Új Szó, 1960. május (13. évfolyam, 120-150.szám)

1960-05-07 / 126. szám, szombat

HRUSCSOV ELVTÁRS BESZÉDE Ä LEGFELSŐ TÄNÄCS ÜLÉSÉN (Folvtatás a 4. oldalról) Adenauer kancellár beszédeiben igyekszik színlelni, hogy ellenzi a háborút. De csak szavakban. Politikája a valóságban arra Irányul, hogy létrejöjjenek a revans feltételei, hogy vérszemet kapjanak a revansisták, akik összetömörítik erőiket egy új háború viselésére. A nyugatnémet kancellárnak azonban még nyilvános beszédeiben sem sikerlilt eltitkolni a zsákban macskát. Ha már annyira elfajultak a dolgok, hogy Adenauer kancellár ujjával egyenesen hazánk térképére mutat és hangosan kiáltozza: „A Szovjetunió ellenség", akkor ennél tovább már nem mehet. A? őrjöngő fiihrer Is így mutatott valaha a térképre, s mindenki tudja, hogyan végezte. Sajnos, azok a hatalmak, melyek a háború Idején a Hitler-ellenes koalícióban szövetségesek voltak és együtt küzdöttek a hitleri Németország ellen, ma nem értenek egyet a Németországban kialakult helyzet értékelésében ... Míg a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia és a szocialista országok mindent megtesznek a német militarizmus feltámasztásának megakadályozására, a nyugati hatalmak előmozdítják NyugatNémetorszag felfegyverzését. Köztük van Franciaország Is, melyet a hitleri Németország megszállott, és amelynek elsősorban kellene óvakodnia a német militarizmustól. Kockázatos ez a politika és egyenesen meg kell mondanunk volt szövetségeseinknek, azzal hogy segítik a Német Szövetségi Köztársaság felfegyverzését, akarva, nem akarva saját magukat, hajtják a revansisták egy harmadik világháború felé. A népek követelik, hogy valamennyi ország vezetői helyes következtetéseket vonjanak le a múlt végzetes hibáiból és ne engedjék meg, hogy a német militaristák újra háborúba kergessék az emberiséget. A mai nemzetközi helyzetben és az erők mai viszonyában Nyugat-Németország felfegyverzése természetesen önmagában nem veszélyes. Ám az NSZK kirobbanthat «9y fegyveres viszályt és belesodorhatja a nagyhatalmakat; Nyugat-Németország jelenlegi politikája különben valójában erre irányul. Miért nem talál megértésre volt szövetségeseinknél a Szovjetuniónak az a törekvése, hogy mindkét német állammal kössék meg a békeszerződést. Talán a békeszerződés megkötésével veszthetnek valamit egyesek, mások pedig nyerhetnek az előbbiek rovására? Ha józanul ítéljük meg a dolgok állását, és ha a második világháború után kitűzött jelenlegi államhatárok elismeréséből indulunk ki, világos, hogy a békeszerződés megkötésével senki sem veszít, viszont mindenki biztonságot nyerhet, hogy mi sem szegheti meg a békét. Hisz a Szovjetunió nem másra mint békeszerződés aláírására és az államok békés kapcsolatainak megőrzését szolgáló szilárd alapok lerakására törekszik. Ha az ember a nyugati hatalmak államférfiaival beszél, látja, hogy ezek az érvek megértésre találnak. Mihelyt azonban a kérdés konkrétan testet ölt, és megfelelő javaslatokat terjesztünk elő, e javaslatok azonnal a nyugati hatalmak ellenvetéseibe ütköznek. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy Nyugat-Németország ma azoknak a szövetségese, akik a hitleri Németország ellen vívott háborúban szövetségeseink voltak. Ezek a szövetségesek tulajdonképpen azért szegülnek szembe a békeszerződés megkötésével, mert a korántsem békés célokat követő politikát folytató Adenauer kancellár ellenzi a békeszerződést. Ki nincs például tisztában azzal, hogy Adenauer a revansisták szempontjából előnyös álláspontot foglal el a békeszerződés megkötésének és Nyugat-Berlin szabad várossá nyilvánításának kérdésében? Brentano, az NSZK külügyminisztere sem marad el mögötte. Nézzük például legutóbbi kijelentését, mely az uralkodó nyugatnémet párt kongresszusán hangzott el. Nem kisebb dologra, mint arra szólította fel a nyugati hatalmakat, hogy a csúcsértekezleten utasítsák el a német békeszerződés megkötésének javaslatát és gátolják meg a berlini kérdés rendezését. Mi másnak minősíthetjük az ilyen felhívásokat, mint a nemzetközi együttműködés ellen elkövetett provokációnak. Különben Brentano be is ismeri óhaját, amikor a csúcsértekezleten bekövetkezendő „válság" elkerülhetetlenségét jósolgatja. Ki más, mint éppen a nyugatnémet revansisták építenek leginkább a nagyhatalmak közötti szakadásra, amikor a nyugati hatalmak képviselői védelmükbe veszik Nyugat-Berlin megszállási rendszerét és gyakran arra hivatkoznak, hogy a nyugat-berlini lakosságnak állítólag megfelel a jelenlegi helyzet. Ezek az érvek azonban teljesen alaptalanok. Elsősorban azért, mert a nyugat-berlini megszállási rendszer felszámolásának kérdése nemcsak a város lakosságát érinti, hanem sokkal nagyobb jelentőségű. Nyugat-Berlin az NDK területén fekszik, ezért a fennálló nyugatberlini helyzet talán nem kisebb mértékben érinti az NDK lakosságát. Ha megmarad a nyugat-berlini megszállási rendszer, és ha NyugatBerlinben álomásoznak a megszálló hatalmak csapatai, ez jelentős mértékben megmérgezi a Német Demokratikus Köztársaság lakosságának életét, és minden németet nyugtalanít. Ki ne értene .egyet azzal, hogy teljesen rendellenes dolog, ha idegen csapatok tanyáznak egy állam fővárosában, még hozzá olyan országok csapatai, amelyek nem követnek baráti célokat az illető állammal szemben. Éppen ilyen helyzet alakult ki a Német Demokratikus Köztársaságban. Éppen ezért minden németnek, főként az NDK lakosságának érdeke a nyugat-berlini kérdés megoldása. A nyugat-berlini helyzet más európai népeket is aggaszt, amelyek méltán látják benne a veszélyes feszültség tűzfészkét. Érdekük e város rendellenes helyzetének gyors felszámolása, mert ez megakadályozza az államok baráti kapcsolatainak felvételét. Ezért tehát a nyugat-berlini megszállási rendszer felszámolása nemcsak jogi kérdés, és megoldása nem halogatható a végtelenségig azzal a nem meggyőző utalással, hogy a jelenlegi helyzet megfelel a nyugat-berlini lakosságnak. Tekintetbe kell venni a Német Demokratikus Köztársaság kívánságát, az európai helyzet rendezésére törekvő európai országok népeinek óhaját és vágyát. Végül pedig ne felejtsük el, hogy a nyugati hatalmak csapatai a szövetséges hatalmak megegyezése alapján, és nem pedig a nyugat-berlini lakosság kérelmére tartózkodnak Nyugat-Berlinben. Ez a körülmény minden jogi alapot megvon azoktól a kísérletektől, hogy a nyugati csapatok Nyugat-Berlinben való állomásozása kérdését a nyugat-berlini lakosság nézetétől függő kérdésnek tüntessék fel. Ha komolyan tekintetbe akarjuk venni a németek érdekei! és azt, hogy a Német Demokratikus Köztársaság szívében fekvő Nyugat-Berlinben eltérő rendszer van, mint az NDK-ban, akkor a nyugat-berlini kérdés egyetlen helyes megoldása, a szabad várossá nyilvánítás lenne. A szabad város megalakítására vonatkozó javaslat egyaránt tekintetbe veszi a nyugat-berlini lakosság, az NDK lakossága és Nyugat-Németország lakossága érdekelt, mert lehetővé teszi annak a tűzfészeknek a felszámolását, amely újabb borzalmas háborúba sodorhatja a német népet. Az, aki ellenzi a nyugat-berlini helyzet rendezését és már előre megkísérli meghiúsítani e kérdésekről való megegyezés lehetőségét, árt mind a németeknek, mind az európai béke megszilárdításának. Bakui beszédemben már utaltam Dillon amerikai államtitkárhelyettes kijelentésére. Nyilatkozatában „óva intett" a Szovjetunió külpolitikájától és kijelentette, hogy „Hruscsov nagyon vékony jégen jár". Ezzel azt akarta mondani, hogy szerinte a szovjet kormány politikája csődöt mondhat. Azt hiszem egyetértenek velem, hogy Dillon úrnak, egyáltalán ne okozzon gondokat politikánk és hazánk (Taps). Ne törődjenek, uraim, a mi politikánkkal! Nem járunk vékony jégen, hanem sziklaszilárd gránitkövön állunk, melyet senki sem képes megingatni. (Taps.) A szovjet kormány külpolitikájának megrendíthetetlen alapja hazánk kommunista építése, melyet a szovjet nép a történelemben sohasem tapasztalt lelkesedéssel végez. Ha már a vékony jégkéregről beszélünk, nézzük meg, min áll ön Dillon úr? Az ön politikája nagyrészt a gyarmaturalom támogatásából, az elmaradott népek és gazdaságilag függő országok leigázásából és kifosztásából áll. A béke és a nemzetek közti barátság megszilárdítására következetesen és aktívan törekvő politikánk történelmi sorsa, hogy továbbra is erősödjék, az emberiség jobb jövőjének útját egyengesse. Az a politika, pedig, amely a népek kizsákmányolásának célját követi, bukásra van ítélve. Az emberek ma vagy holnap mindenütt megértik igazi lényegét, meglátják és megértik, miért élnek nyomorban, elnyomatásban. Saját élettapasztalataik vezetik őket arra az egyedüli helyes következtetésre, hogy ez a monopoltőke politikájának, a háború peremén táncolás, a lázas fegyverkezés és a gyarmati kizsákmányolás politikájának a bűne. A népek szembeszegülnek ezzel a politikával, ami végleges csődjét fogja jelenteni. (Taps.) Felszólítottuk és felszólítjuk a nyugati hatalmak kormányait, hogy az államok szociális rendszerétől függetlenül értsék meg a békés együttélés szükségességét, és a nemzetközi feszültség enyhítésére fogunk törekedni. Eisenhower, az Egyesült Államok elnöke, de Gaulle francia köztársasági elnök és Macmillan angol miniszterelnök nemegyszer beszélt a nemzetközi feszültség enyhítésének fontosságáról. Hogyan értékelhetjük az általános helyzetet ma a csúcsértekezlet előestéjén? A szovjet kormány felhatalmazott, közöljem a Legfelső Tanács képviselőivel, hogy partnereink legutóbbi lépései, nyilatkozatai és egyes cselekedetei, melyekről később külön említést teszek, sajnos egyelőre kevés reményt nyújtanak arra, hogy kormányaik valóban kézzelfogható megoldások után kutatnak. Igy például az a benyomás alakult ki, egyes amerikai vezető körök még nem látták be, hogy szükséges a feszültség enyhítése és a vitás kérdések tárgyalások útján történő megoldása. Az utóbbi Időben az Amerikai Egyesült Államokban szemmel láthatóan aktivizálódtak azok a belső befolyásos erők, imperialista körök, militaristák, amelyeknek támasza a Pentagon. Ezek az agresszív erők a hidegháború és a lázas fegyverkezés folytatása mellett foglalnak állást, sőt nyílt provokációkra vetemednek. Herter, Nixon, Dillon és az Egyesült Államok jelenlegi kormányának külpolitikáját alakító további politikusok legutóbbi beszédei rossz jelek. Ezek a politikusok nem éppen reménytkeltöen szóltak a május 16-án kezdődő tárgyalások előtt. Sajnos még borúsabbá teszi a helyzetet, hogy az Egyesült Államok elnöke helyeselte ezeket a beszédeket, és sajtóértekezletén kijelentette, hogy ezek jelentik az Amerikai Egyesült Államok kormányának külpolitikai irányvonalát. Hasonlóképpen sajnálatos Eisenhower elnök ama szándéka, hogy 7 napra korlátozza jelenlétét a csúcsértekezleten, mert olyan ügyekkel van elfoglalva, melyek nem teszik lehetővé hosszabb jelenlétét. Lehet, h°9y i'9y van. Minden államférfiúnak van programja. Meg kell mondanom, Eisenhower elnök levelet írt nekem, melyben közölte, hogy május 23-ig lehet Párizsban. Ezután Lisszabonban kiszállva visszamegy az Egyesült Államokba. Azt is közölte, hogyha célszerűnek mutatkozik, hogy május 22-e után folytassuk tárgyalásunkat, Nixon alelnököt nevezi ki képviselőjévé. Azt válaszoltam az elnöknek, hogy a kormányfői értekezlet időtartamának kérdését alá kell rendelni fő feladatának, annak, hogy sikert érjen el az értekezlet. Legjobb volna aszerint dönteni e kérdésről, hogyan folyik majd le az értekezlet. Azt a kérdést, hogy az elnök részvétele nélkül folytassuk le az értekezletet, a többi résztvevővel megállapodva közvetlenül az értekezleten kell eldönteni. Különben úgy vélem, ha majd találkozunk Eisenhower, Macmillan és de Gaulle urakkal Párizsban, majd eszmecserét folytatunk e kérdésről. Sajnálatos az Amerikai Egyesült Államok elnöksége szándéka. Mi, szovjet emberek, úgy véljük, ma mindenkinek legfontosabb dolga a béke megszilárdítása, a háború elhárítása. (Taps.) Ha pedig valaki jó előre korlátozza jelenlétének idejét a legfontosabb tárgyaláson, ez azt mutatja, hogy nem tanúsít kellő figyelmet az ott megvitatásra kerülő kérdések iránt. Nem vonom kétségbe Eisenhower elnök béketörekvésének őszinteségét. Bár az Egyesült Államok elnöke kezében van a legfelső hatalom, mégis vannak olyan körök, melyek bizonnyára korlátozzák őt. Nixon alelnöknek a csúcsértekezleten való részvételéről a következőket szeretném mondani: Nemegyszer találkoztam Nixon úrral Moszkvában, amikor az amerikai kiállítás megnyitására érkezett hozzánk és az Egyesült Államokban is beszélgettem vele. Nehezen szabadulok attól a benyomástól, hogy Nixon úrnak kisebb gondja is nagyobb, mint a vitás kérdések tárgyalások útján történő, a feszültség, a hidegháború és a fenvverkezési hajsza megszüntetése. Engedje meg Nixon úr a nyíltságomat, megmondtam ezt neki személyes találkozásaink alkalmával is, és remélem nem fog azért elítélni, hogy ma parlamentünkben beszélek róla. Attól tartok, hogyha Nixon úrra bíznák a tárgyalások folytatását, valahogv olyan helyzet alakulhat ki, amit a közismert népi mondás ' • fejez ki: „Kecskére bízzák a káposztát." (Derültség, nevetés.) A genfi atomértekezlet és a leszerelési értekezlet eddigi menete szin-" tén nem tanúsítja a nyugati hatalmak megegyezési készséget. Mindez arra vall, hogy az egyes országok bizonyos körei, melyekkel az értekezleten találkozunk, bizonyára még nem tudatosították, hogy a szocialista országokkal szemben folytatott erőpolitika csődöt mondott. Nyilvánvalóan egyesek még életre akarnák kelteni ezt a politikát, mint valami döglött patkányt, valami búvös erejú injekciókkal. Éppen ezért igyekeznek most olyan injekciókat beadni, s tesznek kísérleteket, hogy a hidegháború szellemében tett különféle megnyilatkozásokkal életre keltsék a holttestet. Sőt mi több, az utóbbi időben egyenesen provokációs cselekményekre került sor. Képviselő elvtársak! A szovjet kormány megbízásából ismertetem önökkel azokat az agresszív cselekményeket, melyeket az Amerikai Egyesült Államok az utóbbi hét során a Szovjetunió ellen elkövettek. - Miben nyilvánultak meg ezek az agresszív cselekmények? Abban, hogy az Amerikai Egyesült Államok repülőgépei megsértették a szovjet határt és berepültek a Szovjetunió légiterébe. Hasonló akciók ellen már azelőtt tiltakoztunk az Amerikai Egyesült Államoknál és tájékoztattuk róla az Egyesült Nemzetek Szervezetének biztonsági tanácsát. Az Amerikai Egyesült Államok rendszerint- formális választ adott és mindenképpen megpróbálta tagadni az agresszió elkövetését, bár cáfolhatatlan bizonyítékaink voltak. Amikor szembeszálltunk ezekkel az agresszív cselekményekkel és az Egyesült Államok elvesztették lelőtt repülőgépeiket, mindig tiltakoztak, sőt kártérítést követeltek tőlünk. A legutóbbi agresszív cselekményre 1960. április 9-én került sor, amikor egy amerikai repülőgép Afganisztán felől lépte át hazánk határát. Nyilvánvaló, hogy ebben a határsértésben nem a baráti Afganisztán a ludas. Meggyőződésünk, hogy ez az amerikai repülőgép valahol Törökország, Irán, vagy Pakisztán területén, tehát az agresszív CENTO területén szállt fel. Amikor ez az eset történt, egyes elvtársak azt kérdezték, nem kellene-e figyelmeztetni az Amerikai Egyesült Államokat. Hisz az ilyesmi egyáltalán nincs összhangban a tárgyalással, amit az Egyesült Államok elnökével és más amerikai államférfiakkal az amerikai látogatásunk idején folytattunk. Hisz meg egyeztünk az Egyesült Államok elnökével a csúcstalálkozóról, és népiesen szólva már küszöbönáll a találkozó. Az ilyen agresszív határsértések nem valami jó előkészítői a csúcsértekezletnek. Hisz a kormányfői értekezlet célja a nemzetközi feszültség enyhítése, a hidegháború felszámolása, a lázas fegyverkezés beszüntetése, a teljes és általános leszerelés, a német békeszerződés és Nyugat Berlin kérdésének és mindannak megoldása, ami gátolja a különböző társa dalmi és politikai rendszerű országok rendes, békés együttélését. Eszmecseréket folytatunk és elha tároztuk, nem teszünk különösebb intézkedéseket, nem küldünk jegy zékeket és emlékiratokat, mert előző tapasztalatokból tudtuk, hogy ezek valójában semmire sem vezetnek. Az agresszív körök erősebbeknek tartják magukat, és a következő elv alapján cselekednek: A gyengébb panaszkodik az erősebbre, de az erősebb figyelemre se méltatja és folytatja pimaszkodásait. Akkor határozottan figyelmeztetjük katonáinkat, különösen azokat, akik egyenesen felelősek az ország légvédelméért, hogy határozottan járjanak el és ne engedjék, hogy idegen repülőgépek büntetlenül behatolhassanak légiterünkbe. (Taps.) Az amerikai szoldateszkának úgy látszik, megtetszett az április 9-i büntetlensége és elhatározta, hogy megismétli agresszív cselekményeit. Május elsejét, népünk és a világ dolgozói legdicsőbb napját, a munkásosztály testvéri szolidaritásának nemzetközi ünnepét szemelte ki erre. Május elsején 5,36 órakor egy amerikai depülőgép átrepülte határainkat és behatolt a szovjetország légiterébe. A honvédelmi miniszter haladéktalanul tájékoztatta a kormányt az agresszív cselekményről. A kormány ezt válaszolta: az agreszszor tudja, hogy mire adja a fejét, ha idegen terület fölé behatol. Ha elkerüli a büntetést, további provokációkat követ el. Ezért cselekedni kell, le kell lőni a repülőgépet. A feladatot teljesítették, a repülőgépet lelőtték. (Taps.) Az első vizsgálat során megállapították, hogy a felségjelek nélkül berepült gép az Amerikai Egyesült Államok tulajdonát képezte. Banditagép volt - befestette ismertetőjeleit. (Elítélő moraj.) A szakértők bizottsága most a kezünkbe került adatokat tanulmányozza. Megállapították, hogy a repülőgép vagy Törökország, vagy Irán, vagy Pakisztán felől repülte át a határt, éppen úgy, mint az április 9-i repülőgép. Ezek a mi szomszédaink. A rendelkezésünkre álló összes adatok tanulmányozása után a szovjet kormány erélyesen tiltakozni fog az Amerikai Egyesült Államoknál és figyelmeztetni fogja: hasonló agresszív cselekmények megismétlődése esetén fenntartja magának a jogot, hogy kellő intézkedésekkel megvédje a Szovjetunió biztonságát. (Taps.) Azt hiszem a legerélyesebben figyelmeztetni fogjuk azokat az országokat is, amelyek hazánk ellen irányuló agresszív cselekmények elkövetésére kölcsönzik területüket az Egyesült Államoknak. (Taps.) Úgy véljük, a május elsejeihez hasonló eset magára vonja az egész világ figyelmét, mert erős vészjel. Képzeljék csak el, mi történnék, ha szovjet repülőgép jelenne meg, New York, Chichago, vagy Detroit fölött és átrepülne fölöttük. Hogyan reagálna rá az Amerikai Egyesült Államok? Az Amerikai Egyesült Államok hivatalos személyiségei, hogy atom- és hidrogénbombával felszerelt bombázógépeket tartanak készültségben, melyek idegen repülőgép közeledtére azonnal felszállnak és elindulnak a minden egyes bombázógép számára kijelölt célpont felé. Ez pedig a háború kezdetét jelentené. Kérdjük az amerikai hivatalos személyiségeket: Ha az Egyesült Államok ellen irányuló feltételezett agresszió esetén egyoldalúan akarnak ilyen intézkedéseket foganatosítani, miért nem gondolnak arra, hogy mi is éppúgy válaszolhatunk, ha hazánk biztonságát veszélyeztető Idegen repülőgép tűnik fel hazánk egén? (Taps.) Hisz nekünk is megvan az a jogunk, mely alapján hasonló esetekben önök akarnak eljárni. Azt hiszem, senki sem kételkedik benne, hogy van mivel válaszolnunk? (Taps.) Igaz ugyan, nincsenek szüntelenül köröző bombázógépeink, de vannak ügyeletes rakétáink, amelyek pontosan és elhárithatatlanul célba találnak, mégpedig biztosabban, mint a járorszolgálatos repülőgépek. (Taps.) Ogy vélem, hogy e magas szónoki emelvényről a leghatározottabban figyelmeztetnem kell azokat az országokat is, amelyek az agresszív erők rendelkezésére bocsátják területüket, és így megkönnyítik az ellenünk irányuló támadásokat. Ezen országoknak kormányai már régen megérthették volna, hogy a tűzzel játszanak, mert a visszavágás ezeket az országokat is eléri és ráfizetnek kormányuk rövidlátó cselekedeteire, ha az imperialista államok agresszív erőinek rendelkezésére bocsátják országuk területét. (Taps.) A hazánk területére behatolt amerikai repülőgép esete nagyon nyugtalanító. Ezért a Biztonsági Tanácsban is felvetjük ezt a kérdést, hogy véget vessünk az Amerikai Egye* sült Államok agresszív cselekményeinek, mert igen nagy veszedelmet rejtenek magukban. Nehéz elképzelni, hogyan vegyük az Amerikai Egyesült Államok agreszszlv köreinek hasonló cselekményeit. Hisz május 16-án találkoznunk kell a csúcsértekezleten Eisenhower amerikai elnökkel, de két héttel azelőtt az Amerikai Egyesült Államok légierői agresszív cselekményt követtek el a Szovjetunió ellen. Mire véljük ezt? Talán május elsejei ünnepi gratulációnak tartsuk? Vagy talán azok, akik a repülőgépet odaküldték, nem tudták, mit csinálnak? Valószínűleg büntetlenségükben bizakodtak, úgy vélték, hogy a harci céllal kiküldött repülőgép visszatér. Az ilyen cselekmények azonban egyáltalán nem egyeztethetők össze a Párizsban öszszeülő kormányfők feladataival. Önkéntelenül az a benyomásunk támad: Az Egyesült Államok agresszív imperialista erői az utóbbi időben igen buzgón igyekszenek meghiúsítani a csúcsértekezletet, vagy legalább is akadályozni a világszerte várt megegyezést. Felmerül a kérdés; ki küldte azt a repülőgépet, amely behatolt a Szovjetunió területére? Az Egyesült Államok fegyveres erői főparancsnokának — aki mint tudjuk maga a köztársasági elnök — szervei küldték, vagy talán az elnök tudta nélkül követték el ezt az agresszív cselekményt? Ha az amerikai szoldateszka saját kockázatára követ el hasonló akciókat, annak nagyon nyugtalanítania kell a világ közvéleményét. Lehet, hogy azért, mert most van kialakulóban az Egyesült Államok és Franciaország barátsága, s az amerikai imperialisták elhatározták, hogy önállóan lépnek fel, mint azt a spanyol katonai junta tette, amikor felkelt a törvényes spanyol kormány ellen. Az úgynevezett szabad világban, a katonai diktátorok gyakran Franco módszereivel juttatják uralomra rendszerüket. A népek azonban kezdik meglátni, hol az igazi szabadság és hol a zsarnokság. Vegyük csak a dél-koreai eseményeket. Li Szin Mant, a bábrendszer fejét, az Amerikai Egyesült Államok legjobb barátját, ahogyan valaki Amerikában nevezte őt „országa atyját", a nép most letaszította, és politikai hulla lett. Nem a kommunisták idézték elő ezeket az eseményeket, ezt még az amerikai vezető tényezők is kénytelenek voltak beismerni. Betelt a dél-koreai nép türelmének és szenvedéseinek mértéke, felkelt a szörnyű elnyomás ellen, egyelőre még ösztönszerűen, szervezetlenül, de már most felismeri és egyre jobban látja, hogy nemcsak Li Szin Man a bűnös, hanem azok is, akik őt támogatták, akik Li Szin Mant a dél-koreai nép nyakára ültették, s ők a dél-koreai nép szenvedésének fő okozói. (Taps.) Nem véletlen, hogy a szabad világban annyi népi szabadságtüntetés zajlik le. Képviselő elvtársak! Az embernek az a benyomása, hogy az Egyesült Államok a csúcsértekezlet előtt „beütemezett" agresszív cselekményekkel akarnak nyomást gyakorolni a Szovjetunióra, vélt katonai fölényükkel meg akarják Ijeszteni a Szovjetuniót, hogy ezzel gyengítsék elszánt harcát az enyhülésért, a hidegháború és a fegyverkezési hajsza megszüntetéséért. Ezeknek a cselekményeknek célja az égető kérdésekről való megegyezés megakadályozása. Hisz senki sem állíthatja, hogy ez a repülőgép a béke hírnöke volt, jószándékú küldetése volt. Nem. Agresszív célú, Igazi banditatámadás volt. Megmondhatjuk azoknak az uraknak, akik ezt a repülőgépet küldték, hogy nem hatnak ránk próbálkozásaik, amelyekkel térdre akarnak kényszeríteni. A Szovjetuniónak módjában áll visszavág(Folytatás a 6. oldalon) ÜJ SZÓ 5 * 1960. május 7.