Új Szó, 1959. augusztus (12. évfolyam, 211-241.szám)
1959-08-15 / 225. szám, szombat
S 1 • zemjon Alekszandrovicset valami nem hagvta nyugton azon az estén. Társaival már napnyugtakor visszavonult a sarjerdoböl a sürü fenyvesbe, elsőnek telepedett le az erdő szélén, tarkójára tolta a sapkáját és kezefejével megtörülte izzadt homlokát. — Az ördög vigye — fújt egy nagyot és rosszkedvűen köpött egyet. A többiek szótlanul nézték. Nem ilyennek ismerték. Szemjon Alekszandrovics sohase látszott nyugtalannak, keveset beszélt, de magvasan, mozdulatai inkább lassúak. megfontoltak voltak, nempedig •sietősek. írea soHsem tü-rözött f-ggodalmat vagy k:»nytalar,s agot. Most meö szaporán lépked, hevesen gesztikulál, sebesen beszél, minden mozdulata nyugtalanságot sugároz, ahogy leül a fatönkre. Az emberek letelepedtek mellette, néhányan megalltak körülötte, az esti szürkületben Szemjon komoly, de eleven csillogású szemét keresték. Tudták mind, hogy komoly a helyzetük, résen kell lenniük. A németek már Felsőbocánál állnak, előőrseik egyre beljebb nyomulnak a szűk völgyekbe. Vagy egy órája hírt kaptak a Szent-iváni völgyből, attól lett ilyen nyugtalan Szemjon. Rossz hír volt. Itt az Ördög Lakodalmán tizennyolcan állnak, minden idegszálukkal harcolni akarnak a németek ellen, hogy feltartóztassák őket, ne engedjék tovább, de úgy látszik, hiába van bennük elkeseredett, dühös harci elszántság. Alighanem ez furdalja Szemjon t is, mert más biztosan nem nyugtalanítaná. Lefelé pillantott, a Csertovica nyergére; az út homályosan fehérlett a sűrűsödő alkonyatban. Nézte, nem jár-e rajta valaki, de ném látott senkit. Odalentről néha puskalövés hallatszott, később felugatott egy gépfegyver. A visszhang élesen, ropogva futott végig a hegyek között. — A baloldali lejtőről már három órája semmit se hallani, — dörmögte valaki mögötte. Szemjon Alekszandrovics nem válaszolt. Felállt, hümmögött, töprengett. Ekkor azonban balfelől, a Laposról kattogni kezdtek a gépfegyverek; mindnyájan arrafelé fordultak. Hát mégis, még ott vannak a mieink. Szemjon nyomban kiadta a parancsot. Tüstént fel kell venni a kapcsolatot a katonákkal. Jómaga hat emberrel Benyuska felé indult, ott kell még lennie Pjotr Konsztantyinovicsnak a partizánjaival. Idejében értesíteni kell őket, ki tudja eljutottak-e hozzájuk a legújabb hírek. Feltámadt a hideg októberi szél. Nemsokára már hozta is az első ködeafatokat, amelyek egyre sűrűsödtek, összeálltak és beburkolták a fenyves hegyoldalt. Aprószemes eső hullott belőlük, csiklandozta az óvatosan lépkedő partizánok arcát. Szótlanul haladtak a fenyvesben, az enyhén lejtő hegyoldalon Benyuska felé. A ködlepte erdőben majdnem teljesen sötét volt már. Csak elmosódottan lehetett látni az alakok körvonalait, amint törtettek a ködben, néha tompán reccsent bakancsuk' alatt egy-egy száraz gally. Balfelől, nem is messze puskalövés dörrent, visszhangja hosszan rezgett a csendes estében, mint sebzett vad halálos üvöltése. A hat ember hirtelen megállt. Feszülten hallgatództak. De a zaj elenyészett a fenyőfák zúgásában. Újra elindultak. — Valami mamlasz lehet, — dünnyögte egyikük, de senki se válaszolt. Alig tettek néhány lépést, újabb lövés dörrent, nyomában két kurta géppisztoly-sorozat. A hat ember ismét megállt s máris viszszavonult egy vastagderekú fenyőfa mögé, szinte beleolvadtak a fa törzsébe. — Itt valami nincs rendben — suttogta Szemjon Alekszandrovics, — odalenn az előőrsök vagy megszöktek, vagy pedig a németek ügyesen megkerülték őket. Minél előbb el kell jutnunk Pjotrhoz. Ne lőjetek! Pojgyom! A hat ember megint elindult, de most más irányban, a hegyoldal mentén. Ekkor azonban sietős lépteket halottak maguk mögött, a nyirkos földön bakancs puffant tompán, valaki sietett utánuk. Géppisztollyal a kézben megálltak. arrafelé lestek, ahonnan a lépéseket hallották. Nemsokára már észre is vették a nyomukban törtető alakot. Egyedül volt. — Jelszó! — szólt rá halkan Szemjon Alekszandrovics. Az ismeretlen helyesen válaszolt. — A mi emberünk, — suttogta a szeplős Ondris a Szepességből. Már oda is ért hozzájuk Tyapák tizedes az osztagukból, a másik csoporttal az ördög Lakodalmán kellett volna maradnia és lihegve jelentette, hogy egy erős német csapat nyomul elő fölfelé a völgyben. A katonai egység, amelynek odalenn megerősített, biztos állása volt, visszavonult anélkül, hogy a többieket értesítette volna. Szemjon szemét nem lehetett látni, de mind tudták, hogy izzik a haragtól. Csak hosszabb idő múlva szólalt meg. — A többiekkel mi van? — Jönnek utánunk, másfelé visszavonulni nem lehet, legalább is ilyen gyönge, kis csoportnak, - jelentette Tyapák tizedes. — Értesíteni kell minden emberünket, hogy vonuljanak vissza, mert még valamennyiünket bekerítenek, — jelentette ki Szemjon Alekszandrovics, — ez azonban azt jelenti, hogy reggelig helyt kell állnunk, mey kell akadályoznunk, hojiv bezáruljon a kör. Akik a túlcldáiari állna'x, a Létrás körül,. ereszkedjenek le Kenderesre. Mi azalatt Pjotrék visszavonulását t'edezzük, nekik is tüstént hírt kell adni. Pár pillanat múlva a fiatal árvái legény, Jozsó sietett Pjotrhoz, boldogan, hogy ilyen fontos feladatot bíztak rá. A túlsó oldalra, a Laposra meg a Létrásra Tyapák tizedes Andrej Plávka: SZEMJON ALEKSZANDROVIC ment. Ereszkedett is már lefelé a hegyoldalban, néhány lépés után elnyelte a sötét. — Mihelyt megérkeznek a többiek, mind a tizenketten, úgy kell elhelyezkednünk, hogy a rajvonalunk a nyeregtől baira lefelé húzódjon a hegyoldalban, mert több mint valószínű, hogy a németek nemcsak egy irányból közelednek. Egyelőre várjunk itt. Fáknak támaszkodva vártak tizenkét társukra, akiktől csak az imént váltak el. Alig negyedóra múlva megérkeztek. Nesztelenül. libasorban. A jelszón kívül egy hang nem hallatszott. Csak amikor Szemjon Alekszandrovics köré gyűltek, hogy meghallgassák újabb parancsait, riasztotta fojtott beszéd a ködös csendet, mintha titkolni akarnák, miben állapodnak meg. — Jozskó és Tyapák elment, tizenhatan maradtunk, — kezdte Szemjon — párosával, rajvonalban helyezkedünk el, le a völgyig. A géppuska a közepén lesz, hogy egyaránt lőhesse a hegy tetejét meg az alját is. Megértettétek ?, Az emberek bólintottak. — Ahol legnagyobb lesz az ellenállás, a két szárnyon kissé előrenyomultok, hogy széthúzzátok a támadók erejét, — folytatta. — Nem szabad bekeríteniük ezt a két hegyet. Hajnalra már a társaink új álllást foglalnak el, akkor majd mi is visszavonulunk. De csakis akkor. Addig ki kell tartanunk. Az emberek ismét bólintottak, mindnyájan egyetértettek parancsnokukkal. A rajvonal legaljára a szepességi Ondris került, legfölülre Antonín. Mindegyik egy-egy harcban edzett, bátor bajtársával. A középen Szemjon Alekszandrovics foglalt állást a gépfegyverével. A pohorelái Debnár Mihály volt vele, aki nemrég három csatában vett részt, legutóbb ugyancsak Szemjon Alekszandrovics oldalán harcolt. A könnyű géppuskához való lőszert elosztották egymás közt, együtt vitték az állásba. — Készen vagyunk, előre, — szólt Ondris és elsőnek indult meg lefelé a hegyoldalban. Felkerekedtek a többiek is. Ondris hirtelen visszafordult. Odament Szemjonhoz, mintha mondani akarna valamit, de csak a kezét szorította meg, megveregette a vállát. Mintha ígéretet tenne, köszönetet mondana valamiért. Antonín a hegy nyergén maradt Bobocky Mátéval, egy podbrezovai szikár, de inas lelegénnyel. Csak valamivel nyomultak előbbre, hogy jobb kilátásuk legyen mindkét irányban. Egy ikerfenyö mögött helyezkedtek el, ennek a villája embermagasságban ágazott szét. Vagy ötven méterrel lejjebb két testvér őrködött, Petró Jozsó meg Danyó Királyhegyaljáról, kemény legények, akár a tölgyfa. Abaposztőból varrt gúnyájuk, amely valamikor fehér volt, most szürke a koromtól, földtől és korhadt falevelektől, már aszerint, hova heveredtek harc közben vagy pihenés idején. Mikor magukra maradtak, Danyó, a fiatalabbik odasúgta a bátyjának: — Nem tetszik ez nekem. — Mi nem tetszik? — Hát hova az isten haragjába fogunk lőni, hisz öt lépésre se látunk? — Majd világítanak, ne félj. — Világítanak, világítanak, — morog Danyó, — olyan ez mint a szembekötősdi, nem pedig becsületes csata. Hogyne mérgelődnék, amikor azt sem látom, hogy kire puskázok. — Talán nem tudod, miért vagy itt? — Tudom, tudom, de ... — Ne okoskodj. Reggelig a németek szép csendben bekeríthetnek. De ne félj, Szemjon jól átgondolta a tervét. Azt fogják hinni, hogy itt: legalább két század katona áll. Az előőrseik nem lesznek számosak, s mire megérkezik az erősítés, baj nélkül visszavonulhatunk. Danýó elhallgatott, elismerte a bátyja igazát. Nyugtalansága azonban nem szűnt, cigarettára akart gyújtani, de nem mert, tudta, hogy nem szabad és azt is jól tudta, miért. Mikor úgy érezte, hogy már régen állnak így, őrködve, lábával egy követ húzott közelebb és leült. Nemsokára leült Jozsó is. A fenyőfa mögül nézték az előttük elterülő terepet, szemük már rég megszokta a sötétet, feszült idegekkel, minden zajra ügyelve lestek, őrködtek. A fiatal, tizenkilenc éves Danyó a fenyő karcsú, sötét törzsét nézte, amelyekről leszakadt a köd. A magasban imbolygó ágak közt zúgott a szél, kövér esőcsöppeket vert le róluk. Már csak az ágakról hullott a víz, a felhők felszakadoztak, az erdőben valamivel világosabb lett. Nedvesség áradt a fák kérgéből, a nyirkos földből, nedvesség úszott a levegőben, behatolt a ruhájuk alá, fagyosan, borzongatóan. D«p.yó dern"idt kez#-' dörzsölto, nagyot lélegzett. Meleg lehelete megcsapta Jozsót, aki hirtelen öccsére pillantott, rámordult: — Mi az, te hős? Fázol? Lesz még ez roszszabbul is, ne félj. Danyó nem felelt, tekintetével a bátyja arcát kereste a feje tetején ülő nemezsapka alatt, s bár körvonalai elvesztek a sötétben, mégis pontosan látta maga előtt az arc minden vonását s eláradt benne a testvéri szeretet, amely annyi nélkülözés, együttesen vívott harc után még inkább megerősödött és most bensőségesen melengette szívét, lelkét. Itt van velem a bátyám, Jozsó, gondolta megindultan, mellettem ül, mindig a közelemben akart lenni, ha komolyra fordult a dolog, s védelmezett, amikor' még járatlan voltam a csatában. Jó testvér. Anyánknak is megígérte, hogy mindig rajtam lesz a szeme, amikor látta, mennyire aggódik szegény. Hát én talán taknyos vagyok, mondtam akkor mérgesen. Anyánk szeméből kiszökött a könny. Amikor kötényével megtörülte, így felelt: Csak ti ketten vagytok már nekem, vigyázzatok hát egymásra, ki viseli majd a gondomat, ha ti nem lesztek, hisz apátok nem él... Igen, öt esztendeje hozták .haza véresen az erdőről, még három napig szenvedett, aztán vége volt. Danyó maga előtt látta hirtelen apja halálos ágyát, amelyen félig nyitott szájjal feküdt, mellette az anyja tördelte a kezét. Most itt vannak mind a ketten, ő is meg Jozsó, anya odahaza maradt egyedül és biztosan rájuk gondol. — Miért hallgatsz olyan nagyon? — szakította félbe a gondolatait Jozsó és a vállára ütött. — Sok mindenre gondoltam, az anyánkra is. Igy őrködött a tizenhat ember az ördög Lakodalmának lejtőjén, párosan, rajvonalra szakadva, szemük az októberi éjszakát fürkészte, készen, hogy pusztító tűzzel fogadják az ellenséget, mihelyt az elsőt megpillantják. Elmúlt egy óra, elmúlt kettő, s az erdőben ág se reccsent. A szél is elült. Elcsendesedtek a fenyők, ágaikat lógatták, mint nehéz munka után kezét az ember. A fák között felvillantak a csillagok. Tizenhatan őrizték a hegyek csendjét. Ondris, a szepességi fiú már-már elvesztette türelmét. Társával, Kosztolni Janóval egy óriási kidőlt fa mögött ült, a gyökerek kísértetkarokként meredtek a magasba és Ondris már szászor is emelte a fegyverét, várva, hogy kibukkan az első német a völgytorokból. De nem történt semmi. Csak a patak csobogott jobbkéz felől a sziklaomladék között, kissé megduzzasztotta az eső, barátságosan csacsogott, mintha csak kirándulókat üdvözölne, akik idejöttek csodálni a tájat. A víz fölött, a völgy túlsó oldalán meredek lejtő emeikedett, de Ondris azért időnként arrafelé is pillantott, biztonság kedvéért. — Ügy látszik, hiába várunk, — bátorkodott szóra Kosztolni Janó, aki már megúnta a tétlen üldögélést. Nyugtalanul gubbasztott a bajtársa mellett, fején öcska, gyűrött sapka, egyre csak köpdösött és Ieste a sötétet. — Lesz még meleged is, csak ne türelmetlenkedj ... és add ide azt a fiaskót, - szólt rá Ondris s megfogta Janó kezét, megunta, hogy a szomszédja, talán unalmában, nagyon is gyakran nyúlkál a fenyővizesüveg után. Ondris jó nagyot kortyintott a palackból. Ahogy megemelte a fiaskót, önkéntelenül az (égre pillantott és észrevette, hogy már pirkad. De ebben a pillanatban - a korty még le sem futott a torkán — megütötte fülét az első puskalövés döreje. Nem látott senkit. A lövés balról esett, a mieink lőttek. Mindketten a kidőlt fa gyökerei mögé bújtak, feszülten lestek egy bükkfa felé, amelynek rőt levelei fedezték a völgy bejáratát. Valószínű, hogy onnét jön az ellenség, arra vezet a legrövidebb útja. Hanem amikor balfelé a hegyoldal középén kattogni kezdett Szemjon géppuskája, Ondris tudta, hogy hiába lesi a bükkfát. — Jaj, én szamár, persze, hogy nem jönnek keresztül a réten, hisz nem kirándulásra mennek! Hogy is képzelhettem én hatökör! — ezt hangosan mondta, a vad fegyverzajban fölösleges lett volna halkítani a szavát. '— Te is, te fajankó, te se veszed hasznát az eszednek! Ki tudja, van-e egyáltalán! - és hátba vágta Janót. De hiába házsártoskodott Ondris, érzett a hangján, hogy tulajdonképpen örül, mert végre tehet valamit. Arca kipirult, keze idegesen babrált a fegyveren, fészkelődött a helyén, jobbra, majd balra nézett, felállt. — Ülj már le, te sajtkukac, - förmedt rá Janó fojtott hangon, - nem tudod, honnét jönnek. — Az anyád kínját nem tudom, nézd csak, honnét lövöldöznek ... Lövöldöztek éppeh abban » pillán* iban kezdték el balra, a fenyőfák közt. A vaksi szürkületben, ahogy ritkult a sötétség, az erdőben alakokat lehetett látni, amint a fák törzséhez lapulnak, majd lehajolva tovább ugranak, surrannak ügyesen, menyét módjára. — Hagyod! - sziszegte Ondris, amikor Janó már-már meg akarta nyomni a géppisztoly ravaszát. - Nem hallottad, mit mondott? Jobbra kerülünk, majd onnét tüzelünk rájuk. Látod, a szomszédjaink is mozdulnak már, félkörbe fogjuk a németeket. Ügy is tettek. Meggörnyedve futottak a lejtő oldalára, eltűntek a fiatal bükkfák között, óvatosan furakodtak előre, a rőtre színeződött lombok alatt. A bükkfa, amelyet oly sokáig néztek, már mögöttük maradt balkéz felöl. Csak most ereszkedtek- lejjebb a hegyrldalon. Megállta!-: ég:*--egy fenyőfa mögött, vagy tíz méterre egymástól. — Nagyszerűen lehet látni őket, — suttogta Ondris maga elé és tüzelni kezdett. Az ajkát harapdálta, homlokán megfeszültek az erek, Janóra pillantott, fintorgó mosollyal bólogatott feléje, így akarta bíztatni. — Csak rajta Jankó, ne sajnáld, az anyjuk keservét! — hangoskodott, mint mindig, ha szembekerültek az ellenséggel. Nem állta meg szó nélkül, mintha magamagát bíztatná. — Pörköld csak őket, Jankó pörköld, ne sajnáld az ördögöket. Janó nem is sajnálta. Sapkáját a homlokába húzta, mintha attól tartana, hogy a nagy buzgalomtól még elröpül, ő is odapislogott Ondrisra, egyetértően integetett, bólogatott, s meg-megnyalta száraz ajkát. Az emberek ekkorára már végrehajtották Szemjon parancsát. Félkörbe fejlődtek. Odalenn Ondrisék alatt, a völgytorok túlsó oldalán a bükkfa mögül két bajtársuk géppisztolya kattogott, s legfölül a hegy gerincén, Antonín meg Bobocky Máté fegyvere köpködte a halált. Szemjon géppuskája is fel-felugatott. A németek visszavonultak. Látták, hogy több mint négyszáz méter széles félkörben kemény, szervezett és előkészített ellenállásba ütköztek. Előbb középen hátráltak meg, visszavonták a támadó éket, igen lassan, a szárnyakat erősítve, hogy kifürkésszék az ellenfél erejét. Világos nappal volt már, amikor Szemjon géppuskája messze elöl kezdett kerepelni, ebből a többiek megértették, hogy most már ők is nyomuljanak előre. Vissza kell szorítani a németeket a völgybe, anélkül azonban, hogy átcsapnának az Ördög Lakodalmának túlsó lejtőjére, hisz előbb-utóbb úgyis vissza kell vonulniuk. Ondris is észrevette, honnét kattog Szemjon géppuskája. Amikor jobboldalt a németek elhallgattak, intett Janónak, hogy jöjjön utána. Vagy kétszáz métert nyomultak előre, óvatosan fától fához ugorva, megtartva a távolságot maguk és Szemjon állása között. Itt már meredeken ereszkedett lefelé a hegyoldal. Tovább nem mennek. Ondris megállt egy terebélyes. alacsony koronájú, görcsös testű bükkfa mögött, lefelé nézett. Nem látott senkit. Egyre élesebben bontakoztak ki a karcsú fenyők körvonalai, a tarka bükkfák, amelyek itt-ott már lombjukat vesztve, kopáran szomorkodtak. Az ég derűs volt, mintha tisztára mosta volna a tegnap esti eső. kék boltozata szinte ráborult a fák csúcsára. Ekkor a lejtő szélén újból felcsaholtak a német géppisztolyok. S már harsant is a dühös válasz az Ördög Lakodalmáról. Újra kezdődött a tánc. A németek erőnek erejével meg akarták vetni a lábukat a hegyoldalban, de a tizenhat partizán el volt szánva rá, hogy minden körülmények között elűzi őket. Ondris észrevette, hogy Szemjon géppuskája megint előbbre nyomult. Janóra pillantott, aki kissé hátrább egy embernyi sziklához lapult, mondani akart neki valamit. De Janó csak a fejével intett előrefelé, mintha figyelmeztetné. E pillanatban Janó fájdalmas ütést érzett bal vállán. Talán az utolsó golyó volt, amelyet az ellenség kilőtt. A németek ugyanis már ereszkedtek le a lejtőn. Ezt látta Ondris, erre akarta figyelmeztetni Janót. Szemében öröm lángolt. Felvillant Janó szeme is, de talán »éppen ettől az örömtől nem látta azt a német utóvédet, aki még egyszer hátrafordult és rálőtt. Amikor a fiatal Jozsó megérkezett a hírrel, hogy minden rendben van, a tizenhat harcos már ismét összeverődött. Az árvái pásztorgyerek Szemjon Alekszandrovicsot kereste, hogy jelentse neki, elvégezte, amit rábíztak, Pjotr Konsztantyinovics baj nélkül visszavonult. De hiába beszélt volna a parancsnokhoz. A földön feküdt mereven, holtan. Arca az ébredő napfényben nyugodt volt és komoly. Amíg élt, mindig fukarkodott a szóval s ajka most félig nyitva volt, mintha mondani akarna valamit, amiről megfeledkezett, amire már nem jutott ideje. A szürke hajnali köd lejjebb ereszkedik, eltakarja a napot, végigkúszik a fák ágain s ráborul a tizenhat harcosra, akik vállukon viszik Szemjon AlekszandroViCF halott *-«stét le a völgybe. A szepességi Ondris hiába kemény legény, most mégis könny csordul a szeméből. Mutatóujjával elmorzsolja, aztán lenyomja a géppisztoly ravaszát és egész sorozatot lő ki az ég ' felé, a sűrű ködbe. Fordította: Tóth Tibor ÜJ SZÖ 6 * 195 9- au'uszfus 15.
