Új Szó, 1960. január (13. évfolyam, 1-30.szám)

1960-01-06 / 5. szám, szerda

I. Napjainkban az embermilliók izgatottan figyelik a szocializmus és a kapitalizmus történelmi versenyét. A burzsoázia ideológusai mindent elkövetnek, hogy meggyőzzék a tömegeket a kapitalizmus fölényéről és életképességéről. Könyvek és újságok, statisztikai kiadványok és parlamenti bizottságok jelentései tele vannak olyan anyagokkal, amelyek aggályos lelkiismeretességgel hasonlítják össze a szocializmus és a kapitalizmus anyagi-termelési bázisát. Némelyik felületes és elméletileg rövidlátó megfigyelőnek úgy tűnhet, mintha a tőkés rendszernek jobb perspektívái volnának gazdasági erejének növelésében. Valóban, a kapitalista gazdasági rendszer egészben véve néhány mennyiségi mutatót tekintve még felülmúlja a szocialista rendszert, a föld területének 74 százalékát foglalja el, a világ összlakosságának 65 százaléka ott él, s a világ ipari termelésének körülbelül kétharmadát a kapitalista rendszer szolgáltatja. Am önmagukban a mennyiségi mutatók, bármennyire fontosak is, még nem határozzák meg egyik vagy másik gazdasági rendszer erejét. Ez az erő és növekedésének távlatai elsősorban a történelmi fejlődés tendenciáitól, a gazdasági előrehaladás jellegétől és ütemétől, s végső soron a társadalomgazdasági rendszertől függnek. Hogyan is fest hát a két világrendszer, milyenek a távlataik ebből az egyedüli helyes szempontból nézve? A tőkés világrendszer a kapitalista nemzetközi munkamegosztás láncaival összekapcsolt különböző nemzetgazdaságok labilis, antagonisztikus egysége. Ideiglenes forma, amellyel az olykor ellentétes célok felé törekvő, egymásnak ellentmondó nemzeti és társadalmi erőket egyesítik. Nagy imperialista hatalmak, magas és közepes fejlettségi szinten álló kapitalista országok, gyarmatok és félgyarmatok tartoznak ebbe a rendszerbe. Sok egykori gyarmati ország még a kapitalista nemzetközi munkamegosztás szférájában él. Ebből könnyen megérthetjük, milyen megrendítő csapásként éri az imperializmust az, hogy az egykori gyarmatok népei kivívják politikai függetlenségüket, s a gazdasági fejlődés önálló útjáért harcolnak. S bás a küföldi monopóliumok pozíciói az említett országok gazdaságában még erősek, ezen országok többsége mégis az imperializmus tartalékából a haladó, antiimperialista .erők szövetségesévé vált. A fiatal nemzeti államok, azáltal, hogy a nemzetközi kapcsolatok nem egyenjogú formáit öszszetörik és a szocialista országokkal sokoldalú gazdasági kapcsolatokat létesítenek, megszabadulnak a nemzetközi kapitalista munkamegosztás béklyóitól. A népek gyarmati börtönének elkerülhetetlen, végleges öszszeomlása tovább fokozza a kapitalista rendszer általános labilitását. A kapitalista világrendszer magvát hét nagyhatalom — Az Egyesült Államok, Anglia, a Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország, Kanada, Olaszország és Japán — gazdasága alkotja. A világ ipari termelésének több mint a felét ezek az országok szolgáltatják, jóllehet a föld területének 15 százalékát foglalják el, s a világ lakosságának 17 százaléka él itt. Gazdasági potenciáljukat azonban nem tehetjük egységes egészként a történelem mérlegének serpenyőjébe. Gazdaságukat a kölcsönös ádáz konkurrencia-harc gyengíti. A nemzetek feletti állammonopolista szövetségek létrehozása, az imperializmus teoretikusainak állításai ellenére, egyáltalán nem szünteti meg ezt a harcot, hanem csupán új, élesebb formákat ad neki. A kapitalista rendszert helyrehozhatatlanul aláássák a megoldhatatlan belső ellentmondások is: a termelés anarchiája, a válságok és az osztályharc. A szocialista világrendszerben végbemenő folyamatok elvileg más jellegűek. A szocialista országokban a termelési eszközök társadalmi tulajdona, az antagonisztikus ellentmondások megszüntetése új, a történelemben még soha nem tapasztalt viszonyt hozott létre az államok között: az internacionalizmus, a barátság és a kölcsönös segítségnyújtás viszonyát. Ai jelenlegi szakaszban a szocialista országok gazdasági együttműködésének súlypontja a forgalom, az árucsere területéről áthelyeződik a termelés területére. Az államok együttműködésének új, csakis a szocializmusra jellemző formája a népgazdasági tervek összeegyeztetése, amely minden országnak megadja a fejlődés világos perspektíváját és lehetővé teszi számára erőforrásainak legésszerűbb kihasználását. A népgazdasági ágak fejlesztését és a tudományos-kutatómunkát a Köl csönös Gazdasági Segítség Tanácsa és annak ágazati állandó bizottságai koordinálják a szocialista országok A szocializmus gazdasági hatalma és a béke megszilárdítása gazdaságának általános fellendítése érdekében, egymás gazdaságának kölcsönös kiegészítése és támogatása alapján. A tervszerű szocialista kooperáció minden országnak erőt takarít meg és lehetővé teszi számukra, hogy olyan feladatokat oldjanak meg, amelyekre sok ország külön-külön nem lenne képes. Ez vonatkozik például a nukleáris energia békés kihasználására, a közös energiarendszerek megteremtésére és a nagy sorozatban való gépgyártásra. Jelenleg már megkezdődtek a munkálatok az európai népi demokratikus országokat és a Szovjetunió európai részét összekapcsoló egységes energetikai rendszer megteremtésére, tervbe vették továbbá annak az olajvezetéknek a közös megépítését, amelyen a Volga-vidék ásványolaja eljut majd Csehszlovákiába, Lengyelországba, Magyarországra és a Német Demokratikus Köztársaságba. A nemzetközi szocialista munkamegosztás bővül és növekszik. Igaz, ma még korai lenne azt állítani, hogy ez a munkamegosztás már teljesen kialakult; ehhez a bizonyos nehézségekkel járó folyamathoz időre van szükség. A szocialista testvéri közösségbe tartozó országok között ma még vannak egyes, olykor lényeges különbségek, főleg a szocialista átalakítások betetőzésének fokában és a gazdasági fejlettség szintjében. A szocialista .világrendszerben gyorsan kiegyenlítődik az egyes országok gazdasági fejlettségének szintkülönbsége, amely az egykori kapitalista munkamegosztásból eredt. Lenin rámutatott arra, hogy az új társadalomért vívott harcban tekintettel kell lenni „a világ minden nemzetének proletariátusa által közös terv szerint szabályozandó egységes világgazdaság létrehozásának tendenciájára..." (Lenin Művei 31. kötet, 141. old.) A jelenlegi szakaszban még nem értek meg az objektív feltételek ahhoz, hogy valamennyi szocialista ország gazdasága egyesüljön, ámde ezek az országok gazdaságilag mind közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz, kapcsolataik egyre átfogóbbak lesznek, s fokozatosan kibontakoznak az egységes gazdaság körvonalai. A szocialista világrendszer nem a célok ideiglenes egysége folytán öszszefűzött államok átmeneti egyesülése, hanem az állandó és alapvető érdekek azonossága révén összeforrott szocialista országok sziklaszilárd ereje, megbonthatatlan politikai és gazdasági testvéri közössége. Az új társadalmi rendszer fölényét a nyugati burzsoá megfigyelők közül is mind többen elismerik. Mi a szocializmus sikereinek a titka, és mi a kapitalizmus kudarcainak az oka? — teszi fel a kérdést pl. Jacques Gascuel, a neves francia közgazdász. Hiszen „az emberek mindenütt csak emberek; s az Egyesült Államok anyagi kincsei és eszközei felülmúlják vetélytársaik anyagi kincseit és eszközeit". „E sikerek titkát könnyű megfejteni — válaszolja Gascuel. — Arról van sző, hogy a szocializmus pontosan meghatározott cél elérésére összpontosítja erőfeszítéseit, s a közérdekű problémákat előnyben részesíti a magánszemélyek érdekeihez fűződő problémákkal szemben. A nyugati világban éppen a magánérdekek túltengése, összeütközése, vagy akár összeegyeztetése egyáltalán nem kedvez a köz érdekeinek, elfojtja, háttérbe szorítja azokat, fékezi a haladást, zavart kelt, bátortalanná tesžik az ifjúságot..." Feltétlenül egyet kell érteni ezzel a jellemzéssel. A kapitalista gazdaság nem bírja a versenyt a szédítő ütemben növekvő szocializmussal. Ezt meggyőzően igazolják a szocializmus és a kapitalizmus gazdaságának elemzése és a két rendszer fejlődésének ebből az elemzésből kirajzolodó távlatai. II. A világ ipari termelésében az első szocialista állam részaránya 1917ben mindössze 2—3 százalék, húsz évvel később már kb. 10 százalék és 1958-ban mintegy 20 százalék volt. Ugyanebben az évben a világ ipari termelésének több mint egyharmadát a szocialista országok szolgáltatták. A Szovjetunió — a leghatalmasabb szocialista ország — az ipari termelés volumenét 1958-ban 1913hoz viszonyítva 36-szorosára növelte, a munkatermelékenységet pedig megtízszerezte. Tudomány és a technika döntő ágaiban a Szovjetunió biztosan tartja vezető szerepét. Ez a néhány adat és tény minden szónál többet mond. A szocializmus történetében most ÍR

TÄ: P. RPS

ZOV elérkezett az az időszak, midőn e társadalmi rendszerben rejlő összes lehetőségek gyorsan kibontakoznak. A szocializmus a kapitalizmussal folyó verseny döntő szakaszába lépett, hogy 1965-re megszerezze az abszolút fölényt a világgazdaságban és hogy a világ ipari termelésének több mint a felét szolgáltassa. Ez a legközelebbi feladat, amely azonban egyszersmind előkészíti a következő ugrást. Ez az ugrás lesz a szocializmus alapvető gazdasági feladatának megoldása — ezzel a szocializmus az egy főre eső termelés terén túlszárnyalja majd a legfejlettebb kapitalista országokat és biztosítja a legmagasabb életszínvonalat a világon. Ez a kapitalizmussal vívott gazdasági verseny végső célja. Ám ennek elérése után nem áll meg az előrehaladás — ellenkezőleg, gigantikus módon meggyorsul. Ez a távlat realitás, nem pedig fantázia. S hogy ez így is van, azt a két rendszer versenyének történelmi tapasztalatai bizonyítják. 1950 —1957 folyamán az ipari termelés átlagos évi növekedése a szocialista országokban 13,1 százalék volt, a kapitalista országokban pedig csupán 5,8 százalék. Éppen az ütemben mutatkozik meg a két rendszer versenyének alapvető törvényszerűsége: a szocialista gazdaság gyorsabb ütemű fejlődése, amely az utóbbi években minőségileg új körülmény kialakulására vezetett, nevezetesen arra, hogy a termelés növekedésének abszolút mutatóiban a szocializmus fölénybe került. Lenin már a szovjet hatalom első éveiben megmondotta, hogyha a szovjet rendszerben rejlő összes lehetőségeket kihasználva, a nép alkotó kezdeményezőkészségére támaszkodva, ésszerűen, takarékosan fogunk gazdálkodni, akkor eljön majd az idő, amikor a társadalmi fejlődés annyira meggyorsul, a gazdaság és a kultúra olyan magasra ível, hogy erről a kapitalizmus még csak nem is álmodhatott. Az az időszak, amelyről Lenin beszélt, bekövetkezett. A gazdaság gyorsított fellendítése a szocialista világrendszer fejlődésének új szakaszához fűződik: a Szovjetunió belépett a kommunizmus általánosan kibontakozó építésének időszakába, számos népi demokratikus ország pedig a szocialista építés betetőzésének korszakába. A szocialista országok végrehajtják a termelés gyors növekedését előirányzó népgazdaságfejlesztési távlati terveket. Megvalósul az a nagyszerű program, amely kihasználja a mai termelőerőknek a tudományos és műszaki forradalom folytán egyre növekvő lehetőségeit; mélyül a tudomány és a termelés kapcsolata, meggyorsul a műszaki haladás és az automatizálás, minden vonatkozásban fejlődik a vegyiipar, növekszik a beruházások hatásfoka. E program végrehajtásában roppant nagy szerepet tölt be a dolgozók alkotó kezdeményezőkészségének hatalmas fellendülése. Ilyen hatalmas ösztönzőerőt még egyetlen társadalmi rendszer sem ismert. A nehézségek és a múltban hozott ideiglenes áldozatok ellenére a történelemben a szocialista rendszer biztosítja először a dolgozók munkakörülményeinek és életviszonyainak szüntelen javulását. A szocialista országok a termelés számottevő fellendítése alapján a legközelebbi esztendőkben komoly sikereket érnek el a kapitalizmussal vívott békés versenyben. Természetesen még sok nehézséget kell legyűrni, de ehhez megvan az erejük a szabad, alkotó munka embereinek, akik ma már a csillagok felé törik az utat. A szocialista gazdaság virágzása senkit sem fenyeget. Sőt a szocializmus erősödése a béke anyagi bázisának bővülését és a háború bázisának szűkülését jelenti. A szocializmus, mint a béke és a haladás erős bástyája, még nagyobb hatást gyakorol majd a nemzetközi helyzetre. III. A szocializmus különféle módon hat majd a történelem menetére, de valamennyi mód, egymást kiegészítve és fejlesztve, a mai fejlődés fő irányában hat: a reakció és a háború erőinek gyengítése és elszigetelése, a béke és a haladás erőinek megszilárdítása és konszolidálása irányában. Maga a szocialista államok léte, aktív békeszerető külpolitikájuk a nemzetközi helyzet egészségesebbé tételének legfontosabb tényezője. „A világporondon kialakult jelenlegi erőviszonyok között és a haditechnika mai színvonala mellett ma már senki sem javasolhat — hacsak nem vesztette el érzékét a realitások iránt — más utat a különböző társadalmi rendszerű államok közötti kapcsolatok fejlesztésére, mint a békés egymás mellett élés útját. A nyugati országok egyes politikusai sokszor latolgatják, hogy „fogadják-e el" a Szovjetuniónak a békés egymás mellett élésre vonatkozó javaslatát, vagy „ne fogadják el". Azt hiszem, ezek az elmefuttatások a kérdés lényegének meg nem értéséről tanúskodnak. A dolog lényege az, hogy a békés egymás mellett élés napjainkban reális tény, nem pedig valakinek kérése vagy óhaja. Objektív szükségszerűség ez, amely a mai világhelyzetből, az emberi társadalom fejlődésének jelenlegi szakaszából fakad" - mondotta Ny. Sz. Hruscsov a Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésszakán. Míg az imperialista hatalmak reakciós vezető körei számára a szocialista országok sikerei komoly kijózanító eszközként hatnak, a haladó erők óriási erkölcsi támogatásrá találnak bennük és buzdítást merítenek belőlük a békéért és a demokráciáért folyó harcban. A szocialista népek gazdaságának gyors fellendülése, tudományának és kultúrájának virágzása, jólétük növekedése a tőkés országok dolgozó tömegeinek szemében hatalmas vonzóerőt kölcsönöz a szocializmus eszméinek. Az új társadalom építésében elért sikerek növelik a szocializmus eszméinek népszerűségét, elősegítik a munkásmozgalom növekedését. A 83 ország 33 millió kommunistája a dolgozók érdekeiért, a békéért következetesen és önfeláldozóan harcoló hatalmas hadsereget alkot, amelyet öntudatos, eszmei összeforrottsága, szervezettsége és fegyelme tesz erőssé. Az imperialista propaganda a „kommunista veszély" mumusával rémisztgeti a népeket, hazug koholmányokat terjeszt a szocializmus állítólagos „agresszív szándékairól". A szocialista országok szüntelen előrehaladása — amelynek célja a nép jólétének emelése — meggyőzően igazolja ezen országok békeszeretetét. A néptömegek fokozodó tiltakozása az „atomhalál" veszélye ellen, béketörekvésük rettegéssel tölti el a militarizmus bajnokait és rákényszeríti őket arra, hogy nagyobb hajlandóságuk legyen a megegyezésre. A szocializmus sikereinek a nemzetközi helyzetre gyakorolt politikai és ideológiai hatását kiegészíti és fokozza az a befolyás, amelyet a szocializmus a világ többi részével fenntartott gazdasági kapcsolatai révén gyakorol. Ezek a világ gazdasági fejlődésének objektív szükségleteiből eredő kapcsolatok a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésének igen fontos formáját alkotják. Elősegítik az országok közötti normális politikai kapcsolatok megteremtését, fokozzák a népek kölcsönös bizalmát. A béke megszilárdítása szempontjából nagy jelentőségű a szocialista országok együttműködése a gazdaságilag elmaradott országokkal, amelyek közül sokan független külpolitikát folytatnak, s a kiterjedt „békeö/ezethez" csatlakoznak. Ezen országok szempontjából a tartós béke objektív szükségszerűség. Háborúellenes álláspontjuk az egyik oka annak, hogy az új háború többé már nem végzetszerűen elkerülhetetlen. Ezek az országok azt tűzték ki feladatukul, hogy rövid idő alatt megszüntetik az évszázados elmaradottságot, felemelik a lakosság életszínvonalát, megszilárdítják politikai függetlenségüket. Ezen az úton nagy akadályok tornyosulnak előttük: szembekerülnek az értékesítés égető problémájával, érezteti hatását a szűk pénzügyi bázis, a gazdasági építésben való járatlanság. Az imperialisták ezt arra akarják kihasználni, hogy az említett országokat megfosszák függetlenségüktől, hogy bevonják őket saját agresszív terveikbe. Ezzel szemben a gazdaságilag elmaradott országoknak a szocialista táborral való fokozodó együttműködése a tegnapi gyarmatokat segíti abban, hogy kifejlesszék nemzeti iparukat, megszilárdítsák szuverenitásukat, és a nemzetközi helyzetet elősegítő független politikát folytassanak. A szocialista országok nem az uralom és a függőség, hanem az egyenlőség és a kölcsönös előnyök alapján működnek együtt a gazdaságilag elmaradott orszáqokkal. A fiatal független államok a szocialista országokban vásárolt legújabb berendezés- és géptípusok révén saját fejlődésük érdekében felhasználják a szocializmus legutóbbi tudományos és technikai vívmányait. Ezért természetes, hogy gazdasági kapcsolataik a szocialista országokkal állandóan növekednek. így ' például 1954-től 1957-ig a Szovjetunió és az európai népi demokratikus országok Indiával lebonyolított kereskedelmi forgalma az ENSZ adatai szerint 22,6 millió dollárról 127,1 millió dollára, Burmával pedig 2,4 millió dollárról 36 millió dollára emelkedett. 1960-ban csupán a Szovjetunió 95 iparvállalat és objektum építésében segít a gazdaságilag elmaradott országoknak. A szocialista világrendszer további sikerei még nagyobb lehetőségeket biztosítanak majd a fiatal békeszerető államok mindenoldalú támogatására. Ez az együttműködés a többi között rákényszeríti az imperialista hatalmakat, hogy hozzájáruljanak a gazdaságilag elmaradott országok egyes követeléseinek teljesítéséhez, és bizonyos pénzügyi, valamint műszaki segítséget nyújtsanrU nekik. A szocialista országok nem titkolják, hogy érdekükben áll gazdaságilag együttműködni valamennyi tőkés állammal, mivel úgy vélik, hogy ez mindenkinek előnyére válik és a nemzetközi viszony javulását szolgálja. A szocialista országok azonban nem akarják kierőszakolni, hogy a kapitalista országok kereskedelmi partnereinek szerepét betöltsék. A szocializmus gazdasági előrehaladását még az sem hátráltatná, ha a tőkés országok általában lemondanának a szocialista államokkal való kereskedelemről, mert a szocializmus mindazzal rendelkezik, ami a gyors és szakadatlan fejlődéshez szükséges. A világgazdasági fejlődés parancsoló követelményeinek önkényes megsértése viszont elsősorban maguknak a különféle tilalmak szervezőinek okoz kárt, az imperialista országoknak, amelyek előtt a külső piacok kérdése egyre élesebb formában vetődik fel. A kapitalizmus uralmi övezetének szűkülése, az új technika bevezetése, a termelés automatizálása, a munkanélküliség növekedése és a parasztság elnyomorodása, a külső piacokon folyó konkurrencia kiéleződése új értékesítési nehézségekkel jár a kapitalista országok számára, s a Kelettel való kereskedelem fejlesztésének kérdését nagyon is lényegessé teszi. A Kelettel folytatandó kereskedelem bővítésének eszméjét az amerikai nagyburzsoázia egyes köreiben is rokonszenvvel fogadják. A „Journal of Commerce" című lap megírta: „Az Egyesült Államoknak a Szovjetunióval folytatott kereskedelem bővítését nemcsak azért kell üdvözölnie, mert ez megjavíthatja a kölcsönös politikai viszonyt, hanem azért is, mivel mi ezzel, akár mint fogyasztók, akár mint exportőrök, akár mint importőrök, mindenképpen csak nyerhetünk." A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a lakosság legszélesebb rétegei között híveket toboroznak a békés egymás mellett élés eszméjének. A Nyugat és Kelet közötti gazdasági együttműködés bővítésének legkö|vetkezetesebb és legkitartóbb harcosai a kapitalista országok dolgozói, akik számára ez az együttműködés nemcsak a nemzetközi feszültség és a háborús veszély enyhítésének útját, hanem a foglalkoztatottság növelésének eszközét is jelenti. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlesztésére, a feszültség enyhítésére, a népek együttműködésére irányuló törekvés legyőzhetetlenné válik. Ež a törekvés csatlakozik a békeszerető erők általános demokratikus mozgalmához, fontos tényező a monopolburzsoázia legreakciósabb részének politikai elszigetelésében. Á háborúk nélküli világ az emberiség évszázados vágya. Most megvannak a feltételek, s azok az eszközök, amelyek biztosítani tudják a békét a jelen és a jövő nemzedékeinek. Ám az egyetemes, tartós béke nem hull le az égből. Ezt ki kell harcolni. A munkásosztály minden csapatának, minden dolgozónak, minden jószándékú embernek fokozott erőfeszítése szükséges ahhoz, hogy a háborút száműzzük a társadalom életéből, hogy a béke reális lehetőségét reális valósággá tegyük. A szocialista országok dolgozói nemes munkájukkal felbecsülhetetlen módon hozzájárulnak a világ népeinek e közös ügyéhez, s ezáltal teljesítik az emberiség iráni; nagy internacionalista kötelességeiket. Az új rendszer felkelő csillaga egyre fényesebben világítja meg korunk legnagyobb tömegmozgalmának, a békeharcnak az útját. Ez a hatalmas erő - az óceánba ömlő tajtékzó folyókhoz hasonlóan - egyetlen áradatba duzzad, amely el tudja söpörni a béke ellenségeinek minden cselszövését. A világ békeszerető erői az egyetemes béke hatalmas támaszának tekintik a szocialista rendszert. (Megjelent „A béke és a szocializmus kérdései" decemberi számában. Rövidített szöveg.) ÚJ SZÖ 2 * 1960. január 10.