Új Szó, 1960. március (13. évfolyam, 60-90.szám)

1960-03-26 / 85. szám, szombat

A gyönyörű Apolló-terem. AZ ÚJ BERLINI OPERAHÁZ JUBILEUMA REKKENŐ AUGUSZTUSI kora délelőtt volt. Izzadva ballagtam az ozsgyáni országúton Panyidaróc felé. Sehol egy felhő. Még szellő sem mozgatta az út menti kukoricás leveleit. Valóságos augusztusi kánikula volt. A gyalogló vándor ilyenkor a fürdésre csábító patakot és a heverésre alkalmas árnyékos erdőt látja maga előtt. Valahol Ozsgyán felöl hirtelen egy kocsi zörgését hallani. A kocsi gyorsan közeledik, nem messze tőlem lassít és lépésben haladva követ. Igen szép hintó, eléje jól táplált, feldíszített lovakat fogtak, a bakon pedig egy még jobban táplált borvirágos orrú kocsis parádézik. A jólét és elégedettség szinte sugárzik az arcáról. Arra gondolok, hogy hamisítatlan magyar nagygazda-típus. Bent a kocsiban hirtelen láthatóvá lesz az utas is ... Tekintetünk hirtelen találkozik. Egy régi ellenfélre ismerek rá. Fanyalogva , néz rám, nem tudja, mit kezdjen velem. Az arcomról nem olvas le semmi biztatót, de azért csak megszólal: - Jó napot, Szél úr. Hová e nagy melegben ? - Jó napot. Csak éppen erre járok - válaszolok tartózkodón. - Csak nem megy Nagydarócra? Semmi kedvem társalogni vele, de hát illik válaszolni. - Nem ... csak sétálgatok... — mondom kitérően. - No, szálljon fel, majd elviszszük egy darabon. - Köszönöm, szívesebben gyalogolok. - Hát ne okoskodjék már mondja ingerülten -, szálljon fél, beszélni szeretnék magával. - Ilyen melegben nem szeretek beszélgetni. Aztán meg nem szoktam hozzá az ilyen hintókhoz, meg lovakhoz ... Erre aztán kitört a gyalázat. - Az antikrisztusát magának ordította el magát a gazda-kocsis téglaveresre vált arccal. Ezt már kikérem magamnak. Vittem én már a kocsimon különb urakat is magánál. Aztán meg mi kifogása van az úrnak a lovaim ellen. Ezeknél jobb lovakat nem talál Nagydarócon. No, gondolom magamban, itt mindjárt gutaütéses hangulat lesz. De nem lett. A büszke kocsis dühösen a lovaira vágott, azok eliramodtak, csak úgy porzott utánuk az út. AZ OLVASÓ MOST bizonyára arra gondol, hogy ennek a szegény Szélnek a nagy hőség alighanem az agyára ment'... Hát nem egészen úgy volt. Meg is magyarázom, miről is volt itt tulajdonképpen szó. Engem a kommunista párt losonci körzeti végrehajtó bizottsága küldött ki Gesztetére az ottani pártszervezet meglátogatására. Ez körülbelül 1922 táján történt. Hát oda igyekeztem. Az út Ozsgyánból Nagydarócon át vezetett. A hintóban ülő úriember dr. Nagy Iván, az Egyesült Magyar Párt losonci kerületi titkára volt. A gazda meg valami nagydaróci kulák lehetett. Az sincs kizárva, hogy a nagydaróci bíró volt „szömélösen". En akkor a párt losonci körzeti VB elnöki tisztségét töltöttem be. így aztán érthető, hogy Nagy Ivánnal nem nagyon szívleltük egymást. Nagyon ellenszenves lehettem neki, mert ha szervező-útjainkon összetalálkoztunk, bizony, mindig ö húzta a rövidebbet. Nem csoda hát, ha a E. Haberenová: A tükör előtt, kommunista agitátor szálka volt Nagy Iván szemében. Az akkori sanyarú világban bizony gyakran üres hassal, de nyilt szívvel és nyitott szemmel mentünk a nép közé. Csak az igazat kellett mondanunk és a nép nyomban megérezte bennünk nemcsak a testvért, de még többet annál, saját magát. Az ilyen nagyivánok előtt még a kulák is büdös volt, hát még a földhözragadt szegényparaszt. Nem is vették emberszámba. Érthető, hogy a nagyivánok nem szerették, ha a falu népe előtt találkoztak a kommunista agitátorokkal. A kocsiba való udvarias invitálás valószínűleg azt a célt szolgálta, hogy valamivel megpróbáljon lekenyerezni, megnyerni a maguk számára. Egyszóval nem nekem való társaság volt, sem az utas, sem a kocsis, ezért igyekeztem tőlük megszabadulni, ami teljes mértékben sikerült is. Vidáman folytattam tehát utamat, észre sem vettem, mikor hagytam el Nagydarócot és bent voltam Gesztetén. Először jártam ott. Mindjárt, ahogy körülnéztem, feltűnt nekem a falu két arculata. A falu nagyobb fele szép, cseréptetös házakból, kisebb fele pedig nyomorúságos viskókból állt. De senki se higgye, hogy ezek a házak össze-vissza voltak építve. Nem. Gondosan voltak elválasztva a szép házak a szegényes kunyhóktól. Később' a falu lakosai kérdésemre azt a felvilágosítást adták, hogy az új házak helyén tűzvész pusztított. — Ugyancsak nagy tűzvész lehetett — mondtam érezhető gúnnyal. — Hát nem egyszerre égett le az egész utca, hanem apránként - jelelték. Magamban mosolyogtam. Azóta sem láttam olyan rendszerető elemi csapást. No, de eltértem a tárgytól. A gesztetei elvtársak már vártak. A helyi csoport tagjai már együtt voltak Csánk Benkó Bélának, a pártszervezet elnökének lakásán. Itt ért a második meglepetés. Es ez — Csánk elvtárs könyvtára volt. Csánk elvtárs a jómódú középgazdák közé tartozott. Abban az időben a gazdák irodalmi érdeklődése többnyire csak a kalendáriumig terjedt. Meglepett egy gazda érdeklődése a világirodalom, sőt mi több, a marxista irodalom iránt. Természetesen a helyi csoport működésében erősen éreztette hatását vezetőjének alapos felkészültsége. A gesztetei helyi pártszervezet egyike volt a losonci pártkörzet legjobban működő szervezeteinek. Most is, amikor megtárgyaltuk a helyi csoport ügyeit, Csánk azzal a tervvel állt elő, hogy a falu kommunistái a vállalkozó szellemű szimpatizánsokkal együtt ma átmennek Nagydarócra, ahol a nagygazdák népgyűlést tartanak. — Nem árt - mondotta —, ha ezt a gyűlést szétugrasztjuk, megzavarjuk. Erre én is elmondtam reggeli kalandomat. Megbeszéltük, ha munkánk sikerrel jár, megalakíthatnánk esetleg a pártszervezetet is. Ez eddig nem sikerült, mert Nagydaróc lakossága teljes egészében a Magyar Nemzeti Párt és Keresztény Szocialista Párt jármába volt fogva. A nagygazdák a nemzetieknek az úri paroláért, a szegényparasztok pedig a plébános úr által megígért túlvilági boldogságért. EBÉD UTÁN TEHÁT a megbeszélés értelmében kisebb csoportokban átballagtunk Nagydarócra, hogy érkezésünk ne legyen feltűnő. Amint megérkeztünk, a gesztetei elvtársak szóba elegyedtek a nagydaróci párasatokkal és így hamarosan arról értesültek, hogy a nagygazdák részéről komoly sérelem érte a lakosságot. Ha jól emlékszem, valami libalegelö körül folyt az ádáz harc. A libalegelö úrbéres birtok volt és a nagygazdák a falu szegénységétől megvonták a legeltetési jogot. Ma sokan meg sem értik ennek jelentőségét. A falusi szegényparaszt aratással es a nagygazdánál végzett munkájával valahogy nagynehezen még megkereste a szemet, de készpénzt jórészt csak baromfiból, tojásból, esetleg tejből szerzett, ha volt annyira szerencsés, hogy egy tehénke birtokosának mondhatta magát. Az én falumból az asszonyok az őszinapokban 90 kilométert is gyalogoltak térdig sárban, háztáji termékkel megrakodva, hogy valami kis pénzhez jussanak. Senkinek_ még csak eszébe sem jutott, hogy pénzt költsön autóbuszra vagy vonatra, mert hiszen a pénzből, amit keservesen, véres verejtékkel szereztek, igen kevés volt. Ebben a. sötét világban a falusi zsellérasszonpok legfőbb bevétele éppen a liba volt. Azt is keservesen, a harmadában termelt kukoricán nevelték i fel. Persze, tt feneketlen kutákbendö még a libát is irigyelte a szegénytőt. Múlt az idő, s azon vettük magunkat észre, hogy a portákról már szállingóznak a kulákok. Kicsiny emelkedésen állt a templom. Ott gyülekeztek a nagyfejűek. Az emelkedés alján a házak előtt szana-széjjel lézengett a nép. Itt-ott csoportokban verődtek össze. E csoportokban már mindenütt ott láttam egy-egy gesztétei agitátort. MEGKEZDŐDÖTT a népgyűlés. A bíró úr üdvözölte a megjelent titkár urat, majd megnyitotta a gyűlést és a szót átadta a titkárnak. A titkár úr mondanivalójából megtudták, hogy ők mindnyájan drága magyar testvérek és hogy Szentiványinak és Szüllőnek, a fő testvéreknek nincs egyéb gondja, mint az, hogy segítsenek, enyhítsenek a szegény elnyomott magyar testvérek nyomorán. A megsegítésen természetesen ók a 40 — 50 holdas „nyomorgó" magyar testvéreket értették. Ezt persze már én tettem hozzá elég hangosan, hogy mindenki meghallja. Közbeszólásaim révén idővel kettős népgyűlés alakult ki. A titkár úr fentről beszélt, én meg lentről végeztem a magam munkáját. Ebben a gesztetei elvtársak segítettek. Később a helybeliek is bátorságot nyertek és közbe-közbeszóltak. A titkár úr erre nagy szorultságában a helybeli zsíros magyar testvérek angyali jó szívére hivatkozott. — Akkor minden rendben van — örvendeztem a tömeg felé -, mert a libalegelöt mindjárt visszakapjátok. Elfújta erre a méreg a bíró urat és a magyar testvériség nagyobb dicsőségére elordítja magát, hogy: — Csak azt várjátok, abban nem a csavargók parancsolnak ... (csavargón nyilván minket értett), az a miénk, a gazdáké... Fizessetek érte, nyavalyások, ha legelő kell... Hogy erre milyen vihar tört ki, ezt egyenesen élvezet volt látni és hallgatni. Az összegyűlt nép megrohanta zsíros uraniékat és a titkár úr ide, a bíró úr meg amoda ugrált, menekülve szedték a lábukat, hogy idejekorán elérjék a bíró úr portáját. Miénk maradt a csatatér. A falu nincstelenjei és kisgazdái körülvettek bennünket. Csánk elvtárs vette át a szót. Azt mondta, ha ilyen szépen megszabadultunk a gonoszoktól, akkor zavartalanul folytathatjuk a gyűlést. Egetverő éljenzés támadt. Az emberek már nem lézengtek a házak körül, hanem egyre többen körénk tömörültek. - Hát akkor a kommunista párt nevében megnyitom a gyűlést! folytatta vidáman Csánk elvtárs. Pillanatnyi dermedt csend után egetverő éljenzés zúgott fel. Csánk elvtárs beszélt a falu életéről, a szegényparasztság sok fájó sebéről, arról, hogy a szegénynek nincsen pártfogója és csak a kommunista párt segíthet rajta. Nagy figyelemmel hallgatták. Szavai nyomán minduntalan felzúgott a helyeslő taps. Utána én vettem át a szót. Beszéltem az úri politikáról, arról a bizonyos zsíros testvériségről, amiről ma itt a helyszínen ízelítőt kaptunk. Azután szóba hoztam a Szovjetuniót, hogy milyen nehéz áldozatokat hoz szebb jövőnkért. Láttam, hogy sok szem könnybe lábad, amikor azokról a nehéz harcokról beszéltem, amelyeket a szovjet nép folytatott az egész kapitalista világ ellen, a világ dolgozóinak felszabadításáért. EZUTÁN felszólítottam őket a pártba való belépésre. Meg is alakult ott mindjárt egy igen szép létszámú helyi csoport. Ez veit a magvetés. Es ma? Az Oj Szó egyik számában olvashattunk a nagydaróci szövetkezet fejlődéséről. Többek között azt: hogy „Községünk dolgozóinak 80 százaléka a nagyüzemi gazdálkodás útjára lépett..." •pennállásának ötödik esztendejét ün•*- nepli az új berlini operaház. A berlini operát, amelyet még 1742-ben épített a híres Knobelsdorfj az „Unter der Lindenen", az egykor annyit emlegetett „Hársfasoron", s amelyet az amerikai bombázók a második világháborúban szétromboltak, a német demokratikus állam újból felépítette, hogy — most már kizárólag a dolgozók számára — ismét zavartalanul folytathassa működését. Az űj épület pontosan a lerombolt opera klaszszikus stílusában épült, csupán belső berendezését és technikai felszerelését korszerűsítették. A berlini állami opera nagy múltjához méltó előadásokkal szolgálja a német kultúra ügyét. Az opera közönsége természetesen teljesen megváltozott; a dolgozók vették birtokukba az egykor csupán a kiváltságosak számára fenntartott helyeket. Mint a többi kelet-berlini színház, az állami operaház is éves bérleteket ad ki minden szezonra a berlini vállalatok • számára. S a dolgozók ki is használják ezt a lehetőséget. 1955 óta, az újjáépített operaház megnyitása óta minden este zsúfolt ház csillogó szemű közönsége jutalmazza lelkes tapsaival a BÁBSZÍNHÁZ az óvodában és az iskolában Bármelyik óvónő igazolhatja a következő tételt: a kisgyerekeket sok mindenre meg lehet tanítani, de csak akkor, ha megragadja őket a téma. Ami unalmas számukra, azt sosem tanulják meg. Az óvónő meg szeretné tanítani a gyerekeket egy népdalra. Prágában például eléggé általános ez a kép: Szép sorban ülnek kis székeikon az egyforma játszóruhába bújtatott emberkék, velük szemben egyszerű bábszínpad, amolyan spanyolfalszerű. Egyszerre néhány taktus csendül fel mögötte harmonikán, — néha egyszerű szájharmonikán, majd megjelenik a spanyolfal felett egy barna mackó, kezében harmonikával. Vígan játszik, sőt énekelni is kezd. A gyerekek mulatnak rajta — s amikor harmadszor játssza és énekli a dalt, már a gyerekek is vele dalolnak. Vagy pedig: versre kell tanítani a gyerekeket: Tréfás képű, hegyes orrú sün bújik elő, szépen meghajol s elmondja a vers címét. El is kezdi — de megakad. Ojra meghajol, újra kezdi — nem megy. Gyorsan kiszalad, behozza a nagy verseskötetet és most már folyékonyan, bár néha a könyvbe pislogva mondja el a versét. Nem véletlen, hogy a báb már enynyire otthonos az óvodákban. Hiszen a cseh területeken már 1898-ban bevezette Ľudmila Tesafová s nemsokára sorozatban adott ki bábjeleneteket e legifjabb közönség számára. A hagyományos, felülről mozgatott marjonett-báb azonban túl komplikált volt, több színész kellett minden előadáshoz — így hát hamarosan a zsákbáb hódította meg ezt a területet. Hasonlóképpen bevonult a báb az általános iskolába is. Miért ne gyakorolhatnák a gyerekek a számtant például a kis pásztorral, akinek állandóan szerteszéjjel szaladgálnak az állatkái, és a gyerekek segítségét kéri: megvan-e mind az öt? Ejnye, csak a kakas, a malac és a kutyus van itt? Az három. Csak tudnám — panaszkodik — hány hiányzik? És kórusban hangzik a gyerekek válasza: - Kettő! fis kecske és a tyúkanyó! Biztosan jobban megjegyzik, mint a tábláról: 5-3 = 2. A felsőbb osztályokban természetesen másképpen segíti a bábjáték az oktatást: maguk a gyerekek dolgoznak a bábjátékos szakkörben s ezzel nemcsak kifejezőkészségük javul, hanem a politechnikai oktatás minden ágában gyakorolják magukat. Dolgoznak papírral, textillel, fával, fémmel — minden munkára sor kerül. Természetesen nagy különbség van az óvodai vagy akár iskolai bábjáték és a bábszínházi előadás között. A legnagyobb különbség talán az, hogy az óvónő vagy tanítónő jól ismeri a közönséget s mindig konkrét problémát érinthet- előadásában. Legnagyobb a hatása a rögtönzésnek. Ez ugyan mindennapi jelenség az óvodában és az iskolában, de az írott szöveg alapján, több szereplővel működő bábszínház aligha engedheti meg magának. Az óvodai színpadon azonban egy-egy fegyelmi, higiéniai vagy bármilyen hasonló pedagógiai kérdés eléggé indokolja, hogy megjelenjék a kis báb, amely nem oktat „ex katedra", hanem — például — maga is piszkos, vagy szófogadatlan, de a jelenet folyamán felismeri hibáját és megjavul. Persze — nem ez az egyetlen forma. Ide tartoznak a már említett dalillusztrálás, a monológ és a kis jelenetek is. De akár rögtönzésről, akár előre betanult és próbált jelenetről legyen szó — ez minden esetben komoly feladat, amely művészi felkészültséget kíván az előadó pedagógustól. Nem az a döntő, hogy az óvodai vagy iskolai bábszínpad nincs úgy felszerelve pl. díszletekkel és reflektorokkal, mint a „nagy" bábszínházak: az egészen egyszerű bábokkal, de művészi színvonalon bemutatott jelenet hatásosabb, mint a fényhatásokkal, díszes kiállítással és rengeteg bábbal operáló, de művészi tévedésekkel küszködő nagy előadás. A báb betört már a kórházba is. Vannak orvosok, akiknek az állandóan a zsebükben hordott kis majombáb segít a gyermek-paciensek megvizsgálásánál. Óvoda, iskola kórház. A báb lelépett a bábszínpadról és meqhódította ezeket az új területeket t». Termaszetesen szakmailag is elő kell készíteni azokat, akik munkájukban fel akarják használni. Ezért nálunk a bábjáték az óvóképzés kötelező tantárgya lett. SZILY IMRE szebbnél-szebb előadásokat. De ez az ünnepi ruhába öltözött közönség nem csupán az előadások közreműködőinek hálás, hanem szocialista államának is, amely hozzáférhetővé tette számára a magasrendű muzsika rendszeres élvezetét. (t) Az operaház újjáépített nézőtere A Német Demokratikus Köztársaság prágai kulturális és tájékoztató központjában megrendezték a „Politech nikai nevelés az NDK-ban" elnevezésű kiállítást, amely a közönség nagy ér deklődésének örvendett. K. Mevald felvételén Renata Behnert, a kiállítás igazgatója az ötezredik látogatónak virágot és egy képeskönyvet nyújt át. ÜJ SZÖ 6 * 19

6°- március 26.