Új Szó, 1960. március (13. évfolyam, 60-90.szám)

1960-03-24 / 83. szám, csütörtök

Szobor- és grafikai kiállítás Prešovon EGYSZERŰ RAPSZÓDIA Látogatás egy gömöri faluban Két neves bratislavai művész alkotásait vonultatja fel a prešovi tárlat. Fr. Cibala szobrai a múlt borzalmai ellen emelnek vádat, a máért és a békés holnapért harcolnak. A fenti felvételen L. Fulla festőművész fejszobrát láthatjuk. O. Dubay régebbi és újabb grafikai sorozatain a művész felfelé ívelő fejlődési vonala követhető. Baloldalt: fametszet „Az élet dala" című ciklusból, (b. o.) PETER KARVAS: Igen

y a nevem Varja ezt már tudja, szerkesztő elvtárs. Az, hogy megölték a gyermekemet és hogy bosszúvágy hajszol, nem igaz. Nem volt még gyermekem. Szüleimet nem hurcolták el, fivéreimet sem, férjemet sem kínozták meg és a kishúgomat sem ragadta meg lábánál fogva német katona, hogy a telefőnpóznán szétloccsantsa agyvelejét. Ez mind megesett - irtózatos dolgok történtek; ám nekem férjem még nem volt, egyetlen gyermek voltam, elkényeztetett egyetlenke, szüleim még a háború kitörése előtt meghaltak; anyám harminckilencben, atyám negyven januárjában. Nem gyötör engem bosszúszomj, egész egyszerűen a harc vágya hevít. Ha szerkesztő elvtárs minden küzdő hajadonunkról és asszonyunkról írni szeretne, akkor hírlapját sok ezer oldalas példányokban kellene kiadnia. Nem értem, miért óhajtják az emberek a személyes tragédiákat. Nem elég, hogy elpusztították országunkat és hogy most szétdúlták a magukét? Tíz hónapig partizántevékenységet fejtettem ki Ukrajnában, a Don-vidéken; az volt az iskolám, — mikor megjöttek a mieink, egyszerűen ideküldtek. Majd ha minket is felszabadítanak itt, azt hiszem ledobnak Csehországba, vagy német földre. Mi van ezen rendkívüli, elvtárs? Vagy nincs ezer olyan nö, mint én vagyok? Tulajdonképpen zongoraművész vagyok, nos

t a művészet most várhat'. Annak idején, harminchétben, a nagyszerű, gazdag aratás után kolhozvezetőségünk elküldött Kijevbe tanulni. Eddig bizony nem volt sok hasznuk belőlem, nézze meg a kezemet'. De majd minden rendbe jön idővel. Kéthárom esztendei gyakorlás után ujjaim, minden valószínűség szerint, visszanyerik régi mozgékonyságukat. Ha huszonnégy órai gubbasztást kibírok a lövészárokban, kibírom majd a tízórai gyakorlást a zongora mellett, vagy nem? Igen arról is hallottam: Állítólag különös örömmel végzem ki az SSalakulat tagjait. Hazugság. Örömmel játszanám Liszt második rapszódiáját. Örömest táncolnék szüreti mulatságon. Nem szívesen végzek ki valakit. Nem végzek ki senkit. Harcolok. Mint a többiek. Mint a férfi partizánok. Miben vagyok rosszabb náluk? Talán az én golyószóróm lövedéke lágyabb az övéknél? Nem kívánom az emberek halálát. Azt akarom, hogy énekeljenek és alkossanak az emberek. Csakhogy ahhoz előbb meg IITóth Gyula: Ismertelek Ü: Ismertelek. Egy utcában laktunk, ;:; ii; Káromoltál Istent, élőt, holtat, ::: Főtt krumplin nyüttek szolgáid télen::; |j; Te dőzsöltél, míg volt kjtszáz holdad.;;; {:: Ma hívő vagy, imákat mormolsz, :j; ;;; Képmutatón forgatod a kátét Ül És szidod Korunk, ki emberré tett ::[ iÜSok nincstelen Jánost, Pétert, Mátét.;;; kell nyerni a háborút. Minden tettünk kell, hogy a győzelmet szolgálja. Ügy írjon szerkesztő elvtárs, hogy győzhessünk. írja, hogy agyonverték a gyermekemet, igaz lesz, mert sok gyermeket elpusztítottak. Írja, hogy családomat kiirtották, kiirtottak sok ezer családot. Ezt mind írja meg, ha azt hiszi, hogy a cikk elolvasása után jobban fognak küzdeni az emberek, írja meg szerkesztő elvtárs ezt mind, hogy a zongoraművésznők visszatérhessenek az etűdökhöz. De nem! Ne írja, hogy Lisztet szeretném gyakorolni. Ördögbe a zenével, mikor országokat dúl fel és fosztogat az alávaló! Ezen a golyószórón is el lehet játszani a második magyart. Hallja? Először a fegyveren, aztán a zongorán. Először a hegyekben, aztán a hangversenyteremben. Hogy énekelhessünk és táncolhassunk: életben kell maradnunk! Es meg kell védelmeznünk mindenki életét, hogy felépíthessék a zongoragyárakat. Gyönyörű, fekete pianínom volt, nagyapó öt évig túlteljesítette a normát, míg megvehette ... Összetörték, tűzifának. Még egyszer öt esztendeig kell majd a normát túlteljesítenie, — de előbb le kell tiporni az ellenséget. Golyószóróm minden lövedéke leendő zongorám egy-egy húrja. Minden lövedék — szorítócsavar a jövendő gépekbe, tégla a felépítendő iskolákra, játéktárgy gyermekent számára, virág a vázámba. A maga vázájába és mindenki vázájába. Azért lövök az ellenségre. Banská Bystrica 194.4. IX. 13. SÍPOS GYÖZÖ fordítása Vucsetics ismert híres szobra a moszkvai Tretyjakov képtár előtt. Tegnap este a múltról beszélgettem barátaimmal. A húszas és harmincas évekről, falusi proletárokról, a régi életről. Elalvás előtt még sokáig lelki szemeim előtt lebegtek a régi világ ágrólszakadt alakjai. S most, amikor az autóbusz-megálló felé lépegetek, ismét a régi világra gondolok. Könyvekre, cikkekre, melyekben hús-vér valóságukban jelentek meg a régi falu nincstelen dolgozói. Elémvillan rokonaim arca, akik oly sokszor emlegették bajaikat, amikor még gyerek voltam. Vajon hogyan élne dédapám ma, ha feltámadna? Hogyan élnek, hogyan gondolkodnak a falu egykori koldusai? Mit adott nekik az új rendszer? Léteznek-e most is nyomorgó, rongyos emberek? S mi lett azokból, akik hajdan a falu lakosságának felső rétegébe tartoztak? Röviden: milyen az új falu képe? Kérdőjelekkel a fejemben érkezem a megállóhoz. S a megállónál új kérdés születik: kijutok-e ma Jánosiba? Sok az utas, sáros csizmák, testes botosok topognak a fekete macskaköveken. Szakadt kalapot, foltos kabátot, elnyűtt lábbelit semerre sem látok. A lányok mutatós nagykabátban, magas sarkú cipőben várakoznak. A fiúk lódenkabátot, duplatalpú félcipőt viselnek. Az első buszról lemaradok, de sebaj, nemsokára jön a másik, arra talán felférek. * * • Petrő Károly, a helyi nemzeti bizottság titkára nem kért igazolványt tőlem,

s mikor mégis elővettem, szórakozottan nézegette. Arca kerek, szeme tiszta és kék, mint tavasszal az ég. íróasztala mellett ül, ceruzáját babrálja. Zömök testét városi ruha fedi, mellén gondosan megkötött nyakkendő. Én nagykabátban állok a szoba közepén, és arra gondolok, hogy nem töltöm itt tovább az időt, elköszönök a titkártól s nyakamba veszem a falut. Hiszen a neveket, melyekre szükségem van, beírtam a noteszbe. A néhány adatot, melyet tőle vártam, szintén tollbamondta. Nézzük csak. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, Jánosinak hívták. Szegény és jómódú emberek lakták, s földbirtokosa is volt, mint annyi más községnek errefelé. Sem író, sem festő, sem más effajta csodabogár nem született benne. Egy dolog mégis megkülönböztette a többi falutól. Regényes árpádkori temploma, mely ma is áll, szürkén és zömöken, háttal a falu fő utcának. Ha 1945 előtt valaki Jánosiról beszélt, okvetlen megemlitette: a község patinás régi templomáról nevezetes, melynek falai történelmet lehelnek, fundamentuma sokszázéves csontokat takar. Ám napjainkban Jánosi nem az árpádkori templomról híres. A falu ma többek közt új Jednotaüzletéről nevezetes, melyhez hasonlót nem láthatsz a többi gömöri faluban, s mely küllemével és méreteivel sok városi üzletházat túlszárnyal. Bejáratához széles lépcsőfeljáró vezet, tágas belsejében pedig százféle árut vásárolhatsz, mosógéptől porcukorig, rádiókészüléktől zsebkendőig. A faluban 1959-ben külön hentesáruboltot nyitottak, fit vendéglőben bevezették a nyugdíjasok étkeztetését: azok a nyugdíjasok, akiknek havi jövedelme nem halad meg bizonyos határt, korona ötvenért kitűnő ebédet kapnak. Társadalmi munkával új út készül, melynek hossza 2000 méter lesz. (Hasznos kezdeményezés, mert a falu mellékutcáiban igen mély a sár.) A Csemadok színjátszói és a CSISZ-fiatalok új színdarab előadására készülnek. A kultúrház nem új, de a követelményeknek megfelel. Kinczigh hajdani földesúr kastélya ma raktárul szolgál. A községnek villanya, postája, szlovák és magyar tannyelvű iskolája van. Becsukom a noteszt, Petróra tekintek. Ez az ember — gondolom — többet nem mondhat nekem. Megjelenése arról tanúskodik, hogy városi fiú, aki talán innen nősült, s legénykorában városi hivatalnok volt. Személyében hiába keresném a régi falu proletárját. Venném a kalapom, de kezem megáll a levegőben. Sose tudod, hol van a^p arany elásva. — Olyan embert keresek, — mondom — aki ifjúkorában nehezen élt. Akit a férfikor küszöbén ért a felszabadulás. — Tudok egy olyan embert, — mondja. — Ki az? — kérdem s előveszem a tollat. — Én vagyok az, — feleli. Leülök az ablak mellé. Lassan és halkan beszél, közben az asztal lapját nézi, mintha rá volna írva a múltja. 14 éves korában mint malter- és téglahordó dolgozott bátyja oldalán a kőművesek mellett. 12 — 14 órát dolgozott naponta. Munkahelyük hét kilométernyire esett lakásuktól, s az utat oda és vissza gyalog tették meg, mivel kerékpárra nem volt pénzük. A 14 éves fiú a hosszú munkanapon felül 15 kilométert gyalogolt naponta. Hajnalban, mielőtt az apostolok lován nekivágtak a poros országútnak, anyjuk fél kiló kenyeret és 5 deka szalonnát tett a tarisznyájukba. Ez volt a napi kosztjuk. Délben, amikor leültek enni, kettévágták a darabka szalonnát. Foltos ruhában jártak, télen szakadt cipőben, nyáron mezítláb. Este, mikor hazafelé mentek, letértek az erdei útról, s gallyat szedtek, hogy anyjuk tüzet gyújthasson szegényes konyhájukban ... így ment az hosszú éveken keresztül... Azt hinnéd, hogy így élni, ilyen viszonyok közt tengődni csak a mesehősök képesek. A valóság néha túltett a mesén és a balladán. íme, itt ül előttem egy ember, akinek kiszolgáltatottsága, szegénysége, szomorúsága ugyanolyan volt, mint a régi regényhősöké. — Fejezzük be a mesét — mondom. — Hogyan él most? Kinéz az ablakon. - Fizetésemből és a gyerekpótlékból hattagú családommal szépen megélek. Van egy motorkerékpárom és két kerékpárom. Ezeket a gyerekek használják. Szép rádióm van, s nemrég mosógépet és vadászpuskát vásároltam. A legnagyobb fiam 16 éves. Azt hiszem, belőle is nagy vadász lesz. Nézem jólszabott ruháját, becsületes, értelmes arcát. Petró Károly ma középkorú ember. Termete zömök, haja kissé megritkult. Kint kisütött a nap, a sáros úton tócsák csillognak. # * * Samu Zoltán szövetkezeti elnök konyhájában ülök. Petró biztatására kerestem fel. - Érdekes ember mondta róla többek közt a titkár makacs magángazda volt, okvetlen látogassa meg. A konyhában új bútor van, a szekrény mellett nagy rádió szól. Samu az asztalnál ül, felesége főz, gyerekei a rádió ifjúsági műsorát hallgatják. Samu Zoltán középtermetű, izmos ember. Haja barna, arca csontos. Negyvennégy éves. Ahogy így elnézem, s Petró szavaiira gondolok, úgy érzem, Samu Zoltán tipikus falusi középparaszt volt a felszabadulás előtt. Élesszemű és igen ügyes ember gondolom róla ismeretségünk ötödik percében. Nem lepi meg, hogy írni akarok róla. 1952-ig egyénileg gazdálkodott 10 hektáros birtokán. A földterület nem volt nagy, de apjával olyan ügyesen dolgoztak, hogy földjük egyszer annyit termet, mint a többi 10-hektáros birtok. 1952-ben a beadást 100 százalékra teljesítette. Mivel a gazdák nagy része nem tudta a beadást teljesíteni, hogy a községre az összbirtok alapján kirótt beadást teljesíteni lehessen, még önként beadott két mázsa búzát. Ebben az időben élénk tagtoborzás indult a községben, s a falu gazdáinak jelentős része a közös gazdálkodás útjára lépett. Samu Zoltán idegenkedett a szövetkezettől. Nehéz helyzete ellenére úgy vélte, hogy „amíg egy gazda bírja a faluban, addig ő is bírni fogja." Később azonban odáig fejlődtek a dolgok, hogy a falu minden gazdája szövetkezeti taggá lett. Samu Zoltán akkor összeszorított foggal — nem meggyőződésből, hanem azzal a jelszóval, hogy „egy ember nem rúghat ki a2 istrángból", - szintén aláírta a belépési nyilatkozatot. A szövetkezet rosszul működött. Ennek két oka volt. Az egyik: a JNB elhanyagolta, nem támogatta kellő mértékben a jánosiakat. A másik: a volt gazdák nem vették komolyan a közös munkát, új életformájukat átmenetinek tekintették. A Szabad Európa rádió adásait hallgatták, s úgy gondolták, hogy az új rend nem lesz hosszúéletű. Ugyanakkor a szövetkezet irányítói súlyos hibákat követtek el. Ezek után egészen természetes volt, hogy 1953-ban sok jánosi paraszt kilépett a roszszul menő szövetkezetből. Samu Zoltán is beadta a kilépési nyilatkozatát. Az elszámolás a HNB irodájában történt, késő este. Samu az elszámolást nem fogadta el, s zúgó fejjel, felzaklatott lélekkel ballagott haza. Mikor a házba benyitott, a család már aludt. Ö is lefeküdt, de hiába forgolódott, nem jött álom a szemére. Mi lesz holnap? Kinek van hát igaza? Hogy lenne jobb? Helyesen gondolkodtam-e eddig? Agyában egymást kergették a kérdések. Kárját feje alá fonta s belemeredt a sötétségbe. Egyszerre felkelt, papírt, ceruzát keresett, s kiment a konyhába. Leült az asztalhoz és számolni kezdett. Kiszámította, j mennyit termett a magánbirtok, mennyi volt az évi bevétel, mennyi a kiadás. Az évi hasznot elosztotta 12-vel s kiszámolta, hogyan oszlott meg a haszon a családtagok között. Rájött, hogy magángazda korában jóval kevesebb esett a család egy-egy tagjára, mint a szövetkezeti tagság idején. Belátta, hogy nincs értelme a magánbirtokhoz való oktalan ragaszkodásnak. Reggel 8 órakor bement az irodába, s bejelentette, hogy visszavonja kilépési kérelmét. A kilépők, mikor megtudták, hogy Samu visszamarad, megharagudtak rá. Ám múltak az évek, s a szövetkezeti parasztok lassan rájöttek, hogy a közös munkáé a jövő. Bebizonyosodott, hogy azok a családok, melyeknek tagjai becsületesen dolgoznak, jobban élnek, mint az egyénileg gazdálkodók. Azok, akik 53ban elhagyták a nagy családot, nehezen bár, de megértették, hogy Samu Zoltánnak volt igaza, amikor visszavonta kilépési kérelmét. Sokan viszszatértek közülük a szövetkezetbe. - Sok víz lefolyt azóta a Rimán — mondja Samu, aki időközben az EFSZ elnöke lett. - Igen örülök, mikor azt hallom tőlük: sajnálják, hogy 53-ban nem követték az én példámat. Okos szavait szeretet fűti át, mint az apáét, mikor gyermekeire gondol. Micsoda változás történt ennek az embernek az életében, lelkében, gondolkodásában! Néhány évvel ezelőtt hihetetlen, bizalmatlan magángazda volt, — s ma (Petró szavai szerint) a járás egyi legjobb szövetkezeti elnöke. , A visszatérőkkel testvériesen számolt el a szövetkezet. Különféle előnyökben részesítik őket. Előleg címén, vagy a behozott állatállomány kifizetése címén pénzjuttatásban részesítik a házasodni akaró fiatalokat, az építkezni óhajtó családokat. Az elmúlt nyáron a jánosi szövetkezet beszolgáltatási kötelezettségét idejében teljesítette. A tagság különösen szénahordáskor és sarjúgyűjtés idején tett ki derekasan magáért. Szénahordáskor — a sok eső miatt — a Rima áradással fenyegette a falu népét. - Egy vasárnapon — mondja az elnök - hajnaltól késő estig kazlat raktunk, fuvaroztunk, méghozzá gyors ütemben, mivel a szénánk a veszélyeztetett területen volt. Másnap a folyó csakugyan kiöntött, de akkor már biztonságban volt a takarmány. Sarjúgyűjtéskor értesítést kaptak Tiszolcról, hogy ismét áradás várható. Estefelé az elnök kiment a szérűskertbe, s arra kérte a kazlasokat, kocsisokat, rakodókat, ne hagyják abba a munkát, mert megtörténhet, hogy a víz elönti a szérűskertet. Az emberek kétszeres akarással gyűrkőztek neki a munkának. Éjfélig 280 mázsa takarmányt hordtak be. A munka tehát jól folyik, az eredmények szépek, a tagság elégedett. Cukorrépából pl. 380 mázsát termeltek hektáronként 1959-ben. Voltak családok, amelyek a pénzjuttatás mellett 34—35 mázsa terményt kaptak. Sertéshúsból a kötelező 156 mázsán felül további 180 mázsát adtak be szabadon. A szövetkezetnek 128 anyasertése van, s évente átlagban 11 malacot választanak el. Komolyabb hiányosságok csupán az építkezések körül észlelhetők. A növendékrr.arha-istálló vasvázait pl. csak többhetes kilincselés után kapták meg. Felszerelésük egy teljes hónapig késett, mivel anyacsavarok híján az alkatrészeket nem tudták összekapcsolni. A cementszállítás körül is baj volt. A cementet teherautó szállította ide Banská Bystricáról, mert vagont nem kaptak. Egyegy fuvar 800 koronába került s így az építkezés jelentősen megdrágult. Jelenleg önetető hizlaldát építenek 800 sertés számára, melyben szárazhizlalás fog folyni. Samu Zoltán kikísér a tornácra. A nyitott kapun vadonatúj Spartak fordul az udvarba. Felfröccsenti a sarat, szétrebbenti a szárnyasokat. Köpcös, feketeképű ember száll ki belőle. - Vendég jött - mondja Samu. Bemutatja sógorát, aki látogatóba érkezett hozzájuk. A sógor a feledi gépállomás agronómusa. Nem zavarom őket, hadd menjenek be a meleg konyhába, ahol bizonyára megfőtt már az ebéd. Az udvaron nagy zöld bogárként csillog az autó. Csönd van, valahol a távolban vonat zakatol. A régi világot hiába is keresném Jánosiban. A régiek ma másképp élnek, a fiatalok pedig meg sem értik talán az , elmúlt időkről szóló könyveket. VERES JÁNOS ÜJ SZÖ 6 * 196

0 március 24.