Új Szó, 1959. szeptember (12. évfolyam, 242-271.szám)

1959-09-04 / 245. szám, péntek

Nem akarok csalni 5 A Szovjetszkaja Roszlja című lap ezzel a cimmel közölte Nyikola] Nyikolaje­— vics Szpasszkij lelkésznek Szergej asztraháni és sztálingrádi püspökhöz intézett E nyílt levelét. A pap nyílt levélben okolja meg, miért mond le papi funkciójáról — és lép ki az egyházból. Levelében többek között ezeket írja: É n, Nvlkolaj Nyikolajevlcs Szpasszkij, a sztálingrádi körzet III. kerületé­nek lelkésze, Mihajlovka város nyikolszki imaházának vezetője, közlöm önnel, _hogy nyilvánosan lemondok a papi tisztségről, elhárítom magamtól azokat a kötelezett­ségeket, amelyeket mint lelkésznek és az említett imaház vezetőjének teljesítenem kellett. Midőn így döntöttem, tudatában vagyok annak, hogy ön eretnekként, az orosz pravoszláv egyháztól elszakadt lilteha­gyottként fog kárhoztatni engem. De nem félek ettől. Állampolgári lelkiismeretem azt mondja, hogy jobb, bár megkésve le­mondani a papi tisztségről, mint tovább csalni az embereket és arra ösztökélni őket, hogy hlgyjenek abban, ami a való­ságban nem létezik, elvonni őket a reális élettől, attól a harctól, amelynek a célja a jobb jövő ezen a földön. Ön azt kérdezheti, mi késztette erre a hetvenéves Szpasszkijt, akinek apja is pap volt, s aki az egyház szolgájaként jólétben élhetett. Ml késztette őt arra, hogy nyilvánosan lemondjon papi tisztsé­géről vagyis az anyagilag biztosított élet­ről is. Ez a kérdés föltétlenül indokolt, s kötelességem, hogy a legnagyobb nyílt­sággal válaszolják rá. Az első kétségek Mint ön is tudja, papneveldében és szemináriumban tanultam. 1915-ben elvé­geztem a moszkvai kereskedelmi inté­zetet. Több mint negyedévszázadon ke­resztül lelkiismeretesen dolgoztam a ha­za javára. 1941-ben azonban a hitleristák által Ideiglenesen megszállt ukrajnai te­rületen maradtam. A fasiszták és lakálya­Ik, akik tudtak kereskedelmi kénkettsé­gemről, Igyekeztek rákényszeríteni, hogy dolgozzam a megszállók közellátási Intéz­ményeiben és fosszam ki a népet. Ezt a munkát visszautasítottam. Lelkészi kép­zettségem hozzásegített ahhoz, hogy papi állást vállaljak. Felvévén a papi tisztséget, hittem ab­ban, hogy áhítatos imádságokkal segítek megkönnyíteni népem szenvedéseit, ame­lyeket a megszállók okoztak. Buzgón imádkoztam is, kértem az Istent, fogja le a véres hóhér, Hitler kezét és büntes­se meg őt. De Imádságom hiábavaló volt. 1943. március 11-én Kozlr faluban (csernyigovl terület) a német fasiszták az iskola épületében kétszázötven békés la­kost égettek meg és a falut a föld szí­nével tették egyenlővé. Kétségbeesésem­ben jajgatva kiáltottam istenhez: „Üdvö­zítőnk! Ha igazán vagy, fogd le a hóhé­rok kezét, hisz máskülönben nem érdem­led meg, hogy a nép tiszteljen és imád­jon téged!" El tudja ön képzelni, micsoda kétségbeesésbe hajszoltak engem, a hívó embert, hogy Ilyen szavakkal fordultam istenemhez? A megszállók embertelensé­gel tovább folytatódtak. Én pedig éle­temben először kételkedni kezdtem Krisz­tus létezésében és elindultam az igaz­ság keresésének az útján. Elsősorban kritikusabb szemmel kezd­tem olvasni az evangéliumot, értelmét kerestem minden mondatnak és össze­hasonlítottam az elolvasottakat az úgyne­vezett Űj Szövetség más helyeivel. Egy­kettőre rájöttem egész sor értelmetlen­ségre. Hogy rátaláljak az igazságra, történet­tudományi müveket kezdtem olvasni. Ol­vasván ezeket a könyveket és összeha­sonlítván a kézzel fogható történelmi té­nyeket a teológusok magyarázatával, vé­gül is arra a megingathatatlan meggyőző­désre jutottam, hogy semmiféle Krisztus nem létezik. A történelmi tények mást mondanak Krisztus állítólagos működésének Ideje óta nem egészen kétezer év telt el. A történész számára ez nem Is olyan hosszú idő, és szorgos tudósok úntig elég adatot, bizonyítékot gyűjtöttek össze, hogy megvilágítsák e kor eseményeit. Az egyház azt tanltja, hogy Krisztus időszámításunk első évszázadának első felében élt. Abban a korban már gazdag irodalom létezett, amely feljegyezte a római birodalom területén végbement je­lentősebb eseményekét. Ennek ellenére az egykorú írók és történészek (Tacitus, Se­neca, Suaetonius, Juvenalis és mások) egyetlen szóval sem emlékeznek meg Krisztusról, sempedig azokról az esemé­nyekről, amelyek az Újszövetség szerint Krisztus életével kapcsolatosak. Arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy a hit javarészt az ún. Szentírás iránti vak bizalmon épül fel, és ezt a vak hitet sok esetben mesterségesen és erő­szakosan tartják fenn, mert nem kívána­tos, hogy a hívők gondosan tanulmányoz­zák a tudományos irodalmat. Mihelyt bár­melyik hivő összehasonlítja a mai tudo­mány és technika vívmányait és ered­ményeit bármely vallás tanításával, kény­szerűen ateista végkövetkeztetésekre jut. így például ml mindketten arról Igye­keztünk meggyőzni az egyházközség hí­vőit, hogy Herodes király a bölcsektől értesülvén Krisztus születéséről, elren­delte, hogy királysága területén öljenek meg minden két évesnél fiatalabb kisde­det. Ez azonban semmiképpen sem egyez­tethető össze az Ismert történelmi tények­kel. Herodes júdeai király (uralkodott időszámításunk előtt 40—4-ig) nem üldöz­hette Krisztust, mivel Krisztus állítólagos születése előtt négy esztendővel meg­halt. Krisztus kultusza abban a formában, ahogyan ma tálalják a hívőknek, néhány évszázad folyamán alakult ki és számos teológiai vita tárqyát képezte. A jelenkori tudomány már odáig ju­tott, hogy a keresztény (köztük a pravo­szláv) egyházak papjai, amennyiben nem akarnak ellentétbe kerUlni saját lelkiis­meretükkel, kénytelenek elismerni, hogy Krisztus mltoszl alak és a keresztény ta­nok, amelyek a gorsba való passzív be­letörődésre és alázatra ösztönöznek a nem létező túlvilági élet nevében, lénye­gében reakciós tanok, amelyek ártanak az új, boldog földi élet megteremtésének. Ebben nem lehet hinni Indokolatlan az a bibliai monda is, hogy isten teremtette a földet, az embert, lel­ket és értelmet adott az embernek, és hogy ma is a földön és a világminden­ségben minden olyan formában létezik, ahogyan az isten megteremtette. Végeredményben hogyan állíthatnánk, hogy mindent, ami körülvesz bennünket, hétezer esztendővel ezelőtt teremtettek, hisz a tudomány bebizonyította, hogy bolygónk leaalább három-néqv milliárd éves A biblia egy helyütt arról beszél, hogy isten az embert semmiből terem­tette, másutt azt állítja, hogy a föld porából alkotta meq és Ádámnak nevez­te. Évát pedig Ádám oldalbordájából for­málta. Ez az anekdotikus történet és sok­más hozzá hasonló tele van értelmetlen­ségekkel. Miután Adámékat kiűzték a pa­radicsomból. két fiuk született: Kain és Ábel. Kain megölte Ábelt és elköltqzött Nod földjére, ahol feleséget vett magának és várost alapított. Csak ez a kénlés, honnét került a felesége, hisz a biblia szerint Ábel halála után a földön mlndösz­sze három ember maradt — Ádám, Éva és Kain. * Hasonlóképpen értelmetlen a vízözön legendája is, amely szerint isten harag­iában elhatározta, hogy elpusztítja az egész emberiséget Noé és három fia ki­vételével. Hogyan Is alakul a vízözön története? Kiderül, hogy Noé fiaival együtt végre kiszáll a bárkából és a síkságon szőlőt kezd termeszteni. Egy napon aztán Noé „bort vásárolt és lerészegszik vala és mezítelenül fekszik vala sátorában". Aty­jának mezítelenségét először az egyik fiú. Kám veszi észre, s nevetve meséli el testvéreinek, Szemnek és Jáfetnek, akik takarót vetnek a meztelen Noéra. Noé pedig, midőn magához tért részegsé­qéből, -megátkozza ezért Kámot és Iva­dékait Szem és -Jáfet rabszolgáivá teszi, amiből egyben az következik, hogy a má­sik két fiú ivadékai rabszolgatartók lesz­nek. Nekünk pedig azt mondják, hogy tiszteljük Noét, mint áldott és szent em­bert! Lehetetlen elhinni, hogy az emberi tár­sadalom úgy fejlődött volna, ahogyan azt a biblia feltünteti. A tudomány részlete­sen tisztázta az emberi társadalom kiala­kulását, annak okait, hogy miért oszlott meg kizsákmányolókra és kizsákmányol­takra, ellentétes érdekű osztályokra, s mindeme tudományos kutatások ered­ményeinek világában a biblia kitalált tör­ténetei nevetségesen hatnak. Az emberi társadalom története sajátos objektív tör­vényszerűségek szerint alakult, anélkül, hogy bármiféle természetfeletti erők közbeavatkoztak volna. Az egyház és nyomában az Idealista bölcselet is azt állítja, hogy az életet nem magyarázhatjuk anyagi okokkal, hogy az anyagi hüvely — testünk, a „porhüvely" — csak addig létezik, míg benne a lé­lek. Mihelyt a lélek elhagyja a testet, a test élő szervezetből porrá válik. A teo­lógusok nézete szerint az élet azt jelen­ti, hogy a lélek a testben tartózkodik, a halál pedig abban a pillanatban bekö­vetkezik, mihelyt a lélek elhagyja a tes­tet. A tudomány bebizonyította, hogy az élet a szervezet állandó megújhodása. Az élő szervezetben mindig valami elhal és va­lami új születik. Ily módon a szervezet­ben az életfolyamatok elválaszthatatlanul egybekapcsolódnak a halál folyamataival. A halál az élet utolsó pillanata. Az orvostudomány különbséget tesz a klinikai halál, vagyis ama pillanat között, amikor az élő szervezetben megszűnik "a szívműködés és a lélegzés, az egész szervezet azonban ezentúl még néhány percig él, és az élettani halál között, amikor megkezdődik a szervezet sejt­jeinek felbomlása. Bizonyos feltételek mellett a klinikai halál után „feltámaszt­hatjuk" a szervezetet, ezt a sebészet már nemegyszer gyakorlatilag bebizonyította. Sok ilyen „feltámasztott" személy halála után hosszú ideig élt, sőt még ma is él. Minthogy a halált a vallás azzal ma­gyarázza, hogy a léjek „elszáll" a test­ből, vagyis az ember nem lélegzik és szíve nem dobog többé, a klinikai halál pillanatában a léleknek el kellene száll­nia a testből és odatávoznia, ahol a min­denható kijelölte helyét: a mennybe vaqy a pokolba. Ebben az esetben látnia vagy éreznie kellene azt, amit „túlvilágnak" mondanak. Márpedig Ilyesmiről egy eset­bon sem tudunk, mindmáig egyetien „fel­támasztott" ember sem számolt be túlvi­lági tapasztalatairól. Bátran mondhatjuk, hogy az egyház és a teológusok állítá­sai a lélek halhatatlanságáról annyira in­dokolatlanok, hogy művelt ember nem hi­het bennük. A megcáfolhatatlan tényekre támasz­kodó különleges kutatások azt bizonyít­ják, hogy Krisztus mítosza, a világ iste­ni teremtésének legendája és más bibliai mondák, mint például a lélek halhatat­lanságáról mind egytől-egyig az emberek koholmányai. Tehát nem isten teremtette az embert, hanem az ember teremtette az istent. Az osztálytársadalomban az uralkodó osztályok a gazdasági leigázás mellett a vallást is felhasználták a dol­gozók szellemi lelgázására. A vallás a rabszolgatartók, hűbérurak és tőkések megbízható segítőtársa lett a dolgozó nép elnyomásában. Az egyház képviselői éppen e cél ér­dekében használták fel évszázadokon ke­resztül a mennyországról és a pokolról hirdetett vallásos hiedelmeket. Az egyház azt prédikálja az egyszerű embereknek: tűrjetek, alázkodjatok meg, ne zúgolódja­tok, mert minél nehezebb életetek e föl­dön, annál könnyebb lészen sorsotok a mennyek országában. Az egyház mindig alázatra hívta fel a dolgozókat és a túl­világi örök kínszenvedések rémével arra kényszeritette, s a tőkés országokban még ma is arra kényszeríti őket, hogy el­nyomóiknak engedelmes rabszolgái le­gyenek. Foglalkoznom kell még egy kérdéssel, amelynek jelentős része volt abban, hogy szakítottam az egyházzal és hittételeivei. Hosszú időn keresztül dolgoztam mint könyvelő szovjet hivatalokban. Hála en­nek, takarékos, az anyagi értékekkel szemben becsületes ember lettem és nem tűröm a tolvajlást. Mialatt azonban a cseŕnyigovi, a szmolenszki és az asztra­háni eparchia szolgálatában álltam, ég­bekiáltó esetekkel találkoztam — külön­féle anyagi javak jogtalan eltulajdonítá­sával. Hosszú életem során még soha és se­hol nem tapasztaltam olyan könnyelmű és felelőtlen gondatlanságot a megkeresett qaras dolgában, mint éppen az egyház­ban. Igen sok „lelkipásztor" minden al­jasságra kész a pénz, a haszon kedvé­ért. Hisz ha a hivők tudnák, mire fe­csérlik el „lelkipásztoraik" az általuk keserves munkával megkeresett kopejká­kat, undorral fordulnának el ezektől a papoktól, az egyháztól és magától az istentől ls, aki büntetlenül hagyja garáz­dálkodni a sárgafém e megszállottait, Szpasszkij lelkész nyílt levele további részében konkrét példákat idéz arról, ho­gyan használják fel önző céljaikra a pa­pok és maga Szergej asztraháni és sztá­lingrádi püspök is a jámbor hívek pénzét, s milyen erkölcstelen életet folytatnak. Fájó szívvel és őszinte sajnálattal lá­tom, hogy papi tisztségem tizenöt eszten­dőn át ehhez az erkölcstelen szélhámos társasághoz kapcsolt. Most arra a meg­ingathatatlan meggyőződésre jutottam, hogy ma bármely egyház szolgája (a pravoszláv egyházé is) csak olyan ember lehet, aki egyáltalán nem ismeri a jelen­kori tudomány és technika vívmányait, és tudatosan visszaélve a szovjet állam­polgárok egy részének tévedésével, tő­két és hasznot Igyekszik ebből kovácsol­ni a maga javára, noha jómaga nem hisz sem istenben, sem ördögben. Bűnösnek érzem magam a hívők színe előtt azért, hogy hosszú Ideig pap vol­tam, meggyőzni igyekeztem őket arról, amiben magam sem hittem és azt hir­dettem, ami nem egyezik saját meggyőző­désemmel. Végre mégis megtaláltam az erőt, hogy őszintén feltárjak mindent ks ezzel a megkésett gyónásommal legalább kis részben Igyekszem jóvátenni vétke­met. A hívőknek szüntelenül és türelmesen meg kell magyarázni, mennyire tartha­tatlanok és károsak a vallási előítéletek, meg kell magyarázni nekik a természet és a társadalom fejlődésének törvény­szerűségeit, meg kell értetni velük, hogy a vallás fékezi az emberiség harcát, ame­lyet a ragyogó, boldog és gyönyörű jö­vőért folytat e földön, amelyet a kom­munizmus felépítéséért vív. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXI. kongresszusa felvázolta a kommu­nizmus építésének nagyszerű tervét a Szovjetunióban. Nincs mestze az idő. amikor társadalmunk valóra váltja a ne­mes elvet: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint." Mily avönvörű és örömös távlatok nvllnak meg előttünk. De mivel segítheti elő a _vallás életünk eme nagyszerű átalakításának művét? Semmivel. Sőt ráadásul a vallá­sos tévtanok terjesztése visszafelé ránt­ja társadalmunkat, akadályozza a nép kulturális fejlődését. Kénytelen vaqvok kereken megmondani a papságnak: ne csaljátok tovább a népet, hagyjátok abba e csöppet sem irigylésre méltó mester­séget, kapcsolódjatok be a társadalom javát szolgáló becsületes munkába! Felhívom a hfvőket is: ne higgyjetek semmiféle természetfeletti erőkben, Ilye­nek' nem voltak és ma sincsenek a ter­mészetben. Kitartóan, gondosan tanulmá­nyozzátok azokat a tudományokat, ame­lyek hozzásegítenek ahhoz, hogy meg­szabaduljatok a vallási tévelygésektől és sikeresen küzdjetek a boldog élet meg­teremtéséért nem a mennyekben, hanem már itt e földön. Levelem végén közlöm önnel, hogy a nyikolszki imaház pénzbeli és anyagi ér­tékeit átadtam az egyházügyi bizottság­nak és más. az anyagi ügyekért felelős személyeknek. A kegyhely vagyonát ugyancsak átadtam a kegyajándékoi< gondnokának; minderről megfelelő nyug­ták tanúskodnak. NYIKOLAJ SZPASSZKIJ, egykori lelkész, a nyikolszki imaház vezetője Mihajlovka városban, Sztá­lingrádi terület. Megfilmesítik Opitz Tábornok urát A világsajtó Opitz: Tábornok úr (Mein Generál) című könyvét Hašek Švejkjéhez hasonlította. A mi olva­sóközönségünk is szívesen fogadta, amikor két év előtt magyar fordítás­ban megjelent. Az összehasonlításból annyi igaz, hogy Opitz kisregénye is antimilitarista szatíra. A hős már nem „puccer", hanem a modern időknek megfelelően sofőr, a Tábornok úr gépkocsivezetője. Hor­lacher, az őrmesteri rangban szol­gáló sofőr számol be a há6orú vég­vonaglásáról s a háborút követő évek zavaros németországi viszonyairól. Cinikus hangú beszámoló ez és az élesszemű altiszt megfigyelései, „aranyköpései", kommentárjai a sza­tíra leghatásosabb leleplező erejével találnak célba. A Tábornok úr maga nagyszerűen megrajzolt, élethű figura, a „szol­gálat" elvének példás megtestesítője, a nagynémet hadsereg tipikus szolda­teszkáiának, porosz drilljének eleven szimbólumává magasodik és éppen ezért válhatott önmaga karikatúrájá­vá és az egész militarista szellem kigúnyolásává. A nyugatnémet írő kiváló regényé­nek az alakjait a közeljövőben a film vásznáról is megismerhetjük Erwin Strankának, a prágai filmfakultás díjnyertes hallgatójának a rendezé­sében. A fiatal rendező külföldi, — a Német Demokratikus Köztársaság állampolgára. Nem csoda, hogy a ma­ró történet, az antifasiszta téma magával ragadta. , ,, A filmfeldolgozás nem ragaszkodik mindenben a könyvhöz. A Tábornok úr háborús cselekedeteinek történe­tét dokumentáris anyag helyettesíti Nagyon helyesen. Hisz egyik Wehr­macht-tábornok sem volt jobb a deákné vásznánál, egyik sem volt különb a másiknál. Egyazon „szel­lem" zsoldjában állottak. A film tu­lajdonképpen csupán a könyv befe­jező részét viszi a néző elé, amikor a Tábornok úr már az eszét veszti. — Drága nagyságos asszonyom — vigasztalta találóan a regényben a tábornok lányát az elmegyógyintézet orvosa — az ön igen tisztelt atyjá­nak mániás-depressziós elmebaja van. Ez az ilyen katonák szakmai betegsége. — Egyetértünk a meg­állapítással. Ezzel a tünettel gyak­ran találkoztunk régen és találko­zunk ma is az imperialista hadsere­gek tábornoki és törzstiszti karában. A kisregénytől eltérően a filmben a tábornok nem hal meg és nem is kerül az elmegyógyintézetbe. A fiatal rendező a magától kínálkozó példák nyomán még élesebb helyzetet te­remt. Az ilyen őrült tábornokok ma Németország adenaueri részében fon­tos szerepet töltenek be. Mit sem számít, hogy az agyuk begyepesedett, nem működik, zavaros. Elegendő, ha „dicső" múlt övezi őket, lovagkereszt a tölgyfalombbal és a kardokkal éa nézeteik megegyeznek azokéval, akik a Kelet elleni új hadjárat előkészí­tésének gondolatával foglalkoznak. Nem haszontalanság, ha még egy­szer idézzük a szerzőt, aki Tábornok urával — és a német véderő legtöbb volt törzstisztje így gondolkodik ilyesmiket mondat: „Mutassuk meg nap mint nap, hogy katonáj nevelést kaptunk és hogy buzgón, nyíltan, minden erőnkkel azon vagyunk, hogy újra feltámasszuk a német katonai hatalmat! Hála népünk példás ma­gatartásának és tiszteletre méltő ál­lamférfiaink (sicc!) politikai éleslá­tásának! Ilyen gondolattal eltelten éljünk, dolgozzunk, büszkén emlékez­ve egykori haditetteinkre, mert ez egyedüli záloga boldog jövőnknek." - És az eszétvesztett félkegyelmű junker hozzáteszi, miközben lelkesen a mellére vág: „Természetesen nyom­ban átveszem a főparancsnokságot." Reméljük, hogy a fiatal rendezőnek sikerül a szerző harcias álláspontját művészileg, találóan érzékeltetni. A Tábornok úr szerepére Václav Treglt, a sofőr szerepére JirI Kutilt, a tábornok lányának szerepére Vera Chytilovát, a filmfakultás hallgatóját szerződtették. A volt hitleri Wehrmacht tisztjei közül is már többen felismerték, hogy otromba eszközei voltak egy nagy csalásnak, népük elárulásának. Bredwitz, volt őrnagy kifakadása a könyvben már a tömegek hangulatát tolmácsolja: „A német véderő tör­ténete az olyan tábornokok történe­te, akik a marsallbotot mindig többre tartották népük életénél." A film nagyobb tömegeket mozgó­sít, mint a könyv. Ha a készülő filmnek sikerül az író nemes szándé­kát terjesztenie, jó szolgálatot tesz a béke ügyének. SZILY IMRE HONOLULUI EPIGONOK írta: M. ALMAZOV A botrány váratlanul tört ki. Wil­liam Tsukiama, a Hawaii-szigetek sze­nátusának tagja a szónoki emelvényről bejelentette, hogy meglopták. — Uraim — szólt elszomorodva — a parlament folyó ülésszakának elején dolgozószombámból eltűnt egy pazar ha­mutartó. Kértem a takarítónőt, hozzon egy máiikat. Másnap már az is eltűnt. Hozattam harmadikat; azt is ellopták. Erre vettem egy új hamutartöt és be­zártam íróasztalom fiókjába. Valaki azon­ban elemelte a kulcsot és azután ezt a hamutartót sem láttam többé. Az eset állandóan ismétlődött. Ojabb hamutartót kellett vennem, de titokzatos körülmé­nyek között mindig eltűnt. Tsukiama végigjártatta tekintetét a je­lenlévőkön és szomorúan megkérdezte: — Tiszteletre méltó uraim, minek ne­vezzem ezt ? Mély csend honolt a teremben. A hall­gatást Sakai Takahasi szenátor öblös hangja törte meg: — Tőlem pedig az írókészletemet lopta el valaki! A terem másik végéről V. E. Long szenátor hangja hallatszott: — Az ördög vinné el, tqlem meg az elnöki kalapácsomat lopták el. Nagy zenebona keletkezett. A szená­torok felugráltak helyükről. Magukból kikelve ordítozták, hogy meglopták őket. Az ország legfőbb törvényhozó szerve komoly határozatot hozott e kérdésben: ki kell cserélni az irodahelyiségek zár­jait. Furcsa, hogy bár a zárakat kicserél­ték, a tolvajlások mégis folytatódtak. Annyira megsokasodott a lopások száma, hogy az esetek kezdtek egyre komolyabb jelleget ölteni. A szenátus és a képvi­selőház alkalmazottai mindent tűvé tet­tek, hogy megtalálják a tetteseket, ám bottal üthették a nyomukat. A parlament ülésszakának berekeszté­séig több száz különféle tárgy tűnt el nyomtalanul, közöttük 6 darab 2500 dol­lár értékű szőnyeg, 10, darabonként 19 dollár értékű asztali lámpa, 6 darab elektromos ventillátor, egy porszivógép, 103 szótár, 150 kötetnyi hivatalos ki­advány összesen 8 ezer dollár értékben, számtalan töltőtoll, olló, hamutartó és .., köpőcsésze. Az államvagyon titokzatos eltulajdo­nításának híre a sajtóhoz is eljutott. A Honolulu Adverteizer című lap „Nem tűrhétjük a tolvajlást", címmel bőszhangú vezércikket írt az esetről. A főügyész utasítást kapott a titokzatos ügy lehető legtüzetesebb kivizsgálására. Álmélkodj világ: egyszeriben csodák történtek. A titokzatosan eltűnt tárgyak épp olyan titokzatosan kezdtek vissza­szállingózni. Alig kezdte meg az ügyész­ség a nyomozást, mind a hat szőnyeg egymás után előkerült. Kiderült például, hogy az egyik szőnyeg „emléktárgy" gyanánt John Duartnak, a szenátus pénzügyi bizottsága elnökének lakásán volt. Evert W. Afuk ügyészségi tisztviselő egy reggel különféle tárgyakat talált halmazban lakása előtt. Köztük volt 8 asztali lámpa és három ventillátor. Ügy látszik a megijedt tolvajok elhatároz­ták, hogy visszaadják a lopott holmikat, nehogy az igazságszolgáltatás kezei kö­zött találják magukat. Ám sok holmi mégsem került elő. A hawaii ügyészség hivatalosan közölte, hogy folytatja a nyomozást. Macuki Arasironak, a szenátus alelnö» kének ekkorra már elfogyott a türelme: — Mire ez a sok hűhó — kiáltott fel ingerülten. — Hogy igazat szóljak, úgy látszik, a parlament tagjai maguk emel­ték el e tárgyakat. Érthető, hogy nem a saját, hanem kollegáik dolgozószobájából igyekeztek lopni. Az ügy szóra sem ér­demes. Hiszen a 29 előző parlament tagjai is így csinálták. Valóban mire volt jó ily nagy zenebonát csapni az eset körül. A honolului lapok „valamilyen nagy eseményt" előrelátva követelték, hogy vessenek véget a tol­vajlásoknak. Ugyanis a Hawaii szigetek a közeljövőben az USA 50. állama lesz. Lám, ezért kell „öntisztogatást" végezni soraikban. Naiv gondolat: Hisz ami a tolvajlást illeti, az amerikai kongresszus tagjai sokkal szennyesebb dolgokat szok­tak művelni. Az amerikai Caoitoliumban űzött óriási korrupciókhoz képest a ha­waii képviselők apró tolvajlásai pajkos gyermekjátékként festenek. Hiába illetik szemrehányással a honolului törvényho­zókat. Hisz ők csak amerikai kollegáikat utánozták, persze a nyomukba sem ér­nek. De majd ha a szigetek amerikai állammá válnak, a hawaii politikusok ha­mar eltanulják az amerikai kongresszus tagjaitól, hogyan fosszák ki az állam­kincstárt és az adófizető polgárokat. (Ford.: L, L. I. Offengenden rajza ÜJ SZÖ 5 * 1959' szeptember 4.

Next

/
Thumbnails
Contents