Új Szó, 1960. március (13. évfolyam, 60-90.szám)

1960-03-05 / 64. szám, szombat

1943 nyarán, a szovjet repülőkkel vívott légicsata után, egy JU 88 kényszerleszállást végzett a' német vonal mögött, és összetört; a személyzetből három ember szörnyethalt, egyedül a lövész, a kölni kari Kammberger őrvezető úszta meg kettős kartöréssel. Miután négy hétig gipszkötésben volt a karja, az őrvezető annyira felépült, hogy felkelhetett. A főorvos azonban úgy vélte, hogy még négy hét szükséges a teljes gyógyuláshoz. Kammberger lövész szabadságot kapott, amire már több, mint egy esztendeje várakozott. Szerzett két komiszt, sok jó szóért és pár bankóért titokban kapott a hadikórház főszakácsától néhány doboz konzervhúst, és egy sebesült bajtárstól vásárolt négy tábla csokoládét, ami még az utolsó zsákmányból maradt neki. Ezekkel a kincsekkel és egy zsákmányolt orosz katonai revolverrel a borjújában, a szabadság örömétől túláradó szívvel utazott az őrvezető egy eleségkocsin Fehéroroszországon keresztül a legközelebbi lengyel vasútállomás felé. szerencséje volt és rövid kétnapos várakozás után helyet talált egy hazafelé tartó kórházvonaton. A bérlin-kölni személyvonaton Kammberger megpróbált beszédbe elegyedni útitársaival. De az emberek rendkívül szófukarok voltak. Lopva nézegették, és kérdéseire szűkszavú válaszokat adtak. Nemcsak vele szemben voltak ilyen zárkózottak. egymás között is nagyokat hallgattak; alig esett egy-egy szó. Egy idősebb úr váratlanul megkérdezte: - A keleti frontról jön? - De ez sem tudott egyebet mondani Kammberger válaszaira és kérdéseire: — Nahát! Hm! Mit beszél! Azután egy hölgy akarta megtudni: - Jó az élelmezés a fronton? Kammberger azt felelte, hogy kielégítő, hébe-korba fennakadás van az utánpótlásban, ami a nagy nehézségekre való tekintettel érthető is, általában azonban nem panaszkodhatnak. A hölgy bólintott, megfordult és átment a szomszéd szakaszba. „Eszi az irigység! - gondolta Kammberger. - Olyan gyatra volna már az élelmiszerellátás?" Jó, hogy van nála némi eleség. Friedel biztosan örül majd. Kari Kamberger nem volt még harminc éves, a felesége pedig hat évvel fiatalabb. Szűk esztendőben házasodtak össze, még abban az évben kitört a háború, és őt behívták. A műszerész szakmában dolgozott, és mivel mindketten erősen takarékoskodtak, sikerült a város szélén egy kis otthont berendezniük. Több mint egy éve nem látták egymást. Elképzelte, hogy az asszony jócskán megváltozott, érettebb, asszonyosabb lett; hiszen ő maga is más lett ezekben az években; háborús évek kétszeresen számítanak, manapság háromszorosan. Járt Franciaországban, a Balkánon, s különösen Kréta fölött élt át nehéz napokat: sok bajtársa zuhant le és fúlt a tengerbe. De azok a követelmények, amelyeket Keleten támasztott a harc, kivált a repülőkkel szemben, túltettek mindenen. Lebecsülték volt a vörösöket, főképpen a repülőiket, pedig azok valóságos légi ördögök. Ügyesebb és félelmetesebb ellenfelet nem ismert még, ő, aki valamennyi arcvonalat megjárta már. Itt megesett az, ami azelőtt sohasem fordult elő. A raj egyik gépe önként átrepült az ellenséghez. Ismerte a szökevényeket; nem tartoztak a legrosszabb repülők közé. És mint az utóbbi hetekben oly sokszor, akaratlanul is fölmerült benne a gondolat: „Hogyan végződhet ez az ügy Keleten ? Mit hozhat Németország számára? Négy esztendeje tart már a háború, és még semmi sem mutat arra, hogy befejeződjék..." Mikor a vonat a Rajna fölött robogott, és feltűntek a Dóm tornyai, szétfoszlottak a sötét gondolatok. Néhány perc múlva a felesége mellett lesz, szép, csendes napokat tölt majd a háza mögötti kis kertben, nem hall parancsszót és lövést, nem lát halottat, nem hallja sebesültek nyögését; szabadságon van; szabadságon a haláltól és az iszonyattól. Ember lehet újra. Kari Kammberger bepréselődött a zsúfolt villamoskocsiba, amelyet régi ismerősként üdvözölt. Egy boldog békeéven át ezen a vonalon igyekezett munkába reggelenként és tért haza esténként kis otthonába. Az utfeäok bekötözött karjára s a katonazubbonyán díszelgő Vaskeresztre pillantottak. Egy idősebb asszony, aki mögötte állt, halkan megkérdezte: - Oroszországbői? - Mikor rábólintott, az asszony odasúgta: Két fiam van ott. Talán ismeri őket? Három hete nem kaptam hírt tőlük. Hackbarth a nevük. Paul és Ernest Hackbarth. A páncélosoknál szolgálnak ... Kammberger az asszony ráncos, gondterhelt arcába nézett, amelyből Willi Bredel: Szabadságon nagy szempár meredt rá kutatóan. Mosolyogva megrázta a fejét: — Nem, kedves asszonyom, nem ismerem őket. Én ugyanis repülő vagyok. Halk sóhaj. Az őrvezető kissé lehangolódott, örült, amikor kiszállhatott. Nagy léptekkel, örömtől remegve szaladt végig az utcán. Látta is már a zölddel befuttatott kis házat, amelyre oly gyakran gondolt. Mit szól majd Friedel? Tudnia kellett már, hogy útban van, mert Varsóból táviratot küldött. Nesztelenül nyitotta ki a maga ácsolta rácsoskaput. Anyja állt a ház ajtajában, és hangtalanul sírt. - Anyám! Mikor megölelte, még hevesebben sírt az öregasszony. A férfi megkérdezte: tásokat: feleségét látta, mint rabot, egy nagy börtöncellában. Eszébe jutott, amit akkor meséltek neki, amikor a kommunistákat gyűjtőtáborba hurcolták. Vasra verték őket. Sötétzárkába vetették. Ütötték. így van ez még mindig? Még mindig. Ez a Gestapo munkája. Gyűjtőtáborba hurcolja a „néptársakat". Frontharcosok feleségét is. A rendőrfőnökségen előzékenyen fogadták. Egy gondosan öltözött fiatalember, a gyüjtőtáborfoglyok ügyeinek előadója, hellyel kínálta, és biztosította, hogy azonnal tisztázzák az egészet. Kammberger nem vette le tekintetét a Gestapohivatalnokról, aki Elfriede Kammberger iratcsomóját kérte telefonon. - Hogy állnak a dolgok, Keleten, (Horník József rajza.) t- És Friedel? Dolgozik? — Drága fiacskám! — Megsimogatta az arcát. — Hol van Friedel, anyám? — Gyere be, fiacskám ... Leült a kis verandán, és zihálva hallgatta anyja szavait. Az öregaszszony fia mindkét kezét a magáéba vette. — Bátorság, fiacskám! Minden rendbejön majd! Még jóra fordul minden! Három nappal előbb Elfriede Kammbergert letartóztatta a Gestapo. Az anyának csak annyit sikerült megtudnia eddig, hogy a letartóztatás egy levél miatt történt, amelyet férjének írt. Hogy mi állt a levélben, maga se tudta. — És hol van most? — dadogta végül Kari Kammberger. — Előbb vizsgálati fogságban volt; most kinn kell lennie a lágerben, így mondta egy hivatalnok. — Az őrvezető felállt. — Hova készülsz? — A Gestapőhoz. — Jó, — hagyta helyben az anyja. — De nem akarsz előbb egy cseppet pihenni, vagy valamit enni? — Nem! Kammberger őrvezető ismét felült a villamosra és visszautazott a városba. Képtelen volt felfogni, ő a fronton, az asszony a gyűjtőtáborban. Hiszen ez téboly, hiszen ez ... Ez ... felfoghatatlan gazság! Forróság öntötte el, láza volt. „Kihozom onnan! Számot kell adniuk nekem." — A keleti frontról jön, bajtárs? — Kammberger maga elé meredt. — Oroszországból jön? — ismételte a mellette álló úr. — Hagyjon nekem békét! — förmedt rá Kammberger. Minden utas odanézett. Nem vette észre a csodálkozó és zavart pillanbajtárs? — kérdezte. — Az iratcsomó rögtön itt lesz! Súlyosan megsebesült? Mikor végzünk már a bolsevikokkal ? „Mi! — gondolta Kammberger. — i Ilyen fiatal legényekre szükségünk volna odakint. De ez itt ül az irodában." — Sokáig volt a fronton, bajtárs? - faggatta tovább a hivatalnok, mivel nem kapott választ. — Mint repülő? Kammberger válaszolt: i- Anglia fölött repültem. Kréta fölött is. Az első naptól Oroszországban. — Mindenütt! - kiáltotta a Gestapo-hivatalnok. — És miért kapta a Vaskeresztet ? — Krétáért! — Nagyszerű! Idősebb tisztviselő lépett a szobába és iratgyűjtőt nyújtott át az előadónak. — így, most megnézzük, hogyan is áll a dolog ... Jól van, elmehet! • —> A tisztviselő kiment. A Gestapó-előadó lapozott. Olvasott, gyors pillantást vetett Kammbergerre, azt mondta: „Hm!" — tovább olvasott és végül összecsapta az iratgyűjtőt. — Hm! Csúnya dolog... a felesége érthetetlen ostobaságot követett el, bajtárs. — Micsodát? — Népellenes magatartást tanúsított! — Lehetetlen! — kiáltott fel Kammberger. - Hogyan? Mit tett? — Ezt a levelet írta önnek... — És? — Itt van, olvassa csak el! Kammberger a levél után kapott. Igen, a felesége kézírása volt. „Drá• •••••• • •••••••••••• A felszabadulfis utáni években Šuranyban mezőgazdasági műszaki iskola létesült, ahol több mint kétszáz tanuló sajátítja el a növénytermesztési és állattenyésztési ismereteket. Felvételünk a 4. évfolyamos Dušan Masárt, Jan Krkošt ábrázolja a növénytermelési kabinetben végzett munkájuk közben. (Štefan Petrái - CTK felv.) ga férjem, már több mint egy éve, hogy nem láttuk egymást..." Kammberger szeme átugrott néhány sort, és azokat a sorokat olvasta, amelyek alá voltak húzva piros ceruzával. Az utolsó bombázások borzalmasak voltak. Ha meggondolom, hogy ilyesmit csinálsz te is már idestova két éve, akkor csak átkozni tudom ezt a háborút és azokat, akik kirobbantották ..." Volt még egy pirossal aláhúzott hely: „Oly sokszor elgondor lom: mi közünk nekünk tulajdonképpen ehhez az esztelen háborúhoz? Miért kell annyi ártatlan embert meggyilkolni? Kari, drága férjem, ezt a háborút gyorsan be kell fejezni. Gyorsan be kell fejeznetek, és meg is tehetnétek..." Kammberger tompa nyomást érzett a fejében. Felpillantott, és az előadó, aki szüntelenül figyelte őt, megkérdezte: — Nos, mit szól hozzá? — Én ... én nem értem... a feleségemet! — Meghiszem azt. Most azonban megérti, hogy őrizetbe kellett vennünk a feleségét, ugye? — Micsoda? — kérdezte Kammberger. — Nem, ezt sem értem. Én... tudja, szabadságon vagyok, beszélni akarok a feleségemmel. Én... — Sajnos, nem lehet, bajtárs! szakította félbe a Gestapo-hivatalnok. — Nézze csak, azt írja a felesége: „Sok emberrel beszéltem, akiket te is jól ismersz, mind egy véleményen vannak velem." A felesége azonban nem akarja elárulni ezeknek a személyeknek a nevét. i— Embereket kell beárulnia? • Természetesen, tudnunk kell, kik az állam ellenségei! — Nem árulhatja be őkej;! — csattant fel Kammberger. - Hiszen ez aljasság volna! — De bajtárs, most én nem értem magát. Maga... — Kérem, ne szólítson engem baj-; társnak - kiabálta Kammberger, — nem vagyok magának bajtársa! — Ma mind bajtársak, néptársak vagyunk, és ha... — Maga nem az! — ordította Kammberger. — Maga nem az! Menjen ki a frontra, akkor bajtársam lesz: amíg itt lóg, addig nem az! — Már engedjen meg, miket beszél?! — Bocsássa szabadon a feleségemet! De most rögtön! .— Mit kíván tőlem? — Azt kívánom, hogy engedjék ki a feleségemet! — Idehallgasson, maga nem kívánhat itt semmit. Mindenek előtt türtőztesse magát, arra kérem! .— Maga? — Kammberger felállt, r— Maga? — ismételte. Maga védi a hazát? — Ha nem tér észre, magát is letartóztatom ! Megértette ?! Kammberger kirohant a szobából, végigrohant a rendőrfőnökség hoszszú folyosóin, kirohant az utcára, elrohant sok-sok ember mellett. „A semmirekellő! Itt tekereg a hátországban. Asszonyokat tartóztat le... Bajtárs!... Ha arra gondolok, hogy te is... Csak átkozni tudom ezt a háborút... Ne mond nekem, hogy te is... De ez a sima gazfickó az irodájában ül, és azt mondja: bajtárs ... azt mondja, mi..." Kammberger megállt egy romház előtt. A rendőrfőnökségre menet sok összedőlt házat látott: de ezt a szétrombolt házat — a közepén kettéhasadt, s a szobák színpadi kuliszszákként függtek a tűzfalakon — hirtelen egész más szemmel nézte. Talán — talán erre a házra gondolt Elfriede? Ügy állt a bombáktól szétszaggatott épület előtt, mintha sohasem látott volna még ilyesmit... „Valamikor otthonok voltak itt. Lakóik talán halottak, elpusztultak ... Ha arra gondolok, hogy te is ... Ez a gazfickó ... Mi bajtársak ..." Kevéssel később ismét belépett a Gestapo-elöadó szobájába. Az felnézett, és hidegen, egykedvűen kérdezte: — Mit óhajt? :— Nagyon jól tudja! — A felesége őrizetben marad. Térjen vissza a frontra! — Mit csináljak? — Térjen vissza a frontra! — ismételte a Gestapo-elöadó. — Ezt mondja nekem? — Még egy szó, és letartóztatom! — Maga már nem tartóztat le senkit! Maga nem... — Három lövés dörrent. A Gestapo-előadó felugrott,; és felsőtestével az Íróasztalra esett. • Mikor Kammberger el akarta hagy- ! ni a szobát, rálőtt két előrohanó; tisztviselőre. Gépiesen rájuk emelte • revolverét, és elsütötte. A folyosón! egy SS-legényre kilőtte az utolsó; töltényét, aztán elhajította magától • a fegyvert, és hagyta, hogy elfog- i i ják. Petőfi-est Szentpéteren A Csemadok szentpéteri helyi cso; portja az utóbbi időben jól végzi ! munkáját. Több színmű előadása után [a napokban jól sikerült irodalmi estet ; rendezett Petőfi Sándor életéről. Ver' sein keresztül nagyszerűen mutatták ! be a népért küzdő, szabadság után ; vágyó forradalmár költőt. Dicséretet ! érdemel Szabó András, a szereplők [ legidősebb tagja, aki kora ellenére ; a legtöbb vers-számmal váltotta ki • a közönség tetszését. Jól szerepeltek ; még Kádek Zsuzsi, Soós Janka és ; Gál Ilona. A János vitéz jeleneteit Dikan Mária és Szabó László énekei ', tették színvonalassá. ; Az irodalmi est sikerét azonban emelte volna a gondosabb szervezési ; munka, valamint a műsor rendszere; sebb összeállítása. Egy-két szereplőt I a verseknek megfelelően jobban meg I lehetett volna választani, vagy eset; leg előkészíteni. Ne felejtsük el, i hogy az irodalmi mű — főleg a vers ; — nemcsak szórakoztat, hanem ér; zelmeinkre is hat, tettre ösztönöz, ^ lelkesít. Minden igyekezetünkkel azon kell hát lennünk, hogy elsősorban a népművelési munka minőségét fokoz'zuk. Hozzunk inkább kevesebbet, de ez jobb minőségű legyen. Aki túl ; sokat markol, keveset fog — mondja a közmondás. Ezt mindig tartsuk szem előtt, mikor rendezvényeinket összeállítjuk. Jól és lelkiismeretesen , végzett kulturális munkánk során ; törekedjünk arra, hogy ismereteinket, ' tudásunkat gyarapítsuk, gazdagítsuk. < ! Igyekezzünk a múlt minden fölösle; ges terhétől megszabadulni, tiszta í szívvel, igaz szándékkal, művelt fejjel és önzetlen lelkesedéssel építeni szabad szocialista hazánkat. A jől kezdett munkát a jövőben nagy mértékben elősegítené a községben épülő kultúrház mielőbbi felépítése. Persze nemcsak a Csemadoknak, hanem a község valamennyi dolgozójának akaratától, odaadó munkájától függ, hogy a jövőben ne a kényelmetlen, szűk dohányszárítóban, hanem minél előbb az új, tágas kultúrházban szórakozhassanak dolgozóink. Papp Benő A titkárnő előadása Királyhelmecen A Csemadok királyhelmeci kultúr csoportja a közel egy évvel ezelőtt nagy sikerrel bemutatott „Húsz év után" című színmű után A titkárnő című 3 felvonásos színmüvei jelentkezett. Vészi Endre eme színmüve, amely már több színházban megnyerte a színházlátogatók tetszését, Királyhelmecen is nagy érdeklődést váltott ki. Ennek bizonyítéka, hogy a bemutató előadáson minden jegy elkelt. A mai témájú színmű meglepő fordulatai megnyerték a közönség tetszését. Azonban, ha összehasonlítjuk a Húsz év után tavalyi bemutatójával, azt kelt mondanunk, hogy az új darabban egyes szereplők még bizonytalanul mozogtak a színpadon. Ettől eltekintve elismerést érdemel a kis színészgárda törekvése, amelyet a kultúra fejlesztésében kifejt. Piker István rendező igen ügyesen oldotta meg a szereposztást. Szűcs József — Márton Ferenc szerepében, Szabó Eva — Mártonné, a feleség alakításában jó teljesítményt nyújtott. A szép előadást szűnni nem akaró tapssal köszönte meg a közönség. A Csemadok királyhelmeci kultúrcsoportjáról bátran állíthatjuk, hogy a színjátszásban felfelé ível pályája. Fontos, hogy ezt a fejlődési ütemet tovább fokozzák s a jövőben hasonló színművek betanulásával és még alaposabb felkészültséggel léptéje meg a kultúrszomjas közönséget. (-i-n) Kulturális \ MEGJELENT A KORUNK A Korunk 2. száma, többek között Balogh Edgár: Falu járók dicsérete. Gáli Ernő: Téveszmék az értelmiség szerepéről és Abafáy Gusztáv: Bolyai János, a filozófus, című cikket közli. Ezenkívül gazdag anyagot találunk a Korunk Tények és érvek. Krónika, valamint a Szemle és bírálat című rovatában is. • A CSEMADOK BRATISLAVAI helyi szervezete február végén jól sikerült évzáró taggyűlést tartott, amelyen Vadkerti Katalin értékelte a helyi szervezet tavalyi munkáját. A taggyűlést színvonalas kulturális műsor egészítette ki. (d) • A SZÉNI Magyar Tannyelvű Nyolcéves Középiskola tanítói a minap bemutatták a Csipkerózsika című mesejátékot. Az együttes játékát siker koronázta. (9- a) • A VAJONI FIATALOK Svoboda: Utolsó férfi című színdarabját mutatták be. A jől sikerült rendezésért Lengyel Sándor tanítót illeti dicséret. (gy. f.) • A TORNALJAI Magyar, Tannyelvű Tizenegyéves Középiskola diákjai gondosan készülnek az ifjúsági alkotó versenyekre. Az iskola diákjainak közös elhatározása. hogy a bemutatók során öregbítik iskolájuk hírnevét. (g. j.) ŰJ SZÖ 7 * 1960. március 5.