Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-25 / 356. szám, péntek

H Ő S Ö K Beszélgetés Szabó Gyulával PAXMI Sfe • M M P - FRHEDEN Szabó Gyula: Fametszet a „Vigyázzatok népek" című sorozatból Hófehér családi villa, gondozott, kertes udvar és a házigazda kedves, fehérhajú öregszülői — ezek az első benyomások, amelyek a látogatót érik Szabó Gyula festőművész losonci otthonában. A nyájas házigazda betessékel a fogadószobába és felhúzza a redőnyöket, mert vasárnap délelőtti pihenőként éppen a televízióval szórakozott, A szobát éles napfény áraszja el. Kényelmes, egyéni ízlésről tanúskodó bútorok és a falon sok-sok festmény... A képek között pedig ott ül a művész, szokatlanul tétlenül és nyugodtan. Ritka jó alkalom elbeszélgetni vele a munkájáról, terveiről. , Gratulálok a mesternek Moszkvában kiállított grafikai munkáinak komoly sikeréhez. Nem kevésbé nagy visszhangja volt a lipcsei nemzetközi képkiállításon Békét akarunk című grafikai ciklusának. Hallottuk, hogy Stockholmban is kiállít?! — Természetesen örülök a külföldi elismerésnek, — mondja Szabó Gyula. — Bár semmi sem olyan fontos számomra, mint maga a munka. Rengeteget kell dolgoznom, nehogy az idő elfogyjon alólam. Ezért össze kell fognom erőimet. Szabó Gyula nemcsak az ecset és a ceruza — a szavak mestere is. Valami szuggesztív erő árad belőle, amint heves taglejtésekkel beszél: — Tudja, a festőnek nehéz beszélni az alkotás mikéntjéről. Jobb, ha a képei beszélnek helyette. A festett jeleknek, a vonalaknak megvan a maguk jelentése. Az iskolában ezt az ABC-t nem tanítják, ami nagy kár, hiszen a legzárkózottabb művész — és elsősorban a képzőművész — is a közönségnek dolgozik. — És mire vágyik legjobban a művész? — teszi fel a kérdést mintegy önmagának. — Megértő szeretetre! Sajnos, ebben kevés része van. A kritikusok egy része is inkább saját magát keresi a művekben, mint a művész egyéniségét és mondanivalóját. Kissé kesernyésen hangzik ez, pedig a losonci visszavonultságban élő festő nem tartozik éppen a mellőzött, vagy el nem ismert művészek közé. És következő szavai bizonyítják, hogy azt ő sem így gondolta: — Ma már a legeldugottab faluban sem kell az érdeklődő embernek a művészet perifériáján maradnia. Sőt! A fővárosi élet szerintem elvon a szemlélődéstől. Általában azt mondják, hogy „a művész hazája a széles nagy világ". Ennél hamisabb állítást még nem hallottam, — magyarázza a már alaposan tűzbe jött mester. — Jómagam úgy érzem, hogy senki sincs a hazájához és a népéhez jobban hozzánőve, mint éppen a művészember. Nem üres szavak ezek. Ha körülnézünk az emeleti tágas műteremben és átlapozzuk Szabó Gyula legújabb vázlatait, a jobb világot vajúdó emberiség néha fájdalomba torzult, néha pedig derűs, reménytől duzzadó arculatát látjuk megelevenedni a hazai táj tipikus és plasztikus figuráiban. — Melyek a legújabban készült munkái? — teszem fel a kérdést. — A föld népe című olajsorozaton dolgozom, amely öt vászonból áll majd. Ezenkívül rengeteg feldolgozásra váró vázlatom van, mert az idei nyarat jól kihasználtam. Dereskén, egy erősen fejlődő faluban naplószerű tusrajz-sorozatot készítettem. Megnézzük a rajzokat. Egészen artisztikus, párvonásos vázlatok: asszonyok a kútnál, beteg gyerek, anya gyermekével, falusi utcarészletek, stb. Ezt a sorozatot egészítik ki a raaluzsinai rajzok. (Vöröskő alatt, stb.), azután néhány egészen megrázó erejű, békeharcös tusvázlat: Virág Laci és az atombomba robbanása; egy aratási téma, a losonci gyermekjátszótér, eredeti ötlettel újságra, az Űj Szóra rajzolt tusportrék, Karlovy Vary-i tájképvázlatok, és egy visszatérő portrémotívum: asszonyfej, amelynek modellje egy csipkelekvárt árusító falusi néni volt... Szabó az Emberek című grafikai sorozatának hat lapjával vett részt a Szlovák Nemzeti Felkelés 15. évfordulója alkalmából Banská Bystri• cán megrendezett képzőművészeti kiállításon. A címe ez volt: Ami az emberiséget fenyegeti, és ami élteti... A kiállítás anyaga elkerült Bratislavába és Prágába is. — 1960 májusában zárul a csehszlovákiai munkásmozgalom történetének témájára kiírt jubiláris pályázat. Erre is megvannak már a terveim ... Szinte már írípvséggel vegyes csodálattal hallgatom Szabó Gyulát. Ennyi munkakedvet! Ennyi töretlen erőt! Hiszen ötven esztendő, ha nem is sok, de nem is kevés. Mi erről a művész véleménye? — Cézanne mondta, hogy a festőnek ihletett hangulatban kell festenie, de mivel nem tudhatja, mikor kapja el az ihlet, álljon mindig a festőállvány előtt. Hát én ezt a tanácsot igyekszem követni — mondja mosolyogva. — Ami pedig az életkort illeti, szerintem a húszéves festőnek még nem adatott meg az a telített optimizmus, amivel az ötvenéves látja a múlt tavaszokat és a jövő tavaszokat is. Ez a derűlátás van meg Rafael és Michelangelo alakjaiban és ez az az erő, amely az emberiséget előre viszi, a rakéták felé. önkéntelenül adódik a kérdés: kit tart a mester elődjének? — Mindig hatottak rám Rembrandt, Rubens, Benczúr — de egyik sem volt kedvencem. Széretem Munkácsyt, bár látom egyes gyengéit is. őt is a maga korába kell helyezni, akkor meglátjuk és értékeljük a munkájában megnyilatkozó eruptív erőt... — Múlt nélkül nincs jelen és jelen nélkül nincs jövő — filozofál tovább a filozofálni szerető művész. — Ám a művésznek el kell jutnia a saját jegyeihez. Személyes élményeit nem naturalisztikusan, hanem az egyéniségén átszűrve kell tolmácsolnia. Én a magam részéről nem festek sem bikaviadalokat, sem tengerparti idilleket, mert ezekről nincs élményem. Igyekszem korrajzot adni, mert a művész feladata a dokumentáció is. Ha csak Munkácsyt, vagy Picassot utánoznám, azzal nem sokat tennék... Márpedig Szabó Gyula sokat tett és minden jel szerint még Jgen sokat tesz, mint művész. GÄLY OLGA AZ ÚJ, POMPÁS pekingi Népcsarnokban hatezer hős jött össze. Nehéznek tűnik korszakunkban ily sok héroszt találni még ebben a 675 millió lakosú országban is. A „hősök konferenciáján" — ez az összejövetel hivatalos neve — megjelent küldöttek nem hétfejű sárkány felett arattak győzelmet. Egyikük sem mentett meg valamilyen szépséges királykisasszonyt — jóllehet a küldöttek közül kétezer még nem töltötte be 25. életévét. Egyikük sem ivott 30 liter sört egy ültében, sem pedig nem szárnyalta túl a fejtetőn-állás rekordját ... A teremben felszerelt fényszóró szüntelenül végigseper a fejek felett, egy-egy pillanatra meg állva az egyes arcokon, hol egy fiatal leányarcot, hol meg egy ráncos öreg fejet megvilágítva. Sze Yun Cseng 28 éves. Az iskolából kikerülve egy Kuomintang-tiszt csicskásáig vitte. Itt végződött pályafutása, amely azután az ország felszabadulása és a népköztársaság létrejötte után új irányba torkollt, Sze földmérő mérnök lett. Fiatal kartársainak egy csoportjával együtt megbízták azzal, hogy Szecsuan hegyeiben keressen meg egy csatorna építésének alkalmas vonalat, amely azután egybekötné Kína két legnagyobb folyamát, a Jangcét és a Sárgafolyót. Otjuk magas, úgyszólván még ismeretlen hegységekben, sűrű őserdőkön, hatalmas sztyeppéken, meredek hegyoldalakon, mély szakadékokon át vezetett. Néha napokig esett szünet nélkül, s naponta meg kellett küzdeniök a vadállatokkal. Időnként sűrű köd gátolta a munkát. Sze megfigyelései alapján rájött, hogy a mérésre a legalkalmasabb idő a hajnali szürkület, a napkeltét megelőző félóra. Csoportjának tagjaival 3200 m magasban, szabad ég alatt táborozott, hogy ezt a rövid időt teljesen kihasználhassa. Fákat döntöttek ki, folyókon keltek át. Sze földmérő mérnök lett. Fiatal kartársainak egy csoportjával három hónappal a tervezett idő előtt lekészült a munkával. A csoport felfedezett egy vonalat, amely 250 kilométerrel rövidebb volt a feltételezettnél. EGÉSZEN MÁS Shih Tcsuen Hsien története. Ez a 45 éves férfi harminc esztendeig űzte különös foglalkozását: éjjelente szemetet, állati ürüléket, különféle hulladékokat gyűjtött Peking utcáin. Valaha ez igen lenézett foglalkozás volt. A legtöbb szemétgyűjtő élete végéig kénytelen volt egyedül élni, agglegény maradni, mert olyan lány nem akadt, aki hajlandó lett volna egy szemétgyűjtőhöz férjhezmenni. Munkájának bére egy tányér rizs volt, hálóhelye pedig szamarának istállójában. Ruházata egyetlen rongyos nadrág volt. Vajon nem kellett-e hősiesség ennek az életnek elviseléséhez? Tízmillió számra voltak ilyen hősök a régi Kínában. A volt szemétgyűjtő ma az egyik pekingi körzet képviselője a Népi Kongresszusban. Hsuo Po Ling és Mo Tcsi Jui már jobban megközelítik a hősökről alkotott elképzeléseinket: az egyik pilóta, a másik hajóskapitány. Hsuo hárommillió kilométert tett meg a levegőben minden baleset nélkül. Szerencse dolga? Talán, hisz az időjárás és a motorhiba a legjobb pilótát is romlásba döntheti. De Hsuo maga is hozzájárult szerencséjéhez. Minden repülőútja előtt maga vizsgálja felül a Kínai Légiforgalmi Társaság repülőgépét még akkor is, ha a mechanikusok már kétszeri ellenőrzést végeztek. S fő alapelve a következő: 24 órával útja előtt egy csepp alkoholt sem iszik, ezzel szemben legalább nyolc órát alszik. Mo kapitány pályafutását 13 éves korában, hajósinasként kezdte egy angol hajón. Igaz, hogy már régen nem hajózik nyílt tengeren, a folyami hajózásnál szolgál mint kapitány, ami hasonló, mint nálunk a Dunagözhajózási Társaság. Igaz, hogy az 5500 km hosszú Jangcén hajózik és eddig már több mint egy félmillió kilométernyi út áll mögötte. Évezredeken át a kínai hajózás történetében képtelenségnek tartották, hogy a Jangce örvényes vizén éjjel hajózzanak. Mo kapitány véghezvitte ezt a csodát, mások is követték példáját s ma már a hajózási fényjelekkel és egyéb jelzésekkél ellátott víziút semmi veszélyt sem rejteget. Egyre magasabbra emelkedik a fényszóró csóvája, egészen az erkélyülésekig. Még magasabbra kellene kapaszkodnia, 4000 méterre, sőt annál is magasabbra, ahol a feudális középkorból most ébredező ország fekszik. Tibetből jött Daya, vörös gyapjú köpenyében, aranyhímzéses szőrmekucsmával a fején. Daya, a rabszolga, három évvel ezelőtt elszökött urától és ma Lhas§za első autójavító műhelyében hegesztő. Apja éhenhalt. Daya nyolc éves korában rabszolgaként az egyik nemes úrhoz került. Baromi életet élt — mondja ma. — Soha sem tudtam, mi a teli gyomor, elloptam a húst, amit az úr kutyáinak dobott és azt ettem, mint a kutya, az arak palotája előtt aludtam esőben, hóban, fagyban. 13 éves voltam, amikor először próbáltam elszökni, Megtaláltak s három napig lábaimnál fogva felakasztottak és megkorbácsoltak. Végig kellett, néznie, amint másállapotos anyja 150 korbácsütést kapott azért, mert az egyik nemessel „udvariatlanul" beszélt. Bátyját lopás gyanúja miatt egy földalatti odúba hurcolták, ahol nyomorultul elpusztult. E 30 éves férfi élete tulajdonképpen csak három évvel ezelőtt kezdődött. S erről az életről nem mondana le semmiért a világon. Foggal, körömmel védelmezné mindenki ellen, aki ismét meg akarná fosztani tőle. És vele együtt testvéreinek ezrei. A fényszóró még rávilágíthatna a jünani Jenmiaora, aki nem ismerte a vasat és ma kovács, vagy Harboianra, a mongóliai lótenyésztőre, Kenisanra, a szinkiani olajmezőkön dolgozó első asszonyra és a többi ezer és ezerre. Hősök ők, akik fáradhatatlanul újabb és újabb tetteket visznek véghez, olyan tetteket, amelyek homályba borítják a régi hősök csodatetteit. Ez csak egy maroknyi a hatezer közül. Kínának azonban sok millió hőse van. HARRY SICHROWSKY • •••••••••••• Karel Pokorný: Ostrava S

okoldalú ember vagyok, nem is szá; jattátö természetű, azért \ az utcán én nem igen \ szoktam ácsorogni. Hanem, ; ha játékos-bolt előtt visz i el az utam, annak a kii rakat a előtt mindig megi állok. Elhitetem magami mai, hogy a járkálás kí\ vántatja meg velem ezt a i kis pihenőt, pedig tisztá\ ban vagyok vele, hogy \ egész másról van itt szó. Az én gyermekkorom \ úgy telt el, hogy még csak I nem is láttam boltból ke| rült gyermekjátékot. Nem \ mondhatnám, hogy prole\ tárgyerek voltam — a mi utcánkban, ahol nevelkedtem, még tán ma sem ismerik a proletár szót -, de a mi akkori szegénységünkhöz képest még a mai proletár is nábob. A Jézuska úgy már akkor is tudta, mi az ö hivatala karácsony éjszakáján, de a mi házunkat mindig kifelejtette. (Nem tudom, azért-e, mert nem volt rajta házszám, vagy azért, mert olyan kicsi volt az ajtónk, hogy úgyse fért volna be rajta a karácsonyfával.) Elég az hozzá, hogy az én játékos-ládám az árok volt, amelyik a házunk végében húzódott. Nyár derekáig ugyan tele volt szép, zöld, békanyálas pocsolyavízzel, de mikor azt a kánikula kiszárította, sok mindenféle kincset lehetett ott találni. Fazékfület, kantafeneket, pipakupakot, \ cérnagurigát, üvegcserepet, mit. Egyszer egy \ üvegdugót is találtam, I amely Ferenc Józsefet ábMÓRA FERENC: A kirakat rázolta, s az öreg király képe nekem azóta mindig ebben a formában jelenik meg. Ez különösen kedves játékom volt, míg a fél feje le nem hasadt, akkor elcseréltem egy cserebogárért. Ezekből látnivaló hogy játék dolgában az én gyermekkoromat nem nagyon kényeztette el a sors. Hát azért ácsorgok én deres fejjel a játékos-boltok előtt; kárpótlom magam a játéktalan múltért. Persze, szégyellem magam emiatt a tisztes koromhoz nem illő bűnös szenvedélyem miatt, de hát a szenvedély ellen hiábavaló minden küzdelem. Ha én valami új játékot látok a kirakatban, akkor egy pillanatra mindig hosszúinges kisgyereknek érzem magam és a szívemen nőtt fejfák alól mindig föltapsikol az öröm. Hát valamelyik délben, ahogy odaérek a játékosbolt elé, az andalgó-sarokra, látom ám, hogy a konkurrensék megelőztek. Két kimondhatatlan rongyos kislány áll a kirakat előtt, a legfelső lépcsőn, a maszatos kis orruk rányomva az üvegre, amit már beharmatosított szájacskájuk forró lehelete a hideg esőben. Egyik az egyik sarokban ágaskodik, másik a másikban, a mezítelen lábuk vörös, mint a cékla, de a hangjuk vidám-tiszta, mint a rigóé. — Ügy ám, de nekem négy babám van, neked meg csak három - mondja a nagyobb, aki már túl lehetett az öt éven. — Az ám, de ne félj, az enyimnek meg piros pántlika van a nyakában vágja vissza a kisebb. No, gondoltam magamban, ezekből a kis rongyélusokból se nézné ki az ember, hogy ennyi babájuk van. Az is lehet, hogy csak a szájuk jár. Hiszen a gyerekek borzasztó hazugok, majdnem olyanok, mint a felnőttek. — Nekem két házam is van, osztán katonák is strázsálnak előtte, oszt nemzetiszín masnijuk is van nekik -, ezt megint a kicsi mondja s most már kezdek észbekapni. Mert csakugyan látom magam is, hogy a rózsaszín házacskák előtt fából faragott katonák maradnak a kirakatban, szuronyosok, puskásak, kokárdásak — ej, de jó, hogy az az ántánt nem járatos erre, mindjárt leszereltetné őket, hogy fel ne borítsák az európai egyensúlyt. Csakhogy már beszél a nagyobbka csöppség. Azzal szúrja szíven a másikat, hogy neki meg négy lova van és azoknak farka is, meg sörénye is. — Nekem meg tehenem \ van, egy, kettő, három... j sok! — csattan fel diadal- \ masan a kicsi. \ — Az se igaz ám — ; pötyöng . a nagyobb -, i mert csak két tehén a \ tied, a harmadik nem az. \ — De igenis az — erős- j ködik a kicsi — nem is I adom neked, tudod-e? A nagyobb odasomfor- j dál a kicsihez és taszít i rajta egyet. — Hát látod-e, hogy az i enyím, te béka! \ A kicsi méregbe jön és I úgy könyökli oldalba a na- \ gyot, hogy visszagurul a;: sarokba. ;; — Így ni — teszi a est- ji pöje helyére a kezét, a ;; diadal gesztusával. — Most i: már a tehén mind az ii enyim, meg a ló is, meg ii a házak is, mert mind az ii én oldalamon vannak, tu- ii dod-e, oszt a te oldaladon ii meg nincs más, csak az a ii pisze baba. £

s mikor megint a ii nagyobb taszítja ii vissza a kicsit és köröm- ü mel, szikrázó szemmel es- ü nek egymásnak, mint a ii vadmacska-fiókok, akkor i; már tisztán látom, hogy ii ez a két istenszegénykéje ii elosztotta egymás közt a ü kirakatot innen az utcá- ii ról, hogy ami a jobbolda- ii Ion van, azt az egyik néz- j; heti, ami a baloldalon azt ii a másik. Es most nekiva- ii dúlva ki tudnák egymás ü szemét szedni azért az il- i i lúzióért, amelyik mind a i: kettőjüknek egyformán el- ü érhetetlen messze van az |j üveg mögött, II ÜJ SZÖ 6 * 195

9- december 25.