Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-12 / 343. szám, szombat

Tűz, láng, füst, és korom Hetek óta bénít és lázít, némít és ugraszt, nyűgöz és keserít egy könyv. Nem regény, nem dráma, nem versgyűjtemény. írói nem a betűvetés mesterei, szövegét nem írógépen kopogták, sorait nem íróasztalon rótták; piszkos és fagydermedt kezek fogták a ceruzacsonkot, térd, tenyér, hát, fal volt az asztal; ós gyűrött, hiábasimított vastag pakkoló- vagy vékony klozettpapiron és újságmargó kincset érő szabad terén állt össze egyforma sorsú ezrek és százezrek palackpostája. Boldog hajótöröttek, kik dugaszolt, vastagfalú zöld üvegpalackban bízhatják a tenger hullámaira életjclüket és primitív SOS-üket! Könyvünk dokumentumait nem védte semmiféle burok, dugdosásból dugdosásba vándoroltak, néha vizbe kerültek, néha vérbe: az olvashatatlanná vált részek pótolhatatlanul jelzik a hiányt. A német fasizmus ártatlan tömegáldozatainak egyik dokumentumát olvasom: tömegvád tanúságát és mementó ját. Címe: „lm Feuer vergangen". „Tűzben elégve", pontosabban szólva „Tűzben elmúlva" (Rütten & Loening, Berlin, 1959). Az alcím: Naplók a gettóból. Az előszót Arnold Zweig írta: „£n, aki ötven éve olvasva tanulmányozom az európai irodalmat, e könyvbe foglalt öt napló elolvasása után csak azt tudom mondani, hogy tartalmukat és emberi súlyukat tekintve, ezeket csak azzal a hatszáz éve élő irodalmi emlékkel lehet összehasonlítani, mely mint Dante „Isteni komédiája" világít modern irodalmunk kezdetén, és annak is csak első részével, a „Pokollal". Öt napló, öt zsidó ember - egy férfi és négy nő — feljegyzései, melyek csak Danteval mérhetők. Pokol, melyet nem fantázia nagyít, de a valóság emel minden elképzelhetön túli realitássá. Micsoda rettenetes idill ehhez képest Anne Frank nyűgöző bakfisnaplója! Lvvow, Krakkó és Varsó gc^ttó-halála e megmentett és átmentett klozettpapír- és újságszél-naplókkal csak Dantét idézheti. A zsidó itt, amíg él, mozog és ír: szabadságolt hulla. „A gettóban csak a halálra lehetett várni. Aki azonban mást akart, annak ki kellett lépni a gettó falai közül - és akkor megkezdődött a mindennél nehezebb harc", olvassuk a naplókban. A menekülni, az ellenállni akaró zsidó „az egyenruha-emberek szemeinek állandó pergőtüzében élt. Minden lépésnél szemérmetlenül kihívó vagy gyanakvó szemek szegeződtek rá, míg a szegény ember zavarba nem jött, elpirult, szemét lesütötte, és zsidóságát többé nem tagadhatta". Amíg a zsidó ellenálló eltalált a partizánokhoz, a kommunistákhoz, száz néma csatát vívott, csak azért, mert zsidó. És mégis vállalta száz halál veszélyét. A naplók azért íródtak, hogy a világ megtudja és el ne felejtse: a gettó népe ellenállt. „Kell, hogy valami emléket hátrahagyjunk, amely előtt valaki majd tisztelgőn meghajtja a fejét", írja Gusta Dawidsohn-Draengerova. Az emlék nagy és feledhetetlen. Gondoljunk a varsói gettó tűzbe-vérbefojtott felkelésére. Két hónapig tartott a harc: „Víz és világítás nélkül voltunk ... de az egész világ visszhangozta: a varsói gettó már két hónapja harcol, és a németek nem jutnak előre". A nürnbergi per 1061-PS. jelzésű dokumentuma örökíti meg Stropp SS-tábornok és rendőrségi vezérőrnagy 1943. május 31-i jelentését, amely így kezdődik: „Varsóban nincs többé zsidó lakónegyed!" - 600 000 emberből félmillió különböző „akciók" folytán vagy még Varsóban vagy a haláltáborokban pusztult eh A maradék ellenállt és titokban épített bunkerekből tizedelte a németeket. Itt csak a tűz segíthetett: a kifüstölés. A varsói gettó megszűnt: „sikerült 36 000 zsidót elfogni, illetve megsemmisíteni... az SS példás rámenőssel brillírozott" olvassuk Stropp jelentésében. Ebből a pokolból menekült meg Noémi Szac-Wajnkranz, hogy aztán később érje el a halál. De szava, tanúsága megmaradt: „Gázkamráitokat és a krematóriumaitokat titokban építettétek, ott kínoztátok halálra az embereket, hogy azt senki, idegen szem ne láthassa. Azt akartátok, hogy borzalmaitokról ne tudjon a világ. De most ezer kilométeres körzetben látni a tűzfényt. Füst és láng: ezt nem lehet letagadni, egy városnegyed ég, Varsó ég!" Tűz, láng, füst és korom! Tűz, láng, füst és korom: a második világháború náci-embermerénylete e „kellékek" jjélkül elképzelhetetlen. Ez, ennyi a fasizrhus csalhatatlan ismertetőjegye. Gyilkosság és gyújtogatás kéz a kézben — elválaszthatatlanul! Nyomd meg az első betűt és a nyelveden érzed az egyazonosság mérgét és bűnét. A magyar nyelv alliterációs egyezése nem véletlen: a gyilkosok és gyújtogatók azonosra szabott kezdőbetűje itt nyíltan árulkodik. A legsúlyosabb kriminalitás ikerszavai pontosan fedik a német fasizmus lényegét. A német fasizmus Hitler-fejezete tűzben fogant és tűzben lobbant utolsót. Gyújtogatással kezdődött és a főaktorok - Hitler, Göbbels - elszenesedett hulláival végződött. Nem 1933. január 30., de február 27. volt a lelkűkből leiedzett kezdődátum. A Reichstag felgyújtása volt a jel, de a hazug Goering-lángok kormából tisztán emelkedett ki a makulátlan vádlott, Dimitrov, a kommunizmus hőse: a vádló! 1933. május 10-én a könyvmáglyákkal folytatódott a gyújtogatás. „Ű század! Ô tudományok! Öröm most élni": ujjongta a lángok láttán Göbbels. „Az emberiség becsületlistája", 3000 könyvcím került ekkor indexre: a tűzbe. Előbb az értelem, a gondolat és az erkölcs könyvei alá kellett tüzet gyújtani: az embermáglyákat és krematóriumokat csak a könyvtől, értelemtől elrugaszkodott bestialitás realizálhatta. Tűz, láng, füst és korom falta, perzselte lávamód Európát. Tűz hullt és dúlt, láng nyalt és falt embert, tárgyat, földet, mindent. A „felégetett FÁBRY ZOLTÁN: FÜLEMÜLEK NYOMABAN (A német fasizmus természetrajzához) föld" elmélete és gyakorlata itt vizsgázott totalitásból. A guernicai spanyol repülőgyakorlat Varsóban és Rotterdamban, Coventryben és Kijevben praktizálta először démonivá az égből hulló tüzet. A pesti hidak tűzben szakadtak ketté, és Lidicében, Oradour-ban gyerekek és asszonyok halálsikolyát nevette füstté és korommá a láng. Mindenütt mindenből láng csapott ki: falvak és városok, emberek és állatok, erdők és vetések — egyformán égtek. II. A „német halál" Vér és tűz, vér és láng, vér és korom a német fasizmus konstellációjában elválaszthatatlanul jelentik és jelzik korunk tegnapi — és ha nem vigyázunk — holnapi szörny-embertelenségét: a „német halált". Mi a német halál ? Noémi Szac-Wainkranz a megmondhatója: „A halálnak sok válfaja van. Van nyugodt, megváltást hozó halál és van erőszakos, váratlan, előre nem látott halál. Van halál, mely kínos mártíriumba fojtogat, de a legborzasztóbb a „német halál". A halál, amit a Gestapo, az SS, SA és a halálosztagok hoztak, a halál, mely mindenütt és mindenkor az emberre törhet, amely, hogy élvezze az ember szerencsétlenségét és félelmét, játszik vele és szórakozik, mielőtt lenyelné. Kiszíjja az ember vérét, iszik, iszik, a torkán akad, részeg lesz tőle és meg vész! Azt csinálhat veled, amit akar és végnélkül kacag. Félsz? Megfojtlak, halálra kínozlak. Élni akarsz? Nem érdemled meg. Én mindent legyőzök, én mindenkit elpusztítok, felégetek és elemésztek mindent, én: a németek szövetségese, papja, szentje, legelső istene, németek szimbóluma, becsülete, feladata". Ez, ennyi volt korunk háborút szülő bacillusa. Ez a még sohse-volt és máshol így ki nem virágzott embertelenség, mint egyedül üdvözítő hittétel és világnézet. Világnézet, mely csak önmagát látja: a „német halál" nagyszerűségét, jogát és kötelességét, a halált, mint a „német élet" előfeltételét. Kizárólagosság és tekintetnélküliség, mely egy nagy nép, „a költők és gondolkodók népének" lett itt letörülhetetlen szégyenbélyege. A „német halál" a prepotencia gőgös, gyilkos embertelensége. Wilhelm Stapel 1932-ben megjelent könyvében, (Der christliche Staatsmann), mely a „nacionalizmus teológiájának" igényével lép fel, erre a hihetetlen szörnyűségre bukkanunk: „Hogy mi valahol többségben vagy kisebbségbär vagyunk, az egyre megy. Nekünk semmi közünk a statisztikákhoz! Mi németek vagyunk, és így az elsők és többség mindenütt és mindenképpen. Ha teszem, Lengyelországban csak két német lakna, akkor ez a két német lenne a többség. Többet jelentenének, mint a lengyelek milliói, csak azért, mert németek, éppen azért, mert németek!" Csoda, ha a gyakorlat e még csak nem is hitleri teológiához igazodott?! Ahol az elmélet milliókat tesz láthatatlanná és avat nemlétezővé, ott a gyakorlat e milliókat minden gátlás nélkül fizikailag is likvidálhatja. Mit jelenthet e viszonylatban egy emberélet? Mit jelenthet e brutális embertagadásban egy lengyel, egy orosz, és egy zsidó ember élete?! Eltaposandó férget. Amikor Hitler egyik napról a másikra betört a Szovjetunióba, nyíltan kijelentette: „Ezt az óriási térséget, amilyen gyorsan csak lehet, pacifizálnunk kell". Hogy ez a pacifizálás mit jelent, azt a következő mondat parancsolón sugallja: „és ez a legeredményesebben úgy érhető el, ha mindenkit, aki csak ferde szemmel néz ránk, azonnal angyonlövünk." A gyilkosság ezzel a führeri utasítással megkapta menlevelét: gátlásnak, skrupulusnak itt nincs többé helye, a féreg eltaposható, mert eltaposandó! És taposták milliószámra parancsra és szervezetten, tömegben és egyenkint részeg kedélyességgel. Egyetlen egy példa a nürnbergi per anyagából: a Janowsky-láger egyik hóhéra, Heine, a reggeli kávéosztásnál az első foglyot megkérdezte: miért állt be elsőnek, és válaszát meg sem várva, lelőtte és ráadásul még néhány utána következőt. Azután a sor végéhez ment és itt az utolsót kérdezte: „Miért állsz utolsónak a sorban?" és lelőtte. A hullákat elcipelték és elégették. Gyilkosság és gyújtogatás: vér és tűz! A világ legszervezettebb halálgépezete (ahogy a nürnbergi angol vádügyész elnevezte) teret enged a halál minden változatának és minden gyilkos szeszélyének. Amikor Anne Frank, az épp csak szerelmet dadogni tanuló bimbózó élet, Hollandiában Naplóját írja, még nem sejti, mi a „német halál", de keleti sorstársa Noémi, már mindent tud. Egy fiatal csinos lány, — aki élni akar, élni! — zokogja el neki fájdalmát: „Borzasztó még csak el is gondolni, Hogy meghalok és semmi sem marad utánam". Noémi nem tud neki mit felelni, de este ezt jegyzi fel egy papírszeletre: „Ne sírj szép lány, majd rózsaszínű illatos szappant csinálnak belőled, de az is lehet, hogy azon a helyen, ahol poraid fogják trágyázni a földet, egy virág fog kihajtani, a takarékos német nép nem engedi, hogy nyomod veszszen". Az anyag megmaradásának elvét ennél gyilkosabb példa még nem demonstrálta! „A csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem": ez, ennyi a költők és gondolkozók népének Kant-szövegezte kategorikus imperatívusza. A világgal, embertársaimmal szembeni feltétlen erkölcsi elkötelezettség. És mi lett belőle? „Német halál". Minden visszájára fordult A IX. szinfőnia a klimaxot jelentette: Beethoven Schiller himnuszával magához ölelhette az egész emberiséget, de Leverkühn, a komponista, a hitlerizmus atmoszférájában már tudatosan vonhatja vissza a IX. szimfónia lényegét és változtathatja ördögművé. A „német halál" nemcsak zsidókat, lengyeleket, oroszokat, cseheket, szlovákokat, szerbeket, románokat, magyarokat, dánokat, nojvégeket, hollandokat, belgákat és franciákat ölt millószámra, de megölte, megtagadta, kitagadta Schillert, Goethet és Beethovent is: a vox humánát. A humánumnak e konstellációban nincs többé helye, Hitler csak az antihumánumot dekretizálhatta: „A humanizmus a butaság és' gyávaság keveréke... a humanizmus korszaka lejárt." Itt az egyetlen lehetséges logikai következményt csak a „német halál" jelentheti. Noémink a csillagok alatt ezt az emberi mélyfokot gyilkos valóságként borzongatja: „A csillagos ég felettem. Ti többiek ott a más bolygókon, nálatok is ilyen bestialitás uralkodik? Világűr, halhatatlanság, teóriák, filozófiák, jóság, jog, bölcsesség — mi értelmetek van nektek ma? Miért nem tanítottak minket arra, hogy gyalázat és gyilkosság lesznek uralmon? Miért tanítottak minket könyörületességre? Megcsaltak minket. Egyetlen egy kéz, Hitler kezének érintésére, alapjaiban rengett meg a világ. Olyan korhadtak voltak az alapok? Miért nézte kálváriánkat a világ nyugodtan és miért nem tudott segítségünkre sietni? Vagy talán később, valamikor?" Később? Valamikor? Szegény Noémi: gyilkosaidnak ma Izrael szállít fegyvereket, és Oberländer — a keleti „német halál" egyik szervező aktora — Bonn minisztereként tagad gyilkos tényeket és hazudtol vallomásokat. III. Arany Jánostól — Theodor Oberlánderig Hetek óta tömeggyilkosság vádlottjaként egy ember áll a világsajtó pergőtüzében és ez az ember tagad és nem emlékszik, tagad és nem emlékszik. Hitler és Himmler alvezérei a lehető legegyszerűbb módon hatálytalanítják az általuk előidézett borzalmakat: nem emlékeznek. Egy Hamburgban az év elején megjelent és nagy port felvert pamflettben, Friedrich Heinrich Wilhelm Nieland egyszerűen letagadja Auschwitzot és a többi borzalmat: „6' millió zsidónak németek általi elgážosítása vagy legyilkolása: maga a legképtelenebb állítás!" Theodor Oberländernek van mit tagadnia! Oberländer ösnáci, a vérrend kitüntetettje, akinek keze benne volt és benne van minden Keletre irányuló ekszpanzív akcióban. A Keleti Németek Szövetségének volt az elnöke, és ez a trójai faló becsempészését jelentette, mely aztán a cseheknek, szlovákoknak, lengyeleknek, magyaroknak, románoknak, jugoszlávoknak és a -Szovjetuniónak végeredményében a második világháború minden rémségét hozta. A Szudéta-kérdés robbantó permanenciája, a Dunántúlt bekebelező Pestig meghúzott német térkép, majd Magyarország fasizálása, a gleivvitzi rádióállomás ellen szervezett „lengyel bandatámadás" szervezése, nem utolsósorban Oberländer számláját terhelik. Kéz a kézben Himmlerrel, Rosenberggel és Frankkal rajzolódnak ki a kontúrok, melyek a „német halál" képét rögzítik. íme, Himmler keleti programja: „Mi nem germanizálhatjuk a régi értelemben a Keletet, célunk nem az ott lakó népek elnémetesítése; ellenkezőleg: arra kell törekednünk, hogy Keleten csak tényleges német vérből való németek lakhassanak". Ezt a gondolatsort Rosenberg így variálja: „A szlávok lesznek a mi dolgozóink. Amennyiben és ahol nincs rájuk szükség, ott haljanak meg". A nürnbergi per egyik fontos dokumentumát szolgáltató naplójában írja Hans Frank, Lengyelország kormányzója, 1940-ben: „azt a tényt, hogy a világ figyelme a nyugati frontra koncentrálódott, fel kell használnunk a lengyelek tömeglikvidációjára, és elsősorban a vezető lengyel értelmiség kiirtására". Lengyelország lakosságának egy harmadrésze pusztult el ily módon. Oberländerrel kapcsolatban — bizonyithatón — egyetlen hely, egyetlen időpont és akció van rikítón megvilágítva: Lwow, 1941 június 30 —július 6. Itt és így lett Oberländer, mint a Weltbühne írja, Frank nyomdokain haladva, „Lwow ördöge". Ezen a héten mintegy 3000 ember — nagyrészt zsidó — pusztult el, köztük 38 lengyel tudós és egyetemi tanár. Itt és ekkor a „Nachtigall" különítmény likvidált, melynek politikai tisztje Oberländer volt. Szerepét, rangját, ottlétét Oberländer nem is tagadja, de kereken és ápertén jelenti ki,, hogy ő ez idő alatt egyetlen egy lövést sem hallott és semmiféle tömeges likvidálásról nem tud. Oberländer ártatlan, mint halálosztagának megtévesztő, édes, dallamos, ártatlan neve: „Nachtigall" (magyarul: „Fülemüle"). Fülemülék nem gyilkolnak. Fülemülék nem lehetnek gyilkosok. Mert mi a fülemüle? A fülemüle, más néven csalogány, (Erithacus luscinia), verébfajta, 17 cm hosszú madár. Nyugat- és Közép-Európában áprilistól szeptemberig tartózkodik. Létezik még Amerikában a sötétvörös tollazatú virginiai fülemüle, az ún. kardinális. A fülemüle: versek, novellák csattogó kedvence. Egy Bocaccio-novella cím jut az eszünkbe és Arany János Fülemiléje. Mit tudok még a fülemüléről? Budán volt egy Csolagány-utca és abban — ha jól emlékszem — egy tanltőnöképezde: csupa fülemüle! Ez minden. És most egy teljesen ismeretlen fülemüle-fajról és fülemüle-perről olvasunk. Oberländer „Nachtigalľ'-osztagáról — és ez a fülemüle-csoport azonmód háromezer ember halálsikolyát asszociálja. Akusztikai tévedés, vagy tévesztés? Itt valami nincsen rendjén: gyilkosok nem lehetnek fülemülék' És fülemülék nem lehetnek gyilkosok! A névvel Való visszaélés ténye kétségtelen. De mire való ez a hazug kettősség? Ne felejtsük el: a fasizmus német barbárai - szentimentális gyilkosok. A Lily Marleen-be úgy kapaszkodtak, mint az üdvösségükbe, de az Erikát, e kedves nótát marsritmusra szaggatták: csizmaritmusuk még a virágot is tépte, nyúzta, taposta. Másképp nem tehettek. Az irreális barbárság csak irreális idealizmussal takarózhat. „A német — írtam 1938-ban a Korunkban — önmagának és Európának egyformán egy szédítő fent és egy elveszejtő lent. És e fent és lent között nincs összefüggés". A német, a tér mániakusa és zsarolója, valójában légüres térben él. És e légüres tér szülte, hozta, adta a fasizmust: a hullaengedelmességet, a militáns megszállottságot, amely csak bestializmusban élheti ki magát. A német fasizmusban a szolgalelkűség és a zsarnoki mentalitás egymásból folyik. Hitlert millió kis Hitler éltette, is élteti máig. A háború itt a kettősséget egybefogó és feloldó megváltás! Fent és lent: idealizmus és barbarizmus: az egyik véglet a másikat vonzza. De mindkettő: hazugság, irrealitás. Irrealitás, amely a katasztrófa realitásába — a második világháborúba — rántotta a világot. Ezek a németek — a végletek kalandoraiként — gyermekmód pillanatról pillanatra tudnak feledni. Az SS-tiszt tiz tarkólövés után leül a zongorához és Mozart- vagy Beethoven-szonátát játszik. Ez a vezeklése: az Apasszionatában mossa meg kezeit. A német fasizmus a bűntudatlanság népét időzíti és reflektorozza máig érőn: Oberländer gyilkos osztaga a fülemüle névre hallgat és fülemülék n«m lehetnek gyilkosok! A gyilkosság háromezer embert emésztett el, de a fedőnév az ártatlanságot biztosítja. Arany János fülemüléje énekével megköszöni a napot. „Melyre, ím, felvirradott, A sugárt és harmatot, A szellőt és illatot, A fát, melynek lombja zöld, A fészket, hol párja költ, Az örömet, mely teli ' Szíveeskéjét elteli; Szóval, ami benne él S mit körében lát, szemlél, Azt a pompát, fényt és színt, Mely dicsőség — Semmi kétség — Ő érte Jött létre Csupán ó érette, mind!" Mit csináltak az Oberländerek e madárból? Amit az emberből csináltak. Meggyalázták őket: eszközzé, cinkossá, gyilkossá aljasították mindkettőt. Arany János Fülemiléje az életet köszöni és köszönti, de mit köszönnek és köszöntenek Oberländer fülemüléi? Lwow a megmondhatója! IV. Fülemülék Lwowban Lwowban 1941 júniusának végén bevonultak a németek, és Oberländer, saját bevallása szerint, „a lembergi bevonuláskor felemelő boldogságot érzett". Felemelő boldogság: csapata, melynek politikai vezetője és irányitója volt, egy hét alatt 3000 civil-embert likvidált. Itt és most csak 3000 hullát, de nemsokára milliók fognak égni, hamvadni, pernyévé és korommá porladni és — eltűnni. „A tűzben elégve", „A lángokban elmúlva": ezek a fejezetcímek évekig maradnak majd érvényben. És a szag, millió és millió ember égő hússzaga betöltötte az egész világot. És a világ belélegezte és még csak rosszul sem lett tőle. Elfeledte, elemésztette? A nürnbergi per angol fővádlója, Sir Hartley Shaweros szerint e per célja: a náci barbárságot cáfolhatatlanul és minden időre és mindenki tanulságára dokumentálni, mert „az emberi emlékezet nagyon rövid". Persze, hogy rövid, ha még az egyik barbár aktor — dr. Oberländer — sem tud visszaemlékezni. Nyugodtan teheti: a nyomok eltűntek. Csodálatos nyomeltűntetések, csodálatos véletlenek adódnak ott, ahol Oberländer neve felbukkan. Itt van a gleiwitzi rádióállomás esete, amikor lengyel uniformisokba öltöztetett KZfoglyok és SS-ek megrohanták a rádióállomást, hogy így szállíthassák a végszót Hitlernek 1939. szeptember elsejéhez. Oberländer akkor a breslaui kémelhárítónál dolgozott. Közvetlen főnöke, Lahousen tábornok, a nürnbergi tárgyalóteremben ezt vallotta: „Ez az eset egyike a legmisztikusabbaknak". Annyira misztikus, hogy maga a tábornok is csak később értesült a — nyomeltűntetésről: „Egyszer Birckel SSHauptsturmführerrel beszéltem. Ő mondotta: egész különös, hogy még mi sem tudunk mindent az esetről... Ügy tudom, hogy az akció minden .résztvevőjét, még az SS-embereket is, eltették láb alól, azaz meggyilkolták őket". Radikális nyomeltűntetés! A „Nachtigaľ'-osztag nagyrésze ukrán fasisztákból állott, akiket a németek „aszkarik"nak neveztek: volt afrikai gyarmataikon így nevezték a bennszülöttekből toborzott zsoldosokat, az „árulókat". Ennek az ukrán fasizmusnak vezetője S. Bandera volt, aki szintén részt vett a „felemelő érzetű" Iwowi bevonuláson. Az Oberländer ellen most folyó vizsgálatok idején ezt a Banderát, október 15-én halva találták. A koronatanút, aki tagadhatott volna, de az is lehet, hogy bizonyíthatott volna, meggyilkolták: megmérgezték. A nyomravezetőket, még ha azok cinkosok is, el kell tüntetni! (A CIKK BEFEJEZŐ RÉSZÉT A NAPOKBAN KÖZÖLJÜK) JJJ SZÖ 6 * 1959. december 12.