Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-25 / 356. szám, péntek

Karácsonyi levél KEDVES BARÁTOM! Mint tizenöt év óta minden esztendőben, az idén is felkereslek karácsonyi levelemmel. Ogy gondolom, helyesen cselekedtünk, amikor tizenöt évvel ezelőtt, 1944. karácsonyán, a pislákoló petróleumlámpa fényétől gyéren megvilágított borospince egyik homályos zugában megfogadtuk egymásnak, hogyha túléljük a fasiszta őrület által ránk szabadított világégést, bárhová sodorjon is bennünket az élet, minden karácsonykor levelet váltunk. Emlékeim között őrzöm eddigi 14 leveledet s remélem, hogy mire Te e sorokat olvasni fogod, kezemben lesz a Tőled érkezett tizenötödik levél is. Nc haragudj, hogy most ismét eszedbe juttatom: kettőnk közül én bizonyultam jobb jövendőmondónak. Emlékszel, mennyire fásultak, mennyire kiábrándultak, mennyire felnőttek voltunk ott, a homályos pincezugban, akkor, tizenöt évvel ezelőtt, tizenhatéves fejjel. Nem tehetünk róla, hogy hamar felnőtté érlelt bennünket mindaz, ami körülöttünk azokban az esztendőkben történt. Az embertelenség, az esztelen őrület tombolása, nagyzoló pillanat-emberkék kénye-kedve és a Deutschland, Deutschland über alles meg az Übermensch-izmus szelleme és a „kitartás"-t harsogó esztelen fenegyerekek tébolyodott filozófiájának mocsárbűzös, hullaszagú és mérgező atmoszférája vett körül bennünket. Tizenhatéves fejjel tapasztalhattuk, mennyire olcsó az emberi élet, mennyire sárba tiporható portéka az emberi méltóság, mennyire felmérhetetlen az emberi gonoszság és a fennhéjázó butaság. Olyanok voltunk mi akkor, mint a hirtelen kerekedett szélvihartól idő elött ellobbanó fáklya: mielőtt lángra lobbantunk volna, már ki is aludtunk. Amikor kamaszleikünk, kamaszénünk kitárult az ismeretelen világ végeláthatatlan szférái felé a szépre és jóra éhesen, számunkra csak az emberi gonoszság, az öldöklés, a testvérgyilkosság, a reménytelenség és a céltalanság rútul torzító görbe tükrén át mutatta meg magát a világ. Mi, elindulva a felnőtté érés göröngyös útján, a szépet, a jót, a nemeset kerestük a világban. Es mit kaptunk helyette? Az élet értelmébe, az ember nagyságába, jóságába vetett hitünk szörnyű megingását, a „csak egy nap a világ" ostoba filozófiáját és a „végső győzelem" érdekében sorozatosan elkövetett gazemberségek megszámlálhatatlan arculcsapását. Te akkor, tizenöt évvel ezelőtt, 1944 karácsonyán még nem hitted, nem akartad elhinni, hogy a fegyverropogás megszűntével, a vöröscsillagos katonák megjelenésével befejeződött egy embertelen korszak, amely meghazudtolva a XX. század minden vívmányát, gázkamrák, tömegsírok és koncentrációs táborok tömegével, a hivatássá emelt hazudozásokkal, népámítással, jogtiprással és üresfejű pöffeszkedéssel írta meg az emberiség történetének legszégyenteljesebb, legkomorabb lapjait. Ma már felnőtt ésszel talán nem is tartom megmagyarázhatatlannak akkori borúlátó életfelfogásodat. Sok-sok mozzanata a mi akkori életünknek indokolttá teszi tizenöt év előtti pesszimizmusodat. Apáinkat SAS behívók parancsolták el körünkből a halál orgiára, élelmünket a németek falták fel, az iskolapadokból osztálytársainkat ragadták ki közülünk, hogy először a megszégyenítésnek szánt sárga csillagot kényszerítve mellükre, leprásokként elkülönítsék őket tőlünk, majd elhurcolják és a halálba hajszolják őket. Pedig ártatlanok voltak, ártatlanok ugyanúgy, mint azok, akiket éjjelenként fogdostak össze az akkori rendszer kopói, s mi akkor még csak homályosan sejtettük, hogy ezek az összefogdosott „büdös kommunisták" azok, akik egy olyan világért harcolnak, melyet mi fiatal szívvel, szépre, jóra éhes énünkkel csak mint álmot képzeltünk el. ,t Emlékszel, mennyire felnőtt módon vágtuk a sarokba az iskolai könyvtárból kölcsönkapott Nietzsche-kötetet, s milyen szívesen, milyen lelkesen olvastuk helyette Heinét. Sötétben tapogatóztunk, de éreztük, hogy ez a „szabadság", mely akkor vett körül bennünket, nem az igazi, nem lehet az. Azon a tizenöt év előtti karácsonyon, ott a homályos pincezugban nem volt karácsonyfánk. Nem gyúltak ki a karácsonyeste gyertyalángjai, nem sziporkázott a csillagszórók fénye. És mégis, azon a zúzmarás karácsony délutánján fellobbant bennem valami, ami vakító fénnyel világít, mint a karácsonyi gyertyák és a pattogó csillagszórók. Fáklyaként lobbant fel az emberbe, az emberi életbe, a boldogabb jövőbe vetett hitem. Ügye, emlékszel még: karácsony délutánján fiatal szovjet katona jött a pincébe, segítségünket kérte a vacsorakészítéshez. Mi ketten önként vele mentünk, s milyen örömmel hallgattuk és ha nehezen is, de megértettük, hogy a békéről, a jövő távlatairól, a ránk köszöntő szabadságról beszél. És ne szégyelljük bevallani: jól esett az a tőle kapott nagy fal étel is, amelyet örömmel vittünk szüleinknek, hiszen már napok óta csaknem éheztünk. — Dolgoztatok, munkátokért jutalom jár, — ugye így mondta a csillogó szemű kis szovjet katona, s én ekkor már megértettem, hogy igenis, új idő hajnala virradt ránk, amikor végzett munkája szerint becsülik meg majd az embert és nem az előkelő származás, az öszeköttetések és protekciók fogják megszabni érvényesülésünk lehetőségeit. Ügye, jó, hogy minden karácsonykor ezt elmondjuk egymásnak, s úgye, nem haragszol, hogy az én akkori optimizmusom indokoltnak bizonyult. Eltűntek az álhumanizmus szemforgató jelszavaiba burkolt jótékonykodási karácsonyi akciók, a „Mennyből az angyal" dallamával bevezetett karácsonyi szózatok, melyeket a kormányzóné, a „Főméltóságú Asszony" intézett az éhes és rongyos százezrekhez, s amelyek nem segítettek a nyomoron, a bajokon, a szenvedéseken. Eltűnt a karácsonyok hamis fényben csillogó mítosza. Szabad emberek, nélkülözést nem ismerő dolgozók gazdagon terített asztal mellett ünneplik nálunk évről évre vidámabban a béke és a szeretet ünnepét, mert ez a boldog új kor, amely tizenöt évvel ezelőtt fegyverropogás közt született, egyre inkább kiteljesedik, egyre inkább izmosodik mindannyiunk javára. És karácsonyfánk alá minden évben jut egy-egy valóban sokat érő meglepetés is. Az idén például harmadik ötéves tervünk fényes távlatai világítanak számunkra csillagszórónál szebben. Ha gyertyagyújtáskor megállsz majd a minden földi jóval felékesített ünnepi fenyő alatt és gyermekeid ajkán felhangzónak az öröm visszafojthatatlan sikolyai, gondolj ismét a 15 év előtti karácsonyra. S a karácsonyeste kissé misztikus hangulatában is gondolj arra, hogy a tizenöt év alatt megtett utunk a legreálisabb valóság. S ha együtt örülsz majd kacagó gyermekeiddel és hitveseddel, ne feledd majd, hogy ami mögöttünk van, az csak az út kezdete, hogy a mi célunk az, hogy gyermekeink, asszonyaink, embertársaink arcáról soha többé ne tűnjön el a mosoly, hogy a mi gyermekeink soha ne búcsúztassák frontra gördülő katonavonatokon távozó apjukat, soha ne ismerjék aggódó anyjuk könnyhullatását, soha ne halljanak fegyverropogást, bombasüvítést, ne tudják meg, mi a rombolás, a pusztítás, a vérontás. S majd ha eljutunk odáig — és én szilárdan hiszem és vallom, hogy eljutunk —, akkor telik meg igazi és mély értelemmel a karácsonyi ünnep, a béke és a szeretet ünnepe. Adja a jövő, hogy így legyen. Jó karácsonyt, kedves Barátom! SÁGI TÓTH TIBOR ÜJ SZÓ 7 * 1959. december 25. ANDREJ PLÁVKA: Csontos Vilmos: Emlékezés CS1LLOGO FENYŐFA Micsoda nótát, mily szavakat susog a szellő, ahogy szalad a nyári lomb között Sztrecsnónál és a Poludnyicán, a Prasiván, a Csertovicán, ott fenn Boca fölött? Messze a falvak fészkeitói a régi érzés, újra kitör — vagy a régi harag, szél járja a dacos bérceket, ébresztve büszke emlékeket s elmúlt fájdalmakat. Hol irtás volt, ott erdő sarjadt, esztendők őrzik a nyugalmat a korhadt törzs mögött, ahol a harcos tüzet rakott, és megálmodta a holnapot szemébe láng szökött. Az ifjú fák között merengón a fia jár most itt az erdőn, mit atyja álmodott, és a szemében gyulladt szikra ma is ébren vigyáz s ízzítjr a felkelő napot. A zsenge erdő békét lehel, avar lepi, bújtató lepel a tört fegyvereket. Az augusztusi lángoló nap érlelget, süt új kalácsokat, illatos kenyeret. Beforrott a jávorfa sebe, csak az anyaszív sajog bele. Ha augusztus szele riadót fúj a szurdokokban — a mi szivünk is meg-megdobban, elszántsággal tele, tüzeli, hajtja a vérünket, bátorságot dobogva lüktet, s feledve bú és jaj: hogy szabadnak tudhasd hazádé., a büszke sorsot te is vállald — érte élj, küzdj és halj! Nem varázslat vagy te: Anya-szívek lángja, Gyermek-szív szerelme, Azt ragyogod szerte Az egész világra. Csillogó fenyőfa, Honnét a varázslat, Hogy téged a béke, S a szeretet fénye Jelképének látnak? MIHAIL DUGYIN: Egy szó a békéről A lelki láng nem huny ki már sosem, Nem fúlhat el a sodró, hősi verssor, Olyan, mint volt... Én nem feledhetem, Miképpen verselt Majakovszkij egykor. Jaj, elvesztettem sok szerény, derék Baráti és sok hű elvtársi lelket, De arcuk még ma is lelkemben ég, — E kor rideg fukarságot nem enged. Mind földünk szépségét mentette meg, S ez újra nagy, virágzó, harsogó ma. Szívemben negyven életet viszek, Ezért vagyok mohó a szépre jóra. A hangom mint a húr, el nem szakad, Még ércesen cseng, s izzó, mintha égne. E földből minden népnek kincs fakad S új útjain mindenhol győz a béke! Az atombomba nem zúzhatja szét A földet, — ez már nap-közeibe vágtat; Mi megvédjük a bolygó életét S úgy oltalmazzuk, mint szülőanyánkat. Jövő korokba küldi népeit, A nap-pályán a csillag-árba száll ki. S ha tűz-golyónk már gyengülten hevít, Egy másik, új napot fogunk találni. Hazám! — a vérem érte, benne élt. S ó holnapomban részt vesz törhetetlen. Nekünk élnünk kell minden népekért — A boldogságom ebben van, csak ebben! FRANYÖ ZOLTÁN fordítása