Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-25 / 356. szám, péntek

Egri Viktor HALÁL Tegnap váratlan ajándékhoz jutottam. Spál néhány összehajtott tiszta papírlapot csúsztatott a kezembe. Nem is kérdeztem, honnan szerezte. Alighanem az irodabarakkot takarító asszonyok egyike lepte meg vele. Este teleírtam az egvik papirost. Nagyon reménytelen, hogy az efféle írás valaha túljut a drótsövényen, mégis kimondhatatlanul jól esett, hogy a parányi ceruzacsonkkal leírhattam: tartozom valahová, még ember vagyok, nem adom meg magam! Csak ilyen ritka, ünnepi percekben, amikor írni tudok, érzem, hogy talán nem éltem hiába. Ha megmaradok, gyűlölni fogom a rabságot, « háborút és az emberi gonoszságot. £s halálomig csak ezt fogom vallani, mindig csak ezt. De reggelre kiveszett belőlem ez a jóérzés. Megint megfogyatkoztunk. Kunze, az öj barakkfelelős megjelent egy kis cédulával és Spált szólította, Akkor még nem sejtettük, hogy nem látjuk többé. De Spál tudhatta, mi vár rá. Mikor elment mellettem, rám vetette pillantását és én sző nélkül megértettem, hogy az ágyban, a szalmazsák alatt megtalálom búcsúlevelét. — Mozgás, mozgás! — kiáltott rá Kunze durván. Spál egy pillanatra megállt és jó hangosan odamondta, hogy mind meghallhattuk: — Mit sürgetsz, te barom! Te mégy meghalni vagy én? Azt hittem, hogy Kunze öklével az arcába csap, de nem merte megtenni. A levelet megtaláltam és eljuttattam a címzetthez a szomszéd blokkba. Keresetlen, meleghangú levél volt. Csak a nagyon tudatosan élő emberek tudnak ilyen egyszerűen vallani és búcsúzni az élettől, elmenni úgy, hogy soha többé nem felejthetjük el őket. Este üres maradt az ágya, mégis úgy éreztem, hogy itt van a közelünkben és szól hozzánk: — Mindig remélni kell!... Aki megmarad közülünk, annak sok dolga lesz. Nem a bosszúra gondolok, de másra. Arra, hogy az élet más legyen, egészen más. Fazekas odajött hozzám. Nagyon elgyötört volt az arca és. fáradj, reménytelenül fásult. — Mi bajod? — faggattam. — Megint elfogott a félelem? Fazekas legyintett: — Nem félek, hidd el... De egész náp a kisöesém halála járt az eszemben ... Ő volt az első. akit meghalni láttam. Megértettem nyomott hangulatát. Velem is megesik néha, ha valaki meghal közülünk, akit megszerettem, egyszerre feltámadnak az emlékek és kínozni kezdenek. A halálból régen kiveszett mindaz, ami naggyá és emberivé teszi. A roppant pusztulás valahogy kérget rakott ránk és eltompított. Csak így, ezzel a közönnyel lehet elbírni a napok sűrű izgalmait. De Spál halála felrázott a beteges dermedtségből, amelybe úgy belezuhantunk, mint valami mentségbe. Naplótöredék — Beszélj! — biztattam Fazekast. Éreztem, hogy nógatásom jól esik, kikívánkozik belőle a szó, szeretné valakivel megosztani emlékeit, talán enyhül így a szomorúsága. Ügy írom le, ahogy elkeseregte ... Hagytam, hogy el-elakadó nyelvvel mindent elmondjon, csak szabaduljon a terhes, nyomasztó emléktől. Régen történt, több mint húsz esztendeje. Szép volt az a nyár, jól indult. A vakáció örömeit már a vonatban megkóstolhattam. A szülők egyedül engedtek el Tibivel, az öcsémmel. Tibi igen komoly, pápaszemes, tizenkét esztendős, szokatlanul althangú fiú volt. Jókedvemben öregúrnak csúfoltam és ő ráhagyta, nem vette zokon. Minden rigolyámat tűrte, pompásan megfértünk egymással, ezért is bízták rém. Végig a Hernád és a Vág völgyén a folyosón álltunk, néztük a gyönyörű tájat és én történelmi tudásomat fitogtattam. Olykor bizony csúnyán megjártam, mert Tibi jobban ismerte a regényes sasfészkek, Sztrecsnó és Övár, Budatin és Váralja tündéri regéit és mondáit, mint én. Csöndes, dörmögő hangján jól megmosta a fejemet. Trencsénben édesanyánk huga, Janka néni és Kázmér bácsi várt ránk. Csodálatos szünidő volt, szebbről nem is álmodhattam. Janka néni a gyermektelen asszonyok szeretetével kényeztetett minket. Ebédre a kedvenc ételeinket főzte, tortákat, réteseket sütött és Kázmér bácsi még rajta is túltett a dédelgetésben. öcsi a bácsi könyvszekrényében egy teljes Jókai sorozatot fedezett fel. Ő talán még nálam is jobban érezte magát. Ebédig elbújt valahol a városi parkban, egy hűvös zúgban Jókait böngészte, én meg a vár mögötti erdőt jártam vagy a romok közt kutattam izgató, ismeretlen titkok után. Egon, egy vasúti tisztviselő fia kalauzolt. Vele vívtam meg első vitáimat azon a nyáron. Délután megváltozott a program és Tibi is velünk tartott. A Vágba jártunk fürödni és horgászni. Janka néni hasztalanul sopánkodott Ó6 intett, hogy alattomos a Vág. Vigyázok Tibire, fogadkoztam. Nem vagyok egyedül, ott vannak a fiúk is. Aztán mégis megesett a baj. Talán az okozta, hogy előző nap hatalmas zápor esett. A Vág vize hirtelen megdagadt. Ilyenkor a jól ismert, teljesen veszélytelennek tűnő helyeken is örvény keletkezik egy fennakadt kő vagy kimosott gödör helyén. A fiúkkal a túlsó parton jártam éppen, amikor kiáltozni kezdtek. Rémülten belevetettem magam a vízbe. Fél percbe sem telt és ott voltam, ahol Tibit felbukkanni látták. Csak egy gondolatom volt: meg kell mentenem, akár az életem árán! Amikor a víz harmadszor a felszínre dobta, elkaptam, de a sebes ár kitépte a kezemből és elragadta. Csak Karácsonyi ponty. (R. Vítek felv.) a szemüvege maradt a kezemben. Lerohantunk aztán a szomszéd faluig. Eszelősen futottam a part mentén és halálra váltan kiáltottam Tibi nevét. Bolondul hittem, hogy nem halhat meg, a víz alatt is meghallja a hangom, s egyszer csak kibukkan csúfolódó szája és jót nevet, hogy így megtréfált. De csodák nincsenek! Később egy szakasz katona jött. Késő estig C6áklyázták a folyót. Tibi nem került elő. Harmadnap távirat jött Komáromból. hogy a Vágdunából kifogták egy vörös úszónadrágos fiú tetemét. Megnézhetik a temetőben, mielőtt elföldelik. Én nem láttam többé holtában sem Tibit. Azóta valahányszor rágondolok, fojtogat a sírás. Látom magam előtt a homlokába hüllő puha szöghaját, komolykodó arcát, ahogy pápaszeme mögül rám mosolyog ... Mosolyog, valamit dörmög, amit nem értek és olyan vagyok, mintha üszök és korom hullana rám belül. Máskor meg vádlón rám néz és hallom a szemrehányását: még nem is éltem, miért hagytál meghalni? Miért ... Éget és fojtogat a vád... az első halál! Egon barátom kÍ6ért este haza. A többiek elmaradoztak, nem mertek velem jönni. Egyedül ő tartott ki velem... Nem fogadtak szemrehányással. A két öreg talán jobban oda volt, mint én. Rémületükben már azt hitték, hogy én is odavesztem. Táviratot küldtek Kassára. Balesetet jeleztek benne, de mikor megjötték a szüleim, egy percig sem titkolhatták, hogy Tibi belefulladt a Vágba. Apám talán sejtette, hogy halálhír várja, talpig feketében jött. Az édesanyám szürke útiruhában volt és elvesztette az eszméletét, amikor Janka néni nagy sírás közt bevallotta az igazat. — Rád bíztam Tibort... Nem vigyáztál rá!... Te... te vagy a gyilkosa! — támadt rám, amint ájulatából felocsúdott. — Nem tehetek rőla! Bár én fulladtam volna a Vágba! — zokogtam keservesen. A vonat alá vetem magam vagy leugrom a vár csonka tornyáról, ha akkor nincs mellettem Kázmér bácsi. A gondjaiba vett, elutazott velem a Fátrába és én a hegyek közt maradtam egy erdészházban. A vakáció végén eljött értem az apám. Szomorú út volt, hazafelé Kassáig gyötört a gond, hogyan nézek majd édesanyám szemébe. Hogyan fogad majd: a régi váddal vagy rám se néz, nem törődik velem? Ha így lesz - egy napig sem bírnám. Kimenekülök a házból, világgá megyek! De minden másképpen lett, ahogy elképzeltem. Anyám elébünk jött és sírva átölelt. — Egyedül te maradtál meg nekem! ... Vigyázz magadra, fiam — lehelte. így történt... Tibi halálával lezárult a gyermekkorom, vége lett a mesék, a játékok világának, egyszerre felnőtt lettem ... Tudod, minden bánat közt ez az első halál a legfájdalmasabb. Valamennyi közt ezt viselem el a legnehezebben... ÍNehéz ilyen sebet hordani. De élni kell! * • * fazekas befejezte. Lassan elhalkuló lélegzetén éreztem hogy megnyugodott. Ma éjszaka aligha gyötrődik. Elcsendesedett a barakk. A villanyt már eloltották, csak a távoli drótsövények felől szivárgott némi sápadt fényesség. Kint a barakk előtt egy őr csizmája kopogott. És idebenn a félhomályban nehéz álmukban fel-felnyögtek az alvók. Tízezer élőhalottjával, száz és száz emberfarkasával aludt az egész tábor. De az éjszaka mégsem volt csöndes. Messziről, kelet felől egyenletes döbörgés hallatszott. Tompán hangzott, mintha gyászfátyollal bevont dobokon állhatatosan, szüntelenül peregnének a verők. A szél szárnyán jött a dermedt, halotti csendet felverő pergés. Hajnalig lestem Fazekassal, hogyan 6zakad meg néha, s hogyan erősödik fel újra. Reggelre acélossá nőtt a hang. Hallják-e a vérebek, a farkastorkú gyilkosok ? Mi halljuk! Fülünknek ünnepi a tűznek és vasnak ez a pokoli áradása. Az ő ágyúik! A felszabadítóké! Sóvár hittel felgyúl bennünk a remény, hogy ez a tűz hamarosan összeomlasztja a gázkamrákat, a halotthamvasztó kemencéket, lerombolja a falakat, összetépi a gyilkos árammal teli szöges drótokat és mi kirohanhatunk elébük. Ki —. a szabad világba! Körbe-körbe, karikába. JJtaft&sl (IMutÚJi NE HARAGUDJANAK rám a martosiak, ha azzal kezdem, amivel a nóta,

t hogy „Végigmentem az utcán, az utcán, besároztam a csizmám, a csizmám ..." Be ám, betyárosan, még hozzá nem is a csizmám, mindössze egy elnyűtt 150 koronás félcipót, de azt amennyire csak lehetett'. Ám nem szidom én a martosiakat, inkább a két rakoncátlan folyót, a Nyitrát és a Zsitvát, amelyek itt ölelkeznek a falu alatt, és találkozásuk örömére úgy telesírják a környéket, hogy nyáron sincs ideje megszárítkozni. Szidhatnám még a decembert is, hogy hó helyett vizet zúdít a nyakunkba, mintha csak áprilissal kötött volna árucsere-egyezményt, s végül, ha nem félnék a következményektől, szólnék a martosi menyecskéknek is: sáros bakancsban senki emberfiát ne eresszenek be a szobába, férjüket se, hátha így előbb lesznek kikövezve a martosi utcák ... Martos. A nevét — úgy mondják - néhai Martos Jánostól kapta, aki a tatárjárás idején elsőnek telepedett meg a lápos folyótorkolatban. Nem láttam a falu krónikáját, de elhiszem, mert olyan ember meséli, mint Zsitnyan István igazgató, aki okos, tapasztalt ember hírében áll. Batu kán hordái előtt azután egyre többen menekültek ide. A tatárok, akik tudvalevőleg lovasemberek voltak, nem nagyon merészkedtek ide, ha egyáltalán gondoltak arra, hogy a susogó nádasokban a vadkacsák, szalonkák, bibicek birodalmában ember is élhet. Van Martosnak egy része, melyet más közönséges faluban „Felvég"-nek neveznének. Itt viszont Hadháza néven ismerik, állítólag ott telepedtek le a martosi ősök, összesen hatan. Valószínűleg így volt, de erre már aligha emlékszik valaki. Hitelességért Zsitnyan elvtárs nem kezeskedik, aki mindössze 10 éve tanít Martoson. — A tatárokkal nem köthettem közelebbi ismeretséget, - fejezi be rövid történelmi visszapillantását mosolyogva. Ketten cuppogunk a mély martosi sárban ... Igen nagy kedvem kerekedett megnézni a falu másik végét is. Pedig olyan szépen esteledik, mint annak a rendje. A Zsitva felől meg hatalmas lepedőként fehér köd borul a világra. A templomtoronyból látok csupán egy harapásnyit, vajmi keveset ahhoz, hogy rekonstruálhassam egész Martost. Pedig a falu túlsó részén van egy tó, partján hatalmas fával, ahol nyári estéken pillikéznek a martosi lányok. Szép időben, munkavégeztével kijönnek a fa alá, s nótaszóra ropják, cifrázzák a táncot. Az a baj, hogy egyre ritkábban s lassan-lassan emlékét sem őrzi meg ennek a szép martosi szokásnak az idő. VISSZAFELÉ még hosszabbnak tűnik az út. A hídon már bukdácsolunk a fáradtságtól. — Mekkora tulajdonképpen ez a falu? — 1300 lakosa van! - Ilűha, - arra gondolok, hogy az a hat család az idők folyamán bizony kitett magáért. A nagy sár és köd miatt — bocsátassék meg nekem — mérgelődtem is ezen. Könynyebb lenne bejárni Martost, ha — mint régen — hat házból állna. — Ha megmaradnak a háború előtti állapotok, alighanem a Hadházhoz fejlődött volna vissza Martos, — jegyezte meg kísérőm, amikor elárultam, mire gondolok. — Bizonyára hallott már valamit az egykéről. Martos szép menyecskéin, népviseletén, népi táncain kívül erről volt a leghíresebb. „Csak egy gyermeket, hogy jusson neki ház, csak egyet az istenért, hogy együtt maradjon a föld!" Valósággal szentségtörés volt már a két gyerek is. Azaz, hogy nem is volt olyan menyecske Martoson, akihez kétszer köszöntött volna be a gólya. Emeltet íratlan törvény volt, hogy a martosi legény csak martosi lányt vehet feleségül és fordítva. Járta is a szó, hogy Martoson a lá* nyok mindjárt menyecskeként szülét* nek, mert hogy még a születésük előtt választottak• nekik férjet. Mi a helyzet most? Martos szövet' kezeti község lett, közös a föld, 1200 hektáron gazdálkodnak. Nincs szükség az egykére. Hiszen a vagyon a családban, a nagy szövetkezeti családban marad mindenképpen. Sót, növekedni fog, hiszen arra gondolnak, hogy a közeljövőben társulnak a szomszédos léki szövetkezettel. Héder Ferenc agronómus szerint, akihez nagysárosan betoppantunk, most már munkaerőre volna szükség. Panaszkodik, hogy kevés a fiatal, Pedig itt nem az a baj, ami a legtöbb helyen, hogy a fiatalok únják a falut, elmennek, szétszóródnak, itt egyszerűen nincsenek fiatalok, vagy legalábbis kevesen vannak. A kukoribajszú agronómus olyan ügyesen, szabatosan beszél, mint egy ügyvéd. Megtudom, hogy most végzi a komáromi mezőgazdasági iskola utolsó évfolyamát. A jövő évben „érettségizik". - Van még kedve tanulni? - kíváncsiskodom. Próbálom őt elképzelni, ahogy az iskolapadban bajuszát pödörgetve írja a leckét. — Van vagy nincs, muszáj! Nincs szakemberünk. 1200 hektáron mégsem lehet úgy gazdálkodni, hogy .„majd csak megterem valahogy". - Jó estét! BARNA, PIROSPOZSGÁS asszony Héder Ferencné. Martosi menyecske. Látása még a sötét ruha ellenére is (éppen munkából jött) üdítő, mint egy virágé. Mögötte a gyerekek szőkén, tisztán, csinosan: Feri és Éviké. - Kettő? — hunyorítok az agronómus felé. Rámnéz, sodorint egyet a bajszán és visszakacsint: - Egyelőre! NAGY LAJOS Nyikolaj Gribacsov: Egek kékjében... Egek kékjében szállnak Mindegyre gondolataim, Eszem mindig ott jár a nagy Világmindenség útjain. Csillagtól csillagig megyek, A szépségük megrészegít. Mindig csak csillagok s egek Rovom az Ür térségeit. Pedig csöpp földi lény vagyok, Erdők s szivárványok között; S utat viharzót és nagyot, Lám, nem hagyok magam mögött. De nemcsak ennyi életem, — Érzés röpít és gondolat, S őáltaluk elérhetem A fénylő távolságokat. S ha nem török feléjük én Korunkkal, így, minduntalan, Mi célom itt a föld terén? Embernek hogy tartsam magam? Kiss Jenő fordítása JJTJ SZÖ 8 * 1959. december 25,