Új Szó, 1960. április (13. évfolyam, 91-119.szám)

1960-04-14 / 104. szám, csütörtök

A prágai Holiar-csoport új grafikái J. Lipenská-Kolárová: Prágai motívum - linóleum-metszet. Á bratislavai Hviezdoslav-téri kiállító helyiségben 30 cseh alkotóval ismerkedünk meg, akik különböző grafikai technikával fejezik ki művészi törekvéseiket. Valamennyien a a valóságból indulnak ki s nem kerestek hatásos, se patétikus témát. A grafikai kifejező és sűrítő rövidítéseiben vetítik ki azt, amit az életben látnak s a művészetben átélnek. Az évszakok örök ritmusával öszszehangolt emberi munkát szólaltatják meg, így Vojtech Sedláček is finom vonalú fogalmazásban (Szántás a krumpliföldön), Antonín Majer a „Nyárutó" harmonikus kompozíciójában dicséri a föld gazdag termését. Jan Rambousek igényes művészettel állítja elénk ember és állat plasztikus figuráit az őszi erdő keretében, fény és árnyék változó játékában (Rönkök vontatása). A festői motívumoknak nagyszerű forrása: Prága ihleti Karel Müllert, ki hangulatos körajzokban fogja meg a „Károlyhíd alatti" városrész ódon levegőjét és érzi meg a környezetben a tipikusát. Ladislav Kašpar fametszetében érezteti az Északi-tengert. A megvilágított és sötét felületek nemcsak a külső látványt idézik, hanem a dinamikus belső feszültséget is. Ota Janeček jriss meglátású St. Tropezi bárkái érzékenyen összehangolt színeikkel (Vitának meg. Rudolf Klimovič érdekI s ét az ember erkölcsi valójában ragadja meg s annak problémái és vívódásai foglalkoztatják. Az intim témakörben mozgó művek zömükben mégis bizonyos csalódást keltenek. Az eleven lendületű, meggyőző erejű, színvonalas szlovák grafikával szemben bizonyos fokig vértelenek, eszmeileg, sem technikailag nem eléggé igényesek. Nem érezzük bennük a modern érzékenységnek megfelelő intenzitást. A csoport névadójának, Hollarnak, a 17. század világ szer t é ismert nagy cseh grafikusának nemes művészeti hagyománya értékesebb teljesítményre kötelez. Bárkány Jenőné ««®»®»®®©©»©<i»® A bratislavai P. O. Hviezdoslav Színház a napokban nagy sikerrel bemutatta A. Maiz haladó szellemű amerikai író Sötét verem című drámáját. J. Herec felvételén a darab egyik jelenete. Tadeusz Zmudzinski Chopin-estje A Varsóban öt évenként rendezett nemzetközi Chopin-versenyek a győzteseknek bizonyos rangot biztosítanak a zenei életben. Produkciójukra rányomták a fémjelet és így jogosan várjuk tőlük a nagy lengyel zeneköltő hiteles megszólaltatását, sőt útmutatást is a Chopin muzsika előadói felfogásának továbbfejlesztésére. Tadeusz Zmudzinski, lengyel zongoraművész 1949-ben nyerte meg ezt a kétségkívül igen nehéz versenyt, bemutatkozását így tehát nagy érdeklődés előzte meg. Az utóbbi időben több lengyel művész Chppin interpretációját volt alkalmunk hallani. A fiatal művészek játéka természetesen magán viseli egyéniségük bélyegét, de előadói stílusukban megnyilvánul egy közös jellemvonás, ami feljogosít arra, hogy Tadeusz Zmudzinski estjével foglalkozva egyéni teljesítményén túl általános következtetéseket is levonjunk. A fiatal lengyel művészek az úgynevezett „tárgyilagos" előadásmód hívei. Ez a felfogás, sőt ma már előadói iskolának is nevezhetjük, a hallgatóság körében nem talál nagy visszhangra. Egy bizonyos: nem vethetjük el, tudomásul kell vennünk, foglalkoznunk kell vele, sőt követnünk kell a gyökeréig, ahol felfedezhetjük azt, ami életre hívta és életképessé teszi. Ez a játékmodor kifogástalan mesterségbeli megalapozottságot kíván, mert a koncepció átlátszóan világos és a romantika fátyla nem leplez esetleges manuális hiányokat. De viszont mit nevezünk romantikának, helyesebben: romantikus túlzásnak, amit az új iskola határozottan elvet. Az objektív előadás száműzi az érzelgősséget. Ez helyes. De hogyan lehet megvonni a helyes határt az érzés és az érzelgősség között? Mit tekinthetünk teljes határozottsággal fölösleges sallangnak, amit minden körülmények között el kell távolítani? Igen könnyen megtörténhet, hogy ennél a műveletnél a kés a zene élő anyagába is beleszalad. Tadeusz Zmudzinski a fent említett mesterségbeli tudással teljes mértékben rendelkezett. Nagyon jó formálókészséggel adott elő, finoman kirajzolta a chopini dallamíveket. Játékából azonban hiányzott a spontanéitás. Egyelőre eldöntetlen marad, hogy ez nála művészi alkat vagy pedig koncepció kérdése. Tény, hogy azokban a pillanatokban nyújtotta a legjobbat, amikor a művész — vagy talán maga a zenei anyag? — áttörte a felfogás szabta kereteket. Ezen a ponton egyben elérkeztünk az új előadói stílus egyik lényegbevágó problémájához. A ,,tárgyilagosságnak csak látszólagosan szabad lennie. Kell, hogy mögötte ott égjen az a bizonyos belső izzás, ami megindítja a zene vérkeringését. Hány fiatal szovjet zongoraművészt hallottunk például az utolsó esztendőkben és mindegyikben megvolt az a belső fütöttség. ami magával ragad. Részleteiben már csak ennyit: a c-moll Polonaise jó indulás volt. talán többet is ígért, mint amit a művész beváltott. Finoman formálta a Fisz-molí Mazurkát, a chopini dallamkert e szép virágát. A két Etűd közül a C-dúr Etűd sikerült jobban, amelyben a Chopin magyarázók „végtelen hófödte szteppét látnak ... köröskörül mozdulatlan csönd, csak a szél panaszkodik." Szívesen fogadtuk a ritkán hallott Polonaise-Fantáziát és tisztán csendült fel a románcszerű As-dúr Nocturne. Fiatal lengyel vendégünk Chopin-estjét a h-moll szonáta fejezte be. Havai Márta íresebbek az óceánnál (VI. folytatás) így múlt el még néhány nap. Keserves, nehéz napok voltak. A bajtársakat azonban egy percre sem hagyta el jókedvük, hitük, hogy keresik őket, s hamarosan megtalálják, segítenek rajtuk. . Ebben nem is tévedtek. Alig szakadt meg a kapcsolat a „T-36" naszáddal, segélycsapatokat indítottak a tengerpartra; Zigansin utolsó jelentésében azt mondta, hogy a legénység megpróbálja zátonyra futtatni a naszádot a homokos partszegélyen. Az emberek szembefordultak az orkánnal, meghajolva, lassan nyomultak előre, hogy felkutassák a sűrű, havas köd lepte partszegély minden pontját. Itt van a homokzátony. A vízben alacsony kőszirt feketéllik. De hisz tegnap még nyoma sem volt?! Mindegy! A segélycsapat futva indul feléje. A fekete valami nem szikla volt, hanem a félig elsüllyedt „T-97" naszád, amellyel együtt vesztegelt a „Harminchatos" az öbölben. A segélycsapat azonnal a kimerült legénység segítségére sietett. Traktorok indultak a part felé, hogy kivontassák a hajót a vízből. A megmentettek semmi újat sem tudtak mondani a másik naszád sorsáról: amikor az orkán eltépte a két hajót összekötő acélsodronyt, minden kapcsolat megszűnt köztük, s a sötét éjszakában többé nem látták a Harminchatos naszádot. Tovább folytatták a keresést. A rádiótávirászok egymást váltogatva, szakadatlanul küldték az üzenetet az éterbe. - Harminchatos! Harminchatos! Itt a part beszél! A part beszél! Jelentkezzetek! Jelentkezzetek! A „Harminchatos" nem válaszolt. Születésnap A partmenti rádióállomások aggasztó jelentéseket fogtak fel. A „Kuzbassz" óceánjáró kapitánya közölte: „Nyílt tengeren vihar ért. A hullámok elsodorták a fedélzeti rakomány egy részét, a teherdaruk és a mellvéd egy része megrongálódott." A „Nahodka" hajó ezt táviratozta: „A vihar elsodort és tönkre tett néhány, a fedélzeten elhelyezett gépkocsit." Pedig ezek nagy óceánjáró hajók! Milyen sorsra juthatott az apró naszád, amely mindössze tizenöt méter hosszú és hat méter széles? A parton egyre nagyobb aggodalommal gondoltak a négy bajtársra. Üjabb segélycsapatok szálltak szembe a viharral. Moszkva utasítást adott, hogy fokozott erővel folytassák az eltűnt naszád keresését. Tekintet nélkül az időjárásra, újabb akciók indultak a szárazföldön és a tengeren egyaránt. A viharzó óceánt sűrű havas ködlepel borította. A zord sziklás parton lépésről lépésre nyomul előre a tizenöt főnyi segélycsapat. A katonákat biztosító kötél fűzi egymáshoz. A szél valósággal megvadult, tépi,, ráncigálja a maroknyi embert, akik saját életüket kockára téve indultak megsegíteni bajtársaikat. Az időjárásjelző állomás jelenti: „Sűrű hóesés. Látási viszonyok — tíz méterre látni." A segélycsapat, Maszlov, Duskin, Vaszilenko, Makarov, Trosok katonák és még néhányan, a parton egy deszkát találnak, amelyet a hullámok vetettek ki. A deszkán ez áll: „T-36". A kutatást mégis tovább folytatják. Lehetséges, hogy a naszádot a vihar kisodorta a nyílt óceánra, a tengeren járó hajók parancsot kapnak, hogy térjenek el eredeti menetirányukból és cirkáljanak a kijelölt tengerrészen, keressék az elveszett „Harminchatost". Egymás után szállnak fel a repülőgépek. Mélyrepülésben ereszkednek le a tenger fölé. szárnyaikkal szinte szántják a hullámokat. A víz fölött azonban áthatolhatatlan köd fekszik, az óceán pedig úgy háborog, ahogy ezen a tájon harminc évben egyszer ha szokott. A kereső csoportok munkáját egyaránt figyelemmel kíséri Moszkva, Vlagyivosztok, Habarovszk, Dél-Szahalinszk. A vihar pörölycsapásokkal döngeti végig az egész partvidéket. Nem csökken az ereje azon a tengerrészen sem, ahová az észak-nyugati paszszát és a „halál áramlata", a Kuroszivo-áram sodorta a „T-36" naszádot. Az elmúlt napok megpróbáltatásai egyre erősebb nyomot hagytak a naszád legénységén. A katonák arca beesett. Legyöngültek, minden mozdulat nehezükre esik. Krjucskovszkijnak eszébe jut, hogy édesanyja utolsó levelében arra kérte, vigyázzon magára: „Tolja, drágám, valahányszor rád gondolok, összeszorul a szívem, annyira féltelek. De tudom, jó bajtársaid vannak, gondoskodnak rólad ..." Anatolij alig észrevehetőn elmosolyodik. Elhessenti magától az emlékeket, kezével végigsimít az arcán. Ujja megakad serkedő szakállában. Társaira pillant. Bizony nekik is jócskán megnőtt már a szakálluk. Testi erejük csökken, de napról napra erősödik elszántságuk és akaratuk. Igyekeznek minél kevesebbet mozogni. Zigansin reggelenként egy orvos gondosságával vizsgálja meg a legényeket, egészségesek-e, nem dagad-e a lábuk. Nem, nem dagad. Senki sem betegedett meg skorbutban, még csak meg sem hűlt. A fiatal test dacol a megpróbáltatásokkal. Aztán meg — edzett legény mind a négy. (Folytatása következik) T ljics nem kapott engedélyt az útra, bármilyen szenvedélyesen kérte is; nagyon vigyáztak az egészségére. Az együttes ülést 3-ára, csütörtökre tűzték ki, és Iljics 2-án, szerdán levelet intézett az üléshez. Az együttes ülés meghallgatta Iljics levelét, és olyan határozatot hozott, amilyet Iljics akart. Ezt a határozatot táviratilag szétröppentették a világ és az OSZFSZK minden pontjára, másnap pedig közzétették a „Pravdá"-ban. Iljics tudta, hogy nem küldenek érte autót, mégis az út mellett ült aznap, és várt Hátha mégis küldenek!" Fokozódott az erjedés a német munkások között. Az elméleti harcnak, a világos elméleti állásfoglalásnak Lenin mindig igen nagy jelentőséget tulajdonított. Tudta, milyen tekintélye volt Németországban Kautskynak mint teoretikusnak, aki számos munkát írt a marxi tanok népszerűsítésére, és annak idején szembeszállt Bernstein opportunista kijelentéseivel, s éppen ezért kétszeresen felizgatta és felháborította Kautskynak a bolsevizmus ellen írott cikke, amelyből a „Pravda" szeptember 20-i száma részleteket közölt. Azonnal levelet írt Vorovszkijnak, aki akkor Svájcban élt, és az OSZFSZK-t képviselte. Levelében hangsúlyozta, hogy Zetkinnek, Mehringnek és másoknak elvi, elméleti nyilatkozatot kell tenniük a sajtóban, s be kell bizonyítaniok, hogy a diktatúra kérdésében Kautsky álláspontja lapos bernsteinizmus, nem pedig marxizmus. Iljics azt írta, hogy minél előbb ki kellene adni németül „Állam és forradalom" c. könyvét, amely Kautsky reformista álláspontját taglalja; kérte, küldjék el neki V. I. LENIN SZÜLETÉSÉNEK 90. ÉVFORDULÓJÁRA N. K. KRUPSZKÁJA: Az első hónapok Moszkvában (9) Kautsky „Proletárdiktatúra" c. brosúráját, mihelyt megjelenik, s küldjék el Kautsky összes cikkeit a bolsevizmusról. A Gorkiban töltött pihenőidő alatt Iljics hozzálátott Kautsky leleplezéséhez, s e munka eredményeképpen megszületett „A proletárforradalom és a renegát Kautsky" c. brosúra. Utolsó sorai, melyeket 1918. november 9-én írt, így hangzanak: „A 9-éről 10-ére virradó éjjel hírek érkeztek Németországból arról, hogy kitört a győzelmes forradalom, először Kielben és más északi és tengerparti városokban, ahol a hatalom átment a Munkás és Katonaküldöttek Szovjetjei kezébe, azután Berlinben, ahol szintén átment a hatalom a szovjetek kezébe. A befejezés, amelynek megírása a Kautskyról és a proletárforradalomról szóló brosúrához még hátra volt, feleslegessé válik." (Müvei, 28. köt. 327. old.) Október 18-án Iljics visszatért Moszkvába. Október 23-án ezt írta berlini követünknek: „Haladéktalanul tolmácsolja Kari Liebknechtnek forró üdvözletünket. A forradalmi német munkások képviselőjének a börtönből való kiszabadulása új korszak határköve, a győzelmes szocializmus korszakáé, amely most Németország és az egész világ előtt megnyílik. Az Oroszországi Kommunista (bolO

1 sevik) Párt Központi Bizottsága nevében Lenin, Szverdlov, Sztálin" (Művei, 35. köt, 335 old.) któber 23-án, amikor Kari Liebknecht kiszabadult a börtönből, a munkások tüntetést rendeztek az orosz követség előtt. 1918. november 5-én a német kormány azzal vádolta a berlini szovjet képviseletet, hogy része van a németországi forradalmi mozgalomban, és követelte, hogy az OSZFSZK diplomáciai és konzulátusi képviselői, élükön A. A. Joffe szovjet követtel, azonnal hagyják el Berlint. November 9-én Joffét, aki a követség személyzetével együtt Oroszországba indult, a Munkás- és Katonaküldöttek Berlini Tanácsa visszairányította a forradalmi Berlinbe. A szovjethatalom fennállásának első évfordulóját igen emelkedett hangulatban ünnepeltük. Október végén Iljics részt vett az Oroszországi Központi Végrehajtó Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa nevében az osztrák munkásokhoz intézett kiáltvány megfogalmazásában, november 3-án beszédet mondott az osztrákmagyar forradalom tiszteletére rendezett tüntetésen. Elhatározták, hogy a VI. összoroszországi szovjet-kongresszust az októberi napokban tartják meg. November 6-án a kongreszszus Iljicsnek „A proletárforradalom évfordulójáról" mondott beszédével nyílt meg; ujjyanaznap beszédet mondott a Szakszervezetek Oroszországi Központi Tanácsának és Moszkvai Tanácsának ünnepi ülésén, valamint a moszkvai Proletkult ünnepi estjén. Hetedikén beszélt az Októberi Forradalom harcosai emléktáblájának leleplezése alkalmából. Ugyancsak 7-én Iljics leleplezte Marx és Engels emlékművét, beszélt tanításuk jelentőségéről, jövőbelátásukról: „Mi abban a boldog időben élünk, amikor a nagy szocialisták e jóslata megvalósulóban van. Mindannyian látjuk, hogy számos országban pirkad a proletariátus nemzetközi szocialista forradalmának hajnala. Az imperialista népmészárlás leírhatatlan rémségei mindenütt fokozzék az elnyomott tömegek hősies lendületét, megtízszerezik erejüket a felszabadulásért vívott harcban. Emlékeztessék a Marxnak és Engelsnek állított emlékművek a munkások és parasztok millióit újra meg újra arra, hogy harcunkban nem vagyunk egyedül. Velünk egy sorban harcba szállnak a haladottabb országok munkásai. Rájuk is, ránk is még nehéz küzdelmek várnak. A közös harcban széttörjük a tőke igáját és végleg kivívjuk a szocializmust!" (Művei, 28. köt. 162-163. old.) TVTovember 8., 9., 10., 11-én a német forradalomról szóló hírek egészen magukkal ragadták Iljicset. Egyik beszédet a másik után mondta, arca örömtől sugárzott. Az októberi napok első évfordulója Iljics életének egyik legboldogabb időszaka volt. De egy pillanatra sem feledkezett meg Vlagyimir Iljics arról, milyen nehéz út áll még a szovjethatalom előtt. November 8-án beszédet mondott a Moszkva területi szegényparaszt-bizottságok küldötteinek konferenciáján. A szegényparaszt-bizottságoknak a moszkvai konferenciára összegyűlt küldöttei elégedetteknek látszottak. Egy magas, kék köpenyes küldött, amint felfelé ment a lépcsőn, megállt egy tudós mellszobra előtt. „Ez kellene nekünk a faluban" - jegyezte meg mosolyogva. A küldöttek általában a legtöbbet arról beszéltek, mit vesznek el, és hogyan osztják el egymás között. Iljics előtt egyénileg dolgozó szegényparasztok ültek, olyan parasztok hallgatták szavait, akik számára a mezőgazdaság kollektivizálásának kérdései, a föld közös megművelésének kérdései még nem voltak aktuálisak. Ha a szegényparasztbizottságok küldötteinek akkori hangulatát összehasonlítjuk a kolhozparasztok II. kongresszusán részt vevő küldöttek hangulatával, láthatjuk, micsoda hatalmas utat tettünk meg, milyen mérhetetlenül nagy munkát végeztünk el. I

ljics érezte, hogy hosszú ideig , tartó munkára lesz szükség. Világosan látta a nehézségeket, de ezt a kérdést döntőnek tartotta. „A föld meghódítása, mint a dolgozók minden vívmánya, csak akkor maradandó, ha maguknak a dolgozóknak öntevékenységére, saját szervezetükre, kitartásukra és forradalmi állhatatosságukra támaszkodik. Volt-e ilyen szervezetük a dolgozó parasztoknak? Sajnos nem volt, és ez a forrása, ez az oka harcunk minden nehézségének." (Művei, 28. köt. 169. old.) j03 SZÖ 11 * 1960, április 1

Ä.