Új Szó, 1960. március (13. évfolyam, 60-90.szám)

1960-03-30 / 89. szám, szerda

IAMBRRBA FC LM BÁ D ÍTÓOTET KATÓNAK JÁRTAK | Üj értelmet kapott az élet TIZENÖT ÉVVEL EZELŐTT A RÜGYFAKASZTÓ MÁRCIUS UTOLSÓ ELŐTTI NAPJÁN LÁTTA MEG KOMÁRNO NÉPE AZ ELSŐ SZOVJET KATONÁT. E NAPON LÉLEGZETT FEL A KOLÁROVÓI PARASZT, AKINEK IÖLDJE MÉG VETETLEN VOLT. E NAPON DÜBÖRÖGTEK VÉGIG NOVÉ ZÁMKY ÉS ŠURANY UTCÁIN AZ ELSŐ SZOVJET HARCKOCSIK. S

teiner Gábornak, a munkásosztály hös fiának, az önfeláldozó, fáradhatatlan kommunistának, a szabadság vértanújának szülővárosában mint életre kapott lángnyelv, úgy lobog a tavaszi szélben a vörös zászló. Maguk a harcban edzett kommunisták is még alig akarták hinni, hogy szabadon lenghet a tegnap még tiltott zászló, hogy nem rohan fejvesztve csendőr, rendőr, úri bérenc, hogy letépje, letiporja s már puszta 'érintésével is beszennyezze, hogy ne szimatoljon kopó módjára az „elvetemült, hazaáruló, vörös bitang" után, aki ilyen tettet merészelt... A zászló lengett, új életet hirdetett. E felejthetetlen pillanatot idézi Bagócsi János, a Kornárnói Helyi Nemzeti Bizottság alelnöke. Férfias arca komoly. Szemében különös szikra ég. — Vártuk őket... y — mondja. Bagócsi János volt az, aki elsőnek fogott kezet a vörös hadsereg katonájával. Sokan várták érkezésüket, sokan voltak ott az első találkozón. Bagócsi is köztük, az élükön, bár azt hitték róla, hogy nem tartózkodik a városban. Jobb is volt így. Tudták róla, hogy harcos tagja osztályának, hogy nem híve az úri rendszernek, az oktalan vérontásnak. Az ilyen embernek neve akkor hazaáruló volt. Ha kézre kerül? Az ő számára is lett volna még hely valamelyik koncentrációs táborban. Lehet, hogy neki is ácsolták már a bitófát... Emlékezünk. Azon a tizenöt év előtti március végi napon zúgott, morajlott a föld, a levegő; még a szelíd Duna hátán is fehértarajos hullámok rohanták egymásnak s keltek birokra. Z

úgott, morajlott az ég, a föld, a víz, a levegő, mintha csak a város szülöttjének, a nagy magyar mesemondónak a komáromi földrengésről írott sorai elevenedtek volna meg. Tajtékzott a Duna, mert hátát katonákkal, fegyverekkel megrakott motorcsónakok szántották. A földet lánctalpak lapították, a levegőt repülőgépek hasították. Akkor csak a Duna vize változtatta medrét, most egy korszak tünt le örökre a történelem színpadáról, milliók börtöne dőlt össze, hogy helyet adjon az emberiség legszebb, legbensőségesebb álmának, a szabadságnak. E nagy összecsapásban, — amelynek csak egyik láncszeme volt az, ami Komárno környékén történt, — az élet győzött a halál fölött, az emberiesség az embertelenség fölött. Születőben volt az új korszak, amelyért Komárno szülötte, a mtlnkásosztály fia, a kikötői munkás, később nyomdász életét áldozta ... Steiner Gábor nem élhette meg azt a pillanatot, amelyről eddig Bagócsi János mesélt, amely még ma is úgy él emlékezetében, mintha nem is tizenöt évvel ezelőtt, csupán tegnap történt volna. — Délután félkettőkör láttuk őket szemtől szembe. Egészen a Dunáig mentünk elébük ... Oda, ahol most a A kornárnói hajógyár fennállása óta több mint szár modern hajót épített a Szovjetuniónak és több uszályt a Csehszlovák Dunahajózási Vállalat számára. Képünkön: a gyár forrasztói munka közben. hajógyár áll. Akkor ott még pusztaság volt... A barátot, az első munkásállam fiait, a felszabadítókat látták bennük. Nem volt sok idő akkor a beszédre, az ellenség még a kertek alatt volt. Bagócsiék azért megkérdezték: — Miben segíthetnénk? Amazok a nehezebb fegyverekre mutattak: — Segíthettek vinni... Bagócsi egy nehéz géppuskát emelt vállára. A többiek, ami éppen kezük ügyébe akadt. Másnap életre kelt a párt s irányításával új értelmet kapott a városban az élet. M

ost tizenöt ev után öröm látni, hallani mindazt, ami a városban történik. Bagócsi János iparkodik párhuzamot ,

wnni a múlt és jelen között. . „ A meztelen igazság azonban az, hogy a mát a múlttal még összehasonlítani sem lehet. A próbálkozás talán csak arra jó, hogy a mai élet még többszörös megvilágításban bontakozzék ki. Miről is beszél Bagócsi János? Azt mondja: — Hiteles adatok igazolják, mi épült, mi fejlődött nálunk a múltban, ma erre nincs szükség. Itt valamenynyiünk szeme láttára játszódik le. Érezzük, megfoghatjuk, láthatjuk... Komárno népe a múltban a szó legszorosabb értelmében nyomorgott. A munkanélküliek száma évente átlag kétezer volt. A harmincas évek derekán 30 híján 200 személynek volt hivatalosan engedélyezve a koldulás. A munkások nagy része a régi várbástyához ragasztott, úgynevezett fecskefészkekben lakott. És hogy segítettek ezen a burzsoá köztársaság urai, vagy a megszállás után Horthyék? A levéltári adatok azt igazolják, amit Bagócsi állít. Masarykék a dolgozók helyzetén úgy próbáltak „segíteni", hogy csendőrlaktanyát építettek a városban, majd három kisebb erődítményt. Később Horthyék kibővítették a csendörörsöt és építettek egy postát. Azt, hogy abban az időben hogyan éltek a kornárnói munkások, már csak az idősebbek tudják. A mai fiatalok előtt már szinte mesének tűnik az egész. Nem is kell rajtuk csodálkozni, hisz ők már nem tudják, mit jelent munka nélkül, korgó gyomorral a kirakatokat bámulni. Nekik ruhára is telik, s nem a fecskefészkekben, laknak. így van ez jól. így akarta Steiner Gábor is. Csak azt az egyet ne felejtsük s hagyjuk örökül még unokáinknak is, hogy nagy áldozatok árán épült fel mai életünk. A munkásosztály legjobbjai„ a kommunisták ezrei áldozták érte életüket, s azok az önzetlen barátaink, elvtársaink, akikkel Bagócsi János tizenöt évvel ezelőtt a hajógyár helyén kezet fogott. Üj korszaknak kellett ehhez születnie. El kellett jönnie annak, hogy a Duna partján azon a bizonyos pusztaságon egy új hatalmas „erő" épüljön, olyan, amely nem a halált, hanem az életet szolgálja, amely munkát, kenyeret, zavartalan megélhetést nyújt a dolgozóknak. Ez az erőd most ott áll a város szélén. Úszó palotákat építenek benne és négyezer embernek ad munkát. F

elépült a gyár és még sok olyan létesítmény, amely a dolgozók életét szebbé, kulturáltabbá teszi... Az eltelt 15 év alatt több mint kilencezer ember költözött új, korszerű lakásokba ... Lehet, hogy unalmassá válna, ha most felsorolnánk, mi minden épült a városban az eltelt 15 év alatt. Bár ezt is lehetne, mert volna mit mondani az iskolákról, a közlekedésről, a kulturális életről. Ám ez fölösleges. Szükségtelen azért, mert ez nemcsak Komárnóban van így, hanem az egész országban. Minden ember látja, lépten-nyomon tapasztalja a jólét szüntelen növekedését. Az élet az, amely saját magát igazolja. Szarka István FÜRI JÁNOSSAL, a Kolárovói Helyi Nemzeti Bizottság alelnökével járjuk a falut. Örömmel, s nem kis büszkeséggel mutogatja: ez az üzlet is most épül, az orvosi rendelő sem régi... Közben a 15 év előtti eseményekről is mond pár szót. Többek között azt, hogy akkor még a víz is nekik segített, meg azoknak, akik fegyverrel a kezükben szabadították fel a falut. A megáradt Vág és a feltörő talajvíz kiöntötte az ellenséget. Ázott ürge módjára t'utotcak a „legyőzhetetlenek" a szürke-zöld ruhába bújtatott „keretlegények". A közel 15 ezer lakost számláló község puskalövés nélkül szabadult fel. Ennyit mond Füri János az új élet születésének napjáról, ám annál többet a mai életről, arról a nagyszerű, szinte felmérhetetlen fejlődésről, amelyen a kolárovóiak is átmentek. Ahogy így az utcákat járjuk, azt hinné az ember, hogy minden második ház űj. Füri János azt mondja: — Az utolsó öt év alatt, amióta lábra kapott a több mint ötezer hektáros szövetm Alom ma välúság kezet, nyolc híján 600 családi ház épült a faluban. Nagyon sokan átalakították a meglévőt, ezeket azonban nem is tartjuk számon ... Több helyen a házak tetején már televíziós antenna ágaskodik. — Száznegyvenet tártunkszámon és közel kétezer rádiót. Huszonegy autó is van a faluban, — mondja Füri János. EGY PILLANATRA elhallgat, s arcomat fürkészi. Látszik, választ vár Ám mit mondjon az olyan ember, aki az egész országot járja, aki tudja, hogy nemcsak Kolárovón ilyen az élet... A pillanatnyi csendet újból ő töri meg. — Ne gondolja, hogy ezzel aztán mindennek vége. A falu tovább épül... Mintha csak saját szavait akarná igazolni, a túlsó oldalra mutat. — Szladky István is épít. .. Magas, szikár, koros ember pepecsel a csupasz falak körül. A kertben már termést hozó az újonnan telepített szőlő. Mosolyogva mondja: — Két szoba, konyha, éléskamra és fürdőszoba lesz benne. Régen szerettem volna már egy ilyen kis házikót. Ez volt életem nagy vágya. A gazda hátát a falnak támasztva ismétli: — Már fiatalember koromban ilyenre vágytam. S most őszülő fejjel megértem, hogy vágyam teljesült. Füri Józseffel körüljárják a tetőre váró meztelen falakat. Fél mondatokban beszélnek a falakról, a gerendákról, majd Szladky István hozzám fordul: — Ne csodálkozzék azon, hogy öreg fejjel szántam rá magam ilyen munkára. Építettem volna én a múltban is, ha lett volna hozzá tehetségem. A magunkfajta zsetlérembereknek erre nem jutott. Ehhez a mai világ kellett, igaz-e János? — int •Füri felé. Amaz csak bólint. Értik egymást. Egyforma volt sorsuk a múltban. Füri János is csak a mában tudott építeni. — Jól mondtad István. Ez a mai a munkásoké ... — Lehet, a régi is kiszolgált volna már engem . .. Ám azt tartottam: legalább öreg napjaimat töltsem tisztességes házban. Aztán meg olyan ez a mostani nép, hogy akinek öreg, szűkös a lakása és nem épít, éppen úgy megszólják mint a múltban azt, aki elmaradt a vasárnapi miséről ... SZLADKY ISTVÁN építkezik, s még jónéhányan a faluban. Azok az emberek, kisgazdák, volt cselédek, zsellérek, akikről Steiner Gábor az első köztársaság nemzetgyűlésében 1932. június 3-án felszólalásában azt mondta, hogy már hónapok óta nem láttak kenyeret, krumplijuk is fogytán, rongyosak, éhesek, ma jómódban élnek. Az ötezer hektáros szövetkezet nyugodt, emberhez méltó életet nyújt valamennyi tagjának. (a-n) ANDREJ SLÁDKOVIČ (1820. március 30—1872. április 20) A

szépség, ifjúság és szerelem költőjeként szokták emlegetni, de ennél jóval jelentékenyebb helyet tölt be a 19. század első felének szlovák irodalmában. Ügy indul el az élet rögös útján, mint más nincstelen családból származó ifjú. Apja, a krupinai sok gyermekes tanító anyagilag nem támogathatja, magárautaltságában ezért házitanltóskodások szakítják meg középiskolai tanulmányait. Sládkovič 1859ben Bratislavába jön, hol a híres líceumban Štúr tanítványa lesz, s mint eddig is öntudatos szlovák, osztozik tanára polgári és társadalmi célkitűzéseiben. Hallében hallgat teológiát, és Hegel idealista filozófiája hat rá. Olvassa Goethét, Schillert, Mickiewiczet, Byront és Puskint, „lelke testvérét" eredetiben. Hazajőve ismét tanítóskodik. Közép-Szlovákiában s távol élvén a Štúr mozgalomtól, csak verseiben harcol a nemzet politikai jogaiért. 1844-ben lát napvilágot első hosszabb elmélkedő lírai költeménye, a Marina. Az eddig használatos cseh nyelv helyett az új štúri szlovák irodalmi nyelven írta múvét. A Marína a szubjektív regényesség friss diadala a tárgyilagos klaszszicizmus felett. Sládkovič bátran szakít a régi tematikával, nem „fegyvert s vitézt énekel", hanem új hangú művészi vallomásban lelkéről, s a nemes és természetes emberi érzésről, a szerelemről dalol, amely nála nem az érzelmek romantikus áradása, de „új világot teremtő erő". Több ez mégis, mint bensőséges líra, hiszen Marina nála a haza fogalmával azonosul s az egyén szűk korlátait áttörve eljut a közösséghez. — Közben bírálja az uralkodó rendszert is. Marína a szlovák romantika legszebb alkotása és Sládkovič ezután fordul a realizmus felé. Céltudatosan akarja szolgálni népét. Igy készül el másik nagybecsű alkotása, a lírikus-epikus Detvan, melyben egyénien éli át s fejezi ki a közösség ügyét. Hőse az öntudatos, bátor és büszke legény: Martin. A 15. században lejátszódó regényes történetben sok az idill, szereplői erősen eszményítettek. Testi-lelki szépségüket, tehetségüket, környezetüket, a falu népművészetét részletesen jellemzi. Életüket a magamódján valószerűen ábrázolja. A müveit kortársakhoz fordul, akiket arra buzdít, hogy a szunnyadó s elfojtott népi energiát aktív társadalmi erővé formálják. A szelíd és álmodozó költő még nem forradalmár, de a jobb jövőt óhajtja, s előre nézve, bízik a virradatban. Eszmeileg és politikailag a Štúr-irányzatot követi, stílusa Puskin Onyeginjére emlékeztet. Friss metaforákban, képekben s költői lendületben gazdag. Nyelve az élő népnyelv művészi átköltése. Müvét 1847-ben fejezi be. ü zután alkalmi versekben csendül fel szava időnként. Ä Bach-korszak fojtó légkörében elhamvad régi lángolása, s mondani* valója elégikusan, zsoltárosan hangzik. De a beállott változások követ-' keztében a szemlélődő, halk Sládko* vič néha harcosan foglal állást esz-* méi mellett. Bárkány Jenóné, A zene régi mesterei A márciusi bérlethangversenyek utolsó estjén egy régi cseh mester műve került elő a feledés homályából. Ján Ladislav Dusík (született 1760-ban) finomérzékű és mélyérzésü komponista volt. Dusikot nem elégítette ki az akkori idők zongoraszerzeményeinek konvencionális hangja, nem érte be a szokásos technikai bravúrral, korának ízlésével szembeszállva magasabb művészi eszményeket keresett. Tartalom, bensőség, a kifejező erő elmélyítése... ezek a jellegzetes vonások rajzolják ki Dusík művészi profilját. És ennek köszönhető, hogy muzsikája ma is közvetlenül hat. Hosszú idő után került újra napfényre egy kompozíciója és íme, a poros kottafejek mögül friss, megkapó kedvességben bújt elő a Dusík muzsika. Két zongorára és zenekarra írt Koncertjét hallottuk, amely már különlegességénél fogva is élénk érdeklődést keltett. Két zongorás előadás nagyon kellemes és vonzó zenei forma, a hangversenypódiumon mégis keveset találkozunk vele. Teljes összehangoltságot és ezáltal nagy előkészületet kíván, ritkán adódik két egyenrangú zongoraművész, aki összefogna erre a produkcióra. Igy tehát a kompozíció felújításáért elsősorban a rokonszenves művészházaspárt: Szilvia és Rudolf Macudzinskit illeti elismerés. Mindkét művész biztos stílusérzékkel mozgott a Dusík muzsika intim hangulatú légkörében. Minden egyéni virtuóz készA Košicei Műszaki Múzeum vándorkiállítása A napokban nyílt meg a brnői Műszaki Múzeumban a košicei múzeum „A híradástechnika múltja és jelene" című vándorkiállítása. A brnói múzeum vezetősége sajtóértekezletet rendezett, amelynek keretében szó esett az említett kiállításon kívül még három más műszaki tárgyú kiállításról, amelyeket ugyancsak most nyitnak meg a nagyközönség számára. Mind a négy kiállítás rendezői közös plakátot és meghívót készítettek és küldtek szét. Hazánk felszabadulásának 15. évfordulóját országszerte méltóan megünneplik. Az ünnepségekből Košice város Is kiveszi részét. Már eddig is számos kiállítást és ünnepélyes előadást rendeztek a városban, de a legkimagaslóbb események egyike „Kelet-Szlovákia tizenöt éve" című kiállítás lesz, amely április 4-én nyílik meg. A kiállítás bemutatja a felszabadvlás óta eltelt évek alatti fejlődést Szlovákia ezen részében. (w. a.) ség fegyelmezett háttérbe szorításával pontosan megtalálták az odaillő hangerőt, ami zökkenő nélkül fenntartotta a hangzás egyensúlyát. Csak hosszú esztendők összeszokottsága és gyakorlata eredményezhet ilyen egyöntetű előadást. A művészházaspár hajlékonyan idomult egymáshoz, mintha a két hangszert két pár kéz, de csak egy értelem szólaltatta volna meg. Zdenék Bílek, az est karmestere stílushű zenekari háttérrel egészítette ki a hangulatos produkciót. A kezdő-szám is a régi idők muzsikáját elevenítette fel. A bratislavai születésű Ján Nepomuk Hűmmel (született 1778-ban) Hangversenynyitányát hallottuk. Hűmmel két évig tanult Mozartnál, művei Mozart stílusához állnak legközelebb. Befejezésül pedig Brahms IV. szimfóniája került előadásra. Brahms ebben a szimfóniában mélyen érző és gondolkodó lelkének legszebb virágait fonja koszorúba. Régi századok hangját és hangulatát éleszti fel, de bármennyire is archaizál, mindig kidomborodik a jellegzetes, erőteljes brahmsi egyéniség. A zeneköltő ebben a múben a nagy klasszikus formákat akarja újjáteremteni és átmenteni a jövő számára. Ezt a szimfóniát, Brahms utolsó szimfóniáját általában „elégikusnak" nevezik, de inkább férfiasan tartózkodó líra, tisztult belső nagyság szól belőle. Zdenék Bílek vezényletével érdekes felfogású, intenzitásában meggyőző előadást hallottunk. Bílek szabadon kibontakoztatta a Brahms muzsika előrevivő dinamizmusát, de amellett a részletek finom belső hullámvonalát is követte. Filharmóniánk hévvel, szép hangzással muzsikált, karmester és zenekar telített zenei atmoszférában találkoztak. A hallgatóság a hangversenyt érdeklődéssel és tetszéssel fogadta. Havas Márta A nagyölvedi színjátszók Barta Lajos Zsuzsi című színmüvét mutatták be nagy sikerrel Nyíren, (v. v.) Jósé Venturelli (Chile): A hír. ŰJ SZŐ 5 * 1960. március 30.