e beszédeket az amerikai elnök. A sajtóértekezleten az egyik tudósítónak arra a kérdésére adott válaszában, tud-e az elnök Dillon, Herter és az alelnök beszédeiről, az USA elnöke kijelentette: Igen, tudok róluk, és teljesen egyetértek a tartalmukkal. Tehát nem Dillon, Herter vagy az alelnök álláspontja, hanem az USA elnökének és kormányának politikája volt ez. Az USA elnöke, a Pentagon és a külügyminisztérium is előkészítette a csúcsértekezlet meghiúsulását. Utána azt hitték, lehet, hogy ez nem hat Hruscsovra. Ezért elhatározták, erősebb eszközökhöz nyúlnak. Kémrepülőt küldenek a Szovjetunió ellen. Már április 9-én láttuk, átrepült területünk fölött, de légvédelmünk nem lőtte le. A bűnösöket szigorúan megbüntettük érte. A katonáknak mindig őrhelyükön kell állniuk, ébereknek kell lenniük. Megmondtuk nekik, hogyha még egyszer ilyen hibát követnek el, még szigorúbban büntetjük meg őket. Az amerikaiak azonban a maguk módján értelmezték ezt. Ha április 9-én nem lőtték le a repülőgépet, hát akkor ismételjük meg a provokációt. És május 1-én kiküldték a második repülőgépet. Most azonban tüzéreink iparkodtak helyrehozni mulasztásukat, lelőtték a repülőgépet. Megköszöntük nekik és visszavontuk a vádat (derültség a teremben). Ha időrendben az egyes tények szerint soroljuk el a történteket, a helyzet úgy festett, ahogyan most leírtam. A Pentagonon bírálhatnak, de én azt hiszem, hogy az elnök eleget tett a katonák követelésének. Személyesen nem akarta élezni kölcsönös viszonyunkat. Bár már nem sokáig lesz elnök, nem zárkózom el a vele való találkozástól. Ám tudom, hogy e találkozónak nem lenne nagy eredménye. Mégis szeretnék vele tárgyalni úgy, ahogyan mint ember megérdemli... (Az USA küldötte félbeszakítja Hruscsovot és azzal vádolja a szovjet küldöttség vezetőjét, hogy állítólag megsértette az USA elnökét.) Az elnök azt mondja, hogy ezzel az állítással nem ért egyet és kéri Hruscsovot, hogy folytassa beszédét. Már azt hittem,^ úgy vélik valami sértőt mondtam az elnökről, vagy talán inkább mimikával fejezzem ki magam a továbbiakban. Szavak nélkül is elmondhatnám beszédemet, megmutathatnám, hogyan repül a repülőgép és olyan hangot adhatnék ki, mely szemléltetné, hogyan lőttük le a repülőgépet. Szeretnék egy esetet elmesélni az USA képviselőjének. Ketten utaztak egy vonatban. Az 1905-ös forradalom után történt Oroszországban. Az utasok beszélgettek. Harmadosztályon utaztak. A velük szembenülők hallgatták beszélgetésüket. Az egyik azt mondta a másiknak: — Ez a cár egy tökfilkó! A kocsi másik felében ülő rendőr meghallotta és megkérdezte őket: — Melyikük mondta, hogy a cár tökfilkó ? Az egyik utas azt válaszolta: — Én mondtam, biztos úr. A rendőr megmérgesedett. — Hogyan merte azt mondani, hogy a mi cárunk tökfilkó? — Bocsánat, én azt mondtam, hogy a német cár a tökfilkó — válaszolta az utas. A rendőr ordítozni kezdett: — Is-< merem a cárunkat és ha valaki tökfilkó, akkor az a mi cárunk! Derültség a teremben, (taps). Küldött urak! A délelőtti ülésen mondott beszédertiben azt mondtam, hogy békésen kell elintézni ezt az ügyet. Igaz, hogy a rossz ügy nehezen végződik jól. De mit tegyünk. A szűz szült és a gyermeket beírták az anyakönyvbe. Tehát valamit tenni kell. Jogosan felmerül a kérdés: Ki a gyermek apja? És részt vesz-e nevelésében, vagy sem? Azt akarjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok ismerje be, hogy agresszív cselekményeket követett el. Gondoljon ki megfelelő formát és ismerje be, hogy olyan cselekményt követett el, mely békében, amikor az államok normális kapcsolatot tartanak fenn, nem tűrhető, és ígérje* meg, hogy ez többé nem ismétlődik meg. Ha az USA küldötte felszólal és ilyen nyilatkozatot tesz, nem kell tovább beszélni róla. Egyetértenénk vele, és ezzel a kérdés lezárulna. Az Egyesült Államok azonban kitart amellett, hogy joga van berepülni. Akkor viszont mi megalkuvást nem ismerve, ragaszkodunk jogunkhoz: követeljük az agresszív berepülések elítélését. Nem államközi viszályról van szó itt, hanem a nemzetközi jog megszegéséről. Ha az USA repülőgépei a jövőben is behatolnak területünk fölé, kénytelenek leszünk őket lelőni és akkor egy tragikus pillanatban a népek atomháborúra ébrednek. Látják, hová vezet az ilyen politika Éppen ezért megalkuvást nem ismerve, szembeszállunk az arcátlan agresszív politikával. Küldött urak! Nem saját megelégedésemért, hanem a hitszegő politikán felháborodott és a katonai provokációk kizárására vonatkozó biztosítékot követelő népek érdekében ragaszkodom ehhez. Csak ilyen feltételekkel lehet a jövőben olyan intézkedéseket tenni, hogy kiirtsuk a háborút a népek életéből. Hogyan lehet tárgyalni a leszerelésről akkor, amikor az egyik nagy ország provokációs berepüléseket szervez egy másik nagy ország légiterébe? Mit ér az ilyen tárgyalás? Nem akarok hencegni fegyvereink(Folytatás a 4. oldalon) ÜJ SZÓ 3 * M60. Október 16.