Új Szó, 1960. szeptember (13. évfolyam, 243-272.szám)

1960-09-08 / 250. szám, csütörtök

Egy felejthetetlen útról ALIG VAN még egy város a Szovjetunióban, amely annyit tud mesélni életéről és haláláról, szabadságáról, pusztulásáról és alkotásáról, mint Kijev. Aki utcáit járja, újra érzi a fasizmus gyötrelmeit, átéli a szabadság boldogságát, megérti a diadalmas jövőt, a kommunizmust. Valóban csodálatos, szép ez a város. Pedig nem is olyan régen, az 1941— 1945-ös Nagy Honvédő Háború idején a város majdnem felét \ették tönkre a fasiszta Németország csapatai. Vérrel borították el a napsütötte gyönyörű parkokat. A szovjet dolgozók százait megölték és kínozták. Ezrével hajtották el őket Németországba kényszermunkára. Elrabolták a város kincseit, kifosztották és a levegőbe röpítették a templomokat. Felrobbantották az ösi szláv építészet egyik világhírű emlékét a „Lávra" kolostor legszebb templomát is. Mindezt „a keresztény civilizáció védelmében". Kijev dolgozói partizánharccal válaszoltak a fasiszták vadállati dúlására. Az ukrán nép fiai hősiesen küzdöttek a szovjet hadsereg soraiban. És mihelyt a szovjet seregek felszabadították Kijevet, a háború országútjain a csapatok mögött a munkások jöttek. Ök építették újjá a várost s gyárait. Kijev dolgozói kommunistákkal az élen erősebbnek bizonyultak a romboló osztagoknál. Kijev áll és tovább épül, nagyobb, szebb, modernebb, mint valaha. Nincs olyan utcája, ahol ne folyna építkezés. Kijev Ukrajna szíve, fővárosa, melyet Hitler meg akart ölni. Ma elevenebb, mint valaha. Ma már 1200 000 lakosa van s a hatalmas épületek a szovjet nép erejéről, legyózhetetlenségéről tanúskodnak. A több mir}t 10 méter széles gyalogjárón csak lassan lehet előre jutni. A kirakatok előtt nehéz az ablakig férkőzni, a boltokban és az áruházakban sok esetben csak türelmes várakozással lehet a pulthoz kerülni. A szállodákban minden szoba foglalt és a vendéglökben is örül az ember, ha üres helyet talál. Es mégis a nagy forgatagban, a kavargásban, az ezrek és ezrek életében a rend, a fegyelem az úr. Tökéletes a szervezés. A vonatok percnyi pontossággal érkeznek és indulnak. A legkorszerűbb villamosok, trolibuszok olyanok, mintha olvasótermek lennének. Az utazók kezében újság. S megfigyelhetjük, elsőnek mindig arra az oldalra lapoznak, amelyen a világpolitika hírei, eseményei vannak. A világ dolgozói iránti felelősségérzet sugárzik az emberek arcáról. Ezt értettük beszédükből is. A SZOVJET EMBERRŐL szólva nem lehet beszélni arról a nagy szeretetről, amely a szovjet dolgozókban él a könyv és az újságok iránt. Legalább annyira jellemzője ez a szovjet embernek, mint a mindent legyőző szocialista hazaszeretet, a hősiesség, a más nemzetek iránti barátság. Bárkivel beszéltünk, a rövid tájékoztatóból soha nem hiányzott, hogy hány munkás jár esti technikumba, hány tanul egyetemen, milyen módszerekkel fejlesztik az üzemen belül a munkások tudományos, technikai ismereteit. . Látogatásunk egybeesett a kijevi csehszlovák kiállítás megnyitásával. Rendkívül jól esett nekünk az a nagy-nagy érdeklődés, amelyet a szovjet dolgozók már ez első napokban tanúsítottak szocialista építésünk eredményei iránt. A kijevi kiállításra a közelmúltban rendezett moszkvai kiállítás anyaga került, amelyet több mint 2 millió látogato tekintett meg. A kijevi kiállítást további tárgyakkal, gépkocsikkal, üvegáruval egészítették ki, és a látogatok számára rendszeres divatbemutatókat is rendeznek. A kiállítás kapuit mindennap delelőn 10 órákor nyitják meg a nagyközönségnek. De a pavilon előtt már nyolc órakor hosszú sorokban türelmesen állnak, várnak a látogatók. Nehéz elmondani, mennyire sokirányú ennek a nagy közönségnek az érdeklődése. Több mint 12 ezer kérdésre ad választ a 60 jól képzett informátor. A széleskörű érdeklődésnek a kielégítését nagyon ötletesen oldották meg, kétféle tájékoztató berendezést készítettek. Televíziót és távírót. Persze a legnépszerűbb a televíziós tájékoztató. A kiállítás különböző pontjain televíziós készülékek állnak. Előttük mikrofon, amelyen a látogatók a hazánkra és a kiállított tárgyakra vonotkozó kérdéseket teszik fel. A képernyőn látható a bemondó, aki kartotékok segítségével azonnal válaszol a kérdésekre. Kapnak néha elég bonyolult kérdéseket is, például gépiparunkkal, az építkezéssel, a lakásberendezésekkel és az árakkal kapcsolatban. De minden kérdést kielégítő válasz követ. — Az informátorokkal való beszélgetések után ilyen mondatfoszlányokat hallott az ember: „Válóban jó a fúró-, a marógép, szépek a lakásberendezések, teher- és személygépkocsik," stb. Talán csak a fogorvosi termet nem nagyon nézik. Pedig igen szép. Berendezése a legkorszerűbb. De hát hiába. A fogorvosi termet még a kiállításon sem szeretik, elkerülik az emberek. MI AZ, AMINEK a kiállításon a legnagyobb sikere van? Aligha lehet „egyből" felelni. A pavilon előtt a legmodernebb Tatra teher- és személygépkocsikat, mezőgazdasági gépeket. mindenki megnézi, megdicséri. A finommechanikai műszerek működését ottlevő mérnökeink, munkásaink alig győzik magyarázni az érdeklődőknek. A csehszlovák iparnak valóban nem kell szégyenkeznie. Nincs olyan fiatalember, ki hoszszú ideig el ne időzne Jawa motorkerékpárjainknál. „Sok érdekes és szép látnivaló akad a kiállításon," — hallani lépten-nyomon. E szavakat hallgatva arra gondoltam, hogy a látogatók közül bizonyára sok az olyan, akinek oroszlánrésze van hazánk felszabadításában és örülnek 15 éves eredményeinknek. Mire a kijárathoz értünk, a nap a távoli hegyek mögé ereszkedett. Hogy jobban megismerjük a várost, a kék-fehér villamosok és trolibuszok útját követve gyalog vágtunk neki a több mint 10 kilométeres útnak, amely a város közepébe vezet. Lehetetlen mindenről részletesen beszámolni. De egynéhány kedves élményt még meg kell említenünk. A gyalogjárón haladva egy szovjet polgár is csatlakozott hozzánk, akit Borisz Ivanovicsnak hívnak. Főiskolás. Gépészmérnök akar lenni. Elmondta, hogy édesapja kolhozparaszt. Az ő elbeszéléséből ismeri Csehszlovákiát. Nagyon megszerette hazánkat, s jó érzés tudnia, hogy apja nem harcolt hiába. Egy másik ismerkedés a Dnyeperen, hajókirándulás közben. A. Rosenberger amikor megtudta, hogy csehszlovákiai magyar újságírók vagyunk, elmondotta, hogy részt vett a Rozsnyó, Tornaija, Rimaszombat és Fülek felszabadításáért vívott harcokban, ismeri a kis- és középparaszok sorsát, a füleki edénygyári munkások akkori életét, nélkülözését, harcát a kizsákmányoló ellen. Megállapítottuk, hogy figyelemmel kíséri hazánk fejlődését. Tudja, hogy Csehszlovákia már szocialista köztársaság. Tudja, hogy gazdasági életünk gyorsan fejlődik. De most saját szemével látta eredményeinket a kiállításon, s ez nagy örömet szerzett neki. A szovjet dolgozók általában nagyon kedvesek, figyelmesek. Rosenberger elvtárs például észrevette, hogy hiányos orosz nyelvtudásunk miatt nem értettünk meg mindent. Ezért hol szlovák, hol német, sőt magyar szavakat is használt. A kijevi élelmiszeripari gépgyárban is úgy éreztük magunkat, mint egy megbecsült ország dolgozói. Ivan Dehlarov géplakatos, többszöri újító, Vlagyimir Arocker, az üzemi Komszomol-szervezet elnöke, Szevericsenkov Alekszejevics géplakatos, aki nagyon jól ismeri Prágát, részt vett felszabadításában, mind arról beszéltek, hogy sok kiállítást láttak már, de a csehszlovák kiállítást tartják a legszebbnek. Rendkívül gazdag és szép, a kereskedelmi kapcsolatok további bővítésének kiváló eszköze. BÚCSÚZÁSKOR úgy éreztük, testvérek között jártunk. Ügy hisszük, nemcsak a felsorolt dolgozók üdvözletét hoztuk magunkkal, akik másmás szavakkal, de egy ugyanazon a tartalommal mondták: „Üdvözöljük Az érdeklődők tömege kijevi kiállításunk egyik exponátuma előtt a Csehszlovák Szocialista Köztársaság dolgozóit. Büszkék vagyunk eredményeikre." Igazán jó volt megismerkedni a szovjet dolgozókkal. Elismerésük, dicséretük nyomán magunk is erősebbek s még bizakodóbbak lettünk. ERDÖSI EDE A kommunista új ságíró Ma, szeptember 8-án, Julius Fučík meggyilkolásának évfordulóján tartják a világ haladó, a szabadságért, az igazságért küzdő újságírói nemzetközi szolidaritásuk napját. Ezen a napon Ismételten sikraszállunk a kapitalista országok börtöneiben sínylődő újságírók szabadon bocsátásáért, akik megalkuvás nélkUl harcolnak az újságírás becsületéért, * szabadság a haladás ügyéért. J

úlius Fučík a fasiszták börtönében írott riportjában írja, milyen ember is a kommunista: „Mindenekelőtt ismeri kötelességét ... tudja, hogy nincs olyan hely, ahol megszűnnék az lenni, ahol ölbe tehetné kezét és beszüntethetné működését." Fučík egész életével, magatartásával ezt példázza, és szaval kötelezettséget jelentenek számunkra. Mondják, Fučík hős volt. Tudjuk, nem mindenki születik hősnek. Fučík sem született annak, s ha élne, maga tiltakozna elsőnek az ellen, hogy annak nevezzék. Kommunista volt — már ifjú korában, 1921-ben lépett pártunk tagjai sorába — s életében nem tett semmi különöset, csak azt, mint gyakran hangsúlyozta, amit tennie kellett: nem szűnt meg soha kommunista lenni, egy pillanatra sem tette ölbe a kezét, mindig csak a kötelességét, a párttagságból eredő kötelességét teljesítette. S ez volt számára a legszebb, a legnagyobb és legszükségesebb feladat. Ennek rendelte alá egész életét s ez teszi őt előttünk hőssé, példaadővá. Julius Fučík, mint kommunista, elsősorban, mint kommunista újságíró mindenütt ott volt, ahol szükség volt rá. Ez tette őt vérbeli, szenvedélyes újságíróvá. Jelen volt mindenütt, ahol a legnagyobb harc dúlt, a munkanélküliek tüntetésein, a bírósági tárgyalásokon, ott volt a sztrájkolók között, ott, ahol a csendőrök a masaryki humanizmus nevében a nagyobb darab kenyeret követelő munkások közé lőttek. A nagy mostl bányászsztrájk Idején nemcsak hogy a •• ••• • W tr, >M v.'.,,, ...~ .• JÜL1US FUČIK (a felvétel 1934-ben készült, amikor a Szovjetunióban járt.) helyszínről küldte tudósításait, hanem ugyanakkor illegálisan szerkesztette s adta kl a sztrájkújságot Az Igazság megismeréséért nagy kockázatot ii vállalt. így ment át 1934 júliusában egyszerű turista-határátlépővel a hitleri Németországba. Titokban eljutott Münchenbe, hogy hiteles adatokat gyűjtsön a véres kezű fasiszta rohamosztagosokról, az akkori helyzetről. Kockázatos volt ez az út, mert ha a csehszlovák kommunista újságíró a vérengző gestapósok karmai közé kerül, vele szemben sem Ismertek volna könyörületet. De Fučik vállalta a kockázatot, csakhogy az igazat mondhassa a népnek, leleplezze a társadalom előtt a fasiszták gaztetteit. S ebben a tevékenységében nem ismerte a lehetetlent. Megtett minden tőle telhetőt, mert a kommunista élet szerelmese volt. Kétszer járt a Szovjetunióban s ott látta, tapasztalta, milyen hatalmas alkotó erőket szabadít fel a marxizmus-leninizmus eszméje, ahol az győzelmet arat s melynek győzelméért odahaza oly elszántan harcolt. Itt Ismerte fel Igazán a kommunista párt erejét, itt acélozódott sziklaszilárd bolsevikká, hogy kiállja a fasiszták állati kínzásait s emelt fővel — Dimitrov módjára — álljon vádlóként f«-» siszta bírál elé. Fučík hűségesen élt a jövőnek, mert kommunista volt. A súlyos fasiszta elnyomatás idején az általa szerkesztett illegális Rudé právo 1942 januári vezércikkében hitvallást tesz, mely ma is millió és millió ember előtt világítótoronyként mutatja a forradalmárok mindig előrevezető győzelmes útját. Azért kommunista — Irta —, mert szereti népét, hazáját, mert a kommunizmusban látja az emberiség legszebb álmainak valóra váltóját. Azért kommunista, mert szereti a Szovjetuniót, mely hősi tetteivel vezeti előre az emberiséget. Azért kommunista, mert mélyen emberséges ember. És leszögezi, a kommunista párt volt az egyedüli erő az országban, mely a legsúlyosabb időszakban is élt és harcba vezette a néptömegeket. „Minden párt közül, melyek léteztek a Csehszlovák Köztársaságban — írja hitvallásában —, egyedül ment át ezen a tűzön, egyedül maradt meg, egyedül dolgozik és harcol a nép számára legnehezebb pillanatban: a kommunista párt. Lehet ez véletlen? Nem, nem lehet az, nem lehet véletlen. A kommunista párt nem azért él, mert belülről erős és minden helyzetben életképes, a kommunista párt azért él, mert objektíven szükség van rá, mert történelmileg szükséges." Fučík ennek tudatában élt és cselekedett. A kommunisták történelmi küldetését teljesítette. Olyan kommunista volt, aki tudta, nem létezhet olyan hely, ahol megszűnnék az lenni és beszüntethetné működését. Ez a hagyatéka törvény számunkra. Az orosz bolsevikoktól sajátította el ezt a magatartást s ml kötelességünknek tartjuk, hogy ezen az úton haladjunk. P. B. A győzelmes demokrácia JÜLIUS FUČ1K: PRÄGA, 1931. július 1. 1930. áprilisában csendőrsortűz dördült a radotlni országúton. Néhány fiatal lány a porba roskadt. Másnap a polgári, a szociáldemokrata és a nemzeti szocialista lapok négyhasábos címek alatt néhány szóban krokodilkönnyeket hullattak az áldozatokért és néhány hasábon a legaljasabb módon rágalmazták a tüntetésben résztvevő kommunista képviselőt. Az elkövetkező napokban az „esettel" kapcsolatos közlemények az első oldalról lassan átvándoroltak a másodikra, a negyedikre, a négyhasábos címből alig borgis nagyságú lett, mígcsak teljesen el nem tűnt. Ekkor ezek a lapok, amelyek az első pillanatban vádlóan emelték fel ujjukat, hogy a kommunista pártot a vérontás felbérelt provokátoraként bélyegezzék meg, szerényen hírül adták, hogy a sortűz oka vizsgálat tárgya és valóban következetesen kell ezt a vizsgálatot lefolytatni. 1931 februárjában csendőrsortűz dördült Duchcov előtt. Néhány sebesült és négy halott porba roskadt. Másnap a polgári, a szociáldemokrata és a nemzeti szocialista lapok négyhasábos címek alatt néhány szóban krokodilkönnyeket hullattak az áldozatokért és néhány hasábon a legaljasabb módon rágalmazták a tüntetésben résztvevő kommunista képviselőt. Az elkövetkező napokban az „esettel" kapcsolatos közlemények az első oldalról lassan átvándoroltak a másodikra, a negyedikre, a négyhasábos címből alig borgis nagyságú lett, mígcsak teljesen el nem tűnt. Ekkor ezek a lapok, amelyek az első pillanatban vádlóan emelték fel ujjukat, hogy a kommunista pártot a vérontás felbérelt provokátoraként bélyegezzék meg, szembetalálkoztak a mosti nyilvános bírósági tárgyaláson felderített tényállással, amely semmi kétséget sem hagyott a duchcovi sortűz igazi bűnöséről. És a lapok szerényen elsuttogtak valamit az olyannyira szükséges elővigyázatosságról s ésszerűségről. 1931. májusában Kosutl főterén csendőrsortűz dördült. Néhány sebesült és négy halott a porba roskadt. Másnap a polgári, a szociáldemokrata és a nemzeti szocialista lapok hasábjain a fenti história minden részletével együtt megismétlődött. S akkor kiderült, hogy a kosutl földmunkások éhesek voltak, hogy dühösek voltak, hogy a kommunista hazárdjátékos zavarosban halászott, hogy meggondoltabban kellene eljárni. Az egyszerű, becsületes embert mélyen felháborítják a polgári és a szociálfasiszta lapokban a munkások gyilkolásáról szóló hírek. Nehéz leírni ennek a felháborodásnak a jellegét. Vannak olyan pillanatok, amikor a legnyugodtabb ember is érzi, torkát vasmarokba fogja a hirtelen harag, ütni és köpni szeretne, arcul verni az aljas hazugokat, szembeköpni azokat, akiket nem rendít meg semmiféle borzalom. De meg kell őrizni a nyugalmat. Nyugodtan szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a munkás élete vagy halála a hatalom egyetlen egy bitorlójának sem okoz irtózattal telített éjszakát, nem serkenti segíteni akarásra, nem ébreszt benne elszántságra késztető gondokat. „Egymagunkban vagyunk" — mondja ez a tény a proletariátusnak —: „egymagunkban vagyunk a nyomorúságban, a védekezésben, a harcban és csak mi segíthetünk önmagunkon." A Csehszlovák Köztársaságban tizenhárom rövid hónap alatt háromszor lőttek munkásokra. E rövid idő alatt három ízben dördült sortűz és hulltak a porba sebesültek, halottak. Az önmagán így segítő osztály nem tesz tanúbizonyságot magabiztosságáról. A csendőrpuskák torkolattüzének nyelve világos és szemléltető, szókimondásukat nem kiábálhartja túl az utólagos burzsoá és szociálfasiszta hangorkán sem. A Právo lidu és a České slovo most, csak most veszi észre a galántai járás nyomorát. Most, csak most mondják ki, hogy a földmunkások nem tengethették életüket a néhány filléres órabérből. Most, csak most ecsetelik mélységes nyomorukat, amely véleményük szerint arra késztette őket, hogy kövessék a kommunista hazárdjátékosokat. De néhány nappal azelőtt, hogy a kosúti főtéren ott maradt négy halott, a járásban sztrájkban álltak a földmunkások. Néhány nappal azelőtt a földmunkások béreik emeléséért küzdöttek teljesen legálisan, sztrájkkal — és sem a Právo lidu, sem a České slovo nem tudott róluk. Tudott róluk, és harcba vezette őket a kommunista hazárdjátékos, Major képviselő. Hazárdságának lényege: harcba vezette a földmunkásokat, segítette őket a béremelés kivívásában, segítette őket követelményeik valóra váltásában, segítette őket, hogy tűrhetőbbé tegyék tűrhetetlen életüket. És ez megbocsáthatatlan hazárdjáték. Mert ez az ember felforgatója annak a rendnek, amely egyeseknek a gazdagságot, másoknak a nyomort adja osztályrészül. A Právo lidu és a České slovo látják ezt a nyomort. De segítő kezet nyújtani, rámutatni a kiútra? Vajon harcba vezetheti-e a földmunkásokat a szociáldemokrata maradékbirtokos nagybirtokos kollégái ellen? Nem volna ez egyenlő az öngyilkosság megkísérlésével? De bizony. És ezért nem teszi. És ezért krokodilkönuyeket hullat a nyomor láttán és becsukatja a nyomor enyhítéséért küzdő kommunista hazárdjátékost. Csak egyszer* egyetlen egy ízben szerettem volna filmes lenni. Csak egyszer, egyetlen egy ízben szerettem volna filmfelvevő gépet tartani a kezemben s egy, egyetlen egy jelenetet forgatni a hangosfilm számára. A kosüti vérontást követő szenátusülésen hatalmasodott el rajtam ez az érzés. Az újságírók páholyában álltam és letekintettem az agrárpárti, a szociáldemokrata és a nemzeti szocialista szenátorok majdnem teljesen üres padsoraira. Kommunista szenátor beszélt és fölötte az elnöki székben a szakálas Soukup és az őszhajú Klofáč váltakozott. „Négy halott Kosútiban"", mondja a kommunista szenátor, „újabb négy halott a duchcovi négy után... Felháborodottan és megrendelten beszél. És a szenátus? Válaszol. A félig üres padsorokból nehézkesen felemelkedik valamilyen húshegy: „Ej, már megint anyaggal rendelkeztek a demagógiához!" ÉS NEVET! Nevet, amikor a szenátor a négy agyonlőtt munkásról beszél. Nevet és kollégái testületileg vele nevetnek, amikor a kommunista szenátor a négy munkás meggyilkolásáért vádol. A szenátus nevet! Ebben a pillanatban szerettem volna kézbevenni a felvevő gépet, megörökíteni ezt a jelenetet, a megrendült szavakat és a félig üres padsorok nevetését, a celluloidszalagon híven megörökíteni a Csehszlovák Köztársaság szenátusát abban a pillanatban, amikor egyik tagja beszámol arról, hogy e demokrácia négy polgárát leterítették a törvény őreinek lövései. Olyan film volna ez, amelyet a munkásnegyedekben és a falu szegényel előtt egyetlen egy aláírás, magyarázó szó nélkül vetítenék le. Csak a pontos, száraz filmet, a demokrácia legfelsőbb szerve ülésének fényképét. Semmi mást, csak a polgári neveléstanhoz tartozó filmet. És talán ezután már sohsem kellene kézbe vennem a tollat, hogy megmagyarázzam, mi a demokrácia... 1931. Fordította: G. I. ÍJj SZÖ 5 * 1960. szeptember 8.