Új Szó, 1959. november (12. évfolyam, 302-331.szám)

1959-11-29 / 330. szám, vasárnap

Híd Kelet és Nyugat között L

ondonban ez idén adták ki a Rekordok könyvét. Érdekes olvasmány. Megtudhatjuk belőle. hogy a főtt-tojás evés világcsúcstartója a belga Georges Griognet. 1956. május 31-én harminc perc alatt negyvennégy tojást fogyasztott el. A leghosszabb levelet 1954-ben Luise Gordon kisasszony írta Brooklynban egy bizonyos Don Reiss nevű tizedesnek .A levél 975 méter és 36 centiméter hosszú volt, a buzgó hölgy számológépszalagra írta kerek egy hónapig. A legnagyobb befogadó képességű pénznyelő Í958. január 5-én került a durhami közkórház operációs asztalára. Az illető ötvennégy éves volt és gyomrában 366 félpennyst, 26 hatpennyst, 17 hárompennyst, 11 egypennyst és négy shillinget találtak, összesen 17 shilling 5 penny értékben. Ebben az érdekes könyvben elolvashatjuk azt is, hogy a legnagyobb sportstadion Prágábaň, Strahov negyedben található, 1934-ben épült és 240 000 néző, valamint 40 600 tornász fér el benne. Egy szóval sem emlékeznek meg azonban Szófia világrekordjáról: a világ fővárosai közül a szófiaiak jutnak el leggyorsabban és a legrövidebb úton a város közelében található magashegységi erdőbe. Tegyük hozzá, hogy gyönyörű ez az erdő, vadregényes, fenyőillatot árasztó, az ÍRTÁK: ZIKMUND 6 HANZELKA a távolról sem állítjuk, hogy nem volna bőven zöld lombozat a város határain belül is. Éppen ellenkezőleg! Kevés fővárosban találunk olyan óriási parkot, amilyen Szófiában a Lenin és a Caflkov bulvár között terül el. Se szeri, se száma a közkerteknek, s a derék szófiaiak buzgón szaporítják a parkokat, mindenfelé fákat ültetnek. Tavaly még a Sztálin bulvár, az Eftinije patriarka utca és a Szkolobev sugárút között ócska kaszárnyaépületek búslakodtak. Ma park és sétatér zöldéi a helyükön. Szófia tiszta és barátságos város. Az utóbbi évek során számos új és nagy épülettel gazdagodott, s ezek eltűntették a háború és a sok esztendős cári múlt nyomait. Vadonatúj a város központja, a Szeptember 9. tér körül a külső negyedekben is hosszú sorban húzódnak az új lakóházak. Bátran mondhatjuk, hogy a bolgárok nagyarányú és gyors építők. Munkájuk gyümölcsét, az új házak tömegét látva szinte irigyeltük is őket. ••••• -ä jt m Ez az út köti össze a Nyugatot a Kelettel emberek amikor tehetik, oda járnak, hogy nagyokat szippantsanak az éltető, tiszta hegyi levegőből, s a fák tövében vargányákat, meg másféle jóízű gombákat keressenek. Az a szokás, hogy a világcsúcsokat számadatokkal támasztják alá. Tessék, itt vannak: Szófia a tengerszint felett 550 méter magasan fekszik, és a 2285 méter magas Feketehegy a város középpontjától pontosan 15 kilométernyi távolságban emelkedik. Európában aligha találni még egy ilyen fekvésű fővárost, s a világon is aligha. Igaz, a latin-amerikai fővárosok, például Quito, La Paz, Mexikó is igényt támaszthatnának a szóbanforgó világcsúcsra, hisz mindegyikük legalább olyan magasan fekszik a tenger, színe fölött, mint a Feketehegy csúcsa De egynek a közelében sem találunk olyan erdőt, mint a Vitosa tövében épült főváros környékén. A Vitosa hatalmas hegység, amely büszkén tör a magasba az Iszker folyó völgye fölé. A hegy anyaga vulkáni eredetű szienit, s az egyik völgyben óriási, széltől, esőtől simára csiszolt sziklatömböket találunk — úgy hívják ezt a helyet: „a Vitosa kőfolyója". A természetbarátok, a turisták eldorádója ez, keresett és közkedvelt kirándulóhelye mindazoknak, akik a nagyváros lármája helyett ideig-óráig az erdő csendjét, a fenyők gyantás illatát akarják élvezni. A háború alatt, amikor az amerikai és angol repülőgépek ismételten bombázták Szófiát, ezerszámra kerestek és találtak menedéket a városi lakosok, akik a hegy és az erdők ölén sátrakban tanyáztak heteken, sőt hónapokon keresztül, így mentve életüket a magasból záporozó veszedelem elől. Ma a Vitosára gyönyörű kövezett országút vezet, a hossza huszonkét kilométer A bolgárok meglepően rövid idő alatt készítették el - alighsnem itt is igényt tarthatnának valamiféle rekordra, - hogy még közelebb hozzák a házak kőrengetegéhez ezt az óriási parkot, mindenki üdülőtelepét, amelyet méltán irigyelhet tőlük minden más főváros lakossága. Amikor arról beszélünk hogy a szófiaiak mily nagy előszeretettel viseltetnek a lombok zöldje iráiTt, ezzel Mikor megérkezésünk után egy nappal a Sztálin duzzasztógáthoz utaztunk, Pancsarevo felé, több helyen is lassítanunk kellett, hogy kikerüljük az utat javító munkásokat. Négy nappal később ugyanabban az irányban haladtunk . Borovecba, s egyszerűen nem ismertünk rá az országútra. Nyüzsögtek rajta az emberek, szekerek és gépek, néhány kilométernyi hosszúságban teljesen felszedték az útburkolatot, a fölösleges kanyarok eltűntek, taiajgyaluk takarították el az útban álló kőtömböket és sziklákat, s a követ, földet teherautók szállították el tüstént oda, ahol az úttestet magasabbra kellett emelni, hemzsegtek a taligás munkasok, lépten-nyomon kerülgetnünk kellett a gőzhengereket, amelyek a frissen feltöltött terepet egyengették. Ugyanez a kép fogadott három kilométerrel odább. Emberek, fiatalok, a munkaerőtartalék osztagai .Az ember hajlandó volna arra gondolni, hogy nem vágták-e túl nagy fába a fejszéjüket, nem lenne-e jobb sorjában megbirkózni az egyes útszakaszokkal. — A bolgárok ugyanilyen iramban építették a Vitosa országútját, megszokták az efféle munkát, — maqyarázzák barátaink. — Ha valamihez hozzáfognak, alapos munkát végeznek. Később tudtuk meg, hogy a Sztálin tavat a főváros másik fontos üdülőtelepévé akarják fejleszteni, a Vitosa ellenlábasaként. Hoay az embereknek valóban örömük teljék az üdülésben, — ahhoz többek között az is hozzájárult, hogy nem régi, kacskaringós országúton jutnak el oda. Az üdüléshez hozzátartozik a kényelem és a biztonság. Szívesen igazat adtunk a bolgároknak. Ťír — Benne vagyunk az egérfogóban! Üay látszik, nem jutunk ki Bulgáriából... Valóban furcsa helyzetbe kerültünk. A török vízumot Tesszalonikiben kellene átvennünk, de épp az imént tudtuk meg, hogy Görögországba csak Törökországon keresztül juthatunk el. A Bulgáriából görög területre vivő utakat a görög kormány mind egytől egyik elzárta. — Nincs szerencsénk ezzel a Görögországgal! Albániából nem juthaťtunk el oda, mert a két ország nem tart fenn egymással diolomáciai kapcsolatokat. Jugoszláviából sem lehetett, mert nem volt elég dinárunk, hogy megváltsuk a vízum meghoszszabítását. Most meg ráadásul még ez is! Ismerőseink véleménye megegyezett: a görögök rakéta-támaszpontokat ékítenek a bolgár határ mentén, s ezért nem akarják, hogy a turisták odajárjanak bámészkodni. A tilalom alól nincs kivétel, a göröqök még az angol követet sem engedték át Kulatán Bulgáriába ... Más lehetőséqünk nincs, meg kell kérnünk a törököket, hogy a vízumainkat. Tesszalonikiból küldjék el Szófiába. Ha minden jól megy. három nap alatt itt lehetnek. Az ajándékba kapott időt majd arra használjuk fel, hogy elintézzük a felgyülemlett levelezésünket és pontosabban kTdolaozzuk törökországi utitervünket. Hogy azonban megmeneküljünk a sajtóértekezletektől és előadásoktól, sürgősen el kell tűnnünk Szófiából. — Menjenek el Borovecba. elvtársak, nincs messze Szófiától, útjukba esik. Biztosan tetszeni fog maauknak, félig Luhačovice, félig Tátralomnic, és gyönyörű' hegyek, erdők fogják koszorúba. Borovec valóban festői szép hely — csak az Időjárással nincs szerencsénk. Egész nap esik. az erdő csupa víz; takaróba burkolódzunk. sőt a kocsikban s benzinfütést is be kell kapcsolnunk, hogy ne vacogjunk. Hej, mennyire más volt a Pogradecl-tó partján, eaész nap csak tornanadrágban napfürdőztünk! Ebben a csúf időben persze nem Is főzhetünk, ezt ugyan csöppet sem sajnáljuk, legalább közelebbről megismerkedhetünk a bolqár konyhaművészettel. Ez annál Is csábítóbb számunkra, mert az Itteni ételek megnyerték a tetszésünket, alighogy átléptük a határt. Csehszlovákia bulgáriai nagykövete, Griša Spurný elvtárs „Szerencsés utat" kíván nekünk Egyes ételeknek már a nevük is csábító. Például a szemes tojásé vagy az ideges kjuftetáé. Az első megfelel a mi tükörtojásunknak, a másik pedig vagdalt hús paprikával. A közönséges paprikánál jóval „kifejezőképesebb" a három-négy centiméter hosszú apró paprika, amit itt csuski-ljutinak hívnak. Egyik bolgár ismerősünk megjegyzi: — Kilométerekre mérik. Az a csíkos a tányérjukon vagy harminc kilométeres lehet. Paprika és kilométerek — ez meg hogyan illik össze? — Csak kóstolják meg, mindjárt rájönnek, — nevetnek bolgár asztaltársaink. — Csíp mint a fene, valósággal lángol tőle az ember szája. És minél jobban ég, annál gyorsabban rohan az ember nyitott szájjal, hogy lehűtse. — Nagyszerű az ize. Albániában már volt részünk alapozó edzésben. Három nap alatt hozzászoktunk, s nem kellett már tűzoltókat hívni minden paprika után. Sőt, nem is ízlett az ebéd, ha nem kezdtük jellegzetesen bolgár vegyes salátával, amelyből nem hiányozhatik a krasztavicska — uborka, domati — paradicsom és a csuski-Ijuti, vagyis csípős paprika. Rendkívül ízletes étel — különösképpen forró nyári napokon — a bolgár tarator. Behűtve tálalják, rendszerint az ebéd vagy a vacsora első fogásaként. Szemre a tejlevesre emlékeztet, a valóságban azonban hígított jogurt napraforgóolajjal, amelybe apróra vágott diót, salátauborkát, kevés sót, foghagymát, kaprot és petrezselymet kevernek. Kissé szokatlan, nemde? De nagyon jóízű, kóstolják meg, ha valaha eljutnak Bulgáriába. Az ebéd befejeztével pedig rendeljenek arab baklavát, ami az almásréteshez hasonló tésztaféle. Almán kívül van A bolgár ifjúság a szófiai Dimitrov Mauzóleum előtt % . ; menetel benne őrölt dió, fehér mák, néha felszeletelt datolya vagy füge. S ami a legfontosabb: szegfűszeg és fahéj. Ügy látszik, a Keletet a Nyugattal összekötő klasszikus híd kissé délebbre, Bulgáriába tolódott el. Itt halad végig a Párizsból Aleppóba vezető interkontinentális vasútvonal, amely 4681 kilométer hosszú, s csatlakozása van Damaszkusz és Bagdad felé: az úgynevezett Simplon-Orient-faurus expressz. Bulgárián halad keresztül a TSÍTörökországot Európával összekapcsoló legrövidebb útvonal. A bolgárok méltán nagy figyelmet fordítanak az úthálózat tökéletesítésére, Igyekeznek Bulgáriát a turisták országává fejleszteni, s már kezdik Is learatni munkájuk gyümölcseit. A Jugoszláv határtól Szófián, Plovdivon, Szvilengradon keresztül a törökországi Edirnébe vivő országút ma igen élénk forgalmú közlekedési vonal. A kifogástalanul karban tartott műút széles és egyenes, s elkerüli a falvakat. Az autós turista egy nap alatt eljut rajta Bulgária egyik szélétől a másikig — már amennyiben sietős a dolga. Útközben azonban annyi minden marasztalja, a természeti szépségek és a híres bolgár vendégszeretet, no meg a Balkanturist nagyszerű szállodái, hogy aligha tud ellenállni csábításuknak. Az őszinte dicséret szavait hallottuk nem egy nyugati turistától, akik a legszívélyesebb fogadtatásra találnak Bulgáriában. Maga az ország magán viseli népe szorgos munkájának jegyeit. A beláthatatlan kukorica- és dohányföldek, a zöldséges és szőlős kertek mellett tízezer számra találjuk a fiatal alma-, őszibarack és kajszibarack fákat, bennük valósul meg az a nagyarányú terv, amellyel fel akarják újítani, meg akarják fiatalítani a gyümölesöskerteket. A földeken dolgozó emberek megállnak munkájuk közben, integetnek, a távolból köszöntenek, s mutatják, hogy szurkolnak utazásunk sikeréért. Nyilván ráismertek nyolcszázötöselnkre, a bolgár filmhíradó éppen ezen a héten számolt be arról, hogy az ország területére érkeztünk. Őszinte barátsággal üdvözölnek a plovdivl helyőrségi parancsnokságon szolgálatot teljesítő katonák és tisztek is — a parancsnokság épülete előtt pihentünk meg ugyanis kocsijainkkal éjszakára. Az utolsó kilométer, az utolsó méterek. Hirtelen az az érzésünk támad, hogy csak most búcsúzunk a hazánktól, hogy mindeddig — jelentéktelen kivételektől eltekintve a mieink között éltünk: Magyarországon, Albániában, Bulgáriában. Még Jugoszláviában is mindig szót értettünk az egyszerű, dolgos emberekkel. Most azonban két torony áll előttünk, jobbfelő! a sorompó előtt a bolgár, balkéz felől a sorompón túl a török. Kapitán Adrejevo határállomás. A bolgár határőrök szívélyes kézszorítással vesznek tőlünk búcsút, s úgy érezzük, általuk egész Bulgária kiván nekünk szerencsés utat. — Elvégre testvérek vagyunk, nemde? — mondják mosolyogva. Az utolsó pecsétet ütik bele az útlevelünkbe — s tekintetünk önkéntelenül az irodát díszítő Lenin-képre téved. » Hány, nap, hány hónap telik el, míg ismét találkozunk ezzel az arcképpé! egy határállomáson? A sorompó felemelkedik, s Törökország földjére lépünk. ÜJ SZÖ 5 * 1959. november 28.