Új Szó, 1960. szeptember (13. évfolyam, 243-272.szám)

1960-09-17 / 259. szám, szombat

PETER KARVAŠ: UNALOM Á tárgyalás nem volt titkos, a tárgyalóteremben mégsem ült egy árva lélek sem. Ilyen utasítást adtak ki ugyanis, és példásan végre is hajtották. Kennedy bíró ezért a pör kezdete óta már legalább tizedszer forró szerencsekívánatait fejezte ki önmagának. A vádlott kihallgatása egyetlen pcmt körül forgott, s Kennedy bírónak olyasfajta érzése támadt, mintha mindnyájan valami óriási cirkulátorban keringenének. Minél nagyobb nyomást gyakoroltak a vádlottra, minél gyorsabban záporoztak rá a keresztkérdések, annál inkább távolodtak a dolog lényegétől, és erőnek erejével kellett visszatérni hozzá. - Miller vádlott - mondta Kennedy megint, és érezte, hogyan hatalmasodik el rajta valami szörnyű fáradtság -, Miller vádlott, újból ismétlem: saját érdekében mondja el őszintén, miért tette. Miller vádlott csinos, magas fiatalember volt, a haja szőke, szinte fehér, arca arányos, arcbőre egészsé ges rózsás színű, az dlakja kisportolt, nyilván jó táncos is lehetett, nem terhelték babonák és előítéletek, a huszadik század fia. Hallgatott. Nem volt benne semmi rossz szándék, és őszintén szeretett volna már túljutni ezen az egész komédián. Igyekezett megérteni Kennedy bírót, a legnagyobb jószándékkal viseltetett ama törekvése iránt is, hogy tisztázza a dolgot, elvégre mindenkinek fontos a maga kenyere. - Ha megmondja, miért tette, megszüntet bizonyos gyanút, amely elöl máskülönben nem térhet ki, és amely lényegesen rosszabbítja a helyzetét. Miller nyelt egyet. Világosan megmondta már, hogy unalomból tette, így igaz, és nem tudta, miért kellé— ne kitalálnia valami mást. Unalombóf tette, unatkozott, akárcsak Dan meg Tony meg Marc, akikkel együtt tért vissza ' Koreából, csak éppen benne kissé több volt a találékonyság, a fantázia, meg a humor: ö a repülőknél szolgált, amazok meg a gyalogságnál. - Unalomból bíró úr. Kennedy bíró a fiatalemberre nézett. Voltak már esetei, amelyekben az unalom fontos szerepet játszott: az emberek unalomból kihágásokat követtek el, botrányt' okoztak, ablakokba lövöldöztek, betörték a kirakatok üvegét, de olyan ember még nem került a szeme elé, aki unalomból felgyújtotta volna a szülővárosát. - Miller - mondta Kennedy bíró, és nem vette le tekintetét a vádlottról -, hisz olvasta az újságokat, Miller. Megtudhatta belőlük, hogy Wichita Falls nagy része leégett, hogy a kárt háromnegyed milliárd dollárra becsülik, és hogy a dolognak még rosszabb vége is lehetett volna. Az egész texasi sajtó megírta. - Tudom - mondta Miller —, a fényképemet is leközölték. De egy régebbi képet, még Tokióban készült. - Maga gyújtotta fel a várost, és mi tudni akarjuk, miért tette. - Gyalázatos egy város volt — mondta Miller pilóta szemmellátható undorral. - Mit csinálhat az ember egy ilyen várossal? - Miller — mondta Kennedy bíró - , nem gyújthatjuk fel a világ öszszes városait, csak mert nem nyerik meg a tetszésünket. - Igaz, nem gyújthatjuk föl — ismerte el Miller. - Azonfelül - folytatta a bíró, aki úgy vélte, hogy Miller végre észre tér —, azonfelül Wichita Falls amerikai város... Ott élt a maga apja meg a nagyapja. - Meg a nagyapám apja - mondotta a vádlott. - No látja — egyezett bele Kennedy bíró, reménykedve, hogy végre sikerül zöldágra vergődniük. - Wichita Falls nem Phenjan ...! Wichita Falls Texasban van. - Tudom - mondotta a vádlott -', de az emberek úgy élnek ott, akár a barbárok; egy hónap is elmúlik, és semmi sem történik ... Valóságos sivatag. - Miért, minek kellene ,történie a maga véleménye szerint - kérdezte a bíró -, elvégt-e itt nincs háború, itt béke van. - A béke ellen semmi kifogásom - mondta Miller. - De történjék valami. Az ember csak egyszer él. - Maga fiatal - mondta a bíró. - Maga előtt áll az egész élet. Nem tudott más szórakozást találni, csak azt, hogy felgyújtsa ezt a szép várost? - Nem tudom, miért védelmezi annyira azt a várost - mondta a vádlott elmélázva -, ha úgy vesszük, még valamirevaló bár sincs benne. Még Puszan is jobb volt. Az itteni nőkről nem is beszélve. - Amerikai nők - mondta szigorúan a bíró, - Házassági automaták •- mondta a vádlott. - Beléjük dobsz egy dollárt, és máris visznek az oltár elé ... A bíró belelapozott az iratokba. - A magatartása meglep, vádlott - mondta kissé tanárosan. - Kitüntetéssel végezte el a repülöakadémiát, és a legkedvezőbb értesüléseket kaptuk katonai erényeiről. Az ember csak egyszer él - mondta megint Miller, és alig észrevehetően megrándította a vállát. - Fejezzük be - köhintett egyet Kennedy bíró. - Vádlott'. Tettének okául azt hozza fel, hogy unatkozott. Valóban így van? A vádlott széles mozdulattal széttárta két karját, akár egy pár szárnyat. - Mondtam már magának, hogy Wichita Falls a legundokabb város a nap latt. Csupa baseball, vasárnapi iskolák, szülések és özönvíz előtti filmek. így nem lehet élni. Aztán meg — hát nem mindegy, ma vagy holnap? Ma leégett néhány pajta, holnap meg talán atombomba esik Wichita Fallsra! Semmit sem ér az egész ... Kennedy bíró ismét Miller vádlottra pillantott. Hosszan, fürkészve nézte, tanulmányozta az arcát. Aztán szemét egy pillanatra a közvádlóra emelte. A közvádló szót kért. - Vádlott — mondta kissé más hangnemben, mint Kennedy bíró -, fontos enyhítő körülménynek számítana, ha megmondaná, ki bíztatta fel... - Nem bíztatott senki — vágta rá Miller idegesen. - Nézetem szerint nem helyes, hogy tagad — mondta a közvádló, mintha jó tanácsot adna a vádlottnak. - Vannak ugyanis bizonyos értesüléseink, amelyek... amelyek felvetik annak a lehetőségét, hogy magát esetleg a vörösök bújtatták fel. Ha beismerné, a maga helyzete sokkal egyszerűbbé válria. - Értelmetlenség - mondta a vádlott. - Ostobaság. Semmi közöm a vörösökhöz. - Mégis olyasmit követett el — próbált még mindig a lelkére beszélni a közvádló -, amit rendszerint a vörösök szoktak elkövetni. - Három lépés távolságra tartom magam a vörösöktől — mondta Miller pilóta. - Melyik vörösöktől? - kérdezte a közvádló. - Mindegyiktől, az ördögbe is! —' tört ki a vádlott. . - Nevezzen meg néhány vöröst, akiktől három lépés távolságban tartja magát — mondta barátságosan a közvádló. — Az ember csak olyasvalakitől tarthatja magát három lépés távolságban, aki létezik. Amenynyiben pedig három' lépés távolságban tartja magát tőle, úgy ismeri is *az illetőt és tudja róla, hogy vörös, nem igaz? Talán a maga egységében is voltak vörösök? Nem fenyegetőztek, hogy felgyújtják Wichita Fallst vagy valami más várost? Emlékezzen vissza! A vádlott megrökönyödve pillantott körül. - Egy szót sem értek az egészből - kiáltotta felindultan. - Wichita Falls egy félkegyelmű fészek és az idegeimre ment, ez minden! Kennedy bíró megjegyezte: - Jól tenné, ha gondolkozna a dolgon, Miller. Most nagyon felindult a bíró hangja hivatalosan csengett. - A tárgyalást két napra elnapolom. Miller vádlotthoz odalépett védője. - Tudatnom kell önnel, hogy három újságtól is ajánlatot kapott. Azt akarják, írjon nekik riportokat ezzel a címmel: „Hogyan gyújtottam fel Wichita Fallst." Egy filmgyár is levelet küldött; tudomásom szerint pénzügyi lehetőségei nem haladják meg az átlagot, de jó összeköttetései varínak az iagzságiigyminisztériumhoz. Nézetem szerint fontolóra kellene vennie ezeket a dolgokat, Miller. Mit szól hozzá? Amikor a vádlottat elvezették a hosszú fehér folyosón, még erősebben, mint az titóbbi években, erőt vett rajta a vágy, hogy fütyüljön mindenre. (A szerző „Az ördög nem alszik" című könyvéből) A „Rijen" alkotócsoport bemutatkozása Az őszi tárlatok sora a bratislavai Müvészet_ Házában a prágai „Ŕijen" alkotócsoport első kiállításával nyílt meg. A Ríjen-ben a cseh képzőművészet élenjáró képviselői tömörültek. Aleš .ielszava: A népet szolgáljuk a művészettel! — irányítja alkotásukat, melvlyel a szocialista kultúra célkitűzéseinek megvalósításához akarnak hozzájárulni. Meggyőződéssel, szenvedélyesen törekszenek a ma valóságának problémáiba elmerülni, igényes müvekkel társadal- , f .>-.// műnk kérdéseire fe- é\

4f'TÍ. leletet adni s a dolgozók széles rétegeinek folyvást növekvő érdeklődését kielégíteni. Erről győzik meg a szemlélőt a kiállított müvek: K. Pokorný monumentális plasztikái, melyek a cseh irodalom haladó kiválóságainak. Némcovának és Jiráseknek állítanak nagyszabású emléket. — A 60 éves Ján Sláviček Prága szerelmese. A művészi értékben, festőiségben gazdag főváros látképét elragadtatott lelkesedéssel vetíti nagyméretű vásznakra. A táj szépsé'gét, az építészet remekeit rögzíti költői látással, művészi sűrítéssel szépiáin Moszkvától az angol partokig, Korinthos és Athén antik romjaitól. Szocsi pálmáitól a toledói fennsíkig. — A mindennapok zajlásának bensőséges, érző megfigyelője, K. Souček, sajátos zománcszínekben izzó olajképeinek az élet örök és változatlanul időszerű, témája: íz anyaság képezi tartalmát. — Nemes. a tárgyat rögzítette levegős metszeteiben; alakos grafikáin az egyszerű ember hétköznapja jut szóhoz. — A korunkban óriási fontosságú sport művelőiről ad hírt Oplt friss ecsetkezelésú oia.iképein. — Kolár a lóverseny egyes jeleneteit, ragyogó színekkel, ábrázolja. A jelen tárlat képzőművészeti anyagának mai életünk gazdag változatosságában gyökerező tárgyköre igazolja, hogy a Rijen-csoport alkotói céltudatosan törnek valóságunk megismerésére. Valamennyien sajátos egyéni hangvétellel, mindenki számára érthető nyelven közlik mondanivalójukat. Lelkesítenek, gyönyörködtetnek, utat mutatnak, formálják az emberi tudatot. Társadalmis hivatású művészetük esztétikailag fajsúlyos, tehát komoly, becsületes, igazi szocialista művészet. Bárkány Jenóné Jan Sláviček: Moszkva őszinte pátosz árad Zdrúbecký meggyőző szobraiból. Dinamikus hevülettel idézi népe hősiességét szabadsága kivívásánál és országépítö munkájában. A Rumburki lázadás a zsarnoksággal szembeszálló leküzdehetetlen népi akarat megrázó kifejezése. — R. Svoboda kisebb-nagyobb figuráin finom kifejező eszközökkel mutatja be az élet derűs oldalát, táncosokat, csónakázó párt. halászó fiút, bölcső felé hajló anyát. Harmonikus mozdulatokkal ábrázolja a dolgozó asszonyt, dermesztően a koporsóba zárt, elvesztett boldogságát sirató nőt (Sziréna). Lélekbelátó emberábrázolását példázza Purkyné portrészobra. — Kýn a gyermekhalál tragikumét, Dušek az Új élet diadalát, az olvasás tudás világosságot adó örömét énekli plasztikáiban (Olvasó leányka). — A cseh vidék, föld, falu és felhők színbe foglalója V. Sedláček. Cepelák is ezt A hazáért harcoltak MIHAIL SOLOHOV ÜJ KÖNYVE Karol Pokorný: A. Jirásek emlékmüve. (J. Herec reprodukciója.) BIZONYARA sok százezerre rúg a könyvbarátok száma, akik ünnepnek érzik, ha a szovjet irodalom legná* gyobb élő alakjának, Mihail Solohovnak egy új könyvét olvashatják. Hogy mi a titka hallatlan és méltán meqérdemelt népszerűségének, talán egyetlen szóban foglalható: az egyszerűsége. Szofronov nemrég az Ogonyok hasábjain igen találóan elemezte ezt a sajátosan egyéni, csupán Solohovot jellemző egyszerűséget: „ ... minden, amit Solohov alkot, egyformán érdekes akadémikusnak, kolhoz-parasztnak, japán tanítónak, angol bányásznak ... Solohov könyveiben kifejezésre jut korunk szelleme, megnyilatkozik bennük az erős jellem, kitárul forradalmi korszakunk minden szakasza, s mindez solohovi egyszerűségben, mert Solohovot mindig csak a nép lénye, nem pedig annak ornamentális jellegű élete érdekli." Ez az egyszerűség már hősei megválasztásában is megnyilatkozik. Magyar nyelven megjelent új könyvében — amely a közös könyvkiadási egyezmény keretében A HAZAÉRT HARCOLTAK címmel ezekben a napokban került kiadásra — következetesen megmarad az egyszerű paraszti nép és a kisemberek krónikásának. Kisemberek, de nagy jellemek és hősök krónikaírójának. A Nagy Honvédő Háború egyszerű, névtelen katonái népesítik be a könyv lapjait; kisemberek, akiket a szovjet nép élet-halál harca a fasiszta betolakodók ellen kemény harcosokká, önfeláldozó hősökké érlel. Következetes Solohov abban is, hogy élete hatalmas élményanyagát csak megfelelő időtávlat után kezdi regénnyé, elbeszéléssé formálni. A világirodalomban talán senki jobban | nála nem érzi, mennyire fontos a i a várás, mennyire megköveteli min| den műremek az idő tisztító tüzét, i amely az ellenálló anyagból kiégeti 1 a salakdt, leoldja kormát és üszkét. i lerántja róla mindazt, ami csak sali lang és nehezék, hogy aztán a mes| teri műhelymunka eredményeként i tisztuljon az élmények erdeje és a | homályból elővillanjon a lényeg. Az a kevés, ami nem fakul el többé, de arra jó, hogy megmaradjon és tanú! ságot tegyen. Mert kell a tanúsáa, kell az igazolás, hogy ez az új élet nem születhetett meg nehéz, hősi áldozatok nélkül, de milliók vére és verejtéke kellett, hogy -Szabad ég alatt szabad életet építhessünk. Solohov minden sora tanúságtétel és emlékeztető. Emlékeztet arra, hogy mennél több szív szorongott a szenvedés és félelem görcsében, mennél több becstelen tört a védtelenre, hogy eltapossa és kiirtsa, s mennél mélyebb és örvénylőbb lett az elnyomottak, az elhurcoltak és kivégzettek jajszava, annál fénylőbb a bátrak nagysága, a nemesek testvérisége, s nagyobb a szabadságért harcolók bajtársiassága. AZ ÜJ KÖTET első felében eqy nagyarányúnak ígérkező regény néhány kész fejezetét közli, és ez a tény eleve kizárja, hogy végleges ítéletet alkothassunk magunknak. Pillanatnyilag azonban ez nem is fontos. Nem fontos azért, mert a részlet úgyszólván egésznek tűnik, és Solohov nagy emberábrázoló erejéről, mesteri hangulatfestő tehetségéről csaknem hiánytalan képet ad. A Csendes Don forró harcokban meaedzett vörös katonáinak keménységét és kitartását, a polgárháború politikai biztosainak önfeláldozó nagyságát és a végső győzelembe vetett hitét idézik elénk A hazáért harcoltak egyszerű katonái, a Lopahinok, Zjagincevek, Sztercovok, Kopitovszkijok és a többiek mind, akikkel a hitleri haderő előretörése idején, a Don melletti csatákban, a kényszerű visszavonulás idegtépő óráiban ismerkedünk meg. Békés kolhozparasztok, könyvelők, agronómusok, traktorosok, munkások, akiket nem tanítottak évekig az ölés [ és hódítás mesterségére, most így i hátrálva, a vérüket ontva, rongyokra ' foszlott egyenruhákban, ezerszer a i halál torkába nézve kénytelenek megtanulni a harc mesterségét és felismerni azt, milyen drága az otthoni föld, a haza. Solohov egyetlen sorában nem él szólamokkal, nem emleget áldozatot követelő oltárt, elég a felperzselt föld néma szomorúságát, a szénfekete mezők félelmetes képét idéznie, hogy ízelítőt adjon a pusztítás nagyságáról és felcsiholja története hőseiben az ellenállás szellemét. Minél öldöklőbbé és barbárabbá válik 'a német elányomulás, annál keményebb a helytállás, annál jobban átérzi minden igaz szovjet ember, hogy harcolnia kell mindaddig, amig ki nem verik a betolakodókat a hazai földről. A sok sebet kapott, holtfáradt Žvjagincev egy összecsapás után a háborún elmélkedve, így hessenti el magától és társaitól az álmot: — Ej, te német, te német, de szerencsétlen élősdi vagy te! Megszoktad, te kártékony féreg, hogy egész életedben a mások földjét taposd, de mi lesz akkor, ha majd mi megyünk át a háborúval a te földedre? Minálunk szemtelenül viselkedel, nagyon szemtelenül, elpusztítod a békés aszszonyokat meg a békés gyermekeket, és tessék, nézd meg, milyen töménytelen gabonát felperzseltél; könnyű szívvel romboltad le a falvainkat is... De mi lesz veled, ha majd a háború a te földedre csap át? Akkor majd más nótát fújsz, te kérges lelkű német!... Olyan sok bajt zúdítottál ránk, te német, olyan sok gyermekünket tetted árvává, olyan sok asszonyunkat özveggyé, hogy okvetlenül el kell mennünk hozzád — leszámolni! És akkor majd egyetlen harcosunk, egyetlen parancsnokunk se mond irgalmas szavakat, egyetlen lélek se bocsát meg neked, ez már egyszer biztos! És én okvetlenül megérem azt a napot, német, amikor tűzzel-vassal megyünk végig azon az átkozott földeden, és akkor majd meglátom, te csúszó-mászó féreg, hogy törülgeted a ruhád ujjával a könnyeidet Ezt meg kell érnem, mert szörnyű módon dühös vagyok rád és mert nagy kedvem van ahhoz, hogy ott, a te kígyófészkedben szúrjalak le, és mondjak neked jó éjszakát örökre, nem pedig itt, valamelyik kormányzóságunkban... Ebbe a monológba Solohovnak sikerült belesűrítenie mindazt a roszszat, amit a háború alatt, útközben a tűzvészek baljós visszfénye világít meg a Zvjagincevek előtt. Repeszdarabok szétszabdalják Zvjegincev lábát, hátát és farát, de az életkedve és humora nem hagyja el: élni fog, élnie kell, hogy tovább harcolhasson és eljusson a fasiszta fenevad otthoni fellegváraiba. SOLOHOV donmelléki falusi házába visszavonulva dolgozik a regényen és mi olvasói és tisztelői reméljük, hogy rokonszenves hősei megélik a győzelem napját és gyilkos ütközetek után a győztes lobogókkal megindulhatnak a megvédett otthonokba. Négy további elbeszélést tartalmaz a kötet, valamennyi solohovi műremek. Három köztük — A nagycsaládú ember, az Idegen vér és Az út — a polgárháború szörnyű szenvedéseit, nagy emberpróbáit idézi az olvasó elé. Rabol, fosztogat, gyilkol a Mahno-banda, de a szovjet hatalom előretörését nem tudja feltartani semmiféle fehér ellenforradalmi terror. Petykát, Az út fiatal hősét félia agyonverik, fél szemét elveszíti, de Komszoťnol-becsulete nem engedi pihenni, indul tovább oda, ahol szükség van pártmunkásokra, szükség van bátor helytállásra. Solohov legremekebb novellája, az Emberi sors egészíti ki a kötetet. A leszerelt Andrej Szokolov vallomását a háború szörnyű embertelenségéről és arról a mérhetetlen szenvedésről, amelyet a fasizmus zúdított az emberek millióira, olvashattuk már lapunk hasábjain, közvetlenül orosz megjelenése után, Tóth Tibor kitűnő, művészi fordításában és láttuk az elbeszélésből készült filmet is. El kell mondanunk itt újra, milyen megrendítő ez a vallomás és miiven örök igazságot fejez ki Solóhov, hogy a legnagyobb szenvedés után is talpra kell állnunk újra és újra. ANDREJ az Emberi sors hőse, csupán egy ember a háború és a fasiszta fogság poklát megjárt milliókból. Feleségét, három gyermekét, a házát, mindenét elvesztette - elkínzott a lelke, törődött a teste, a szíve kihagy, rendetlenül ver, mégis célt és értelmet lel az életben, amikor egy hatesztendős árva téved az útjába. Megmagyarázhatatlan ösztönnel az apjának mondja magát; olyan ez, mint egy varázslatosan szép rege, egyszerűen és megrendítően szép, mint az ember nagyságának, szíve kimeríthetetlen gazdaságának mesetükre, s mi hisszük, hogy Andrej atyai karjának védelmében férfivá nő fel a gyermek, „aki embernyi ember korában el tud majd viselni mindent, le tud küzdeni minden akadályt útjában, ha azt követeli tőle a Haza." Solohov tegnapi története ezzel a befejezéssel nő a mába és mutat a jövőbe is, mint valamennyi múltat idéző története. Makai Imre - Solohov műveinek magyar fordítója - ezúttal is mesteri munkát végzett. EGRI VIKTOR j&J SZÖ 6 * 1960. szeptember 17,