Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-20 / 351. szám, vasárnap

| AMERRB A FEL5ZABADIT05Z0VJ BT KATONÁK JÁRTAK § :*• Eljöttek, itt vannak a felszabadítók! Vége a bizonytalanságnak, vége a háborúnak. így terjedt szájról szájra, faluról falura a hír, amikor a ködös, izgalmakkal teli decemberi napok helyett jött a megnyugvás és egy jobb élet távlatait villantották meg a bevonuló szovjet katonák Tornaija, Rimaszombat és környéke népének. Meghozták a szabadságot, s ha « háború szele azokban a napokban még nem is csitult el teljesen, az emberek megnyugodtak... sfornalján december 20-án lélegzett fel a nép, Rimaszombatban 21-én reggel ölelték szívükre az első szovjet katonát. Ezzel lezárult egy korszak, egy olyan korszak, amely vissza nem jön többé, mert a nép hatalma megingathatatlan, s jaj annak, aki a szovjet katonák vérével megpecsételt szabadságunkra törni merészelne ... Hazánk felszabadításának 15. évfordulóját a rimaszombati Tatra üzem paradicsomot konzerváló részlegén az egyik li tagú kollektívája azzal köszönti, hogy versenyt indított a szocialista munkabrigád cím elnyeréséért. Képünkön a munkacsoport legfiatalabb tagját. Eva Danielisovát látjuk, aki a diószegi konzervipari iskolában készült jelenlegi munkájára. Foto: Viliam Pŕibyl — ČTK Utolsó utca volt... Hatvan éves ember Demeter Bálint. Első pillantásra többnek nézed. A homlok redői, az élet szántott a barázdás arc, az ezüstösen csillogó haj becsapja ám az embert. Igaz, hatvannál és azon túl már a külső, az arc, a homlok nem mindig adja viszsza hűen a kort. Az egyik embernél simább a bór, olyannál, akit egész életén át alig terheltek gondolt, küzdelmek. Demeter Bálint viszont a maga hatvan évével annyi szenvedést, nélkülözést, küzdelmet élt át, hogy két emberöltőre is elég volna. Cselédember volt az apja. Uradalomban, a major sáros udvara a játszótere. Hát játszhatott ö sokat gyerekkorában? Bizony nem. Amikor már annyi erő volt karjában, hogy elbírta a kapanyelet, ment segíteni a szülőknek, hogy több kenyér jusson testvérkéinek. A kommencióból így is szűkösen jutott a hattagú családnak. Mi lett hát a kis Demeter fiúval. Szabóinasnak állott be egy rimaszombati vásári szabómesterhez. Ha most már vdltiki' tizr nmi,' jobb dolpa tett, téved. Hiányos öltözetben vásárrólvásárra járt, sátorban hált... Tűrt, szenvedett s bár a maga tizenegy esztendejével még nem sokat értett a világhoz, de annyit már tudott, ha felszabadul és segéd lesz, majd csak segíti szüleit, kit testvérit. Négy esztendő múltán fel is szabadult, s ahogy így velem szemben ülve szerényen meséli ifjúkori életútját, mélyet sóhajt, majd mosoly ül szája szögletére. — Felszabadultam, de igazán, emberileg csak tizenöt esztendeje szabadultam fel én is, mert az élet útja még segédkoromban sem volt rózsával kitűzdelve. Tövises, bozótos volt az az út, elvtárs, s a sok útvesztőben, a huncut világ bozótjaiban nehéz volt ám eligazodni. Demeter Bálint mégis eligazodott. Megtalálta azt az utat, melyen haladnia kellett. Ezen az úton jutott el huszonegyben a párt akkor még kis családjához. Mennyi küzdelmes esztendő, mennyi üldözés, szenvedés kísérte azért is Rimaszoml ít urai, pribékei részéről. Különösen Horthy fasiszta uralma idején, a háború éveiben. Az akkori uraknak meg a kakastollasoknak kedvenc „témájuk" volt Demeter elvtárs. A kommunista azonban nem azért kommunista, hogy feladja a harcot, ők sem adták fel, a mozgalom élt a legnehezebb időkben is, s elég népes csoport segített Demeteréknek a harcban, a szervezkedésben ... A nagy nap előestéjén is összejött a csoport. S hogy közel van már a pillanat, a szabadság, azt abból is tudták, hogy előző éjjel veszettül dörögtek a fegyverek, vijjogtak a géppuska-golyók, nehéz bomba is esett a városra, majd másnapra elcsendesült a táj, mintha mindennek vége volna, estik az élet, a város lakóinak nyugtalansága, a szabadságizgalmakkal telített várása éreztette, hogy még nincs itt, még nem jött el... A csoport megbeszélésre jött öszsze. Megegyeztek, mit tesznek, hogyan fogadják majd a felszabadítókat. Azzal sem törődtek, hogy még itt-ott hallatszik Rimaszombat utcáin a német csizmák kopogása. A Rimajánosi felé vezető utca végén, egy öreg házban jöttek össze Taragó Sanyi, Dósa Laci, Lukács József (ő már nincs köztünk, életét áldozta a szabadságért) s a legifjabb Korin Pali. S. most már adjuk át a szót Demeter elvtársnak, hadd pergesse vissza az emlékezés fonalát. — Igen, ott az utca végén... De ma már hiába keresné az elvtárs az utca végén azt a helyet. Utolsó utca volt akkor... Qe tizenöt év telt el azóta. Rimaszombat épül, szépül, s az a hely ma már majdnem a város közepe .. . Neín állhatta meg Demeter elvtárs, hogy ezt el ne mondja. Mert kétszeresen büszke ő ám arra, hogy a városban új városrészek épülnek, s ebben neki is sok része van, azért is, mert látja, hogy a sok küzdelem nem volt hiábavaló, no meg azért is, mert ö is az építkezési vállalatnál dolgozik. — Hogy is volt csak, hadd éljük bele magunkat az akkori pillanatokba? — Az átmenti árokban húzódtunk meg, mert nem lehetett még tudni, Rimajánosi felöl jönnek-e és attól is tartottunk, hogy hátha a német uralja még a falut. Vártunk, szívszorongva. Olykor az árokpartnak tapasztottuk fülünket, vajon dörögnek-e az ágyuk, szólnak-e a fegyverek. Egyszerre felu'jrik a fiatal Korin. — Bálint bácsi, jönnek felénk, tűnjünk el, mert ha elfognak, életünkbe kerül... Késő volt már, nem volt idő a menekülésre. Meglapulva vártunk, mindenre elszántan és figyeltünk, úgy, hogy majd kijött a szemünk ... Amikor aztán közelebb értek s megismertem a szovjet katona köpenyét, mintha puskából lőttek volna ki mindannyiunkat, úgy felugrottunk. Akkorát kiáltottam: ' „ITT VANNAK A MIEINK", hogy tán a hatodik határban is meghallották. Aztán később sokat nevettünk ezen, mert Korin azt mondta: — Képzelje el Bálint bácsi, ha azok németek lettek volna, úgy megijedtek volna a kiáltásra, hogy nyomban hátraarcot csinálnak... I _ Könnycsepp bújkál a visszaemlékezés pillanatában Demeter elvtárs szeme sarkában. — Öleltük, csókoltuk egymást. Cigarettát adtunk, kaptunk, ismerkedtünk. Beszélgettünk, ki hogyai

j tudott: magyarul, szlovákul, oroszul, de megértettük egymást... Csak egyet nem értettünk meg nyomban. Hát ez a néhány szovjet katona akarja bevenni a várost? Hisz az utcákon még németek cirkálnak. Mi lesz most, nem akartuk őket beengedni a városba, attól tartva, hogy német fogságba esnek, ők viszont tudták, mit csinálnak. Tudták azt, amit mi nem, hogy a németet bekerítették, s fi város másik oldalán van a túlerő. Nem is menekült meg egy német sem... Sokat, igen sokat leírhatnánk még Demeter elvtárs emlékei nyomán. De amint ő is mondotta, azt az örömet, azt a boldogságot, amelyben akkor a város népe úszott (a fasiszta szekértolók kivételével) élethűen nem adja vissza toll, azt csak az tudja, aki átélte, aki részese volt azoknak a felejthetetlen pillanatoknak. ÉS ma? Hát kell-e ahhoz részletesebb magyarázat, hogyan él a nép, mit kapott Rimaszombat tizenöt év alatt? Egy új várost, emberséges éwtet, munkát, kenyeret, kultúrát jövőt... Ezen írás címéhez nem szükséges kommentár. Az utolsó utca volt... Ott várták a város szélén a szabadságot. S ha most a város szélén megállsz a Rimajánosi felöl vezető úton, fitt látod, a tizenöt esztendő munkájának, adományának egy részét: Három-négyemeletes palotákban, rajtuk égbenyúló televíziós és rádió-anténákkal, az udvaron játszadozó gyermekek kacajában, az utcán a telt kirakatokban, jól' öltözött városi és a vidékről feljött, mosógépet, új bútort, jó kijnyvet vásárlókban, az utcán suhanó fényes Spartakokban, Volgákban, Moszkvicsokban. Igen, Spartakokban is... A sok közül egy embernek, aki megérdemelné és szeretné, ha megvehetné, nincs még autója. Demeter elvtársnak. Neki nem kirándulásra, nem luxusra kell... A harcot, a küzdelmet hatvan éve ellenére sem adta fel. Esténként eljár a falvakba, hogy az új életre nevelje a falu népét, segíti, tanítja ^ szövetkezeti tagokat, hogyan dolgozzanak, hogy többet teremjen a föld. Élettapasztalata, harcos múltja nagy tudást kölcsönzött neki. Ahol ö előadást tart, ott zsúfolásig megtelik a terem, éjfélig, néha hajnalbanyúló beszélgetések folynak ilyenkor az új életről, a békéről ... Hazamenni ilyen esetben már nem könnyű. Autóbusz éjjel nem jár, vonatközlekedés meg nincs minden faluban. Jól jönne hát egy Spartak ... Az is meglesz. Pénze már megvan rá, csak az utalványra vár ... Ezt is megérte hatvan évére a sáros cselédudvarból elindult Demeter Bálint. Tizenöt év alatt autóra is jut keresetéből. Megérdemli. Sokat küzdött azért, hogy másoknak jobb élete legyen, hogy a cseléd ne lakjon földes szobában,' hogy a földműves ne gürcöljön, hanem dolgozzék és éljen s e harc hozta meg néki is, hogy élete alkonyán saját autójában jár majd a falvakra tanítani a nagyüzemi gazdaságok újarcú embereit. Az oldalt írta és összeállította: MÉRY FERENC A felszabadulás után Rimaszombatban csak egy ovóda volt. Ma öt van, 450 gyermek számára. Sőt, amint a képen is láthatjuk bölcsődéje is van Rimaszombatnak, melyben 60 dolgozó nő gyermekeit gondozzák aríyaí szeretettel. A HÍD IS FELÉPÜLT A znap, amikor a szovjet katonák felszabadították Tornaiját, szabadult fel Rimaszécs is, a járás 1500 lelket számláló faluja .. . Nagyobb harcok a falu környékén nem voltak, hiszen oly rajtaütésszerűén jöttek a szovjet katonák, hogy a németek fejvesztetten menekültek, csupán annyi idejük volt, hogy a Rima két hídját levegőbe röpítsék .. . Azután e faluban sem láttak többé német katonát. Üj élet reménysége köszöntött a falura. Eljött az ideje annak is, hbgy a szegény parasztok, a nincstelenek földhöz jussanak.. . Soká vártak rá, bár a falu kommunistái a haladó erőkkel szövetkezve már 1919-beh, a Magyar Tanácsköztársaság idején megingatták Coburg herceg talpa alatt a talajt. A nemzeti bizottság kényszerítene a herceg bérlőjét, hogy 200 katasztrális hold földet oszszon ki a szegények között... Mily szerények voltak! Ezer hold is „elfogyott" volna e falu nincstelenjei között, mert ho.qy nagy volt itt a földéhség, arről tragédiák mesélnek ... Hadd beszéljen erről valamit Szarka Béla, a helyi nemzeti bizottság elnöke. — Az első világháború után a község egyharmada volt kisparaszt s ugyanannyi a földnélküli... Ezerkilencszázhuszonkettöben eladásra került Coburg herceg birtokából 600 katasztrális hold. Az ára borsos volt. Honnan tudtak volna a nincstelenek előkeríteni 4600 koronát, hogy legalább egy katasztrális hold földet vegyenek? Még azoknak is beletart a nyakuk, akiknek volt néhány holdacskájuk, s szerettek volfla hozzzátapasztani egy-két holdat... A bank kisemmizte őket .. . Például Szabó Józsc-fnek, Murányi Andrásnak a régit is elvitte ez az üzlet. K

ik vehettek hát akkor földet? A kulákok. a nagygazdák, a szegényekel akkor kisemmizték, nékik csak azóta van földjük, amióta megalakult a szövetkezet. Most már az egész falu mint egy nagy család együtt van a közösben. — Nem is vesznek most földet — mondja mosolyogva Szarka elvtárs. Ma már inkább rádiót, televíziót, mosógépet vásárolnak . .. Hát igen, most él igazán emberséges életet a falu népe. Megszűnt a földéhség, a földért folyó harc, a családi tragédiák, melyeket éppen az idézett elő, hogy „elégedetlen" volt az, aki három holdon gazdálkodott, kuporgatta a pénzét, kölcsönöket vett fel a banktól, hogy még egy holdat hozzátehessen a háromhoz, s a vége az lett, amiről már szóltunk: A bank elvitte a három holdat, sőt nem egyszer a házat is ... Erre, ezekre a keserves időkre még sokan emlékeznek a faluban.. . Azért a harc, a küzdelem még ma is tart, de nem a régi értelemben. Ma azért küzdenek, hogy helyrehozzák azt, amit az alakulás éveiben elmulasztottak: Rendbe kell hozni a talajt, mert akad ám ebben a szövetkezetben e téren is sok tennivaló. Ozarka lvtárs errö! is beszélni tud, ^ mert alelnöke a közösnek, s egyben állatgondozó. — Tudja elvtárs, a kezdeti években még sok volt a civakodás, a széthúzás. S amíg ezeket a dolgokat egyengettük, kicsúszott a kezünkből a legfontosabb, a szakszerű földművelés. Bizony még akad olyan föld is határunkban, amely 6—7 esztendeje nem kapott trágyát. Az ilyen „kiélt" föld aztán nem adhat nagy termést. Úgy van, ahogyan Szarka elvtárs mondja. De amint a későbbiek folyamán megtudtuk, itt a járás legnagyobb szövetkezetében már az idén jelentős előrehaladást értek el. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy volt olyan földterület, amelyről az idén hektáronként már 35 mázsa búzát takarítottak be, persze ez a föld vetés előtt jó trágyát kapott. A kukoricatermés is jó volt, hiszen 30 mázsát vittek haza hektárjáról morzsolt állapotban. S hogy a föld nem fukarkodik, ha jól művelik, azt a szövetkezet átlagos gazdasági eredménye! is bizonyítják. Az idén a zárszámadás i*. gazdagabb lesz az előbbi évekénél, mert munkaegységenként 4 korona jut majd részesedésként... f^sinosodik, szépül a falu. Parkosít^ ják a tereket, javítják a faluban az utat, megcsinálják a járdákat. Kultúra, jó szórakozás sem ritka vendég a faluban. A kultúrházban színielőadás, a mozikban jobbnál jobb filmek szórakoztatják a falu népét. S a község legnagyobb örcmére felépítették már Rima egyik hídját, s rövidesen elkészül a másik is, s ezzel örökre eltűnnek e faluból is (melyből a két világégés 50 emberáldozatot követelt) a háború maradványainak nyomai! MULT — JELEN A tornaijai járásban a felszabadulás őta több űj modern iskola épült. A képen látható iskolát nemrég adták át a tanulóknak. Ez a modern Iskola 7 és félmillió keuftna költséggel épUlt A ribiaszombati járás lakossága a régi i rendszerben igen nehéz körülmények kö| zött élt. A járás 30 ezer lakosa közül csupán 600 embernek volt állandó munkalehetősége. A munkanélküliség ma már ismeretlen S fogalom a járásban. Hatvanhét szövet kej zet 32 ezer hektár földön gazdálkodik. ) A harmadik ötéves terv során a járás j székhelyén egy nagy cukor- és sörgyár (épül. A cukorgyár naponta 2500 tonna cu) korrépát dolgoz majd fel, a sörgyárban {évente 300 ezer liter sör készül. Tizenöt évvel ezelőtt a tornaijai járás J 5 községében volt bevezetve a villany, ma } a járás mind az 56 falujában villanyfény ' mellett telnek az esték. A boldog jelenért, s a még szebb jövőért hálájukat fejezik ki a rimaszombati járás dolgozói a felszabadító katonáknak. Az elesett hősök tiszteletét szép emlékművek hirdetik Rimaszombatban, Feleden, Calsán, Gortván és a járás soksok falujában... Emlékük örökké élni fog a nép szívében. A munkanélküliség, nyomor, szenvedés: Mindennapi vendég volt ez a múltban a tornaijai járásban. Az idén a tornaijai járás szövetkezetesei elhatározták, hogy a felszabadulás 15. évfordulója tiszteletére a jövő évben 3 és fél tonnával több húst, három és félmillió literrel több tejet, 35 millió tojással többet adnak a dolgozók asztalára, mint az idén. ÜJ SZÖ 5 * 3959. december 20.