Új Szó, 1960. március (13. évfolyam, 60-90.szám)

1960-03-20 / 79. szám, vasárnap

TJszfchroméťernek" nevezik ezť a szerkezetet, de semmi köze a lélekhez, a pszichéhez, hanem a hideget jelentő pszichrosz, görög fogalomból ered. A legszívesebben „hidegmérőnek" neveznénk, de erre már nem nyílik alkalom, mert a szerkezet általánosan elfogadott neve: nedvességmérő. S tulajdonképpen Így van helyesen Az üvegből kész"lt két hőmérő egyikét, amelynek alsó része selyemtokban rejtőzik, megnedvesítik, elindítják az óragép által hajtott kis légcsavart, s lám a higany gyorsan leesik, míg a száraz hőmérőben normálisan viselkedik. Elég, ha egy pillantást vetünk a bonyolult diagramra s a két hőmérő higanyszál-magasségának egybevetése alapján megkapjuk a levegő viszonylagos páratartalmát kifejező adatot. Kissé bonyolult szerkezet ez, s ezért igazán csak szükség esetén alkalmazzuk. A gépkocsi kabinjában levő közönséges nedvességmérő is rendszerint megteszi ezt a szolgálatot. Ma azonban nem bízzuk rá magunkat, úgy látszik, elromlott. Mentségéül szolgáljon, hogy a szárazságtól kezünk és ajkunk is felrepedezett, nyálkahártyánk száraz és nehezen lélegzünk. Elindítjuk a szerkezetet és néhány pillanat múlva a baloldali hőmérő 32 fokot mutat, míg a jobboldali, a nedvességet mérő 16,2-t. Másfél perc után a két higanyszál megállapodik a 30,5, illetve a 15 fokon. Lázasan lapozzuk a diagramot, de hiába. A két elért értéknek megfelelő adatra nem bukkanunk, úgy látszik, senki sem számolt azzal, hogy a levegő viszonylagos páratartalma a 20% alá csökkenhet. Ez a helyzet, a szerkezet a változtathatatlan tényt tükrözi, azt, hogy Anatőlia fennsíkja száraz, nedvesség után sóvárgó, szomorú táj. Sík terület ez, amelyen már néhány órája áljandóan 950 méter, tengerszint felett!' magasságot' jélež a*mágasságmérő mutatója. Szemünk nem tqdjá befogni á tőlünk bálra elteiHilö, learatott gabonáról árulkodó tarlót, jobbra pedig a szegényes legelőket, a halódó styeppét, amelyen itt-ott birka- és kecskenyájakat fedezünk fel. Az út mentén merész tett tanúbizonysága: 150 méterenként 10 fiatal akácfát ültettek el csoportba, s vékony törzsüket szalmával bástyázták körül, hogy a kecskék kárt ne tegyenek bennük. Lehet, hogy nem marad el az eredmény és húsz év múlva a Konniábó! Ankarába vezető utat akácfasor szegélyezi majd. Most még semmi sem kötheti le az utazó figyelmét ezen a tájon. Mennyire nyomorult sora van az esőhozó fellegek kegyétől függő török parasztoknak. 1953-ban összesen 14 millió tonna gabonát termesztettek, s ennek csekély részét külföldre exportálhatták. A rákövetkező két esztendőben sorvasztó szárazság köszöntött be, s az ország gabonabehozatalra szorult, még az Egyesült Államokból is. importálták a kenyéradó szemet. Adjál pénzt, Jonny Ankara ÍRTÁK: ZIKMUND és HANZELKA A világon, de különösképpen a Közel-Keleten sok olyan városba látogathatunk el, amelyet „a világ legrégibb emberi településének" neA citadella egyik sikátora veznek. Ezt mondják Bibloszról és Jerichóról. Jeruzsálemről és Damaszkuszról, Tiruszról és sok más városról. Ankaráról is. Egyesek azt állítják, hogy ehelyütt már 5 ezer évvel ezelőtt emberi település volt. A hetiták laktak itt, majd később a frígek, lídek, perzsák, gálátok és görögök. A római uralom idején a városnak 200 ezer lakosa volt. 1920-ban már csak egytizede, valamivel több húszezernél. Ekkor határozta el Musztafa Kemal, hogy Ankarát a fiatal köztársaság fővárosává avatja, s a régi anatóliai hagyományra építve, szakit a szultáni múlt által kompromittált Isztambullal. Bátor célkitűzés volt! Kinek is jutna eszébe fővárossá előléptetni egy provinciális városkát, jobban mondva nagyobb falut, amelynek sem vize, sem villanyvilágítása, sem csatornázása, sem úthálózata, az államapparátus és a külképviseleti hivatalok számára szükséges épületei nem voltak. Ennek ellenére 1923-ban Ankarát Törökország fővárosává nyilvánították. Ma lakósainak száma meghaladja a félmilliót: A város a régi és az új csodálatra méltó keveréke. A dombokon szétszórtan elhelyezkedő régi Ankarát nem lehetett teljesen eltüntetni. A földgyaluk ugyan erre törekednek, de még nem rombolhatták le a nyomortanyák, a roskadozó vítyillók sokaságát, amelyek olyan éles ellentétben állnak a fő utcák korszerű házaival, a rendkívül sok minisztériumi épülettel, a külképviseleti hivatalok villáival. Az utóbbiakat főleg a város déli csücskében, a Cankaya negyedben találhatjuk meg. Itt van az elnöki palota is. A város keleti részében a Basat Tepén, illetve az Anit Tepén (az emlékezés dombján) nagyvonalú építkezést, Attatürk mauzóleumát fedezi fel a szemünk, amelybe 1953. november 10-én átszállították Attatürknek, a Török Köztársaság alapítójának testi maradványait halála 15. évfordulójának napján. A mauzóleum építője Emin Onat és őszintén meg kell mondanunk, hogy ez az alkotás megnyerte tetszésünket. Éppen egyszerűségével, építészeti stílusának józanságával monumentális. Az, aki tegnap érkezett ide Hattuszaszból, a hetiták birodalma egykori fővárosának siralmas romjai közül, valahogy hálát érez Onat iránt, hogy megkísérli pótolni azt, amitől HattuszaszÖreg ember a régi Ankarában ban a hetiták ellenségei és a követ mállasztó idők megfosztották. Az ember valahogy úgy véli, hogy ilyformán építkezhettek a hetiták, minden bizonnyal nekik is tetszett a mézsárga és okker színű tufa, nekik is imponált az anatóliai tájjal szigorú összhangban álló tiszta stílus. Ezzel semmiképpen sem állítjuk, hogy a mauzóleum szerény vagy talán háttérbe húzódó építkezés. Ellenkezőleg, sok millióba került, 9 esztendeig építették és tiszteletet keltők a méretei is. Csak az oszlopcsarnok 72 méter hosszú és 21 méter magas. A városra tekintő homlokzat kiszögellésében márványtalapzaton nyugszik a szarkofág s előtte bársonypárnán egyetlen egy érdemrend csillog... Ezen a vízszegény vidéken hálával tekint az ember még a legkisebb zöldszínü foltra is. Onat ezt a tényt érzelmi elemként belekomponálta művébe. A mauzóleum felé vezető 300 méter hosszú, kőből készült úton a zöld szín dominál. A kőkockák közötti széles résekben sűrű fű nő, úgyhogy az ember kőúton jár, de előtte s mögötte zöld pázsiton pihentetheti szemét. A mauzóleumban és az úton is katonák állnak őrt. A turisták számára ez olyasféle attrakció, mint a buckhinghami királyi palota előtt díszőrséget álló magas-kucsmájú gárdakatonák, akik az évek hosszú sora alatt lépteikkel kikoptatták a követ is. A mauzóleum előtt is ilyen „parádé" folyik. A katonák egymással szemben mozdulatlan kőszfinkszként állnak, majd hirtelen, mintha villám csapna beléjük, gyors, erélyes léptekkel elindulnak egymás felé s szinte súrolva egymást a kijelölt hely másik végéhez érnek. Ott partra vetett halként hátraarcot csinálnak s újra szemtől szembe masíroznak, jól ügyelve arra, hogy a forduló az előbbinél is hatásosabban sikerüljön. Ballábuk térdben meghajlik, mintha megroggyannának, majd egy pillanat múlva majdnem a fejük fölé lendül a jobb lábuk. így menetelnek ide-oda, lábuk úgy lendül, mint a balett-táncosoké, míg végül is r'éiírlkívül bonyolultan, furcsa szünetekkel egy helyben dobog a lábuk, majd újra sóbálvánnyá merevednek. Hosszú ideig néztük ezt a mozdulat-orgiát, de hiába kerestük benne a rendszert, a belső ritmust, a szünetek törvényszerű ismétlődését. Semmi ilyesmiről sző sincs, egyszerűen belejük csap a mennykő és ők futkároznak, magasba lendítik lábukat, dobognak s éberen figyelik egymást, nehogy a másik túltegyen rajta. Egyikük aztán néhány pillanatig keresgél valamit a zsebében, majd kihúz egy sípot és a szájába teszi. A társának jelt ad és megindul. Útközben fütyül, a fordulónál is fütyül, amikor égnek repül a Iába. Segítségért fütyült, mert eljött a leváltás ideje. De hiába reménykedett. A fiatalember abbahagyta a fütyülést, mindketten visszatértek helyükre és beletörődve rátámaszkodtak puskájukra. Véget ért a turistákat szórakoztató attrakció. A török gazdaság Bármiféle szempontból vizsgáljuk is az ozmán birodalom történetét, tény marad, hogy hosszú évszázadokon keresztül ez volt a Födközi-tenger térségének egyedüli nagyhatalma. A kisázsiai hanyatló nemzetek nagy kultúrájának örököse lett s két szomszédos világrész partvidékén fegyverrel a kezében majdnem az első világháborúig fenntartotta uralmát. A török fegyverben élő nemzet volt. Szultánjaik a világi, a katonai és az egyházi hatalmat képviselték egy személyben. Keresztény kolleqáiktól eltérően nem kellett tanácskozniok a pápával, megszokták azt, hogy villámgyorsan intézkedjenek isten és a császár nevében is. Birodalmuk nagysága nem a véletlenen múlott. De a „török gazdaság" fogalma sem véletlenül született meg. A katonák nemzetének nem volt sem ideje, sem türelme ahhoz, hogy az ál'amigazgatással és a gazdasággal bíbelődjék. Ezt a két dolgot többnyire i nemzeti kisebbségekre vagy az idegenekre bízta. Ez meg is látszott a Tazdaságon. Törökország látogatója erre gondolva természetesen választ keres a kérdésre: mi a helyzet ma? A második világháborúig, sőt annak éveiben is a külkereskedelem mérlege kiegyensúlyozott volt, néha nyereséggel is zárult. A háború és különösen 1950 után rohamosan romlott a helyzet. A külkereskedelem deficitje 1955-ben elérte az 516 millió török líra összegét. Drasztikus módon korlátozni kellett a behozatalt. A piacról eltűnt számos közszükségleti cikk, többek között a kávé is, amely addig szervesen hozzátartozott Törökország fogalmához. Az ország rálépett a külföldi kölcsönök, hitelek, szubvenciók útjára. Hitelt nyújtottak egyes államok, a nemzetközi pénzalap, az európai gazdasági együttműködés szervezete. Törökország külföldi adóssága 1957 vége felé elérte a 622 millió dollárnyi összeget, ebből 184 millió dollár esett a ki nem egyenlített törlesztésre, 290 millió dollár az 1958-1968-as években esedékes részletekre és 148 millió dollárral tartozott az ország a nemzetközi pénzalapnak, az exportimport-banknak és a különféle más külföldi hitelezőknek. A hitelforrások teljesen kimerültek egyetlen egy kivételtől - az Egyesült Államoktól eltekintve. Törökország részben nyilvánosan, részben pedig titkos úton-módon további hitelt kap az USA-ból. Ezt a hiteladóst úgy Indokolják meg, hogy a „két országnak közös érdekei vannak." Az ilyen „támogatás" alapján az 1957-1958-as költségvetési esztendőben a török katonai kiadások majdnem egymilliárd lírát tettek ki, mig az iskolaügyre csak 507 milliót fordítottak. Ez olyan országban történt, amelyben a hivatalos török statisztika szerint a felnőtt lakosságnak teljes kétharmada mindmáig írástudatlan, ahol a falvakon az Írástudatlanság átlag 76%-os, ahol a községek egynegyedében nincsen iskola, ahol egymillió gyermek nem járhat iskolába, mert nincs elég tanító. Körülbelül 60 ezer tanító működik Törökországban, többnyire szakképesítés nélkül. De legalább 130 ezer tanítóra, vagyis az eddigi létszámnak több, mint a kétszeresére volna szükség, hogy minden gyermek iskolába járhasson. A főváros utcáin is találkozhattunk iskolaköteles korban levő gyerekekkel. Segítenek a háztartásokban vagy cipőtisztítással, tea-árulással s más szolgálatokkal keresnek néhány fillért, illetve csavarognak. Amerikaiaknak tartanak minden turistát s így kiáltanak rá: „Hellou, Jonny, give me money..." Nem nyújtják feléjük a tenyerüket, nem koldulnak. Inkább üdvözletként hangzanak ezek a szavak vagy az ügyes tárgyaló fél ajánlataként; aki természetesnek veszi a rendszeres támogatást, de erről úgy beszél, mint „az együttműködésért járó segítségről." A felnőttektől tanulták. Országh Márta hegedű-estje A kamaraestek keretén belül ezúttal ismét hazai művészeket hallottunk a Csehszlovák Rádió hangversenytermében. Országh Márta változatos műsorral lépett a közönség elé. Már a „bemelegítő" számban, Giuseppe Pugnani E-dúr szonátájában megállapíthattuk: a művésznő játékát és egész lényét mélyről fakadó, egészséges, spontán muzikalitás hatja át, ami előadását színessé és vonzóvá teszi. Soha nem törekszik mesterkélt hatásokra, játékmodorát nagyon kellemesen ható természetesség jellemzi. Beethoven c-moll szonátájában, a forradalmi Beethoven e jellegzetes alkotásában megéreztette az erők felszabadulását, a kifejezés súlyát. Különösen az első és harmadik tétel drámai hangszínével tudott atmoszférát teremteni. A músor második felében, amelyben korunk zenéje jutott szóhoz, a hangverseny felfelé ívelt. A modern kompozíciók sorát Bohuslav Martinu 7 Arabeszkje nyitotta meg. Utóbbi időben többször volt alkalmunk A. M. Gorkij levelezése írókkal A Szovjetunió tudományos Akadémiájának könyvkiadója könyvalakban megjelentette A. M. Gorkij levelezését külföldi írókkal. Az antológiában Gorkij 200 levelét, valamint 400 hozzá intézett levelet találhatunk. Néhány kivételtől eltekintve ezek a levelek első ízben kerülnek a nyilvánosság elé. A gyűjteményben a többi között Romáin Rolland, Henry Barbusse, Jean Richard Bloch, Stefan Zweig, Martin Andersen Nexö, stb. leveleivel találkozhatunk. Rendkívül kiterjedt és érdekes Gorkij levelezése Romáin Rollanddal, aki a Szovjetoroszország és a nyugat-európai országok közötti kulturális kapcsolatok fejlesztésében azonos nézetet vallott a nagy szovjet íróval. (CTK) hangversenytermeinkben Martinu muzsikáját hallani és mindig újból meggyőződtünk róla, hogy Bohuslav Martinu a modern zene sokoldalú, jellegzetesen egyéni képviselője. A. program második része Ország művészetét' is új oldaláról mutatta be. A művésznő a modern zene igen jő interpretátora, sőt talán a mai muzsika bizonyult igazi területének. Az est első felében az volt a benyomásunk, nogy általában jobban eltalálja az erőteljes hangadást, a szenvedély hangját és tónusa néha nem elég meleg, nem elég lágyan, színesen árnyalt. (Beethoven második tételében például). Ez a benyomás azonban a hangverseny kibontakozásában egyre halványult és a Bartók muzsika előadása végül teljesen elmosta. Bartók Béla Magyar népdalait (Országh Tivadar feldolgozásában) vérb^ muzikalitással, kitűnő hangvéteHel adta elő. Alexander Moyzes nagyon szép Poétikus szvitjének tolmácsolása a kompozíció értékéhez méltó sikert hozott. Mű és előadó maradéktalanul egymásra találtak. A zongoraklséretet Helena Gáfforová látta el nagyon gondosan és lelkiismeretes felkészültséggel. De a helyenként túl.erős zongorahang helyett kissé árnyaltabb, tartózkodóbb kíséretet kívántunk volna. Az est szívélyes hangulatban folyt le, bár a jól sikerült hangverseny megérdemelte volna, hogy a látogatottság nagyobb legyen. Havas Márta Tevékeny műszaki múzeum Košicén, a Műszaki Múzeumban eredetileg március 30-ig tervezett faipari kiállítás, tekintettel a nagy érdeklődésre, április 5-ig tart. A múzeum dolgozói valószínűleg április 8-án új kiállítást nyitnak meg, amely bemutatja a csehszlovák hanglemezgyár által létesített Zeneszínház 10 esztendős munkásságát. Wagenhuber Adél, Košice (

JJ SZÖ 5 * 1960- március 17.