Új Szó, 1960. május (13. évfolyam, 120-150.szám)

1960-05-28 / 147. szám, szombat

Munkában a kultúra brigádja LlWEIM MÖ ww/MMwnmKi W///////W////////////////W/// Sas Andor: MIKSZÁTH KÁLMÁN igazmondása és íróművészete \ mikor olvasótömegek és az irodalom maradandó értékeinek nyilvántartói 1960. május 28-án megemlékeznek Mikszáth Kálmán mély tanulságokat nyújtó társadalomábrázoló művészétéről, nem félszázad előtti halálát szabad csupán emlegetni, hanem elsősorban azt a friss életet, eleven hatást, mely az elmúlt 50 év alatt műveinek és a művekkel együtt alkotójuknak osztályrészül jutott. Az ünneplők két hídra lépnek emlékezés közben, de talán nem helyes emlékezést emlegetni ott, ahol élő valósággal áll az ember szemben. Az egyik híd Mikszáth Kálmán szülőföldjére, szűkebb hazájába vezet: palócok és szlovákok lakta Kárpáti tájak falvaiba és városaiba, a bennük élő plebejus dolgozók életkörébe, az író által „láz"-aknak nevezett virágpompájű hegyi rétekre, a népi igazságtételért küzdő szlovák szegénylegények rejtekhelyeire, az őserdőnek beillő kárpáti rengetegekbe, melyek közül a Lopata nevűt találjuk ismételten említve. A másik híd Mikszáth tiszteletéből alakul s rajta mindazok találkoznak egymással, akik Mikszáthot eredetiben vagy fordításokból ismerik és így e híd népeket - az adott esetben elsősorban magyarokat és szlovákokat — egy kivételes szellem becsülésében és szeretetében fokozottan közelhoz egymáshoz. Szlovák-magyar vegyeslakosságú faluban született Mikszáth 1847-ben, a szlovák nyelvet beszélte, szerette a szlovák folklórt, szlovák mesék kötötték le gyermeki képzeletét, egy szlovák ballada töredéke adott neki ösztönzést remek elbeszélésének, „Az a fekete folt" címűnek megírására. Mikszáth megörökít kárpáti tájszépségeket, olykor ezeknek keretében feltűnnek a népképzelet alkotta mitológiai és mondai alakok, látjuk a gonosszal cimboráló, rontásokban mesterkedő vénasszonyt, de Jánošikot is, amint az erdőben szegényeknek posztót mér ki, egyik fától a másikig bőségesen számítva a rőföt. A népi hiedelmeken kívül a népi ruházat, a népi konyha ételei és egyéb apróságok hitelesen és plasztikusan egészítik ki Mikszáth írásait. Szeretettel emlékezik meg egy palócföldi utazása alatt találkozásáról szlovák dolgozókkal, akik tengelyen igyekeztek Pestről Mikuláš felé s őt éppúgy mint társát, a műveit illusztráló Dörre Tivadar grafikust megragadja az egyszerű szlovák lányok szépsége, a férfiak jellegzetes fiziognomiája s bámulja azt a türelmet, melyet az utazás kényelmetlensége ellenére az utasok tanúsítanak. Szinte azt mondja, hogy a szlovák népnek nem való beletörődnie a ránehezedő mostoha létfenntartási körülményekbe. Szerető jóindulat árad Mikszáth szavaiból. És mégis, amikor a szlovák értelmiség körében a nemzeti és politikai öntudat jelentkezését észlelte, megfeledkezik ebben a tekintetben a létfenntartás igényének elismeréséről. Mert a múlt század utolsó negyedében Mikszáthot megtévesztették a Béccsel megegyező nemesség sovinizmusát leplező szlávellenes aggodalmak, a cári hadsereg 1849-es beavatkozásának emlékét ébren tartó russzofóbia s ennek szlavofóbiává történő elburjánzása. Hogy akadtak Mikszáthnál tréfásírónikus megjegyzések, az a nyelvhasználatba beivódott nemesi-úri fölényesség rovására írandó s ezek a népjellem megbecsülésének és a szlovák kisemberek iránt táplált vonzalomnak sok-sok megnyilvánulása mellett éppoly kevéssé sérelmezhetők vagy bántók, mint ahogy nem sérelmezték a másik oldalról a frakkot ölteni kénytelen zsíros paraszt, Bagi uram, félszegségének, vagy a kaszát vásárló szegedi földműves kicsinyességének megnevettető részleteit. Hogy ez így van, annak bizonyítéka, Mikszáth Kálmán kedveltsége a szlovák olvasók körében, szlovák nyelvre fordított műveinek imponáló sorozata. Ha két nép tiszteletének és becsülésének közös tárgya van, ez felér bizonyos tekintetben hídveréssel két nemzeti kultúra között. ÍV* ikszáth művének jelentőségét sem akkor, amikor 1910 májusában negyvenéves írói tevékenységét ünnepelték, sem amikor rá 12 napra meghalt, a kortársak igazában nem ismerték fel, nem volt róla tiszta fogalmuk. A kor vezető kritikusa a kiegyezés korában Gyulai Pál, fanyalogva foglalkozott Mikszáthtal, mert klasszikus értékek megállapításában ugyan mester volt, de újak felismerésére hiányzott belőle a fogékonyság, különösen, ha azok a napisajtóban tűntek fel, vele kapcsolatban álltak. Az akadémiai vaskalap kérlelhetetlenül lenézte az újságírást. Jókait és Mikszáthot Gyulai Pál zsurnalisztika! kapcsolataik miatt — hajlandó volt egyforma elbánásban részesíteni, egy kalap alá fogni, s nem tudott irántuk szíves és megértő lenni. Jókainak öregkori elhajlását hődolatos udvarhű magatartás felé azért talán inkább meg tudta bocsátani, mint Mikszáth élesedő kritikai társadalomlátását. 'Jókai forradalmisága a félszázad előtti 1848-49 ködébe veszett és nem fenyegetett feléledéssel, de a mikszáthi igazmondás és kritika mintha előhangja lenne, a valamikor mégis felzendülő társadalmi viharnak. Mikszáth nem volt a kiegyezés urainak kedvére nótázó „másféle" walesi bárd, vagy Ady még keményebb kifejezését idézve „béres igric", hanem az 1867 után elernyedő irodalmi életben felvillanó új fény, s ez realizmusával a 20. század legelején mutatkozó irodalmi fellendülés felé világít, amely a társadalmi haladó mozgalmakkal karöltve keresett érvényesülést. Csak az a kár, hogy Mikszáth beérte az országos és a megyei szerepvívók megítélésével, beérte a tömjénezéstől való teljes tartózkodással, de nem fordult ellenük elkeseredetten, mikor kellett volna, s a dzsentri által semmibevett népre inkább csak futó pillantásokat vetett. Mikszáth Kálmán írói pályáján nem nehéz az emelkedés vonalát megállapítani. Ez a vonal a társadalom dolgaira irányuló fokozódó tisztánlátás vonala. Kezdi a vidéki élet megfigyelésével apró falvakban, kisvárosokban, középnemesi udvarházakban, majd csaknem négy évtizedre Budapestre telepszik, de itt elsősorban az .foglalkoztatja, ami az uralkodó osztály rendelkezésére álló országgyűlésen történik s ami a parlamentet a vármegyékkel, melyeknek tulajdonképpen függvénye volt, összekapcsolja. Lassan ráeszmél arra, amire már Balasagyarmaton ráeszmélt, amikor elutasította vármegyei jegyzővé való jelöltetését, hogy tudniillik ő polgár, s a polgári demokrácia szemszögéből kell észlelnie a feudális-burzsoá öszszefogás uralmát, érvényesülésének minden kíméletlenségével, ferdeségével és a megsemmisülés felé vivő lejtőn végbemenő lefelegördüléssel. Mikszáth pályájának utolsó két évtizedében emelkedik arra a magaslati szintre, ahonnan feltárul társadalgmábrázoló müvének egész nagysága, mint a Tátrában a Kőpataki tőtől a poprádi fennsík és az Alacsony-Tátra távolabbi hegyvonulata. Amit az egyházról, a nagybirtokos főurakról, a megyei középnemességről és a feudális felsőréteghez dörgölődző nagytőkéről tud, azt mutatja- be egyre megdöbbentőbb részletekkel Katánghy Menyhért szédelgő politikai pályafutásától a halottaiból feltámadó szigetvári hős bankvezérségéig, az egri érsek és az egyszerű falusi pap, no meg a nagybirtokos báró érdekeinek összeszövöttségétől a gyalázatos házassági csapdába taszított fiatalemberrel szemben, a magát legyűrni nem engedő Tóth Mihály viaskodásáig a polgári vagyont megkaparitani akaró megyei maffia ellen. * * * C zívesen vagyunk együtt olyanokkal, akik mindig derűs arccal fordulnak felénk s ezenkívül az élet jelentős tényeire irányítják figyelmünket, megkülönböztetésekre képes kritikai látásunkat javítják. A derű Mikszáth pályájának kezdetétől domináns tényező. S később kiegészíti az egyre becsületesebb hűségű életábrázolás. Vele a mosoly országában járunk, a legfinomabb mosoly, a humorista mosolyának világában. Mi jellemzi ezt? Az egyenletes megvilágítás, hasonlatos a hajnali vagy későn délutáni aranyló napsütéshez, mint a XVII. századbeli francia Claude Lorraine vagy a XIX. századbeli magyar Paál László tájképein. A humorista mosoly aranyló derűjében békés kikötő felé terelődünk, ahol kiegyensúlyozottan vesszük tudomásul a ránk váró feladatokat. A humoros derű nem ismeri a patetikus szélsőségeket: sem a hahotázó és tomboló ujjongást, sem a levertséget, — búsító tapasztalatok hatása alatt. A humór nem magasztal lángolón és nem gyászol porbasujtottan. Amit például az egyház nem tudott elérni, hogy emelkedettséget kölcsönözzön az egyszerű élet aktusainak az úgynevezett szenteléssel, hogy kiemelje őket az elközönségesedésből, (Folytatás a 8. oldalon) Még néhány képpel szeretnénk beszámolni a magyar-ukrán kultúra Bratislavában megtartott hetéről, amely hazánk nemzetei és nemzetiségei összefogásának is méltó kifejezője volt. Az első felvételen az ukrán népművészeti együttes és a szlovák Lúčnica néhány tagját láthatjuk népviseletben. A második képen cseh polkát jár a Csehszlovák Állami Népművészeti Együttes tánckara, a harmadikon ukrán nótát zeng a harmonika, míg a negyediken a Feketekói kastély e. táncjáték egyik jelenetét láthatjuk a CSISZ Központi Bizottsága mellett működő Magyar Népművészeti Együttes előadásában. (J. Herec és ČTK felvételei) Késő délután hat felé elnéztünk a közeli Kaőinára. Egy hatalmas angol parkkal övezett, empire stílusban épült, félköralakú gyönyörű kastély ez a Kačina, köztársaságunk leg-' szebb és legjobban megóvott empireépítkezése. Az egykori főúri tulajdon ma mezőgazdasági múzeum, amely példásan nemcsak a múltat, az évszázados és évezredes régi kultúrákat idézi a látogató elé, hanem ugyanakkor eleven propagátora az új termelési formáknak, a szövetkezeti gazdálkodásnak és kitűnő lehetőséget biztosít a mezőgazdasági kutatásnak is. A kastély egyik végében egy 35 000 kötettel rendelkező könyvtár vár arra, hogy friss, időszerű tudományos munkákkal felszerelve elevenen szolgálja a kutatás munkáját. A könyvtárral szemben, az empireépítkezés másik végében egy középeurópai műremek, a kastély színházterme várja feltámasztását. Küldöttségünk vezetője, Ján Kopecký doktor, a Divadelní noviny főszerkesztője egészen tűzbe jön, amikor kívánságunkra beléphettünk a kis empire-színházba. Nemrég még különféle gazdasági holmi hevert itt, ma már a múzeum dolgozóinak jóvoltából megszabadult porától és pókhálóitól; a színpadon embernagyságú rokokó viaszbábúk: egy unatkozó" arisztokrata házaspár és szemben velük a szolgapár. Roppant érdekes, hogy a színpad —• akár a Moszkva melleti osztankinói — jóval nagyobb a nézőtérnél, bármely Moliére vígjáték, Musset-komédia vagy akár korszerű pantomin előadására eszményien alkalmas; apró nézőtéré két parányi erkélyével teljesen családias jellegű, hiszen a színház csak a főúri család és vendégei szórakoztatására épült. Körsétánk azzal a megállapítással zárul itt, hogy a színházacskát kevés költséggel rendbe lehetne hozrti; 200—250 néző gyönyörködhetne az AMU fiatal színészei pantomimjátszók és versmondók művészetébeh. A könyvtár fölötti „lovagterem-t ben", mesélik kísérőink, a tél folyamán fiatal, végzett agronómusok jöttek össze egy tánccal és énekkel fűszerezett megbeszélésre. Az iskola hallgatói ígéretük szerint esztendők múlva ugyanazon a napon újra összegyűlnek itt, hogy a munkahelyükön tapasztaltakról élő szóval beszámoljanak. így próbálják tehát elevenné tenni a múzeumot, megtölteni új tartalommal. Az oszlopos főépületben tartják majd a Kačina szövetkezet dolgozóinak esküvőit, a névadó ünnepségeket. A kastély oszlopos homlokzata eszembe juttatja az Anyégin első színpadképét és Kopecky doktor rögtön felkapja és tovább szövi a gondolatot, szeretné a prágai Nemzeti Színház énekeseivel elevenné varázsolni a kastélyt, hiszen aligha akadna egész köztársaságunkban ideálisabb hely az Anyegin vagy más Csajkovszkij opera, a Pique-Dame, a Jolanta előadására. A kastély előtti illatos tisztáson akár ötvenezer néző számára akadna hely és jobb hanghatást elképzelni sem lehet, olyan zárt az építkezés félkörű ívével, a bőlombú, magas koronájú fék teljesen összeérő karéjával. Kutná Horán is örömmel tapasztaltuk a múltnak ezt az eleven kapcsolatát a mával és ez főleg dr. Eva Matéjkovának, a Hrádek múzeuma fiatal igazgatója nagy tudásának és lelkességének köszönhető. Matéjková már az az újfajta tudósunk, akiben az ismeretek és a múlt szeretete tudományos világszemlélettel párosul. Magyarázatában megelevenedik a kő, a márvány és festmény századok művészete megfelelő -társadalmi hátérrel jeles korképet ad, megmutatja a pénz, az egyeduralom hatását és a művésznek, az alkotó embernek teljes kiszolgáltatottságát a feudális és kapitalista múltban. A XV. század végén épült Várat, Kutná Hora egyik büszkeségét most tatarozzák. Teraszos hátsó udvarában kiállításra kerül az a köralakú faalkotmány, amelynek segítségévél vastag kötélen a bánya mélyébe engedték a fehérkabátos szerencsétlen bányászokat. (A fehér kabát arra kellett, hogy szerencsétlenség esetén a sötétben ráakadhassanak testükre.) Elől, a Váracs elkészült részében mezőgazdasági kiállítás nyílt. Ez sem tartalmaz kétfejű borjakat vagy egyéb vásári bódékba való műreális furcsaságokat, hanem régi, nem egy ősöreg munkaeszközt, amelyek a föld nehéz megműveléséről, görnyedt hátakról, munkában korán megrokkant, kiszikkadt, fáradt és meghajszolt testekről, a jobbágyi élet keserveiről beszélnek. Egy szomszédos teremben képek és grafikonok a szocialista gazdálkodás formáit mutatják be. A Laterna magika vívmányával felszerelt vetítő egyszerre három vásznon színes képekben mutatja be és magyarázza Kutná Hora építkezési remekeit. Szent Barbara templomának merész gótikus Iveit, támpilléreit és vizet ontó csodaszörnyeit, az 1490-ben épült Kőházat, az Olasz udvart, a prágai Hradzsinnak a törpe mását, az 1300 körül épült és 1700 körül barokkosan kiegészített sedleci klastromtemplomot, a gótikus Kőkutat, a barokk Pestisoszlopot és a girbegörbe utcájú hangulatos kisvárosnak más középkori vagy újabb műemlékét. Az egykor Prágával vetekedő, ezüstbányáiról és pénzverdéjéről híres és hírhedt Kutná Hora ma Telő, Česky Krumlov vagy Prachatice mellett egyike a legszebb cseh városkáknak. Emléke van itt az 1496-os vérblrőságnak, a nagy bányászlázadás eltiprásának és vérbefojtásának, a haláltól árnyékolt bányamunkának, a szolgaságnak és megaláztatásnak ugyanúgy, mint a fürdőkádat, árnyékszéket nem ismerő hamis főúri kényelemnek, a kőben, márványban és bronzban, festett üvegablakokban kifejezett gőgnek és felfuvalkodásnak. De az emlékeztető múlt mellett új gyárak és műhelyek, új kórház és egy szép színházépület beszélnek az élet megváltozott formáiról, egy friss, jövőt ígérő kezdetről és új útról, amelyre ez az öreg városka is rátért. Akad itt még bőven tatarozni és felfedezni valő a múltból, de a legsürgősebb talán egy korszerű, higiénikus új szálloda felépítése és berendezése volna, hogy a kisváros szépségeitől elbűvölt turista maradjon másnap is, hogy a futtában szemléltekben kedve szerint gyönyörködhessen. £GR1 VIKTOR Számos kulturális brigád járja ezekben a napokba/t az országot, ellátogat a gyárakba, beszél a dolgozókkal, ismerkedik az újarculatú falu népével, közösen számvetést végez az elmúlt 15 esztendőről, összegezi az eredményeket és eleven, tartalmas vitákban nem egy fontos kérdést vet fel, amely jelenünk és jövőnk feladatait próbálja tisztázni. Mint az egyik brigád tagja, Csehország szívébe, Kutná Horára, ebbe a történelmi emlékekkel zsúfolt, patinás városkába kerültem. Az első nap nagy élményét a járás hárôm faluja, Svätý Mikulás, Svätá Kateŕiná és Rohožec egységes töldművesszövetkezetei egyesülésének alakuló gyűlése jelentette. Küldöttségünk itt példamutató bizonyítékát láthatta annak, hogyan törekszik mezőgazdaságunk mai lemaradását az ipari termelés mögött erőteljes léptekkel behozni. IJJ SZÖ 7 * 1960. május 28.