Új Szó, 1959. augusztus (12. évfolyam, 211-241.szám)

1959-08-01 / 211. szám, szombat

finnrlnlafnk

a szo

ci

a^

sta kultúra UUIIUUIQIUia kongresszusa után iimiiiiiiiimiiiiimimiiiiiiiiiiiimiimiiMimii i. Mindannyiunk számára, akik figyelemmel kísértük a szocialista kultúra kongresszusának előkészületeit és lefolyását, világossá vált, hogy szocializmust építő hazánk munkás hétköznapjainak jelentős eseményévé, kulturális életünk fordulópontjává lett ez a kongresszus. A kultúra valamennyi dolgozója, írók, művészek, népművelési dolgozók, pedagógusok és a többiek számára is egészen világosan megmutatta ez a kongresszus az egyedül járható helyes utat, rámutatott arra, hogy kulturális életünk valamennyi megnyilvánulásának a dolgozó nép érdekeit, a szocializmus építésének nagy ügyét kell szolgálnia. A kongresszus felvetett olyan problémákat is, melyeknek megvitatása, kikristályosítása, megoldása a jövő feladata lesz. Tekintve, hogy hazánk kulturális életének szerves részét képviselik azok a kulturális megnyilvánulások is, melyeknek öszszességéről, mint a csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális életéről beszélhetünk, nem lesz talán felesleges e cikk szerény keretei között megemlíteni a csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális életének néhány időszerű problémáját. A kultúra és az iskola fogalma ma nálunk elválaszthatatlan. Legyen szabad tehát elsősorban, mint pedagógusnak, a magyar tannyelvű iskolák néhány megoldásra váró problémájáról szólnom. Ma már közvéleményünk, dolgozóink legszélesebb rétegei előtt kellő mértékben ismeretes, hogy új típusú szocialista iskoláink, melyek pártunk és kormányunk bölcs irányítása eredményeként a kilenc- illetve tizenkétéves oktatási idő bevezetésére térnek át, az új, szocialista embertípus megteremtésének, nevelésének szilárd bástyái. Csak örömmel lehet nyugtázni, hogy a szocialista kultúra kongreszszusa is oly nagy figyelmet szentelt iskoláinknak, pedagógiánk problémáinak. Ma már alig akad pedagógus, aki kétségbe vonná, hogy a bevezetendő általános és polytechnikai műveltséget nyújtó munka-iskolák a politikai és társadalmi rendszerünknek legteljesebb mértékben megfelelő, legkorszerűbb, a technika és a tudományok mérföldes léptekkel való előrehaladásával leginkább összefüggő és az élettel, a termelés problémáival legszorosabban összekapcsolt iskolatípust fogják képviselni. Nem kétséges, hogy az iskolákban az adódó új feladatok megoldása nagymértékben majd a pedagógusok felkészültségének, eszmei tisztánlátásának és sokoldalú szakmai felkészültségének lesz sorsdöntő erőpróbája. Vitathatatlan viszont, hogy a pedagógusok munkájukban nélkülözhetetlen segédeszközökre szorulnak, melyek nélkül munkájuk eredményessége nem biztosítható. Az egyik ilyen nélkülözhetetlen segédeszköz minden pedagógus számára a jó tankönyv. S itt ismételten hangsúlyozni szeretném, hogy a tankönyvnek feltétlenül jónak kell lennie. Sajnos, az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy különösen a magyar tannyelvű iskolák tankönyveinek színvonala igen alacsony. A magyar iskolák számára kiadott tankönyvek egy része csekély értékű, silány fordítás. Szembetűnően rosszak, nem kielégitőek és sok esetben a tantervvel sem összeegyeztethetöek a szlovák és az orosz nyelvkönyvek. Már pedig még a laikus is bizonyára igazat ad azon állításomnak, hogy idegen nyelvet jó, módszeres nyelvkönyv nélkül eredményesen tanítani szinte lehetetlen. Hol a legfőbb hiba az idegen nyelvek oktatása terén a magyar tannyelvű iskolákban? Elsősorban a tananyag túlteoretizáltságában. Akár a tankönyveket, akár. a tanmeneteket vizsgáljuk meg figyelmesebben, rájövünk, hogy azok bizony nélkülözik a gyakorlatiasság legfőbb követelményeit. Rendkívül mostohán kezelik a tanmenetek és a tankönyvek a konverzációkat, a minél több beszélgetést. „Jó nyelvtanító minden nyelvi órán beszélget, nem csupán a konverzációs órákon" — hangoztatják vég nélkül egyes, szerény véleményem szerint ,, vaskalapos" pedagógusok. Hiszen ez csak természetes. Csak hogy ezek a beszélgetések nem mindig olyan jellegűek, hogy a feltétlenül kívánatos gyakorlati haszonnal is járnának. Mi lenne tehát a megoldás? Nagymértékben lerövidíteni a szlovák nyelven történő irodalomtörténeti oktatást, egyszerűsíteni és fokozottabb mértékben életközeibe vinni a nyelvtan oktatását és a lehető legnagyobb mértékben kibővíteni a kifejezés önálló megnyilvánulásainak szó- és írásbeli lehetőségeit a beszélgetések és írásbeli fogalmazások formájában. El kell dönteni végre, mi szükségesebb a gyakorlati élet szempontjából: a beszajkózott irodalomtöi éneti szövegek, vagy a nagy szókincsre támaszkodó, önálló, logikus gondolkodásra és tiszta, világos nyelvtani tudásra épített, szabatos beszéd? Azt hiszem, a döntés nem lesz nehéz. Az egyetemeken és főiskolákon tovább tanulni szándékozó magyar nemzetiségű diákoktól nem írók és költők életrajzi adatait fogják megkövetelni, hanem az értelmes, folyékony és hibátlan szlovák nyelvtudást. Ezt pedig az irodalom és a nyelvtanítás pillanatnyilag burjánzó ág.vonteoretizált formáival csak igen nehezen tudnánk elérni. Feltétlenül szükséges tehát, hogy az üj kilenc- és tizenkétéves magyar tannyelvű iskolák számára a legkiválóbb szakemberek készítsék el a gyakorlatiasság összes szempontjait legmesszemenőbben szem előtt tartva a szlovák nyelvkönyveket, hogy magyar tanítási nyelvű iskoláink aktív szlovák nyelvtudással felvértezve állíthassák növendékeiket a szocializmus építőinek soraiba. A fentebb elmondottak teljes mértékben vonatkoznak az orosz nyelv tanítására is a magyar tannyelvű iskolákban. Az új tanmenetek és tankönyvek tegyék lehetővé, hogv a tanulók orosz nyelvtudása a gyakorlatiasságra épüljön és azt eredményezze, hogy az iskolák végzett növendékei nagyobb nehézségek nélkül megértessék magukat orosz nyelven is. Természetesen a tankönyv-probléma nem az egyetlen, amely a magyar tannyelvű iskolákban megoldásra vár. Komoly probléma a magyar iskolák tanítóinak állandó politikai és szakmai fejlődése, illetve ennek következetes bebiztosítása. Ezen a téren kétségtelenül mutatkoznak még hiányosságok. Sajnos, de való tény, hogy a magyar pedagógusok egy eléggé jelentős része nem beszéli a szlovák nyelvet. Ez a sajnálatos körülmény még a legnagyobb jóakarat mellett is lehetetlenné teszi számukra a szlovák nyelvű szakirodalom, szaklapok rendszeres olvasását. Magyar szaklap pedig a „Szocialista Nevelés" című módszertani folyóiraton kívül nem áll a magyar pedagógusok rendelkezésére. A „Szocialista Nevelés" már módszertani lap jellegénél fogva is meglehetősen keveset foglalkozik ideológiai és neveléselméleti kérdésekkel. Ez a tény tehát szinte kikényszeríti a kérdést: nem lenne-e helyes, ha illetékes iskolaügyi szerveink megfontolnák, hogyan lehetne elősegíteni a csehszlovákiai magyar pedagógusok ideológiai és szakmai nevelését? II. A szocialista kultúra kongresszusa foglalkozott irodalmunk, irodalmi életünk számos problémájával. A csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális életével kapcsolatosan szeretném felhívni mindazok figyelmét, akik ezt még ez ide.ig netán nem vették tudomásul, hogy újabban rohamos „fejlődésnek" indult a magyar nyelvű szlovákiai, „provincionális irodalom". Gombamódra szaporodnak a legkülönfélébb „irodalmi" és ,írői" körök, s ha ez továbbra is ekkora tempóval és lelkesedéssel fog menni, csakhamar több lesz a fóka, mint az eszkimó, több lesz az „író", mint az olvasó. Virágzik, sőt burjánzik tehát a vidéki „irodalom", az csupán a kérdés, mi ennek az oka és kinek van ebből valamiféle haszna? A vidéki lapok színvonala ugyanis gyenge, az irodalmi köröknek nincs minden esetbon megbízható lektoruk, szinte elkerülhetetlen,, tehátc hogy a dilettáns munkák is helyet ne kapjanak az ilyen provincionális jellegű lapokban. Ez pedig az irodalom lejáratását, megcsúfolását, az írásművészet „tömegsporttá" való lealacsonyítását jelenti. Mi lenne hát a megoldás? Vitatható az ajánlatom, de talán nem megvalósíthatatlan. Az „Irodalmi Szemle" amúgy is számos rovatának számát talán megtoldhatná eggyel: a kezdő írók rovatával. A rovat címe jelezné, hogy senki sem biztosítja, hogy a rovatban kizárólag remekmüveket közölnek, viszont az olvasóközönség reagálása a hivatásos irodalomkritikával karöltve eldöntené: ki jut és juthat el a kezdők közül a haladók közé. SÄGI TÖTH TIBOR A dolgozók idei hagyományos fesztiválja kötötte le a közelmúltban mozikedveioink figyelmét. Léhet, hogy ezért nem láttunk mozijainkban rendkívül kimagasló művészi filmalkotásokat. De Santis, neves olasz rendező AZ ÜT EGY ESZTENDEIG TART c. olasz-jugoszláv koprodukciós filme megrázó képet adott az olasz munkanélküliek kilátástalan életéről, viszont többet foglalkozott egyének családi problémáival, melyek egy országépítés kapcsán bonyolódnak. Elkerüli a hapy endes befejezést, de a munkanélküliek, a falusi szegények harcát nem tudja kellő formában ábrázolni. Illuzórikusnak tűnik a lilm végén a problémák megoldása: a zsíros parasztok kénytelenek kifizetni a kényszerből végzett országútépítés díját az éhségsztrájkba lépett munkásoknak. Közepes kalandos film az angol ELADOTT ÉLETEK, mely a lelketlen nyugati konkurrencia-harc világába vezeti a nézőt. Yves Allegret rendezésében Hervé NEBÄNCSVIRÄG című, fülbemászó melódiájáról híres szellemdűs francia vígoperettjét láttuk még filmen. Fernandellel, a kitűnő komikussal kettős szerepaiakításban. A FELFELÉ A LEJTÖN című magyar vígjátékfilm nem emelkedik túl az átlagon. Forgatókönyve olcsó szórakoztatásra készült és a felvonultatott figurák sem a ma élő hősei, inkább komikus torzalakok. . Miért éppen ezt a filmet tartjuk a hét legkiemelkedőbb alkotásának? Azért mert egy hősi korszak győzelmekkel — kudarcokkal váltakozó történetét eleveníti fel, mert megmutatja — s nem először —, hogyan született meg a forradalom tüzében az új, a mai, milyen áldozatokat kellett érte hozniuk a hős apáknak és nagyapáknak. Tragikus történet. Az idegen beavatkozás és a polgárháború időszakában, a 18-as évben játszódik le. ^gy távolkeleti vörös partizánosztag cragikus sorsa kél életre a filmben. Az osztag tagjai elpusztulnak egyik társuk önző magatartása miatt. Egyszerű, gördülékeny történet. A konfliktus lélektani eredetű; ez Mecsiknek, az úton felszedett sebeiült gimnazistának és a kollektívának konfliktusa. A kispolgári individualista önző Mecsik és az önfeláldozó Morözka vöröskatona lélektani szembeállításakor tűnik ki a kollektív összetartás, a proletár bajtársiasság nagy ereje, az önző individualizmus ártalmassága, mely a filmben a csapat romlását okozza. A film kitűnő lélektani rajzzal alaposan, meggyőzően kidomborítja e motívumot, s nagy eszmei tanulságával érdemli ki a hét filmjei között megillető helyet. L. L. KULTURÁLIS HIREK == Mély egyszerűségével, korhű történetábrázolásával, és meggyőző erejével messzemenően felülmúlta az előbbi filmeket Kálik és Ricajov szovjet rendezők alkotása: A Levinszon-osztag pusztulása, mely Fagyejev Vereség (Razgrom) című megfilmesített regénye. Marx-emlékművet állítanak fel rövidesen Moszkvában. A nyolc méter magas, gránittömbből készült emlékmű a Nagy Színházzal szemben, a Szverdlovszk-téren áll majd. * Húsz új szótárat adnak ki ebben az évben n Kínai Népköztársaságban. A kiadásra kerülő szótárak között cseh, lengyel, román, spanyol nyelvű szótárak is szerepelnek. Ellsabeth Furtwängler asszony, Wilhelm Furtwängler özvegye, felhívással fordult férje barátaihoz és ismerőseihez, hogy a birtokukban levő Furtwängler-Ieveleket eredetiben, másolatban vagy fotókópiában bocsássák a wiesbadeni Brockhaus-Verlag rendelkezésére. Az ismert német könyvkiadó ugyanis előkészíti a nagy dirigens levelezésének gyűjteményes kötetét. „A FEKELY II ,,'Á fekély" címmel nemrég könyvecske jelent meg Párizsban. Hét algériai diák írta a börtönben és a rabkórházban. A kormány utasítására a könyvecskét elkobozták, a kiadók ellen eljárást indítottak, a szerzőket a börtönből Ismeretlen helyre szállították. Az algériai egyetemistákat a múlt év decemberében tartóztatták le azzal a vácfdal, hogy az algériai felkelők érdekeit képviselő, feloszlatott szervezetek újjászervezését kísérelték meg. A diákokat, köztük a Vörös Félhold (az algériai vöröskeresztes szervezet) tagjait, kegyetlenül megkínozták: B esi r Btimaza: a kínvallatás szörnyű módszereit tehát áthozták Algériából Párizsba, a megdöbbentő tanúságtétellel kapcsolatban. Dániel Mayer, az Emberi Jogok Ligájának elnöke kijelentette: „Az egyetlen és legjobb eszköz arra, hogy véget lehessen vetni a kínzásoknak, mind Algériában, mind Franciaországban: a békekötés. A legjobb és egyetlen út a békekötéshez: a tárgyalás." Az alábbiakban részleteket közlünk a könyvből az Unitá nyomán. Bízom benne, hogy meghallják a hangom 1958. december 2-án reggel 9 órakor tartóztattak le Naui barátom lakásán, aki a Montmarthe utca 146ban lakik. Nauit november 28-án vitték be a Területi Biztonsági Felügyelőség (DST) emberei. Megtalálták nála a Vörös Félhold irattárát. Még mielőtt barátom a lakásán felállított csapdába esett, a rendőrségnek már voltak értesülései rólam és áttanulmányozhatta a tevékenységemmel kapcsolatos dokumentumokat. Ezek között volt: 1. Jegyzék a letartóztatottakról és családi viszonyaikról. 2. Elszámolás a segélyekről (a párizsi körzetben november folyamán gyűjtött 20 millió frankról), amelyeket a letartóztatott muzulmánoknak nyújtottak, tekintet nélkül politikai beállítottságukra. 3. Felhívás téli ruházat gyűjtésére az elfogottak gyermekei számára. 4. Az algériai családoknak szétosztott tankönyvekkel kapcsolatos kiadásokról való elszámolás. Naui lakására becsöngetve, az ajtót egy rendőrfelügyelő nyitotta ki. Nyomban megbilincselt. — Ez ő — mondta egy másik rendőr, nyilván a vezető. Szúrósan rámnézve hozzátette: — Beszélned kell, a te érdeked. Ezt teljesen ingyen tanácsolom neked. — Ha akarok, majd beszélek. És figyelmeztettem, jő az emlékezetem. A másik rendőrfelügyelő a vállát rándította: — Nem kevés kellemetlenséget szerzünk mi feletteseinknek. Valahányszor megvádolnak bennünket valamivel, a főnökség kénytelen előléptetni. Megértettem, hogy hiábavaló folytatni ezt a beszélgetést. A rendőrök letelepedtek az ágyakra, meg a székekre. Néhány perc múlva még négy rendőrfelügyelő jött a szobába. Kivezettek a házból, betuszkoltak egy 403-as jelű autóba. Csakhamar megérkeztünk a Sanssaies utcába. Rendőrökkel zsúfolt előszobán át egy terembe vezettek, ahol a rendőrbiztos két tucat rendőr jelenlétében megkezdte a kihallgatást. — Tudjuk, ki vagy — mondta bevezetésül, leoldva kezemről a bilincset. Mindenfelől beleszóltak: Vért fogsz még nálunk izzadni! — Nyárson fotgatunk meg! — Itt mi parancsolunk mindenkinek, még a bíróságnak is! — Aztán ha majd teljesen kikészültél, a Szajnához viszünk egy cédulával a hátadon: „Az FLN árulója." De ha beszélsz, baloldali ügyvédet szerzünk neked ... Gondoltam azért játsszák ezt a komédiát, hogy tudtomra adják, hová kerültem, mielőtt a „szakértők" kezelésbe vennének. Töprengésem a komisszár kiáltása szakította félbe: — Határozz mielőbb, amíg nem késő! „Csak legyen elég erőm hallgatni" — gondoltam magamban. A rendőrök bekötözték a szememet és ismét megbilincseltek. Még hallottam, amint a komisszár jelentőségteljesen azt mondotta nekik: — Ne felejtsétek, ha megdöglik, tűzzétek rá a cédulát és vessétek a folyóba. Lementünk a lépcsőn az udvarra, gépkocsira tettek, amely nyomban elindult. Ez déltájban lehetett. A beállott csendből megértettem, hogy elhagytuk Párizst és erdőn vagy mezőn át haladunk. 45 perc múltán a kocsi megállt. Anélkül, hogy szememről leoldották volna a kendőt, átvezettek egy köves udvaron, aztán lépcsőn felfelé — öt emeletet számoltam meg. Itt végül levették a kötést. A felügyelő megparancsolta, vetkőzzek le. Mivel úgy tűnt neki, hogy igen lassan engedelmeskedem, parancsának rúgásokkal -és ökölcsapásokkal adott nyomatékot. Eközben két rendőrügynök áramfejlesztőkészülékkel matatott. Amint meztelenre vetkőztem, bekötötték szemem, megparancsolták, hogy guggoljak le, kezem fejét a térdhajlásomhoz kötötték, majd térdem alatt vaspálcát dugtak át. Ilyen módon teljesen tehetetlenné váltam. Felemeltek, fejjel lefelé fordítottak, a vaspálca két végét egy-egy asztal szélére helyezték, míg én így a levegőben lógtam. Megkezdték a kínzást. Az egyik rendőr a generátort forgatta, másik elektródákat vezetett végig a testemen, végül a többiek kérésére nemiszervemhez kapcsolta. Időnként a hóhér abbahagyta a kínzást, hogy vízzel öntözzön meg. Saját szavai szerint így égéseket idéz elő, minthogy nedves testen sokkal erősebben hat a villanyáram. Hogy ne kiáltsak, számat betömték. Egyszer csak azt éreztem, hogy a fejemre vizet öntenek, de a rendőrök nevetéséből és megjegyzéseiből megértettem, hogy az vizelet. Egyikük éppenséggel arcomba vizelt. Egész testem görcsösen rángatózott a borzalmas kíntól. Nem tudom, meddig tartott a kínzás, lehet, hogy egy óráig, vagy talán kettőig is Aztán deszkára helyeztek és úgy kötöztek hozzá, hogy fejem lelógott. A deszkát kissé lehajlították, a rendőrök valami dézsába mártották a fejemet. Ez tele volt rosszagú folyadékkal, valószínűleg vizelettel szenynyezett vízzel. A folyadék szájamba, orromba, fülembe hatolt, úgy éreztem, megfulladok. — Inni akartál, most hát igyál! Később megtudtam, hogy három bátyámat agyonlőtték. Az én szenvedéseim semmiségek algériai testvéreim és nővéreim kínjaihoz képest: elevenen égetik őket, végtagjaikat levágják, felakasztják, felnégyelik, mindenféleképpen megalázzák őket és erőszakot tesznek rajtuk. Hangjukat mégis alig hallják Franciaországban. Az egyetlen ok, ami arra bírt, hogy ezt a tanúságtételt leírjam, az a remény, hogy hangomat — bármilyen gyenge is - mindenki meghallja majd. Besir Bumaza, 31 éves. (Folytatás a 8. oldalon) L7J SZÖ 7 * 1859. augusztus 1.