Új Szó, 1959. november (12. évfolyam, 302-331.szám)

1959-11-14 / 315. szám, szombat

Eljön majd a tavasz Erenburg cikkét, amely a Lityeraturnaja Cazeta november 5-i számában jelent meg, rövidítve közöljük. A FRANCIA RÁDIÓBAN egy szkeptikus nemrég félóra hosszat bizonygatta, hogv a világon semmi nem változott, s nem leszerelésre, hanem szuperfelfegyverkezésre van szükség. Szkeptikusunk éppen csak érintette a legújabb eseményeket, s egy széltében ismert közmondásra utalt: „Egy fecske nem csinál tavaszt". Aligha logikus ez a közmondás. A fecskéknek van • magukhoz való eszük, s télen nem költöznek hideg égtájakra. Pereze, a fecskék sem egyformák. Az újsáqok kedvelt kifejezésével élve, vannak haladó és konzervatív fecskék. Elsőnek a legbátrabb fecske indul el Északnak, s őt követi a többi. Lehet, hogy éppenséggel nem könnyű az első fecske dolga. Fázik és kevés táplálékot talál, de mindenesetre, amikor meglátjuk, tudjuk, hoqy jön a tavasz. Egyébként pedig nem a fecskék hozzák a tavaszt, hanem a tavasz hozza a fecskéket. Különböző államférfiak azért kezdik most a tárgyalásokat előnyben részesíteni a fenyegetésekkel szemben és a békés együttműködést a hidegháborúval szemben, mert az emberek százmillióinak akarata, a béke eszméjének győzelme, a tavasz kezdete diktálja ezt. Mi régóta hívei vagyunk az általános leszerelésnek. Most pedig sok nyugati államférfi is a leszerelés meliett foglal állást. Világos, hogy az anool konzervatívok leszerelés esetén sem mondanak le ideológiájukról, mint ahogy a szocialista országok sem adják fel a szocializmust. Az eszmék olyan fegyverek, amelyekről egyetlen gondolkodó ember sem mondhat le. Az eszmék harca tovább fog tartani, de ez nem lesz akadálya sem a békés egymáe mellett élésnek, sem a nemzetközi kereskedelemnek, sem a tudományos és műszaki együttműködés fejlesztésének. De természetesen felmerül a kérdés: elképzelhető-e a békés egymás mellett élés a kultúra más területein, az irodalomban, a művészetben ? Látszatra az 'Írók könnyebben megtalálhatják a közös nyelvet, mint a diplomaták. A valóságban nem így van. Akadnak olyan irodalmárok, akik annvira hozzászoktak a hidegháború kemény fagyához, hogy az első fecske láttára hajlamosak riadót fújni. Éppen most olvastam, hogy egy anqol költő regényében és egy olasz prózaíró cikkében 'kétségbe vonja a nyugati és a szovjet írók párbeszédének lehetőségét, sőt, a kívánatosságát is. BÁRMILYEN HASZNOS az írók, művészek, vagy zeneszerzők személyes érintkezése, nem ez a döntő a kulturális együttműködésben, hanem egymás regényeinek, vásznainak, szimfóniáinak kölcsönös megismerése. Más a diplomácia és más az irodalom. A diplomáciában a személyes érintkezés, a tárgyalások, a megbeszélések sokkal hamarabb vezethetnek megegyezésre, mint a legszebben megfogalmazott jegyzékek. Nem így az irodalomban. Bármilyen kellemes dolog is elbeszélgetni Hemingway-vei (ismerem és szeretem őt), sokkal fontosabb ennél, hogy hőseinek párbeszédeivel ismerkedjem meg. A hidegháború hívei egyébként kulturális téren nemcsak a személyes találkozásokat, hanem a könyvcsere kiszélesítését is ellenzik. Szerintük a szovjet irodalom — „propaganda". Mivel pedig ők maguk előszeretettel folytatnak szovjetellenes propagandát, sokkal többet ér nekik, ha jó szovjet reqény helyett rossz szovjet regényt adhatnak olvasóik kezébe. De a Nyugat legnagyobb írói szerencsére másként gondolkoznak. Őrömmel olvastuk Hemingway leveJét a Lityeraturnaja Gazetában. TaIrta: llja Erenburg vasszal pedig Francois Mauriac és Jean-Paul Sartre, nagy francia írók a Szovjetunióval való kulturális együttműködés bővítését és erősítését óhajtották a Francia-Szovjet Társaság kongresszusához intézett üzeneteikben. Olaszországban, Japánban, Indiában és Svédországban különböző politikai felfogású neves írók ugyanennek az óhajnak adtak hangot előttem. Tudom, hogy az emberek nem egykönnyen szoknak le az ócsárió elutasításról, a „vasfüggöny" emlegetéséről. nem egykönnyen szoknak le arról, hoqy jóelőre keresztet vessenek és hangosan becsapják maguk után az ajtót. Nem lesz könnyű megjárni a békés egymás mellett élés korszakába vezető utat. Mindenki tudja, hogy a konkrét tudományok területén sokkal egyszerűbb megteremteni az együttműködést, mint a művészetben és az irodalomban. Az előbbi területen szembetűnőbb az együttműködés haszna, s az ideolőqiai különbségből adódó akadály is kevesebb. Nincs tere itt az ideológiai szemfényvesztésnek sem. Meg lehet állapítani, hogy a szovjet szputnyikok pontosabban állnak rá pályájukra, mint az amerikai műholdak. Össze lehet hasonlítani a műholdak tudományos felszerelését, de a hidegháború hétpróbás bajnokai sem állíthatják, hoqy a szovjet szputnyikok marxista eszmékkel mérgezhetik meo a sztratoszférát. EZZEL SZEMBEN NINCSENEK olyan készülékek, amelyekkel mérni lehetne a művészi tehetséget, vagy lángészt. Csehov kijelentette, hogy nem tudja bebizonyítani, miért nagyobb Shakespeare Zlatovratszkljnál. A művészi alkotások értékelése múlhatatlanul szubjektív dolog. Gyakran még olyan emberek ítélete seim egyezik meg, akik azonos világnézetet követnek. A választás itt érthetően nehéz. Lehetséges a tévedés és a melléfogás. Lehetőség van arra, hogy a selejtet remekműnek, s a divatot a kor stílusának nyilvánítsák A hidegháború hevében nemegyszer voltunk szemtanúi, hogy önkényesen támaszkodtak Ilyen, vaqy amolyan művészi alkotásra. Egyébként, ami az Irodaimat illeti, számos nyugati országban jóformán . ismeretlen a szoviet Irodalom. Franciaországban, Japánban és Olaszországban ugyan különböző szovjet szerzők számos müvét fordították le és adták ki. de az Egyesült Államokban. Angliában és a skandináv országokban inkább az irodalomról kiadott irodalomból Imerik az emberek a szovjet irodalmat, mintsem magukból a művekből. A szovjet kiadók ésszerűbben jártak el, mint az amerikaiak. Nálunk lefordították és kiadták Hemingway, Steinbeck, Caldwell, Eaulkner és Sarayan müveit. Az utolsó néhány évre visszatekintve látjuk, milyen sikere volt a szovjet olvasóközönségnél Hemingway-nek, Remarque-nek, Greennek, Moraviának és más nyugati íróknak. De nincs miért elhallgatnunk a mi kiadóvállalataink mulasztásait sem. A francia, skandináv, vagv japán írók műveinek válogatása gyakran alkalomszerű. Nem kevés rést kell még kitöltenünk. Rosszakaróink 42 éven át váltig iparkodtak lehűteni az érdeklődést irodalmunk és művészetünk iránt. „Vörös propaganda az egész" — hangoztatták. DE AKÁR AMERIKAI, akár angol, akár francia filmtörténetet lapozunk fel, mindegyik külön fejezetet szentel Ejzenstejnnek, Oovzsenkónak, Pudovkinnak. Sok olasz filmrendező mondta nekem (pedig az utóbbi években az olasz filmművészet volt a legjelentősebb), hogy az általam említett szovjet művészek filmjeinek segítségével találták meg saját útjukat. Nyugaton senkinek eszébe sem jut tagadni Prokofjev és Sosztakovics zenéiének jelentőségét. Tudom, hogy a költői müvek jóformán lefordíthatatlanok, s Majakovszkij versei a legtöbb fordító to'mácsolásában szegényesebbnek, szürkébbnek hatnak. Majakovszkij alakja még. is tűzbe hozta a költőket japántól egészen Chiléig. Mi is vitathatatlanul sokat köszönhetünk a nyugati művészetnek, Cezanne-tól Hemingwa.vig, s a Thibault-családtól a Biciklitolvajokig. Számos fontos jelenséget látunk külföldön: a húszas és harmincas évek amerikai irodalmát és francia festészetét, Picasso sajátságos zse nialitását, Chaplin művészetét, amelyet mindvégig a „kisember" védelme ihle tett. a svéd és a holland építészetet, a mexikói falfestészetet, a latin-amerikai költészetet, a?, új olasa filmművészetet és így tovább. Mindannyiunk számára gyümölcsöző lesz, ha fejlesztjük a nemzetközi együttműködést — a művészet területén. Csak azt nem tudom, mitől félnek a „hidegháború" lovagjai? Természetesen minden művészeti alkotás maqán viseli a művész világfelfogásának bélyegét. A mi világfelfogásunk természetesen a mi valóságunkkal van kapcsolatban. De hát Nyugaton senki sem meri azt mondani, ho"- az eszmék veszélyeztetik a kapitalizmust. A bék*s egymás mellett élés ellenségei azt Sllítják, hogv ők az interkontinentális rakétáktól félnek. Nos, mi felajánljuk nekik az általános, teljes leszerelést. Akkor csak az interkontinentális eszmék maradnak meg, az eszmék pedig, jól mondta Jodiot-Curie, vízum nélkül utaznak. EGY FRANCIA FOLYÓIRATBAN a hidegháború egy megszállottja ezt írta „A kulturális érintkezés is, amiről olyan szívesen beszélnek az orosz kommunisták, a félrevezetés egyik példája. A nyugat mindenkor szélesre tárta kapuit az orosz irodalom és az orosz művészet előtt, de a Szovjetunióban sohasem fogják lefordítani a katolikus írók regényeit, sohasem fogják kiállítani olyan festők vásznait, akik különböző nyilatkozatok aláírásával nem bizonyították be. hogy „haladó szelleműek". Még zenénket sem hallgatják meg addin. amíg nem győződtek meg arról, hogy kire szavaz a zeneszerző A kommunisták mindennél jobban félnek a polgári művészettől" ... Erre akár egy száraz felsorolással válaszolhatnék. A Nyugat sohasem nyitotta valami szélesre az ajtaját a mi művészetünk előtt. A húszas évek folyamán a legtöbb nyugati országban tilos volt bemutatni a Patyomkin cirkálót. S amikor öt évvel ezelőtt Párizsban vendégszerepelt a moszkvai balettegyüttes, a kormány veszélyesnek minősítette egy olyan „vörös" balett bemutatását, amilyen a Hattyúk tava. Az Egyesült Államokban alig fordítottak le és adtak ki szovjet könyveket. Két kiadó nyíltan megírta nekem, hogv ez „veszélyes". Nem Amerika létét, hanem saját létüket veszélyeztetné. Alig két hónappal ezelőtt egy angol kiadó azt mondta nekem, hogy nem meri megjelentetni angol nyelvre lefordított franciaországi jegyzeteimet, mert könyvemben futólag utaltam arra, hogy az anqolszász országokban él a faji gyűlölet. Emiatt nehéz helyzetbe kerülhetne a kiadóvállalat. Emlékeztethetnék arra. hogy nálunk megjelentek a katolikus Mauriac regényei. Es senkinek sem jutott eszébe nálunk, hogy azoknak a francia, anqol vagy indiai művészeknek a politikai állásfoglalása felől érdeklődjék, akiknek vásznait Moszkvában láthattuk. A Szovjetunióban kiadják Moravia és Faulkner müveit, pedig jól tudjuk, hogy ezek az emberek ideológiailag távol állnak tőlünk. Ami az Egyesült Államok vezető köreit illeti, ezek nem Faulknert, Kaffkát ás Sartre-t akarják népszerűsíteni, hanem a primitív optimizmust, a kötelező mosolyt, a testi-lelki konfort csodálatát, a szórakoztató regényeket, a „eomiesokat" a hollywoodi álomgyárak sorozatgyártmányait, eovszóval azt, ami nem hagyja az embereket az élet értelmén és célján nondolkodni. A NEMZETKÖZI KULTURÁLIS együttműködés a legjobb alkotások cseréjét, mások tapasztalatainak megismerését, egymás kölcsönös gazdagítását igényli. A békés egymás mellett élés, amelyet ki fogunk vívni, nem egy-két évre szóló lélegzetvételnyi szünetet jelent. Komolvan. őszintén azt javasoljuk a nyugati országok kormányainak, hogy bízzák gyermekeinkre és unokáinkra annak a vitának az eldöntését, melyik rendszer jobb. Ha véget vetünk a hidegháborúnak és megkezdjük az általános leszerelést, akkor az együttműködés és a verseny korszakába lépünk. Mi nem azért állunk ki a baráti verseny mellett, mert a konkrét tudományok egvikmásik területén máris az élre törtünk, hanem azért, mert hiszünk a népek alkotó lángelméiében, hiszünk abban, hogy ml választottuk a helves utat. Ha majd kicserélhetjük művészeti eredményeinket a Nyugat népeivel, azon leszünk, hogy ne csak a Mars- vagy Vénus rakéták fellövésében, hanem az emberi szívek örökbecsű szputnyíkjainak megalkotásában is vetekedjünk velük. Többet, szebbet, emlékezetesebbet... Szombat délutáni csend honolt a városban. Elcsendesült a helyi nemzeti bizottság épülete is. Egyedül az elnök tett-vett irodájában. Számára nincs meghatározott munkaidő, hogy 8-tól 4.ig, vagy 7-tol 3-ig. Elsőnek kezdi a munkát és utolsónak hagyja abba. Molnár Bélának, a Rozsnyói Helyi Nemzeti Bizottság elnökének, a rozsnyóiak Béla bácsijának mindig van munkája. Fáradhatatlan munkabírással végzi városatyai és párttagsági kötelességét, ugyanakkor szervezője Rozsnyó kulturális életének. Neve egybekapcsolódott a város felemelkedésével. Molnár Bélára ma mindenki úgy tekint, Béla bácsit mindenki úgy emlegeti, mint akinek elnöksége alatt Rozsnyó többet fejlődött, mint azelőtt egy emberöltő alatt. A rohamos fejlődés természetesen elsősorban a szocialista rendszernek köszönhető. A megváltozott gazdasági alaphoz azonban jó szervezők és vezetők is szükségesek voltak. Rozsnyón a szocialista rendszer nyújtotta lehetőség és a jó vezetés együttesen szülte a szép eredményeket. Ülünk a csendes irodában s a mindennapi kérdésekről beszélgetünk. — Tagadhatatlan — mondja —, hogy szép munkát végeztünk az elmúlt években. Városunk szebb és. rendezettebb, mint bármikor a múltban. Befejezéséhez közeledik a fürdő építése, amellyel évtizedes adósságot törlesztünk. Javában épül az új szálloda is, amelyre Rozsnyónak ugyancsak nagy szüksége van. S még sok mindent szeretnénk csinálni. Mindenesetre tervünk megvalósításához segítségre, jelentós anyagi támogatásra van szükség, amit pártunktól és kormányunktól minden bizonnyal ezután is megkapunk. Elmondja, mit terveznek, mire lenne Rozsnyónak szüksége, s bennem gondolatok sokasága rajzik ... ... Megkezdődött a Keletszlovákiai Kohómüvek építése... A hatalmas építkezés Rozsnyótól csupán néhány kilométerre van... A kohómü építése szükségessé teszi a bányaváros eddiginél is gyorsabb és nagyobb arányú fejlesztését ... Rozsnyónak rövidesen országos viszonylatban is jelentősebb szerepe, más jellege lesz ... — Akkor nagy feladatok várnak a városra — mondom. — Nagy ... Nagyobbak, mint bármikor azelőtt... Az új kohómü építéséhez nemcsak embereket és nyersanyagot adunk. Számolunk azzal is, hogy Rozsnyón megnövekszik az idegenforgalom. A szükségleteket — amennyire lehetőségeink megengedik — mindenben szeretnénk kielégíteni. — Hallom, rövidesen szabadtéri színpadot építenek, tovább szabályozzák az utakat, s a városon keresztül folyó patakot. — Igqn, ezek is legközelebbi feladataink közé tartoznak. — És a kultúra, a város kulturális élete? — Erről különösen sokat beszélhetnénk. Ez ugyancsak központi kérdés. Egy város felemelkedéséhez ugyanis nem elegendő az építés, a csinosítás. Az emberek neveléséről is gondoskodnunk kell... Ügy érzem, most érkeztünk ahhoz a ponthoz, amelyről bővebben szeretnénk hallani. Mert mehetünk a szélrózsa minden irányában, a város épül, szépül, Rozsnyón valóban a tettek beszélnek. De az építkezéseken és a város fejlesztésén kívül más is van, ami öregbíti Rozsnyó hírnevét, ami a helyi nemzeti bizottság jó munkájáról tanúskodik. Amolyan belső ügy ez (esküvő, névadó- és más ünnepségek), amelyről jobbára csak a rozsnyóiak és azok tudnak, akik közvetlenül kapcsolatba kerülnek a helyi nemzeti bizottsággal és a helyi nemzeti bizottság mellett működő polgári ügyeket intéző bizottsággal. Erről faggatom most már az elnököt. — Hát igen, ezen a téren is elértünk némi eredményeket. Másoktól tudom, hogy a „némi eredményekkel" Rozsnyó országos viszonylatban is az elsők között van. Kevés helyen van-ugyanis olyan szépen berendezett és jól felszerelt helyiség, mint Rozsnyón, ahol igazán ünnepivé, felejthetetlen élménnyé teszik mind az esküvői és névadói, mind pedig a többi ünnepségeket. — Abból indultunk ki — mondta az elnök —, hogyha el akarjuk kerülni a templomi esküvőt és keresztelőt, nekünk többet, szebbet, emlékezetesebbet kell adni, mint a templom és a pap ad. Helyeslem s Molnár Béla tovább fűzi a szót: . — Vannak az emberek életében olyan érzelmi megnyilvánulások, amelyekkel természetesen számolni kéli. Egy esküvőt, egy újszülött bejegyzését, egy ezüst- vagy aranylakodalmat, de még egy-egy névnapi, vagy születésnapi évfordulót sem lehet félvállról venni. Olyan állomások ezek az életben, amelyekre az ember mindig szívesen gondol. Ha e napokat a régi világ emberei és a papok emlékezetessé tudják tenni, miért ne tudnánk emlékezetessé tenni mi, kommunisták. Hiszen minden lehetőségünk megvan, hogy egy-egy ilyen eseményt széppé, örömteljessé tegyünk. Kíváncsi vagyok, hogyan történik mindez Rozsnyón. Felvilágosítás helyett az elnök a díszterembe vezet. — Ez az — mutat körül a gyönyörűen berendezett helyiségben. A teremben lemezjátszó, rádió, magnetofon, villanyorgona, a földön süppedő szőnyegek, a falakon szebbnél szebb művészi festmények. A bratislavai övárosháza tükörterme mellett sem szégyenkezhet a rozsnyói díszterem. — Itt tartjuk az ünnepségeket. Az esküvőt, a névadást, egy-egy ezüstvagy aranylakodalmat. Tartottunk már Ilona- és Margit-napot is. Összehívtuk a város azonos nevű polgárait és névnapjuk alkalmával felköszöntöttük őket. Molnár elvtárs a villanyorgonához megy, játszik egy keveset, majd így folytatja: — Az ünnepségeken a polgári ügyeket intéző bizottság működik közre. A bizottságban a tömegszervezetek képviselői, tanítók és különféle más foglalkozásúak vannak, akik hangulatos kulturális műsorral teszik vidámmá, felejthetetlenné az ünnepélyt. Természetesen igénybe vesszük kulturális felszereléseinket is. Esküvőkor például Lohengrin Nászinduló ját játsszuk, magnetofonunkkal pedig egy-egy emlékezetes pillanatot örökítünk meg. — S az ünnepeltek? — Boldogok. Sokszor örömkönnyes szemmel.mondanak köszönetet. Nem tudok betelni a szép teremmel s csodálkozásomat fejezem ki. — De ez még nem minden — válaszolja Molnár Béla. — Van egy emlékkönyvünk, amelyben minden összejövetelt megörökítünk. Közben előkerül az emlékkönyv, tulajdonképpen egy fényképalbum, amelyben az ünnepélyeken készített fényképeket találó bejegyzések és az illetőket jellemző rajzok egészítik ki. Az űrrakéta fellövésének napján született újszülött fényképe mellett például egy űrrakétát láthatunk. Az album egy-égy eseményről szóló lapját azok aláírásai zárják, akik részt vettek az ünnepségen. A sok-sok név arról tanúskodik, hogy a rozsnyói városházán egy-egy esküvő és egy-egy névadás tömegünnepély... — Ilyesmi is kevés helyen van — mondom elismerésem kifejezéséül. — A napokban voltak nálunk más vidékekről megnézni diszter7nünket és az albumot. Hasonló véleményen voltak ,. „ Mosolyog az elnök, maga is örül a szép eredménynek. Jólesőn látja, hogy dolgozóink életük jelentős állomásain a társadalomtól ma már többet, szebbet, emlékezetesebbet kapnaic, mint bárki mástól: Ahogy kezet fogtunk, arra gondoltam, hogy Rozsnyón az emberek átneveléséhez vezető legjobb úton járnak. BALÁZS BÉLA Frank Glaser (Német Demokratikus Köztársaság) az atomsugárzástól sújtott japán halászokról rajzolt sorozata. tJJ 7 * november II.