Új Szó, 1960. augusztus (12. évfolyam, 212-242.szám)

1960-08-20 / 231. szám, szombat

"Celébredtem, bizonyára reggel -*• van - dörmögte szemét dörzsölve. A cella még sötét volt. Néhány egészen gyönge fénysugár ugyan már beszűrődött az ajtó alatt és az ajtó tenyérnyi kis ablakán, abból azonban sejteni sem lehetett, hogy odakint már süt a nap. Ilyen zárkákban eszébe se jut az embernek, hogy kint a világban ablakok, nagy, fényes ablakok is létezhetnek. A cella bűzéhez hasonlítva pedig még a kaszárnyák áporodott szaga is finom illat. Néhányszor behányta, majd kinyitotta szemét. Kis 'idő múlva már a falakat is meg tudta különböztetni egymástól. Azután térdeire ereszkedett, himbálódzva az ajtóig csúszott és öklével megdöngette. Odakint köhintett valaki, majd megvasalt csizmája megkoppant a kövön. - Mit dörömbölsz?'. Még nincs itt az ideje ... A fogoly gyorsan a sarokba húzódott. Hanem ez a csekély, kétméteres út a kis cellában hihetetlenül kimerítette. Sebei még nem hegedtek be, nem tudott még lábra állni és kiegyenesedni. Gyöngeségét az éhezés még jobban fokozta. Két napja már kenyeret se kap. Hogy pihenjen, homlokával a fáinak dóit. Óriási erőfeszítéssel — mintha tüske lenne torkában - nyálat nyelt. A falra tekintett, melyre kezdetleges rabkalendáriumot kapart. Február, alatta 28 részecskére osztott téglalap. Február 4-éťól 16-ig a rekeszek kereszttel voltak megjelölve. A rab újja kínosan felnyúlt, és a 17-ik rekeszbe körömmel keresztet vésett. — Már február 17-ike van, és én nem is örülök, hogy újra elmúlt egy nap, és új kezdődik... A falakon igen sok felirat volt, melyeket a gyakorlott szem könnyen elolvasott. Talán művészet a Korán egy versét egyetlen tojásra rárajzolni. Ezeken a falakon a cella lakói egész életük történetét megörökítették. Ez bizony már művészet!... Eleinte ceruzával jegyeztek. Amikor azt elvették tőlük, szöggel karcoltak. A szög elkobzása után körömmel véstek. Elkopottt a körmük: vérükkel írtak. Valaki ezt írta: „Istenem adj türelmet!" A cella későbbi lakója áthúzta ezt a mondatot és fölébe karcolta: „Szorítsd a kezed ökölbe!" Valamivel följebb nyílegyenes hangjegyvonalak sorakoztak. Talán zenetanár húzta őket. A hegedűkulcsot a vonalak elejére karcolt sarló és kalapács helyettesítette. Majd fisz. cisz, b moll hangjegyek következtek és az Internacionálé kezdő sora: JEöl, föl ti rabjai a földnek!" Balra pedig az ismert szavak: „Mi, kommunisták különös veretű emberek vagyunk!" Ehhez a mondathoz hozzákarcolta valaki: „... a kínzások meg nem törnek bennünket, sőt, még jobban megacéloznak!" A rab nézegette a feliratokat, de hirtelen irtó fájdalom mart a koponyájába. Arckifejezése eltorzult a gyötrelemtől. Mintha újraszenvedné a kihallgatás kínzásait. E

lőször megnyírták. Majd a feje tetején kiborotvált részre, akkorára, mint a sakktábla egy kockája, néhány tetűt helyeztek, azokat betakarták egy gyufaskatulyával, mire fejét bepólyálták, testét pedig gúzsba kötötték. Rettenetes gondolni is arra, mennyi gyötrelmet okozott az a néhány tetű! Egerek gyanánt futkostak, veszettül, csíptek, szívták a koponyatető vérét, akárcsak a piócák. Az volt az érzése, hogy az agyvelejét marcangolják... Mikor a kis szörnyetegeket leszedték a fejéről, már régen eszméletét vesztette. Azután újra kihallgatták. ,,Valld be, honnan vetted a röpiratokat?" Nem tudták beszédre kényszeríteni. És a kihallgatást kihallgatás követte. Majd beleültették a „sírba". A „sír" kéményhez hasonló kis cella, melybe ember csak igen nehezen gyömöszölhető be. Mennyezetén 1000 gyért y ás villanykörte ég. A kihallgatott álla alá acélpárnát tesznek, arcát egyenesen a fény felé fordítják. Moccanni sem tud. Szemét se tudja kinyitni, állandóan könnyezik és egyre gyöngül. Fejében mintha a felkorbácsolt tenger hullámverése őrjöngene. Ez a „sír" talán bizony kiszárítaná az ember vérét! km azt, aki nem akar áruló lenni, nem bírja beszédre. A rab úgy gondolt a „sírban" eltöltött pillanatokra, mint a legnagyobb borzalomra. Hirtelen olyan rémület fogta el, mintha újra szemtől szembe állna azzal a rettenetes lámpával. Megzörrent a vasretesz. A rab egész testében megrándult, majd fölemelkedve várakozott. A megreccsenő ajtó nyílásán egy cipót hajítottak be a zárkába. Meleg volt még, de a cella lakója nem csodálkozott ezen. Csak különösnek tartotta, miért határoztak úgy, hogy jóllakatják. Aztán további tépelődés nélkül mindkét kezébe vette a kenyeret és ketté törte. ÍAWfcV. IRDÍWCr A forró kenyér illatát mélyen magába szívta és mohón beleharapott. Hirtelen megdöbbent: a kenyér még a sónál is sósabb volt! Ám rágta, majszolta a kenyeret, hanem az a szájában egyre nyúlósabb tésztává változott. „Érdekes" - gondolta - „a kínzás új módját eszelték ki, ... vagy tálán meg akarnak mérgezni?" Először nem merte lenyelni. Összeszedte minden erejét, hogy gondolkodni tudjon: „Lehetséges, hogy csak véletlenül került annyi só a kenyérbe... Az ember napi sószükséglete 18 gr., ezt akülönki: „Hé, vizes, hozz nekünk is!" Az én cellámon, sajnós, nincs ablak, amelyből kiálthatnám: „Hé, vizes, hozz nekem is!... Hozz kérlek a tengerpart zubogóiból!... Ah, vízesések, egykor azúrkék vízgyűjtőidben láttam meg ifjú arcomat!.. Hajnali frisseséget árasztó, magas hegyekből alázuhogó harsogó víztömeg! Narancsligetekbe folyó csobogó csermely! Hegyi legelók jéghideg kristályvize!... Hiszen a nép is azt énekli: „A havason jeges forrás csobog, édesanyám, piros vérem csorog ..." Mikor este betuszkolták a kínzóAz ember hallgatott. Meg sem mozdult. A vizsgálóbíró végre belátta, hogy fölösleges fáradozás a rab felé nyújtani a vizes poharat-, lassanként hörpögve megivott néhány kortyot és megjegyezte: — Egészen bizonyos, hogy ezt a kérdést nem a víz oldja meg, hanem a deres. A rab megindult a deres felé. A pribékek odakötözték a kínpadhoz. Megdagadt, szederjes lábai a falon függő Inonü elnök felé fordultak. böző táplálékokból kapja..." .4 rab lenyelt egy darabot, majd még egyet és aztán már rágás nélkül, mohón falta a cipót. K

is idő múlva égni kezdett a gyomra. Mikor lenyelte nyálát, hab tolult ki a száján. Ügy tűnt neki, szája izzó parázzsá változott. Akaratlanul dörömbölni kezdett az ajtón: - Vizet! Senki sem válaszolt. - Ég bennem minden ... A börtönőr odavetette: - Allah megsegít... És röhögött. A rab zárkájában ide-oda dobálta magát. Ha most hirtelen maga Allah jelenne meg a cellában: szemébe köpné ezt a szájában összegyülemlett szörnyűséges sós habot és ráförmedne: „Vak vagy!" De ő csak ennyit •kiáltott kínjában: „V izet!" Es azután szünet nélkül ordított, egy percig sem pihenve: Vizet, vizet, vizet! Az őr, hogy ne hallja a fogoly jajveszékelését, behúzta a fejét a gallérjába, akár a teknősbéka. Majd az őr szobába sietett, fölkapta a vizeskancsót és mohón, utolsó cseppig kiürítette. Később a cella lakója már félrebeszélt: „A víz élteti az embert... Nem, megöli az embert. Mert hát mi is a víz? Két molekula hydrogén és egy molekula oxigén .. Milyen figyelemreméltó elbeszélést írt Gorkij a vízről! ... Nem is emlékszem már: a Föld mekkora területét borítja víz? Folyók, tavak — mind... mind víz. Hát még a tengerek!... Nem, nem szeretem a tengert... Tengervízzel dagasztott kenyeret kaptam és faltam ... Legtisztább az esővíz. Leghidegebb a forrásvíz ... Izmirben árusítják a Sasai-ásványvizet, Ankarában meg a Tasdelent. Utcai elárusítók rekedt hangon kínálják: „Víz, víz." Ablakokból virágcserepek és színpompás virágok közül asszonyok hajolnak Marth György rajza kamrába, a világról már csaknem mitsem tudott. Ebben a helyiségben volt már: mindjárt az első napon, elfogatása napján. A vizsgálati módszerek ugyanazok voltak: különböző korbácsok, amelyek jóként a talpak veréséhez idomultak és néhány vödör víz... Két pribék parancsra várakozott ... Az asztál mögött azonban most egy macskaszemű szörnyalak ült. Ezt még nem is látta eddig. Jobb arca dagadt volt, mintha szájában lett volna valami. Arcán a bór olyan ráncos volt, mint a pulyka nyaka. Az új vizsgálóbíró volt. M

ikor a rabot bevezették, a bíró vizet csorgatott poharába és lassan szürcsölgette. Most már érthető volt, miért átítak a rabnak agyonsózott kenyeret. A vizsgálóbíró maga elé tette a vizespoharat és így szólt: — Ne kényszeríts minket arra, hogy szélsőséges eszközökhöz nyúljunk. Alapjában véve mindent tudunk. Csak a te megerősítésed kell. A rab hallgatott. — Hol szedted a röpiratokat? Üjabb csönd. - Kinek adtad őket? A rab szeme szinte rátapadt a vizeskorsóra, és ezért a kérdéseket nem is hallotta és nem is értette. Harcolt önönmaga ellen. Jobb keze öszt-önösen a vizeskorsó felé nyúlt — ám akaratereje megállította. Ojra megcsobbant a víz. Most vette észre először életében, milyen kellemes zene ez a csobogás. Szájában nedvdús szilva ízét érezte. Csakhogy ez nem tudta felüdíteni. Nyelve vékony nemezlapként szájpadlásához tapadt. Csák nagy erőfeszítéssel tudott egy kevés nyálat lenyelni. Keze ökölbeszorult. A bíró odatolta elébe a vízzel telt poharat: - Igyál, bizonnyal nagyon szomjas vagy. Szivart vett elő a vizsgálóbíró, végét élvezettel leharapta és kiköpte. Éppen rágyújtott volna, de megszólalt a telefon. — Igen, - mondta a kagylóba — éppen most kezdjük főzni a bárányt ... És csak úgy rázta a nevetés, amely feltűnően hasonlított a ló nyerítéséhez. Azután többször ismételve az „igen" szót, majd éppen olyan sokszor a „nem"-et, letette a hallgatót és kiadta a parancsot: — Kezdjétek! Elkezdték... A rab mindkét talpán eszeveszett táncot kezdtek a korbácsok. A hóhérlegények kezgben oly vígan lendültek ütésre a sokszíjú ostor nyelei, mintha zenekarban doboltak volna. Látszott rajtuk, hogy elégedettek munkájukkal. Lesújtottak ... egy ... kettő ... három ... A vizsgálóbíró kissé hátrább nyugodtan pöfékelt és igyekezett a füstből karikákat remekelni. A huszadik csapás után rothadt paradicsomként repedezett a talpak bőre. Vér szökött szét a sebekből, egy vércsepo Inonü elnök arcképére fröcs csent. A

pribékek munkájukat befejezték. Megfordították a félhalott testet. A rab szemgödrei megteltek könnycseppek gyöngyeivel, de - szeme xárva maradt. Arcát elöntötte a verejték. Nem érezte, hogy lábait sósvizes vödörbe mártották... — Most ismét társaloghatunk, — kezdte gúnyosan a vizsgálóbíró. — Az én markomból nem szabadulhatsz addig, amíg meg nem szólalsz! Ha belehálsz, rongyként levetjük hulládat a negyedik emeletről, és a te ügyedet három soros orvosi bizonyítvánnyal, mely szerint öngyilkos lettél, befejezzük. 1 Ezek után pohár vízzel a kezében a rabhoz lépett. - Két lehetőség közül kell választanod, - folytatta. - Vagy lemon* dasz csökönyösségedről, vagy a..i vizröt. Mivel a fogoly makacsul tovább hallgatott, a vizsgálóbíró türelmét vesztve szidalmazni kezdte, majd a pohár tartalmát arcába zúdítva, parancsot adott: - Kötözzétek az ablak rácsához! Fagyjon meg reggelig! Ám, ha beszélni óhajt, értesítsetek! Egykettőre levetkőztették, csak éppen alsónadrágját hagyták a testén. Kitárták az ablak mindkét szárnyát és a rabot odakötözték a rácsokhoz, oly módon, mintha keresztre feszítették volna. Majd eloltották a lámpát és eltávoztak. Februári csikorgóan hideg éjszaka volt. A kikötőben szirénák búgták: a híd alatt elsikló hajók hangja. Szkutariban égett. A kötél oly mélyen vágódott a rab testébe, hogy az éles fájdalomtól viszszanyerte eszméletét. Ha valaki álhalottként sírjában felébredne: bizonyára nem szenvedne ennyit. Szomjúságáról megfeledkezett. A rácsozat hideg vasa könyörtelenül és mélyen hátába vágott. Es mintha előre tervezték volna — éles, jeges szél süvített egyenesen az ablakba ... Valahonnan teljesen idegen hangot hallott: „Ez a kínzás a legrettenetesebb1 Soká tart. Nem bírod ki..." „Nem," - válaszolt egy másik hang — " akár kibírom, akár nem, csak a csontjaimba, csak a húsomba kerülhet. Utóvégre szabad akaratom van! Nem árultam el elvtársaimat és nem is fogom elárulni azokat, akik nekem a röpiratokat adták és akiknek én adtam!" „Mégis bevallottad, hogy egy elv társtól kaptad az anyagot..." „Hány elvtársat fogtak el?" „Veled együtt... 64-et..." „Ám 65-en nem lesznek! Nem se* gítek az ellenségnek. Tőlem semmit sem tudnak meg." „Oly közel vagy a halálhoz, pedig élned kellene! Kire hagyod egyetlen fiadat? Feleségedet már kitették az üzemből. Mihez kezd vajon ? Utcanő lesz? Hallgass! Ne légy oly konok. Vallj be minder.it! Hidd el, elvtársaid nem rónak meg azért! Kiálts végre a börtönőrnek!" „Őrség!" Az ember összekuporodott a rácsó1 zat vaspántjain. Szólt valaki? Ki szólította a bor tönört? Vagy csak álmodta ezt? Amennyire tehette, néhányszor rányomta testét a vaspántokra, hogy teljesen feleszméljen és meghallhassa, mi történik a folyosón. Ügy látszik, az ajtó előtt rostokló őr mitsem hallott. „Igen" - szívta magába mélyen a levegőt, — „ez azt jelenti, hogy fogytán az erőm. Különös dolog - ez a kis húsdarab, melyet nyelvnek neveznek. Ó, ha le tudnám nyelni! ... Sajnos, nem lehet... ő mindent lenyel, de őt nem lehet! Ej, volna csak szabad kezem, bizony Skitépném ...!" Jakkor határozott... De lelkében ellenállhatatlan kívánság ébredt, hogy utoljára még néhány szót mondjon. Szerette volna még egyszer elismételni azokat a szavakat, amelyek legdrágábbak a szívnek ... Először azt mondta: .Törökország! Hazám!" Es maga elé képzelte fiát, feleségét, elvtársait a harcban és az egész országot, nyomorúságos, egyszerű, hősi népével... Végezetül az utolsó szó, mely elhagyta ajkát ez volt: - Kommunista! Azután már egy pillanatig sem vesztegette idejét: metszőfogai közé szorította nyelvét és minden erejét összeszedve harapni kezdte. Éjfélkor benyitott az őr. Fölkattintotta a villanyt és megpillantva a rabot, majdnem kővédermedt a borzalomtól. A rab meztelen mellére ráfagyott a vér, és szájából csüngött átharapott nyelve. Sipos Győző fordítása (Fahry Erdincs a török irodalmi emigráció Bulgáriában élő neves képviselője, az „Üj világosság" című lap szerkesztője. Ismertek harcos szatírái. Költészetében Majakovszkij követője.) ]0J SZÖ 7 * 1960. augusztus 10.