Új Szó, 1959. november (12. évfolyam, 302-331.szám)

1959-11-19 / 320. szám, csütörtök

Bratislava utcáin plakáterdők hir­detik a különféle kulturális fellépé­seket. A múltkor egy hirdetésre let­tem figyelmes. Érdeklődéssel olvas­tam. Ifjúsági délelőttre hívogatott, inelyet a Kultúra és Pihenés Park­jában rendeznek vasárnaponként 9,30 órai kezdettel. Elhatároztam, hogy meglátogatok egy ilyen előadást. Vasárnap reggel elindultam hát célom felé. A város felett a nyu­galom fátyla lebegett, minden ünne­pi hangulatban pompázott. Még a villamosok is méltóságteljesebben gördültek a sínpárokon. Á tájat őszi napsugár cirógatta. Egy-egy tarka falevél búcsút suttogott az álomba szendergő ágnak és suhanva szállt a járókelők lába elé. A Hegyi Park­ban idősebb párok sétáltak, gyönyör­' ködve az ősz „piktor"-munkájában. A vén Duna párján csoportba verő­Jói szórakoznak a fiatalok (Šmotlák felvétele) M Mt HtH UMMH-H MOMMH Mt MMM MI M MI H Mt MMMMH (Folytatás a 6. oldalról) kán az a tökfeje! — Behivatta az orosz lányt. Odaállt Pitzer mögé, hogy ne nézhessenek egymás szemébe. — Takarított ennél az embernél? — Igen. — És a moszkvai rádiót hallgatta nála? Ľudmila hallgatott. Stacho az akták­ban lapozgatott. — Mégegyszer elolvasom magának, amit a harmadik kihallgatása folya­mán ... eh... önként bevallott: „Én, Ľudmila Gurenko, bevallom, hogy a német Wilhelm Pitzernél a moszkvai rádiót hallgattam." — Pravda? Vagy kihallgassalak még egyszer? Na gye­rünk, gyerünk! —GHát... pravda. — hallatszott színtelenül a sápadt, tizennyolc éves lány ajkáról. Bevallotta. Ogy készre csinálták — gondolta Pitzer — hogy be kellett vallania. Stacho mosolygott. — És most magának is felolvasok valamit, Pitzer. „Külföldi rádióállomá­sok szándékos hallgatása tilos. A ren­delet ellen vétkezőket fegyházzal vagy súlyosabb esetekben halállal büntetik". Az 1939. szeptember 1-én kelt rende­letek ... Mivel pedig magánál súlyo­sabb esetről van szó, lemegy a feje. Világos? — Minden pontban igaza van Önnek, de mégis téved — válaszolt Pitzer olyan hangosan és hangsúlyozottan, hogy Ľudmila felfigyelt. — Az orosz lány volt a lakásomon, az igaz. De nem a moszkvai rádiót hallgatta, ahogy már említettem, hanem a prágait. A mi prá­gai leadónkat, csoportvezető úr, amely tudvalevőleg minden délután oroszul ad le híreket, A prágai leadó híreit hallgatta, kérdezze csak meg tőle! Stacho elvesztette biztonságát. Mi igaz ebből? Rájött, hogy a két ember szembesítésével hibát követett él. Pit­zer hidat épített az orosz lánynak; itt ül a szobában az adjutáns meg a jegy­zőkönyvvezető; Pitzer vallomását már 1 nem lehetett meg nem történtnek nyil­vánítani. — Melyik állomás volt — Prága vagy Moszkva? — ordított Stacho a lányra és arca elött úgy csapkodott egy vonal­zóval, mintha ostort tartana a kezében. Ľudmila Gurenko mindent megértett, amit előtte mondtak, még azt a meg­jegyzést is, hogy Pitzer fejéről van szó. Eddig még nem ismerte a németek törvényeit és nem tudta, hogy elömun­kása élete forog kockán. Amikor val­latták, bedőlt Stacho elég barátságos magatartásának és társnői kínzása után valamit vallott is Stachonak... Most azonban csak Pitzert látta maga előtt, tarkóját, a világos sporting gallérját, Pitzer nyakát, melyre Stacho hurkot akar vetni. Ptizernek nem szabad meg­halnia! — gondolta magában. — Prága volt — mondta. — Moszkva volt — kiáltott Stacho. — Prága — ismételte a lány, ugyan­csak emeltebb hangon. — Moszkva volt — ordította most már az SS-legény és a vonalzóval a sápadt fiatal arcba sújtott. Pitzert ki­lökték. Bent a szobában Stacho tovább püfölte Ludmilát. Elfojtott, vinnyogó nyöszörgések között újra meg újra ki­hallatszott: „Prága volt, Prága volt!" Ľudmila Gurenkonak ezt az- állítását semmi sem tudta megváltoztatni. Ké­sőbb ismeretessé vált, hogy Stacho a kihallgatás alatt a lányt agyonverte. A rendőrség épülete ott áll most is a Bahnhofstrassen. Jelenleg a népi rend­őrség körzeti hivatala van ott és az egyenruhákat Pitzer elvbarátai viselik. A grossbeereni karosszériagyár ma nem­zeti vállalat. Es Wilhelm Pitzer? Pol­gármestere a Potsdam melletti Fahr­land községnek. Éjszaka, egy gyűlés után, amelyen fontos mezőgazdasági kérdéseket tárgyaltunk meg, mesélte el történetét. Somló Miklós fordítása dött fiatalokkal találkoztam, mellé­jük szegődtem. A hangfoszlányokból megtudtam, hogy ők is az ifjúsági délelőttre igyekeznek. Az egyik nyur­ga fiú az elmúlt vasárnapok eredmé­nyeiről- beszélt. — Higgyétek el, érdekes program lesz ma i6. Örömmel járok oda. Alig győzöm várni a vasárnap délelőttöt, hiszen tudom, hogy értékesen töl­töm el. Neves művészek előadásai­ban gyönyörködhetek. Micsoda jó zenét hallgathatok! A rádió tánc­zenekara játszik Miloš Pohánka ve­zetésével, s neves énekesek köz­üdveit táncdalokat énekeltek. A múltkor pl. Olláry Melániát hall­gattuk. Gyerekek, mégcsak fizetni sem kell. — Pista, elhallgattad azt, hogy milyen érdekesek a fejtörő-verse­nyek. Ott nyerted azt a táskát, amellyel munkába jártál a héten. Én meg könyvet kaptam. Ezt a játé­kot igazán ügyesen vezetik — mond­ja egv kékszemű kislány. Egy szőke fiú szól közbe: — Nekem a monológok tetszettek. Tréfásak és tanulságosak. Ragyogó volt Lukeš Oldrich államdíjas mO­vész előadásában a Színész a szín­padon című szöveg. — No és a bemutatott modern táncok is figyelemre méltóak, me­lyeket a Kultúra és a Pihenés Park­ja mellett működő tánccsoport tag­jai mutatnak be. Ferstl Károly és Májbová Ľudmila ügyes mozdulatok­kal táncolták a „hypsy"-t és a pol­kát. Ha jól figyelünk, ezt még ott •meg is 'Wnulhatjuk, hiszen a zene nyomban bennünket hív táncba — így nyilatkozott a diákfiú mellett sétáló kislány. A szélen lépegető ipari tanuló így folytatta: — Emlékeztek Burian és Filaun humoristák fellépésére? A kacagás­tól könny szökött a szemembe. Na­gyon szeretem a tréfás előadásokat. így beszélgettek a programra igyekvő fiatalok. Azt hiszem, ezen a vasárnapon sem csalódtak. Gazdag műsorszámok várták őket. Fejtörők, társasjátékok, zene, tánc, mind szó­rakoztatásukra. kulturális igényeik kielégítésére szolgált. A szereplők között ott találtuk: Andrašovanová, Borároš énekeseket, Balázs Károly humoristát és még másokat, kik szívvel-lélekkel igyekeztek emelni a fiatalok hangulatát, kellemessé ten­ni vasárnapi délelőttjüket. Közben felkerestem Polónyi elv­társnő főrendezőt, kitől megtudtam, hogv október 4-től folynak ezek a délelőtti előadások. Sok fiatal láto­gatja őket. A múltkor 700-an voltak — jegyezte meg. Minden vasárnap többen és többen jönnek munkás­fiatalok és diákok egyaránt. Sze­retnénk, ha ifjúságunk megtalálná és megtanulná a helyes szórakozást ezeken a vasárnapokon, ezek a dél­előttök pedig ezt a célt szolgálják. Az elvtársnőnek Igaza van. Nagy értéke van egy ilyen jól szervezett összejövetelnek. Milyen okos, nemes tett volna, ha az ország minden vá­rosában és falujában rendeznének hasonló ifjúsági délelőttöket. Most, amikor a kulturális forradalom évei­ben élünk, ne feledkezzünk el ifjú­ságunk kulturális igényeinek kielé­gítéséről. Beszéljenek erről az ille­tékes szervek s teremtsék meg mi­nél előbb minden helyen — a körül­ményeknek megfelelően — a vasár­napi ifjúsági délelőttöket. K. J. E. Vucsetics szobra, amelyet a Szovjetunió az ENSZ-nek ajándékozott Különböző értékű filmalkotások széles skálája szerepelt mozijaink műso­rán közvetlenül a szovjet filmek fesztiválja előtt. A férfi, aki nem tért vissiu című új szlovák detektív-filmnek története, melyet Pe­ter Solan rendező, Jozef Tallo forgatókönyve alapján vitt vászonra, egy rejtélyes gyilkosság körül játszódik le. A filmben társadalmunk jelenlegi osztályviszonyaira nézve jellegzetes alakok vonulnak fel. A flim erős ol­dala pszichológiai beállítottsága és jellemábrázolása, helyenként a „két­éltű" emberek erkölcsi arcélének megrajzolása. Ami pedig magát a tör­ténetet illeti, a film elkerüli a logikátlanságot, ami ilyen tárgyú fil­meknél gyakran megtörténik. Általában a szlovák filmgyártás mai átlag­színvonalának megfelelő alkotást láttunk benne. Viszont aligha állítható ez két új cseh filmről: Ház az Orechov­kán-ról és az Ilyen nagy sze­rele m-ről. Vladimír Delong rende­ző az elsőben, az annyiszor elcsépelt lakásproblémának újabb változatát viszi vászonra. A megszokott kere­tek között mozog: a mogorva meg nem értő háziúr és a feleségét titr koló, rokonszenvet keltő albérlő vi­szontagságai. Gyakori veszekedés, a gyűlöletté fajult viszonyuk inzultus­hoz vezet. A sértett fél feljelentést tesz, a másik pedig indokolatlanul rózsás reménybe ringatja magát, hogv ő is helyet kap valamelyik új lakásban. Vérszegény történet, an­nál inkább, mert nem domborítja ki kellőképpen a cselekvők osjtályarc­élét, mentalitását s afféle pártatlan színben állítja be az egész dolgot. Éppen ilyen egyöntetű negatív kri­tikát kapott Jirí Weiss államdíjas filmje: Ilyen nagy szerelem, Pavel Kohout külföldön is bemutatott da­rabjának filmváltozata. Bírálói rövi­den, de velősen fogalmazták meg érvüket: egy tragikus szerelem bo­nyolult lélektani hátterét kutatva a társadalmat teszi felelőssé Lida ön­gyilkosságáért, ugyanakkor figyel­men kívül hagyja az egyén társada­lom iránti kötelességét, társadalmi felelősségét. A történet tragikus ki­menetével rokonszenvet és szánal­mat kelt a nézőben a szerencsétlen sorsú lány irÄnt, ám arről hallgat, mennyiben rendeli alá egyéni érde­keit a társadalmi élet követelmé­nyeinek. E sikertelen alkotások után nagy élményt jelentett két indiai film. India anyja — Makbuk filmje erős társadalmi-lélektani film. Egy család sorsában sok ezer indus éle­tét tükrözi. A kegyetlen osztályvi­szonyokat hitelesen érzékeltető jele­netekben finoman megrajzolja az emberek arcélét. Elsősorban a film fő hősére, Radhára gondolunk. Ásó­kat szenvedett, két gyermekét és férjét elvesztő anya nagy nyomorá­ban is megőrzi méltóságát és becsü­letes embert nevel két fiából. A tisz­tességes munka — a család szegé­nyes életének alapja. Ezzel szemben az uzsorás Sukhi Lalában az önző emberi gonoszság valamennyi váll­faja megtestesül. Húsz éven át ki­szipolyozza és gyötri a szerencsétlen asszonyt. A család termésének je­lentős részét is kamat címén kisa­játítja. Undok jellemével szemben micsoda nagy erkölcsi erő rejlik Radhában, aki mint tisztességben megőszült özvegy anya — még a közben szegénylegénnyé vedlett —• fiát is képes agyonlőni, amikor in­tése ellenére kezet emel a megölt Sukhi Lala lányára. Nem kevésbé megkapó erejű volt Baby Náz (Belu) és Ratan Kumar (Bhola) a Ketten a nagyvárosban c. indiai film egyik jelenetében Trakas Arora Ketten a nagyvá­rosban című filmje. Két érvagye­rek sorsán keresztül ecseteli a mos­toha társadalmi viszonyokat. A tör­ténet azt mutatja, hogyan válik el egymástól sorsuk, majd hogyan hoz­za őket ismét össze a testvéri sze­retet. A nagy nyomor, megaláztatás, a sok könny mögött felcsillan egy homályos, eljövendő jobb kor remé­nye. Ennek a jobb kornak erős, nem szolgaságra termett nemzedékét képviseli a két testvér. Nagyon si­került alakja a filmnek Baby Náz, Belu alakítója és a féllábú John bá­csi, a törvénnyel hadilábon álló, de egy tisztább életre vágyó sorsüldö­zött. . L. L. 'Dunaszerdahelyi siker Mikuláson November 7. és 12. között zajlott le a műkedvelő színjátszó együtte­sek szlovákiai fesztiválja Liptovský Mikuláson. Öt darab került színre: három szlovák, egy cseh. egy pedig magyar előadásban. A bojničeiek Pavel Pav­lfk: Sohasem, a pardubiceiek Mark Twain; Tom Sawyer kalandjai, a my­javaiak Peter Karvaš: Éjféli mise, a dunaszerdahelyiek A. N. Afinogenov: Kisunokám és a breznóiak Hans Pfeiffer: Lampionünnepség című színművével vettek részt a fesztivá­lon. A fesztivál országos jellege magá­val hozta, hogy igen erős volt a ver­sengés és mindegyik együttes Igye­kezett tudásának legjavát adni, ami általában sikerült is. A közönség, amely minden alkalommal megtöl­tötte a nézőteret, elégedetten, mű­vészi élményekkel gazdagodva ment haza. A legnehezebb helyzetbe a magyar együttes került, hiszen a közönség nagyobb része nem értette az elő­adást. A dunaszerdahelyiek ennek el­lenére egv csapásra meghódították a közönség, szívét. Előadás után ma­igyarul egy szót sem értő emberek ' jöttek gratulálni és lelkesen rázták I a szereplők kezét, akik túlzás nél­kül elmondhatták, hogy jöttünk, lát- I tunk, győztünk. A másnapi kiértéke­lésen a jelen volt szakemberek a legnagyobb elismerés, sőt elragad­tatás hangián beszéltek az együttes kiváló teljesítményéről és előadását a jó műkedvelő színjátszás iskola­példájának minősítették. Ha a siker titkát kutatjuk, azt el­sősorban a gondos, lega.próbb rész­letekig kidolgozott előadásban talál­juk, ami Riedel Sándor rendező ér­deme, aki a darabban Okajomov ta­nárt alakította. Róla több szájból hal­lottam e véleményt: „Ten starý je ohromný" (Az öreg nagyszerű.) Óe nemcsak rá illik ez az elismerő jel­ző, hanem a többi szereplőre is. A dunaszerdahelyiek sikere nem a született színészi talentumok sike­re volt, akik mellett műkedvelő színpadon gyakran látunk jónéhány átlagon aluli teljesítményt is. hanem a kollektíva sikere, melyhez a né­hány szavas szereplő is nagy lelke­sedéssel járult hozzá. Természetesen ilyen együttest nem lehet a szegről leakasztani. Duna­szerdahelyen a műkedvelő színját­szásnak tradíciója van és nagy szor­galommal, emberöltős kitartással ju­tottak el a Kisunokám színvonaláig. Egy jellemző tünetet kell megem­líteni azzal kapcsolatban, hogy a I dunaszerdahelyiek milyen komolyan * ! veszik a műkedvelő színjátszást. A fesztivál keretében Mikuláson ülé­sezett a bratislavai Népművészeti Intézet színügyi tanácsadó testülete, vele párhuzamosan egy héten át tartott a műkedvelő módszertani dolgozók szemináriuma, ahol az új harcos dramaturgiáról, a ma színhá­zának rendezői és színészei munká­járól. valamint képzőművészeti for­máiról tárgyaltak, és itt rendezték meg a műkedvelő színjátszók szlo­vákiai aktíváját is. ahol a műkedve­lő színjátszás 1959-60. évi feladatai­ról tárgyaltak. A szlovákiai magyar műkedvelői együttesek közül csu­pán Dunaszerdahely képviseltette magát itt Riedel és Steiner elvtár­sakkal, az együttes két kitűnő ren­dezőjével, akik bizonyosan sok ér­tékes ismerettel gazdagodva tér­tek haza. Ez biztosítéka annak, hogy együttesük a Kisunokámnál nem áil meg fejlődésében, hanem még sok értékes előadással fogja szolgálni hazánkban a kulturális forradalom befejezésének ügyét. Kár, nagy kár, hogy a többi ma­gyar színjátszó együttes, főleg a Csemadok központi küldötteit nem láttuk Mikuláson, mert a szlovák és a szlovákiai magyar műkedvelő szín­játszás problémái lényegében azono­sak. Kónya József ÜJ SZÖ 7 * 1959- november 19.

Next

/
Thumbnails
Contents