Új Szó, 1960. április (13. évfolyam, 91-119.szám)

1960-04-30 / 119. szám, szombat

HÁROM TALÁLKOZÁS JÖTT A MÁRCIUS, de nem tava- ket én valótlan messze tudtam, most szodott... itt lennének a falunkban, udvarunAz emberek szivét megülte a ha- kon. S még hozzá, hogy ilyen csendlálfélelem, érzelmeiket, gondolataikat elrabolta az egyre közeledő ágyúsző tompa bömbölése és a rémítő kósza-hírek. Bizonytalan volt a házon a tető, a meghitt családi ben, pincénket, házunkat fel nem forgatva jöttek volna meg ? — mindez nem fért a fejembe. REGGEL FÉLÁLMOSAN kibújtam a pincéből és hunyorgatva belenéztem asztal is. Az ember minden percben a tavaszi napfénybe. Élénk zaj ütött újból és újból fedezte fel: élek még! a fülembe az utca felől. Egy érdeHalál rontott, pusztított a földön háború volt. Az arcvonal már csak 200 kilométernyire volt tőlünk és rohamosan közeledett. Tíz éves eszemmel még kes képre lettem figyelmes. Kertünk végében boglyának beillő szalmakazal állott, annak közepéből egy fejet láttam kimagaslani. Odamentem. Cserzett arcú katona ült ott fenn, nem tudtam felmérni, mennyi borzai- éppen a csizmáját húzta. Csodálkozmat rejthetnek a következő napok. A félelem és a kétségbeesés lázától megmentett gyermekségem. Gondtalanul, mohó kíváncsisággal néztem a nehéz zúgású bombázókat, s csak tam, miért pontosan ezt a helyet választotta öltözködés céljából. Akkor láttam, hogy a kazal mellett még egypáran szórakoznak, kékbolyhos füstöt fújva. Először láttam amikor apám pincébe tuszkolt, sej- szovjet katonát. Hosszasan bámultam tettem meg, hogy azt nem szabad, feléjük, míg végre egyikük - egy Egy este azután én is megtanultam szőkehajú, barátságos 'arcú, középfélni. A távolból szapora puskaropo- termetű katona - hozzám szólt. Fogás hallatszott, fel-felbömböltek az galmam sem volt, mit akarhat, mit ágyúk és olykor-olykor egész ala- mond, ijedten elkotródtam. De azért csonyan iramodó repülőgépek hasi- vissza-visszanéztem rá. És a tekintottak a tavaszi levegőbe. Szélcsend tete, alakja úgy emlékezetembe vévolt, de annál tisztábban hallatszott sődött, hogy ha szovjet katonát látminden. A zaj egyre közeledett, már tam, akarva-akaratlanul is mindig hallani véltük a lánctalpak nyikorgá- erre a szőkehajú, barátságos arcra sát is. Félelemtől reszketve bújtunk gondoltam. össze a pince alján, anyám, bátyám és én. Apám magunkra hagyott, a szomszédokkal kint az utcán őrséget állt. Este 9 óra körül minden elEgy egész hónap telt el, teli kalandokkal, élményekkel. Csíntalan gyerekek, megtanultunk néhány orosz szót; daltöredéket, állandóan némult és a csend még kínosabbá a katonák körül sündörögtünk, ellett. Hosszú óráknak tűnő percek dobott alkatrészeket, parittyagumit teltek, míg végül is apám megjelent csentünk az autószerelőktől. Egy naa pince lejáratában és izgatottan pon, amikor pajtásaimmal új tervecsak ennyit mondott: ket szőttünk, hirtelen szúrást érez• • • • • • • • • • • - Itt vannak az oroszok! - Fur- tem az oldalamban és szédült a fecsán hangzott, hogy azok, akikről jem. Csak egy pillanat volt, nem is olyan sok rosszat híreszteltek, s aki- vettem komolyan, tovább szaladgáltunk, csavarogtunk. Estére azon3an már kirepedezett az ajkam. Hiába mentem ľolna a pajtásokkal, nem bírtam az iramot. Nem volt kedvem semmihez. Másnap reggel Sgyban maradtam. Anyám aggódva nézett rám, de csak nyugtatgatta magát: Gyerekbetegség, hamar elmúlik. Ám az enyém csak nem akart elmúlni. Egyre rosszabbul éreztem magam. Pajtásaim, be-beszaladtak hozzám, csábítottak, hívtak magukkal, de meglátva sápadt arcom, hirtelen abbahagyták és reménytelenül, lógó kezekkel, lehorgasztott fejjel húzódtak ki a szobából. Pedig be szerettem volna velük menni! Május volt már, illatos meleg napok és a mezőn késő estig lehetett katonásdit játszani. Csak nekem nem. EGY ÉJJEL döngő léptek zaja Vladimír Pukl: A KÖFARAGÖ. ébresztett fel. Négy katona állt a szobánkban, hozzánk szállásolták be őket. Már vissza, hazafelé mentek a harctérről. A gyenge lámpafényben homályosan látszott poros, barna arcuk. Fáradtak voltak, hamarosan vetkőzni kezdtek. Egyikük, valamilyen érdekes élményt beszél hangosan, meg megszakítva a beszédet éles nevetéssel. Ilyenkor a másik katona ajkához tette az ujját és rám mutatott. És én ekkor felismertem ezt a katonát. Felvillant bennem a kép az egy hónappal ezelőtt látott arc. A szőke fürtök, barátságos vonások. Hosszan néztem rá, ujjongva az új találkozásnak. Azután újra álomba merültem. Széles sávokban szökött be a reggeli nap a nyitott ablakon. A szőke katonával csaknem egyszerre ébredtünk. Felállt a rögtönzött fekvőhelyről és az ablakhoz lépett. Megmozdultam, fel akartam én is ülni, de erre gyenge voltam. A katona a kis neszre megfordult, majd hozzám jött, és leült ágyam szélére. Nem tudom mit olvasott le arcomról, de megnyugtatóan tette kezét homlokomra. Mondott is valamit, csakhogy én nem értettem. Aztán mutogatva kérdezte, hogy hol fáj, és még egyszer megsimogatott. Gyümölcsízzel, keksszel kedveskedett, megtanított a nevére és a körülöttünk levő tárgyak, az ágy, párna, a szék, stb. orosz nevére. Megszoktam, megszerettem az együtt töltött perceket, számomra szinte ünnepet jelentettek. Ám a bajom csak nem múlt, lázam egyre emelkedett, és oldalamban éles fájdalmak cikáztak. Nyikolaj — mert így hívták katona barátomat — egyszer késő délután jött meg. Mellém ült, de csak pár pillanatot töltött ott, aztán hirtelen felkelt és elsietett. Nem értettem, miért ment el, hiszen úgy vártam rá. Vagy fél óra múlva tért vissza egy fiatal kapitány kíséretében, aki Moszkvában orvostanhallgató volt. Huszonhárom éves diák, akinek a haza iránti kötelesség a toll, és a könyv helyett ' fegyvert adott a kezébe. Hozzám lépett és megvizsgált. Szüleim kíváncsian figyelték minden mozdulatát. — Rögtön kórházba vigyék, súgta kis idő múlva apámnak — minden percben elkéshetnek vele. Tört magyarsággal magyarázta, hogy vakbélgyulladásról van szó. Láttam még anyám gondterhes arcát, éreztem, hogy a fiatal orvoskatona hideg, áz-. tátott kendőt borit lázas mellemre. Szememmel Nyikolajt kerestem, aki iránt most annyi hálát éreztem. Csak amikor már a kocsiban feküdtem lovaskocsiban, illatos szalmán ; akkor tűnt a szemembe. S a harmadik találkozás? MIRE A KÓRHÁZBÓL hazakerültem, Nyikolaj már elment tőlünk. Ki tudja, gyárban dolgozott-e már, vagy széles mezőn, falun, vagy városban? Semmi közelebbit nem tudtam róla. Mégis sokszor találkozom vele. öt idézi bennem egy-egy mozikép, a szovjet emberekről ejtett szó, őt érzem és ismerem fel a róluk szőlő regények hőseiben. Ojra- és újra érzem homlokomon érdes, nehéz tenyerének simogatását és én ebben a simogatásban szíve minden melegét vélem felfedezni, és azt, hogy kész volt harcolni, hogy mi mindnyájan életben maradhassunk. És én még csak meg sem köszönhettem neki. Petrik József Ján Hall a: HALÁSZOK (Linóleum-metszet 1956). Gyüre Lajos: Én most sokezer békés ember vagyok. Hitük bennem él — azzal táplálkozom. Millió szemem van, s a futó zajok fülembe jutnak és én osztályozom. Mert őr vagyok. Figyelő, éber szemem belenyit az éjszakába és vigyáz, míg kezem nyugszik a töltött fegyveren. — Az ég tűzpiros csillagokkal mintás, autók rohannak, villanó fénykévék arcom, s fegyverem agyát simogatják. Prágából most jön a gyors. Füttye élénk, s füstje betakar, mint jó meleg kabát. Álom kerülget, s a hideg csontig ér. Rezdül a szem, s le-le koppan a pilla. Almos pad nyújtózik, fekhelyet ígér. De nem! S kezem ráfeszül a puskaszíjra. Én őr vagyok! Sokezer élet óre, s hogy pirosan integető új falak munkált köve ne legyen temetője soha azoknak, kik köztük nyugszanak. Veres János: Majakovszkij versei SEGEN Oszolj, te cicomás gárda! Itt állnak talpig ezüstben a régi poéták. Nem értik, mi késztet arra, hogy rózsaszín álmom elűzzem. Sóhajtó öreg legények, ne éljen szívünk haraggal, gyémántport szikrázó ének, a hajnal is téged magasztal. De szívem most kavargó porra, kurjantó hangokra vágyik. Vágtatnák elém a szavak, dobognak nehéz patáik. Bocsáss meg, káprázat hőse, látod, hogy meghajlok mélyen előtted, - eressz utamra, felszállok tüzes szekéren! Sóhajok csipkeuszályát szétvágja csillogó szablya, tajtékos táltos az égbolt, veri a dalok haragja. Fellegek hónába szállunk, szívem a szél dalát zengi! Ölel a Fények Barátja, nem állhat utunkba senki! Nem hősködés — kötelesség, mit teszek. Védem, mit rendem és osztályom adott. Őrködöm, hogy holnapra dob ne legyek; rajtam ne verjenek harci riadót! Őrzöm a nyugalmat, a munkás csendet, a transzmissziókat, és a Szüntelen pöfékelő, sudár gyárkéményeket; s egy lányt, kl hü társ és feleség leszen. Hajnalodik, Friss szellő indul, röppen az álom, és nagyra kinyílik a szem. Munkások jönnek, egyre több és többen — súlyosak, mint dús földön a búzaszem. Köszönnek, és kezem sapkámhoz lendül, odvába bújik a félelem, s rabolt terhe: füttyös kedvem is megkerül; s a Nap arcomon piros rózsákat bont. Krista Bendovát A mi májusunk Kivonultunk — napsütésben fürdött tavasz reggele, fák virágok özönében; szívünk repes örömébenj megjött május elseje, gyermekkacaj jött vele. örömmel várt rét és berek, szellő, erdő belseje, öreg bükkön kakukk cseveg, ezer madár így enyeleg: megjött május elseje, gyermekkacaj jött vele. ::: Acélhangon csendül végre — Ül halljad világ s zengd vele: béke legyen, béke, béke, örök béke édessége, mint a május elseje, Itt a május elseje, gyermekkacaj jött vele — itt a május elseje! Sipos Győző fordításai;! napnak az emléke... Hány éve ennek ? Talán huszonöt... vagy több ? Régen volt, de az emlék komorságát a szálló évek sem tudták derűsebbre festeni. Akkor már évek óta rosszul ment a falubeli nincstelenek sorsa. Az övé is. Ritka öröm volt már a munka, a kereset. Egyre foltosabbbak voltak a ruhák és a borostás, beesett arcokon egyre mélyebbre szántott a kétségbeesett tanácstalanság ... A vakmerőbbek, a bátrabbak nekivágtak a világnak, remélve, hogy majd útjukba kerül a szerencse garasa. Ő nem ment. Fogvatartotta a görbe falu, fiatal felesége és a megszokás. Nem is nagyon vágyott messzire. Remélte, hogy majd csak enyhül a nincstelenség fojtogató ölelése. Majd javul a helyzet. Legalább a mindennapi kenyérrevaló lett volna. Egyetlen támogatás volt a munkanélkülieknek juttatott blokk. Hej, de keserves, megalázó dolog volt. Egészséges, munkabíró emberek úgy állottak sorba alamizsnáért, akár a koldusok az ajtó előtt. Egy darab kenyérért, egy korty meleg tejért. Ebben tíz időben találkozott azokkal az égőszemű, lelkesen bizakodó, városias ruhájú emberekkel, akik időnként a csendőr úr szeme elől bújva, meglátogatták a falut, ö is eljárt meghallgatni őket, s rajta kívül még sokan a kicsi vályogházakból, akik darab kenyérért, meleg tejért sorakoztak a jegyző irodája előtt. Ezektől az emberektől hallotta, hogy ez a helyzet csak átmeneti. Csak erősnek kell lenni, ki kell tartam. Mert jönnie kell az időnek, amikor mindenkinek elegendő tej jut és kenyeret is akkora darabot szel, amekkorát akar. Ő akkor még nem igen értette pontosan, miről van szó, de hitt ezeknek a lázasszemű, erősakaratú embereknek. Hiszen hinni kellett, mert semmiért nem kockáztatták volna a bőrüket. Bizony nem valami nyájasan bántak el velük, ha csendőrkézre kerültek. S mégsem tágítottak ... Hitt tehát 5 is, mint a többi nincstelen, aki eljárt a jegyző irodájába. Akkor, azon a napon is elment, ott sorakozott a többivel. Karácsonyt várták éppen, pénz nélkül, ruha nélkül. Az asszony gyerekágyban feküdt. Kellett volna a jó koszt, mert bizony elég rossz bőrben volt. .. Már nyolc óra előtt az iroda előtt sorakoztak, csendben, szótlanul. Nagyon éhes volt és fázott**is. Lábán átázott a nyűtt bakancs, kapcáját átnedvesítette a beszivárgó hólé. Rosszkedvű volt. Rágyújtani sem tudott, nem volt mit. Fél kilenckor jött a jegyző. — Na, megéheztek a proletárok? — nézett végig gúnyosan a nyűtt embereken, akik kalaplevéve köszöntötték a falu mindenható urát. — Itt az ünnep, tekintetes úr, esedékes volna az a kis blokk, — állott elő Fekete Szabó Imre, a szószólójuk. — Ma nem igen lesz belőle valami. Most dolgom van, később pedig utazom - vetette oda foghegyről a jegyző és választ sem várva az ajtó felé indult. - Majd ünnepek után — szólt ki a meleg irodából. Az emberek meghökkenve vették tudomásul az új, nem várt fordulatot. - Hiszen dobolták, hogy ma osztja a blokokat, - hangzott innen-onnan a tanácstalanul topogó emberek csoportjából. — Miért nem adja hát? - Be kell menni és megmondani neki, hogy nincs egy falat kenyér a háznál és sok a gyerek, azoknak enni kell - javasolta Fekete Szabó. — Ki jön velem, emberek? — nézett körül. Az emberek őrá, Kiss Jánosra néztek. Értelmes ember hírében állott, és tudott az ilyen úrfélével is értekezni. Négyen indultak az ajtó felé. Bátortalan kopogtatás után sorban beléptek és megálltak a szoba sarkában. - Tekintetes úr, ha lehetséges volna azokat a blokkokat... most ... nem ünnep után ... Sok a gyerek .. . enni kell nekik ... - alázatosan pergette a szavakat Fekete Szabó és zavartan gyűrögette ócska kalapját... — Mondtam, hogy ne zavarjanak, nem ér maguknak a szó? — pattant fel a jegyző. - Ha sok a gyerek, jön már a tavasz, kihajtják őket a legelőre — legelni! - nevetett saját bemondásán a jegyző. — Ezt nem teheti, tekintetes úr — szorult ökölbe Fekete keze. A .. .a ... járásra fogunk panaszra menni! — vágta ki hirtelen bátorsággal. A jegyző valósággal elképedt ekkora „szemtelenség" hallatán. Hogyan, ... hát ezek, ezek a senki... így mernek ... vele ...! Felüvöltött: — Kifelé! Kifelééé! Mehetnek az istenhez panaszra, nekem ez a ceruza a fülem mellett többet ér, mint egy faluravaló rongyos senki! Az emberek sápadtan néztek egymásra. Kiss János sem tudta hirtelenében, mit csináljon, mit szóljon. Csak állott szótlanul, lappangó dühhel. Közben a jegyző sarkig kivágta az ajtót és kifelé mutatott finom párnás kezével. Kiss János szólni akart. Megmondani ennek a pöffeszkedő alaknak, hogy ök is emberek, éppen olyanok, mint a tekintetes úr. Csak éppen munkájuk nincsen, és kenyerük sincs. De azért emberek, és lelkük is van, szívük is van, ami nem biztos, hogy van a tekintetes jegyző úrnak. Valami ilyesmit akart mondani. De fakó, beesett arcában ülő szeme előtt felvillant az asszony képe, úgy, ahogy reggel látta a gyerekágyban. Sápadtan, cserepes ajkakkal. Tej kéne neki, sok, sok friss, meleg, tápláló tej. Azt pedig csak pénzért adnak, S ha most a jegyző kiadná a blokkokat, még ma tudna vásárolni kenyeret is, tejet is. De így nem tud, mert ez az alak itt úgy döntött, hogy nem adja ki a blokkokat. Nem akar* ja, hogy az asszony jóllakjon ... Szótlanul, összeszorított fogakkal előlépett és a jegyző elé állt. Arcán megfeszült minden vonás és haja a szemébe hullott. Csak ennyit mondott halkan, reszkető hangon: — Te rongy! — £s keze, a hídegtől vörösre mart, kérges kezé gyors mozdulattal a jegyző dühtől eltorzult arcába sújtott. Hang nélkül bukott le a hatal• mas termetű jegyző a köszöb előtt, ö megfordult, anélkül, hogy valakihez szólt volna, lassú léptekkel megindult hazafelé. Az emberek egyenként szállingóztak a nyomában. ... Felsóhajtott, amikor eddig ért gondolataiban Kiss János, a papírt lassú mozdulattal csúsztatta régi helyére, oda, ahol negyedszázada sárgult már. Felnyalábolta a fiókot és mintha valami rosszat álmodott volna, kilépett a derűs, napfénytől ragyogó reggelbe... JJJ SZÓ 9 + 1960. május 1.