Új Szó, 1960. január (13. évfolyam, 1-30.szám)

1960-01-19 / 18. szám, kedd

I mmn fe \m ba d ítómovj et kato nakjarta k % Kassa város történelmének emlékezetes napjaiból A

beköszöntő 1945. esztendővel a második világháború drámája végső stádiumába lépett. A sok ezer kilométer hosszú keleti harcvonal lényegesen megrövidült: a két szárnyon Hitler hordái már kiszorultak a balti államokból és az egész Balkán télszigetről. A szovjet csapatok az egykori Kelet-Poroszországtól a Visztula középső folyása mentén, «Duklán és Dargón át Budapestig húzódó vonalon harcoltak s éppen megkezdték átkelésüket a Dunántúl felé. Nyugaton a szövetségesek — bár már elérték Németország határát — éppen az 1944. esztendő utolsó napjaiban nehéz védelmi harcokat folytattak a nagy atlanti, utánpótlást biztosító kikötők felé 'előretörő ellenséggel. Mindamellett az egész békeszerető emberiség - elsősorban a szovjet hadsereg erejétől és, önfeláldozásától — az 1945. esztendőben a roppant világégés mielőbbi befejezését várta. S az emberiség nem csalódott. Nem csalódtunk mi Kassán sem, akik december 18-a óta szívszorongva vártuk a felszabadulás óráját. Ezen a napon a szovjet csapatok már néhány kilométerre megközelítették a várost dél felől, de azután az erősítéseket kapott ellenség nyomására éppen a csehszlovákmagyar határ mentén állandósult a front. Tudtuk, a szovjet csapatok következő nagy előretörése felszabadítja az egyre állatiasabb nyilas rémuralom karmai között vergődő frontmögötti várost is. Azt persze, hogy Kassa városának közvetlen felszabadítása elsősorban messze, sok száz kilométerre a várostól, valahol Lengyelországban, Krakkótól északra, a Visztula mentén s lenn a Dunánál, Esztergom környékén dől el — nem tudhattuk előre. De amikor január 9-én Churchill egyenes segélykérésére a szovjet hadsereg megindítja utolsó előtti nagy támadását a hitleristák ellen, amely lényegében a Visztulától egészen az Oderáig viszi előre a diadalmas szovjet csapatokat, amikor Esztergom térségében összeomlik a körülzárt Budapest felmentésére indított német ellentámadás, ekkor már tudtuk — egész éjszakákat a rádió mellett szorongva —, hogy ütött a felszabadulás órája. Ostrava és Esztergom között zsákszerű német kiszögellés keletkezett, amelynek legkeletibb pontja Dargó volt. A német hadseregek nem bírták ki a kétoldali roppant nyomást s a katasztrófát elkerülendő, Szlovákia területén a Mikuláš—Zvolen vonalra kényszerülnek visszavonulni, így szabadult fel 1945. január 19-én reggel minden nagyobb közvetlen harci esemény nélkUl Kelet-Szlovákia főhelye, Kassa városa. Erről az eseményről, előzményeiről és következményeiről emlékezünk meg az alábbi írásokban. Äz előjáték... Megindul a munka a felszabadulás után 1941. június 26-án, négy nappal a Szovjetuniónak a hitleri hordák által történt megrohanása után a késő délutáni órákban Budapestről haza indultam Kassára. A tulajdonképpeni világháború kitörésének napjaiban Magyarországon is nyomott volt a hangulat. A vonat, amelyben utaztam, félig üres volt. A szakaszban egyedül ültem, de nemsokára a kalauz zavart meg olvasásomban. — Kassára utazik? — Igen válaszolom. — No, oda ma aligha jutunk el. — Miért? — kérdem most már én csodálkozva. — Hát nem hallotta, délben szétbombázták a várost. Több mint 200 halott, az állomás is romokban hever. Bár már akkor elég edzettek voltunk a rémhírek ellen, mégis nyugtalanított a dolog. Minden egyébtől eltekintve a város azon pontján laktunk, amelyet — legalábbis az én civil eszem szerint — leginkább érdemes bombázni. No meg a kérdés: ugyan ki bombázhatta, kinek lehetett érdeke tönkretenni a békés várost, és mikiesznek a következmények? Végigjártam a vonatot, de ismerőst a gyérszámú utas között nem találtam. Az étkezőkocsiban a pincér tudott a dologról, valamilyen bennfentes társaság izgatottan beszélt róla. Miskolcon bementem a forgalmi irodába s az állomásfőnöknél érdeklődtem. Kitűnt, — mint rendesen, — hogy a hírben van valami igaz, de „csak" az új postapalotát és környékét rombolták le és a halottak száma is „csak" 30 — 40. Hogy ki bombázta a békében élő állam egyik békés városát, ezt érdekes módon nem kérdezte az állomásfőnököt egyre jobban körülvevő utasok közül senki. Mindnyájan, még a jelenlevő katonatisztek is megdöbbenve s elgondolkozva hallgatták a száraz tényeket. A gyorsvonat elég hosszú ideig állt, mint utólag kitűnt, a kassai főispánra várt, akit lillafüredi szórakozásból riasztott ki a város bombázásának híre. Amikor végre megérkezik, a vonat és az állomás „prominensei" körülfogják s hallom, amint nyilatkozik: — Sajnálom, uraim, én sem tudok többet. A miniszterelnök úr egyenes utasítására térek vissza szolgálati helyemre. Ma vagy holnap fontos kormánynyilatkozatot várhatunk. Arról, hogy ki hajtotta végre a támadást, jellemző módon még ebben a környezetben sem hangzott el egyetlen szó sem. Az állomás Kassán még a szokottnál is kihaltabb. Csak Pista bácsi, a népszerű kacsázólábú hordár súgja oda mint régi ismerősének: „A rádió bemondta, hogy az oroszok voltak, de a városban azt beszélik, hogy a németek". És tényleg, bár a provokációs hivatalos propaganda az első estétől kezdve csak úgy okádja a rágalmakat a Szovjetunió ellen, a városnak korántsem csak a Szovjetunióval szimpatizáló lakossága túlnyomó többsége spontánul a németeket okolja a provokációért, vagy legrosszabb esetben kínosan hallgat. Hangosan, vagy magában mindenki felveti a természetes kérdést: Cui bono kinek volt érdeke a békés város bombázása? A válasz egyértelmű — illetve nem egészen az. Akiknek - minden emberi jog ellenére — kezében van az ország, a nép sorsa, akiknek a legmegbízhatóbb értesüléseik vannak a provokációs bombázás tényleges lefolyásáról, mást mondanak. Bárdossy miniszterelnök másnap, június 27-én délelőtt bejelenti a parlamentben, hogy „Magyarország Kassának és más városoknak bombázása miatt a Szovjetunióval hadiállapotban levőnek tekinti magát." Amikor Bárdossy ezt a bejelentését tette, már birtokában volt Krúdy Ádám ezredesnek, a kassai katonai repülőtér parancsnokának hivatalos írásbeli jelentése, amely szerint a város elleni bombázást szovjet felségjellel ellátottnémet repülőgépek hajtották végre. Mindez kétségbevonhatatlan módon a háborús főbűnösök 1946-ban Nürnbergben megtartott tárgyalásán is kitűnt. Mi mégis egy másik személy tanúságtételére hivatkozunk, akinek ugyan, mint az egyik fő háborús bűnösnek, szintén Nürnbergben lett volna a helye, de akit titokzatos kezek megmentettek a felelősségrevonás alól. Horthy Miklósra, Magyarország volt kormányzójára gondolunk, aki emlékirataiban beszámol Kassa bombázásáról is. Megjegyezzük, hogy Horthy emlékiratai „Ein Leben für Ungarn" cím alatt 1953-ban - milyen véletlen — Bonnhan és német nyelven jelentek meg, telenek vagyunk a Ián levő szöveget tani: „Bárczy miniszterelnökségi államtitkár 1944-ben közölte velem, hogy Krúdy Adám repülőezredes, a kassai repülőtér parancsnoka 1941. június 26-án Bárdossy miniszterelnököt írásban értesítette, hogy ő, Krúdy, saját szemeivel látta: a bombákat német repülőgépek dobták le. Időközben azonban a Szovjetunióval való hadüzenet megtörtént, s% Bárdossy azt válaszolta Krúdynak, ha nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni, akkor erről hallgatnia kell. Bárdossy miniszterelnökségi munkatársait is hallgatásra kötelezte. Elméletileg nincs teljesen kizárva - írja tovább Horthy - hogy Krúdy repülőezredes 1941. június 26-i megfigyelése esetleg téves volt. Ez azonban két okból rendkívül valószínűtlen: a mi vezérkari főnökünk - amint említettem - éppen úgy a Szovjetunió elleni aktív részvételünket követelte, mint Hitler. Mindkettőjüknek érdekében állott tehát, hogy a „provokáció" sikerüljön... Másrészt a bevetésre kész légierőket, amelyek fölött az oroszok rendelkeztek, az előnyomuló ellenség leküzdésére kellett fordítaniok, nempedig egy olyan ország városainak bombázására, amelynek semlegessége kétségtelenül Moszkva érdekében állott". így ír szó szerinti fordításban Horthy. Nincs okunk szavait kétségbe vonni. Mindössze egy tényt ferdít el — saját maga utólagos igazolására. Azt ifja könyvében, hogy Kassa bombázásának tényleges lefolyásáról, Krúdy jelentéséről ő csak három évvel később, 1944-ben értesült Bárczytól. Az olvasóra bízzuk, elhiszi-e ezt neki, vagy sem. 1945 január közepén mintegy háromszázan, nagyobbrészt frontról szökött katonák, a Csermelyvölgyi Gazdasági Iskolában voltunk elhelyezkedve, ahol harcra készen vártuk a kedvező alkalmat a németek hátbatámadására. Erre azonban nem került sor. Az ellenségnek menekülése közben nem volt ideje, hogy Kassa városát fegyveresen védelmezze. A kora reggeli órákban a Csermely irányából csatárláncban közeledtek a város felé hős felszabadítóink, a szovjet előőrsök. Mi fehér kendőt lobogtatva rohantunk elébük, s boldogan összeölelkeztünk első felszabadítóinkkal. Kassa város lakossága e napon örömkönnyekkel fogadta igazi felszabadítóinkat. A nyomasztó hatéves megszállás, de különösen a nyilas rémuralom után a város népe boldogan fellélegzett. Az óvóhelyek, pincék, bunkerek kiürültek. Az embereknek a nyilas rémuralomtól megfélemlített, elgyötört tekintete mosolyra derül és kifejezi háláját felszabadítóinknak, hogy megszűnt a rettegés, megszűnt a halálfélelem. A felszabadulást követő napokban a Kazinczy utcai munkásotthonban nagy volt az élénkség. Kassa város ÍXÄOOOWXJOOOOOOOOOOÔCCÄOO' Három és fél nehéz esztendő pergett le Kassa bombázása, Magyarországnak a Szovjetunió elleni háborúba való bűnös és provokatív besodrása óta. 1945. január 18-án este Kassa városának délnyugati része már felszabadult. Mi, akik a város északkeleti részén laktunk, csak azt tudtuk, hogy „senki földje" lettünk. Éjszaka a közeli vasúti raktárak lángja festette vörösre az eget, különben csönd volt, a hetek óta éjjelnappal tartó közeli és távoli harci zaj elült. Már nem volt rádiónk, mert nem volt áramunk, az áramfejlesztőket a menekülő németek a levegőbe repítették. Az éjszaka folyamán nem forradalmi proletariátusa találkozott itt, hogy tájékozódjék a történelmi kibontakozásról, amelyben aktív részt kívánt venni. De hogyan? A közvetlen felszabadulást követő napokban nem volt pártszervezet, nem volt közigazgatás, nem voltak közbiztonsági szervek. E helyzetben legfontosabb feladatunknak tartottuk a párt újraszervezését. Régi párttagokból öttagú bizottságot alakítottunk, amely pótolta a helyi pártvezetőséget mindaddig, amíg a párt formálisan megalakult. A bizottság tagjai Kugler János, Simái Béla, Freimann Artúr, Pillér József és Róják Dezső voltak. Közvetlenül a felszabadulás utáni napokban legfontosabb feladatunknak a munkásmilícia megszervezését tartottuk, amely fenntartotta a rendet és, a közbiztonságot. Á szovjet katonai parancsnokság, amellyel szoros összeköttetésben voltunk, megfelelő számú fegyvert bocsátott rendelkezésünkre, amivel felszereltük az önként jelentkező szervezett munkásokat. Pártbizottságunk abban az időben fontos feladatpt végzet,t. Pótolta a közigazgatási és a közbiztonsági szerveket. A reggeli óráktól késő estig szünet nélkül permanenciában volt, hogy a lakosság ügyesbajos dolgait intézze, főleg azonban a közellátásról gondoskodjék. Hogy az állandóan fokozódó feladatokat intézhessük és a termelést érintő problémákat megoldhassuk, a bizottságot aktivistákkal, régi elvtársakkal bővítettük ki. A munkásotthonban csak rövid ideig tanyáztunk. Feladataink állandóan bővültek, a két irodahelyiség kicsinynek bizonyult. Ezért a Fő utca 78. szám alatt levő épületbe költöztünk, amelyben még nemrég a nacionalista Turul szervezet működött. Az új épületben munkába kezdett a szakszervezet s az ifjúsági szervezet is. 1945 január végén a hunytuk le a szemünket, a ház apraja-nagyja várta, mi lesz. 1945. január 19-én havas reggeli szürkületben nem várt módon újra megélénkül a harci zaj. A környéken aknák robbannak, az utcákon nincs egy teremtett lélek sem. A háziak nem mernek kimenni a kertbe sem, hogy a tyúkoknak enni adjanak. Feleségem vállalkozik rá, de ijedten szalad vissza: egy közelben becsapódó akna kitöri a ház valamennyi ablakát. A padlásablakból látom, hogy a Kavecsányi út felől lövik a németek a varost. Hiszen akkor már itt kell hogy legyenek a szovjet csapatok! S tényleg, úgy félkilenc tájban, meszsze a kihalt utca végében három Szovjetunióból megérkeztek Maurer Gyula, Steiner László és más elvtársak, akik aktívan bekapcsolódtak a párt és a közigazgatás megszervezésébe felváltva az ideiglenes pártbizottságot, amely saját kezdeményezésére nehéz körülmények között dolgozott. 1945. január 30-án megjelent Kassán a Pravda negyedik száma, amelynek főszerkesztője Maurer elvtárs volt. Az első három számot Michalovcén nyomták. Február 25-én a párt összüzemi értekezletet hívott egybe, melyen részt vettek az üzemek munkásai és más dolgozói. Az értekezleten Maurer elvtárs beszámolójában ismertette az új kormányprogram fő vonásait, beszélt az üzemi bizottságok fontos feladatairól az új helyzetben. A feladatok kö~ött első helyen a termelés megindítása állt. Február 2-án a Szlovák Nemzeti Tanácsot fogadta ünnepélyesen Kassa város lakossága. Ebből az alkalomból a Fő utcán nyilvános népgyűlést rendeztek. Április 3-án Kassára érkezett az új kormány és a párt moszkvai vezetősége Klement Gottwald vezetésével. A város Jakossága a színház előtti téren óriási lelkesedéssel üdvözölte őket. Ä Végül Kassa nagy napjai sorában április 5-én a megyeházán kihirdették a kommunista párt által kidolgozott kassai kormányprogramot. A program kitűzte azokat az elveket, amelyek alapján felszabaduló hazánkat építeni akartuk. A kassai kormányprogram egy jobb, igazságosabb társadalmi rendet hirdetett meg, amelyben a nép az egyedüli forrása és végrehajtója minden hatalomnak és amelyben a társadalom minden gazdasága a nép javát szolgálja. Ahogyan azután Bratislava majd Prága is felszabadultak, természetesen Kassa ismét csöndesebb lett. De a felszabadulás óta már soha sem volt az a vidéki kisváros, ami a város múltját addig jellemezte. Kassa továbbra is központja maradt az ország legjobban elpusztított vidékének, Kelet-Szlovákia újjáépítésének. Ugyanakkor új történelmi feladatot is kapott a szocializmus építésén, a szocialista táboron belül: összekötő kapocs lett a Szovjetunió felé! Ezt fejezi ki a kétvágányúra épülő Szövetségi Vasútvonal, de ezt fejezi ki számos más intézmény is, amelynek fő politikai célja és hivatása, hogy elmélyítse a Szovjetunióval való politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatainkat. Róják Dezső katonát veszek észre. Az úttest közepén jönnek lapos sapkában, rövid bőrkabátban, nyugodtan vitatkozva. Néha, beszéd közben, meg-megállnak, mintha csak a tegnapi kuglipartit tárgyalnák meg. Körülöttük mindenütt nyílnak az ajtók és az ablakok, emberek tódulnak az utcára. Én is lerohanok, közben lázasan kutatok emlékezetemben orosz szavak után. De mire leérek az utcasarokra, ahol félórával ezelőtt — legalább is számunkra — a világháború utolsó aknája robbant, csak ennyi jut eszembe a békésen beszélgetők üdvözlésére: — Zdrávsztvujtye tovariši! I Szőke Lőrinc amiért is kénykönyv 235. oldamagyarra fordíKassa város szívében a múlt mementója, a jövő záloga lett a város felszabadítása körül elesett szovjet hősök emlékmüve és a végkifejlés tJJ SZÖ 19 * 1960. január 16.